Ezt adta nekem A kis herceg -- 12 különleges idézettel

 

Csak 12 éves voltam, amikor először kezembe került Antoine de Saint-Exupéry legismertebb regénye. Noha egyébként imádtam olvasni, egyáltalán nem szerettem ezt a könyvet. Hogy miért? Arra csak sokkal később jöttem rá. Azért, mert nem voltam még hozzá elég fölnőtt. Aztán szerencsére olyan fölnőtt lett belőlem, aki nem felejtett el gyermek maradni, ezért 16 évvel később áhítattal olvastam újra A kis herceget. Ez a könyv rengeteget adott nekem. Most, az író születésének 115. évfordulója alkalmából, megmutatom nektek azokat az idézeteket, amelyek nekem a legtöbbet jelentenek, és hozzájuk fűzöm azokat emlékeket, tapasztalatokat, amelyeket felidéznek bennem. Szentesi Éva gyűjtése és írása.

„– Hol vannak az emberek? – kérdezte később a kis herceg. – Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.

– Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem – mondta a kígyó.”

1. Megtapasztalni az egyedüllétet egyáltalán nem ijesztő. Igazán akkor volt rá alkalmam először, amikor egyedül maradtam a fájdalmammal.

******

„Aki hiú, az csak a dicséretet hallja meg, soha mást.”

2. Hiú voltam. Aztán kihullott a hajam, és továbbra is hiú maradtam, mert csak az érdekelt, melyik parókában mutatok a legjobban. Végül megláttam az igazi arcomat, ami sokkal szebb, mint hittem volna. Már nem vagyok hiú többé.

******

„Az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket.”

3. Gyerekkoromban – alig négy éves lehettem – ültem nagyapám karjában, aki vitt haza anyámékhoz, és a nap az utcánk végében tért éppen nyugovóra. Ekkor megszólaltam: „Najuka, látod milyen szépen megy le a nap a látóhatáron?” Azt hiszem, abban a pillanatban sírni kezdett…

******

„Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.”

4. Nem értették az emberek, hogy miért vagyok vele, hiszen nem tudott járni, és idősebb is volt nálam jó húsz évvel. De én szerettem. És szépnek láttam. Ugyanolyan szépnek látom 
most is, mert van hozzá közöm.

******

„Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat.”

 5. Hernyó voltam, csúnya hernyó, aztán eltűntem egy álarc mögé, és most újra itt vagyok. Nem ugyanaz az ember, nem ugyanúgy. Sokkal szebben, sokkal szelídebben.

******

 „Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelről láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.”

6. Az emberek nem tudják mit beszélnek. Szomorú leszek miattuk, amikor a durva és bántó véleményüket olvasom a zsidókról, a melegekről, a bevándorlókról vagy bárki másról, aki különbözik tőlük. És közben Isten nevével takaróznak. De én azt hiszem, nem is ismerik igazán Istent, hisz akkor nem bántanának másokat.

******

„Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: »Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok… « – sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: »Láttam egy százezer frankot érő házat.« Erre aztán fölkiáltanak: »Ó, milyen szép!«”

 7. Volt rajtam egy szép új ruha, amitől a barátnőm elalélt, hogy mennyire jól áll. Aztán amikor megmondtam a neki, hogy turkálóból van, akkor sajnálkozva nézett rám és láttam rajta, hogy ezt gondolja: „Ó szegény, ez olyan ciki.”

******

„– Nálatok – mondta a kis herceg  – az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

– Nem találják meg – mondtam.

– Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…

– Minden bizonnyal – feleltem.

– Csakhogy a szem vak – tette hozzá a kis herceg. – A szívünkkel kell keresni.”

8. Azt hiszitek, hogy a boldogságért rengeteget kell melózni vagy kergetni kell, vagy ami még rosszabb, meg lehet venni. Mindegyik butaság. Ha boldog akarsz lenni, akkor tárd ki a karod, hunyd be a szemed, szívd be mélyen a nap illatát, és legyél hálás azért, hogy mindezt megteheted.

******

 „De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (…) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (…) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel.”

9. Nemrégiben volt a legjobb barátnőm 31. születésnapja. Együtt nőttünk fel, születésünk óta ismerjük egymást. A hosszú betegségem után, most először vallott nekem színt  – könnyek között – arról, hogy amikor kiderült a rettenetes diagnózisom, segítséget kellett kérnie egy pszichológustól. Nem volt képes egyedül feldolgozni. Annyira rettegett attól, hogy meghalok. Elmesélte, hogy ugyanazokat a tüneteket produkálta, amiket én a terápiák alatt, csak azért, hogy enyhítsen a fájdalmamon. Azt hiszem, ő az én ragyogó csillagom, és én vagyok az ő ragyogó csillaga. Örökre.

******

 „A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.”

10. Amikor megszületünk, mindent tudunk az életről. Nincs bennünk félelem, bizalmatlanság, rossz érzések és szorongás. Aztán jönnek a fölnőttek és elrontanak bennünket. Nem kéne hagyni, hogy a gyerekeinkkel is ez történjen…

******

„Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. (…) Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; felfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet…”

 11. Várni Őrá maga volt a boldogság. Közben tettem a dolgom, írtam, olvastam, ebédet főztem, amit eltettem neki, hogy később örüljön, amikor megmelegítem a lábosban. Vártam, hogy lássam az arcát, amikor megeszi, és közben csendben van, mert ízlik neki. Vártam, hogy azt mondja, vártalak.

******

 „Miután reggel gondosan rendbe szedte magát az ember, gondosan rendbe kell szednie a bolygóját is.”

12. Már jó egy éve hajnalban kelek. Azóta, amióta kijózanítottak az orvosok a diagnózissal. Nem akarok lemaradni semmiről. Kimegyek a fürdőbe, megmosom hideg vízzel az arcom, megvizsgálom, mennyit nőtt a hajam, majd elkészítem a reggelimet, belekutyulom az erősítő porokat a kávémba, az orvosok azt mondják, ettől jobb lesz. Én meg hiszek nekik, de azért abban is hiszek, hogy ha rend van körülöttünk, akkor az meglátszik a környezetünkön is. És ez is kell a gyógyuláshoz.

(Forrás: WMN)

Félelem, hit, gyógyulás (Domján László)

Relaxálj és meditálj az egészségedért és a sikeres életért

 



 

Sablonok helyett: a pécsi Budai Városkapu Iskolában a gyerekekre szabják a feladatokat

Szakemberek és szülők egybehangzó véleménye szerint az óvodás és az alsó tagozatos évek a legmeghatározóbbak, akkor dől el, szeretünk-e majd olvasni, tanulni, számolni, érdeklődőek leszünk-e. Ráadásul minden gyermek eltérő személyiség, nagyon különböző családból, háttérrel jön a közösségbe. A Lépésről lépésre program mindezt figyelembe veszi. A közelmúltban formálisan is Regionális Módszertani Központtá nyilvánították a pécsi Budai Városkapu Iskolát, ahol már hosszú évek óta a módszer segítségével oktatnak.
 
Az iskola az elsők között csatlakozott a programhoz, amelyet nemzetközi reformpedagógiákra és korszerű nyugat-európai iskolai gyakorlatra alapozva amerikai szakemberek dolgoztak ki. A pécsi iskolában ma már az egész alsó tagozat eszerint dolgozik.

Szívesen átvették, hiszen a cél egyértelmű volt: a kulturális sokféleség figyelembe vételével, az egyenlő esélyek megteremtésével aktív, önálló döntésekre, egyéni és közösségi felelősségvállalásra képes autonóm személyiségek kialakulásának segítése. 

De hiszen minden iskolának ez a célja, gondolhatnánk logikusan, miben tér el ez a módszer a többitől? A mindennapok közelebbi megismerésével válik egyértelművé, miben különbözik és miben hasonlít a többi módszerhez a Lépésről lépésre.
A tökéletesen felújított, csupa derű, nyugalmat árasztó meszesi iskolában Jékiné Szabó Ritával, a módszertani központ vezetőjével a program mindennapi megvalósításáról beszélgettünk. 

- Átvesszük azokat a módszereket az alternatív pedagógiákból, melyek alkalmazhatók a közoktatásban - kezd bele nagy kedvvel a központvezető tanító, miközben a rendhagyó módon berendezett termet mutatja. Aztán szinte egy szuszra tudjuk meg az apró, de nagyon lényeges elemeket: a tanterem szőnyegén ülve kezdődik és fejeződik be a nap. Itt indul el a délelőtt sok játékos beszélgetéssel, majd itt zárul a tapasztalatok összegzésével. De több esetben is szükség van a szőnyegre, sokszor kap fontos a szerepet.

Itthon már háromszáz iskolában ismerik

Jelenleg Közép- és Kelet-Európa, valamint Ázsia 30 országában működnek Lépésről lépésre programmal gyerekeket oktató, nevelő intézmények, melyeket országonként egy-egy civil vagy kormányzati háttérszervezet támogat. Ezeket a szervezeteket az ISSA (International Step by Step Association, www.issa.nl) fogja össze. Magyarországon 1994-ben az óvodákban, majd az 1996/97-es tanévben az iskolákban alkalmazták. Jelenleg mintegy 300 oktatási intézmény került kapcsolatba a programmal, melynek hazai terjesztője és fejlesztője 2014-től a Partners Hungary Alapítvány. Pécsen kívül Miskolcon, valamint Kiskőrösön működnek módszertani központok. 

A Lépésről lépésre programban ugyanis kooperatív módszerek segítik a közösségre nevelést, először két, majd négy gyermek dolgozik együtt, egymást kiegészítve, támogatva, mindig tudva, mikor kérhetnek segítséget.
A képességekhez, a hozott „tudományokhoz" (olvasás, írás, értelmezés eltérő színvonala) mérten feladatokat kapnak, melyek sohasem egyformák, a szinthez mértek. Hogy mi legyen a téma, a projekt, a gyerekek döntik el 4-6 hetente. Olyanokat, amik érdeklik őket, lehet az autó, dinoszaurusz vagy maci, egyszóval az életkoruk slágertémái közül választanak.
Ez a téma meghatározza az olvasási köröket is. Vagy ők hoznak olvasnivalót, melyet kezdetben a tanító, de gyakran egy-egy szülő olvas fel, vagy a tanító keres alkalmas szövegeket. De minden tevékenységük ehhez kötődik, így más tantárgyak esetén a rajzok, a figurák kialakítása egyszerű anyagokból történik. A rajz és technika órákon olyan munkadarabok készülnek, amelyek kapcsolódnak a témához, például a teremben, ahol jártunk, egész kiállítás fogadja a betérőt: minden maci - rajzolva, zacskóból átalakulva, plüssből. Amikor elérkezik az ideje, nyilvános projektzáró ünnepségre várják a szülőket, akik gyakran még szerepet is játszanak gyerekeikkel együtt. 

Az osztályonként két tanító felosztja egymás között a tantárgyakat, Jékiné Szabó Rita az írás-olvasás mellett a testnevelést oktatja, társa pedig a matematikát, környezetismeretet, erkölcstant, éneket, rajzot, technikát. 
Természetesen a negyedik végére - mely éveket a magyar oktatás is egy összefüggő egészként kezeli - ők is eljutnak az előírt tananyag elsajátításához, csak mindezt nagyon játékos, kedvet kerekítő módon. Olvasásnál például három szint van, ehhez mértek a feladatok is, aztán ezeket „forgatja" a tanító, tehát sohasem ragad be egy gyerek „a te rosszul csinálod" kategóriába.

Jékiné Szabó Rita először Gödrén találkozott a programmal. A '90-es évek elején igen nagy érdeklődés kísérte a módszert, több száz iskola csatlakozott hozzájuk. Aztán a kezdeti pozitív tendencia megváltozott, de aki elkezdett a programmal dolgozni, az lelkesedésből és elhivatottságból, külső támogatás nélkül is folytatta a munkát.
Amióta a Partners Hungary Alapítvány a szárnyai alá vette őket, új lendületet kaptak, szeretnének hálózattá fejlődni, ezért nagyon várják az érdeklődőket.
Szívesen segítenek a felmerülő kérdésekben, a bevezetésénél és alkalmazásánál, mert fontos hangsúlyozni, hogy a módszer egyes elemei önállóan is alkalmazhatók bármely másként tanító iskolában. Pécsett csupán a Bártfa utcai iskolában alkalmazzák, a régebbi és az új érdeklődők köre érdekes módon elsősorban a környező falvakból érkezik.
A pécsi intézményekből nem jelentkeztek, talán az új tanévben megváltozik a kép, s egy helyben, sokéves gyakorlatra épülő módszer több pedagógus érdeklődését is felkelti majd a városi iskolákban.

Képünkön: Jékiné Szabó Rita és tanítványai. 

Írta: Hárságyi Margit  Fotó: Dittrich Éva 

(Forrás: pecsiujsag.hu)

Ferenc pápa torinói beszéde a fiatalokhoz: Haladjatok szemben az árral...

 

A fiatalokhoz mindig "szívből" beszél, szabadon - ANSA 

 

A pápa torinói látogatásának első napját a fiatalokkal való találkozás zárta le. A város történelmi központjában lévő Vittorio Veneto téren 90 ezer fiatal várta kitörő örömmel a Szentatyát Piemonte tartomány minden plébániájának képviseletében. „Ferenc pápa, szeretünk téged” – feliratokkal és az Ifjúsági Világtalálkozók Keresztjével, valamint himnuszával köszöntötték a Szentatyát, aki délután 6 órakor érkezett meg a térre. A találkozó keretében felolvasták János evangéliumának a szeretetparancsról szóló szakaszát (Jn 15,12-17). A Halotti Lepel idei közszemlére tételének mottója is arra „A legnagyobb szeretet”-re utal, amely Jézus keresztáldozatában csúcsosodik ki.
A pápához először a fogyatékkal élő, idén érettségiző Chiara, a 27 éves munkanélküli Sara és a 26 éves műszaki egyetemista Luigi intézett egy-egy kérdést a szeretet különböző aspektusairól.

„Éljetek, ne pusztán éldegéljetek!”

A Szentatya rögtönzött szavakkal válaszolt kérdéseikre, amelyek három szó köré csoportosultak: szeretet, élet, barátok. Ezek a szavak a János evangéliumából idézett szakaszban is keresztezik egymást: nem lehet az evangéliumban az életről szólni anélkül, hogy ne beszélnénk a szeretetről, és nem beszélhetünk a szeretetről szolgálat és barátság nélkül. A pápa itt emlékeztetett a torinói Boldog, Pier Giorgio Frassati szavaira: „Éljetek, ne pusztán éldegéljetek!” Az olasz Katolikus Akció fiataljainak védőszentje 1901-1925 között élt, már egyetemista korában intenzív karitatív tevékenységet folytatott. 24 éves korában gyermekbénulás következtében halt meg. II. János Pál pápa 1990-ben iktatta a boldogok sorába.

A szeretet konkrét tényekben, párbeszédet folytatva nyilvánul meg

„Tudjátok, hogy milyen szomorúságot ébresztenek a szívemben azok a fiatalok, akik már 20 éves korukban nyugdíjba mennek? Amikor egy fiatal szeret, él, növekszik, akkor nem megy nyugdíjba” – mondta a pápa. A szeretet nem tévéfilm-sorozat. Két tengelyen mozog, és ha ezek hiányoznak, akkor nincs szó szeretetről. Mindenekelőtt konkrét tényekben, tettekben nyilvánul meg. Másik dimenziója pedig a párbeszéd. A szeretet nem süket, nem vak, hanem mindig kommunikál.

Éljétek meg tisztán a szeretetet, amely mindig tiszteletben tartja a másik személyt!

„Engedjétek meg, hogy őszintén beszéljek. Nem akarok moralizálni, de szeretnék egy népszerűtlen szót mondani. A pápának is olykor kockáztatnia kell, hogy a dolgokat a nevén nevezze” – folytatta a rá jellemző közvetlenséggel beszédét Ferenc pápa. A szeretet mindig tiszteletben tartja a személyeket, nem használja ki őket, tehát a szeretet tiszta. Ti, fiatalok, ebben az élvhajhász világban, amely a gyönyöröket reklámozza, legyetek tiszták! Mindnyájan tudjuk, hogy milyen nehéz ezt az erényt gyakorolni, de ez az útja a hiteles szeretetnek, amely tiszteli a másik ember életének szakralitását.

A kereszt az önfeláldozó szeretet jelképe

Ferenc pápa utalt annyi szülő önfeláldozó, szolgáló szeretetére, majd felidézte a lábmosás szertartását. Jézus gesztusával megtanította apostolainak, hogy a szeretet a másik szolgálata. A kereszt a szeretet jelképe, Isten irántunk való szeretetének történetét beszéli el: Fia kereszthalála a legnagyobb szolgálat, életének feláldozása másokért.

Részletekben már a harmadik világháborút éljük

Folytatva rögtönzött beszédét a pápa az élettel szembeni bizalmatlanság kérdésére válaszolt. Mit várhatunk ettől a világtól, amelyben háborúk dúlnak? Megismételte már többször kifejtett gondolatát: részletekben a harmadik világháborút éljük. Európában, Afrikában, a Közel-Keleten háborúk folynak. Megbízhatok-e a világ vezetőiben? Ha csak az emberekben bízol, vesztettél! Sokan vannak vezetők, vállalkozók, akik kereszténynek vallják magukat, miközben fegyvereket gyártanak!

Az örmények, a Soá, a sztálini lágerek tragédiájánál, hol voltak a nagyhatalmak?

Ferenc pápa felidézte az örmények nagy tragédiáját, amikor a múlt század elején több mint egy milliót öltek meg közülük. Hol voltak akkor a nagyhatalmak? Majd következett a Soá tragédiája. A nagyhatalmak ismerték a vasútvonalakat, amelyek a koncentrációs táborokba vezettek, ahol zsidókat, keresztényeket, cigányokat, homoszexuálisokat öltek meg. Miért nem bombázták le ezeket, hogy megakadályozzák a vonatok indulását? Érdekből! Csaknem egyidejűleg Oroszországban, Sztálin lágereiben mennyi keresztényt gyilkoltak meg! A nagyhatalmak pedig felosztották Európát, mint egy tortát. Álszentség a békéről beszélni és közben fegyvereket gyártani!
A bizalmatlanságot indokolja a leselejtezés kultúrája is: ennek áldozatai a gyermekek, akiket megölnek, mielőtt még megszületnének, az idősek, akiket leplezett eutanáziával hagynak meghalni. A fiatalok, akiknek nincs lehetőségük, hogy tanuljanak, akiknek nincs munkájuk, hányszor válnak függőségek áldozataivá! Hányan vetnek véget életüknek? Erről nem szólnak a statisztikák. Hányszor csatlakoznak a terroristákhoz, hogy egy ideál nevében küzdjenek? Jézus azt mondja, hogy ne a világ gazdagságában bízzunk. Hogyan élhetünk olyan életet, amelyben nem csalódunk?

Bátran haladjatok szemben az árral!

Az élettel szembeni bizalmatlanság akkor távolodik el tőlünk, ha konstruktív terveket valósítunk meg közösen, egységesen. Olyan terveket, amelyek összekapcsolnak bennünket és eszményeinket: ez a legjobb ellenszere a bizalmatlanságnak, a „szappanbuborék” értékeknek, a hedonista felfogásnak. Segíteni az utcagyerekeken, a bevándorlókon, a rászorulókon, szemben haladva az árral. Ez azt jelenti, hogy bátrak és kreatívak vagyunk. A reklámok sokszor „gyémántokat” ajánlgatnak, miközben pusztán üveget árusítanak. Nekünk az árral szemben kell haladnunk, ne vásároljunk szennyet, amiről azt állítják, hogy gyémánt.
„Éljetek, ne pusztán éldegéljetek! Éljetek!” – hangsúlyozta nyomatékkal a pápa Boldog Frassati szavait. Arra buzdította a fiatalokat, hogy ismerjék meg térségük annyi szentjének életét, akiknek volt bátorságuk ahhoz, hogy szemben haladjanak az árral. Köszönetét fejezte ki, összefoglalva beszéde lényegét: „szeretet, élet, barátok”. Ezeket a szavakat csak úgy lehet megélni, ha nem állunk mozdulatlanul, hanem kilépünk környezetünkből és adományt viszünk magunkkal másoknak.

Szolgáljátok mindenekelőtt a szegényeket!

A Szentatya végül hozzátette: „Elfelejtettem mondani, hogy most átadom a megírt szöveget. Megkaptam kérdéseiteket és írtam rá választ, de nem az, amit most mondtam, ez a szívemből jött. Az írott beszédet átadom az ifjúságpasztorációért felelős lelkipásztornak, aki majd közzéteszi azt. Ti itt sokan vagytok egyetemisták. Ez nem csak azt jelenti, hogy tanultok, hanem azt is, hogy kiléptek környezetetekből és szolgáljátok mindenekelőtt a szegényeket!”

(Forrás: Vatikáni Rádió)

Örökbefogadó szülőknek "kötelező olvasmány"

 Tóth Krisztina: „Akkor tudok ideális anya lenni, ha a saját életemet élem”

Tóth Krisztina író, költő férjével közösen közel két évvel ezelőtt fogadott örökbe egy másfél éves kislányt. Ez az első interjú, ahol az örökbefogadásról mesél. Nagy puttonnyal érkező kisgyerek, durva kezdeti krízisek, kamasz testvér, az anyasággal és az örökbefogadással kapcsolatos sztereotípiák kerülnek szóba a beszélgetésben.

– Ön eddig sosem vállalta fel nyilvánosan az örökbefogadást.

– Mit jelentsen az, hogy felvállalni? Nem titok, de ez az én magánszférám. Ha íróként vagyok jelen, akkor nem a magánéletemről, a férjemről, a gyerekeimről beszélek, ha viszont ez a téma, akkor természetesen elmondom. Nem is szeretem azt a kifejezést, hogy valaki „coming outol”, az ismert emberek nem az örökbefogadásról nem beszélnek, hanem általában véve a magánéletüket védik, és így a gyerekeikről sem beszélnek. Manapság, amikor a bulvárlapokban másról sincs szó, ez valamelyest érthető is.


– Honnan jött az örökbefogadás gondolata?

– Anyukám is örökbefogadott gyerek, úgyhogy nekem ez természetes. Én mindig azt gondoltam, hogy valamikor fogok gyereket örökbe fogadni, de a fiam apjától nagyon hamar elváltam, egyedül éltem, nem úgy alakult az életem. Mikor újra férjhez mentem, megint felmerült a gondolat, hogy jó lenne. Mivel az én sorsom innen eredeztethető, szeretném ezt visszacsatolni a saját életembe. Tartozom ennyivel a sorsnak.

– Vér szerinti gyereket nem is akartak?

– Én már nem igazán. Jócskán negyven felett voltam, amikor újra férjhez mentem.

– És a férje?

– Ő eredetileg jobban vágyott volna gyerekre, neki nem volt még. Én éppen egy komoly betegségen estem túl, egyszer mégis végigkérdeztük az orvosokat, és azt mondták, hogy egy végigfekvéses terhesség szóba jöhet. Akkor kezdett kamaszodni a fiam, és mondtam, hogy ez teljesen ki van zárva, egyetlen porcikám se kívánta ezt a kalandot. A férjemen meg láttam, hogy nagyon vágyik rá, többször beszélgettünk erről. Próbáltam eloszlatni a rossz érzéseit.

– Mik voltak ezek?

– Az egyik aggodalma az volt, hogy az ő családjában mindenki kiváló intellektuális képességekkel rendelkezik. Azon tűnődött, mennyire kiszámíthatatlan ez egy ismeretlen kisgyerek esetében. Én erre azt feleltem, hogy minden, a világba érkező kisgyerek ismeretlen, hogy egy vér szerinti gyerek is teljes titok, hogy titok volt a saját fiam is: valójában semmit nem tudunk arról, ki mit hoz magával. Szerintem nincs akkora jelentősége a géneknek, mint azt hinni szoktuk. És hát az ember mit tud, őszintén, a férje családjáról, sőt, akár a saját tágabb családjáról? Mit tud a felmenőiről? Az anyukám például mindig is jobban kötődött az örökbefogadó szüleihez, mint a vér szerinti szüleihez: hajlamosak vagyunk eltúlozni az öröklés jelentőségét.
Másoknak is az volt a fő kérdése: nem félünk-e, hogy gyengébbek lesznek a gyerek intellektuális képességei. Nekem ebben a tekintetben nincsenek elvárásaim, mert úgy gondolom, nagyon sokféleképpen lehet teljes és boldog életet élni. A tágabb családomban is sokféle foglalkozás van jelen, csak azt tartom szem előtt, hogy az ember örömét lelje abban, amit csinál. Én minden tevékenységben meg tudom látni a profizmust. Elismeréssel tölt el, ha valaki ügyesen kereskedik, jól vág hajat, nagyot tud ugrani. Nagyon sokféle tehetség létezik, és a vér szerinti gyereknél sem tudhatom előre, miben lesz ügyes, és mi az, amiben esetleg támogatni kell. Egyébként Lili nagyon okos!


– Milyen gyereket kértek?

– Egy és három év közöttit, mert előre számoltunk, hogy mire sorra kerülünk, én már túl leszek a negyvenöt éven, a korom miatt nem is kaphatunk fiatalabbat. Én inkább kisfiúra gondoltam, a férjem meg a fiam egy kislányra tudott volna inkább ráhangolódni, de végül úgy döntöttünk, mindegy a baba neme. Végül másfél év várakozás után értesítettek, hogy megismerkedhetünk Lilikével, aki másfél múlt, amikor hozzánk került. A felkészítő tanfolyam sokat segített, olyan nehézségeket jeleztek előre, amire a fiamnál nem volt példa. Mondták, hogy lesznek próbatételek, de erre nem számítottunk.

– Milyen nehézségeik voltak?

– Nekünk az első fél év így utólag visszatekintve is pokoli nehéz volt. Azaz, az első két hétben nem voltak komolyabb konfliktusok, aztán mintha megértette volna Lili, hogy nálunk marad. Bár voltak fogai, nem rágott, mindent megevett, és sokszor úgy teletömte magát, hogy aztán mindent kihányt. A nevelőcsaládnál ilyen probléma nem volt, ezért rá kellett jönnünk, hogy ez az új helyzet válthatta ezt ki, de a megoldást nem tudtuk. Ijesztő volt, ahogy minden ehetőnek látszó dolgot behabzsolt. Volt, hogy kismotorral elmentünk egy kuka mellett, és egy nejlonzacskóból kiesett tampont kapott fel, máskor szigetelődarabot, azt is rögtön megpróbálta megenni… Nem tudtam olyan gyorsan vetődni, ha meglátott egy fél eldobott hamburgert, hogy megelőzzem. Egyszer megitta a fiam Tini Tonikját, pedig mindent gondosan elpakoltunk, elzártunk. Volt, hogy lerántott egy üvegtálat, és a szilánkokat elkezdte a szájába tömni. Szerencsére volt egy provokatív arckifejezése, amit felismertem és belekotortam a szájába. Többször meg kellett hánytatni, mert mindenfélét megivott. Folyamatos interakciót akart bármi áron, akár úgy is, hogy felbosszant, de egyfolytában foglalkozzunk vele. És ha ez nem ment, akkor nem volt átmenet, nem volt jelzés, rögtön földhöz vágott valamit, kiöntötte a konyhában az olajat, a mézet. De a legkellemetlenebb az volt, hogy fél évig szétkente a kakit a falon, összepisilte az ágyat, a szőnyeget. És közben tudtuk, hogy ő nem ilyen, hiszen látogattuk őt, és a családnál, ahol biztonságban érezte magát, semmi ilyesmit nem művelt! Nálunk néha teljesen oldott és nyugodt volt, néha meg egy másik üzemmódba kapcsolt, és hirtelen nagy távolságba került tőlünk: ült a kiságyban, és nem nézett ránk. Iszonyú nehéz lehetett neki, hiszen beszélni még nem tudott. Ott ült két idegen emberrel, akik hiába szeretgették őt, ő nyilván csak annyit értett az egészből, hogy kiszakították abból a megszokott, bélelt és otthonos környezetből, ahol addig élt.

– Kértek segítséget? 

– Leveleztem más szülőkkel, sokat segített az Örökbe.hu is, láttam, hogy nem vagyok egyedül az ilyen problémákkal. Több pszichológussal is beszéltünk. Azt mondták, a nyugodt figyelmeztetés segít. Ő mennyire lenne nyugodt, ha naponta többedszer azt látná a gyerekszobában, hogy embermagasságig kakis a fal? Már szinte jött le a vakolat a sok mosástól, kétségbeejtő helyzet volt. Nagyon fáradtak voltunk, és úgy éreztük, nem tudjuk kezelni a dühkitöréseit, mert nincsenek eszközeink.

– Milyen okos gyerek, átlátta, hogy ezzel okozza a legnagyobb bosszúságot…

– Igen, ez is benne van. Végigpróbált mindent, amivel a szülőkre lehet hatni, de ennél maradt legkitartóbban. Lilike nagyon jó környezetből jött, nagyon szerették őt a nevelőszülei, és ő is erősen kötődött hozzájuk. Mondták, hogy a szeretetteljes légkör meg az elfogadás majd segít. Mi pontosan tudtuk, hogy ennek a kisgyereknek nagy puttonya van és ezen a módon tudja kifejezni, de gyakorlati tanácsokra lett volna szükség, nem pedig arra, hogy közösen elemezzük a kialakult helyzetet. Végül a férjem ötlete segített, hogy vegyen legginget a kislány elalváshoz, és varrjunk rá kantárt: akkor egy hét alatt leszokott, azt nem tudta leszedni.

– Mikor megkapta a kantárt, az agresszió nem tört más utat magának?

– De, mindent kidobált az ágyból, szétdobált. Volt, hogy széttört egy műanyag asztalt apró darabokra, amire én nem lennék képes. Egyébként végül a sokadik pszichológus, Koller Éva (a blogon egy előadása olvasható) hasznos dolgokat mondott nekünk, és ő volt az első, aki nem azt kezdte magyarázni, hogy mi mit csinálunk rosszul. Mert a többiek mind ide lyukadtak ki. Az egyik pszichológus azt fejtegette, hogy ez a gyerek azt fejezi ki, hogy mi a lelkünk mélyén elutasítjuk őt, mert még nem barátkoztunk meg az örökbefogadás gondolatával. Őt többet nem hívtuk fel. Ha ez így is lenne, akkor is egy ilyen helyzetben levő szülőnek nem beleverni kell az orrát, hanem segíteni neki. De a teljes helyzet ismerete nélkül előadni egy ilyen sablonszöveget egy halálosan kimerült embernek nagyon durva.

– Nem inogtak meg, nem merült fel, hogy visszaviszik a gyereket?

– Ááá, nem. Ebben pillanatig nem volt kétségünk. Akkor már a mi gyerekünk volt. Mi nem azt éltük meg, hogy na, ez egy problémás gyerek, hanem azt, hogy ez a mi gyerekünk, és most épp elég nagy problémái vannak. Ez szerintem különbség, mert nem a gyereket minősíti, hanem azt a konkrét, kialakult helyzetet, amiben voltunk. Eszembe se jutott, hogy rosszul döntöttünk, hiszen a fiamnak is voltak mindenféle gondjai gyerekként, és nem merült fel, hogy jó, akkor vigyük vissza a kórházba. Mi gyakorlati segítséget szerettünk volna kapni, mert szülőként nem tudtunk kezelni néhány helyzetet.

– Mi volt Lili előtörténete?

– Egy fiatal, hajléktalan anya szülte, és rögtön lemondott róla. Másfél hónaposan egy nevelőszülőhöz került, de onnan elvitték hét hónaposan, mert feltehetően nem gondozta elég jól. Akkor került a második nevelőszülőhöz, rossz állapotban. Fantasztikus család volt ez a második, öt gyerekkel, és csodálatos, szeretetteljes légkörrel. A nevelőanyukája hordta Lilit Dévény Anna-tornára, és szépen helyrejöttek a vállízületi problémái, de ennek ellenére későn kezdett mozogni. Később állt fel, de behozta minden lemaradását. Nagyon hálásak vagyunk ennek a második nevelőanyának, neki köszönhettük, hogy Lilike ennyit fejlődött, rengeteg munkát végzett vele!

– Hol töltötte az első másfél hónapot?

– Kórházban, mert hat és fél hónapra született és nehezen stabilizálódott.

– Úgy érzi, hogy Önökre erőltették a gyereket?

– Nem, egyáltalán nem! Sőt, még az ismerkedés alatt is többször hangsúlyozták, hogy mindent mérlegeljünk és hozzunk megfontolt döntést. Először nyáron kaptunk egy telefont, hogy van ez a kislány az országos listán, aztán szóltak, hogy mégse mellettünk döntöttek. Október végén aztán újra szóltak, hogy ugyanazt a kisbabát mégis megkaphatnánk mi. Egy egyedülálló nő előttünk két és fél hónapig látogatta és ismerkedett vele, de végül nem sikerült a barátkozás. Ő, ahogy utólag hallottuk, nem haladt a saját, elképzelt tempója szerint, és egyre türelmetlenebbül próbálkozott. Végül azt mondta, hogy nem kéri a babát, és az egész örökbefogadásról letett. Bennünk persze felmerült, hogy mi lehetett az, ami miatt egy ismeretlen ember ennyi idő után visszalépett, de amikor meglátogattuk és megláttuk Lilit, rájöttünk, hogy nincs itt semmi baj, tündéri lény.

– És most már érti, mi lehetett akkor az előző kudarc oka?

– Valószínű, hogy az örökbefogadó szülő nagyon határozott tempót diktált, a saját ritmusát, és a Lilinek is volt, van is egy nagyon erős saját ritmusa: nem tudtak egymásra hangolódni.

– Ahogy elmondja, Lili nagyon erős egyéniség.


 
– Az! Ez fogott meg benne rögtön. Én nagyon erősen éreztem a fiamnál is, amikor kicsi volt, hogy ott egy pici ember, de a személyiség sűrű magja és kisugárzása jelen van. Ezt az erős jelenlétet megéreztem Liliben is. Hogy ő valaki. Apró, törékeny testbe zárt hatalmas akaratú, erős személyiség. És egyúttal ismerős és otthonos volt a lénye, az érintése, az illata. Nem éreztem idegennek egyáltalán. Nekem akkor egy sötét hajú, barna szemű, kreol bőrű fiam volt, akire Lilike nagyon emlékeztetett. Rápillantottam, és azt éreztem, ő is az enyém, hozzánk tartozik, rokon velünk, nem is kell vele megbarátkoznom, mert mintha mindig is ismertem volna. Egyébként élt egy szőke, kék szemű kislány is a nevelőszülőnél, akivel Lilike szinte ikerként nevelkedett, és a férjemmel mindketten bevallottuk egymásnak, hogy igazából örülünk, hogy nem őt kaptuk. Biztos megszerettük volna őt is, nem kérdés, de ez a fizikai hasonlóság sokat segített. Aztán hazaérve naponta tologattam a babakocsiban a kis Lilikét, és a környékbeli, ismerős anyukák, akik a fiamat annak idején mind látták, sorra megállapították, hogy ez a kislány tisztára olyan, mint a bátyja! Mintha Lilinek az lett volna a sorsa, hogy ebbe a családba kerüljön.

– Nyilván nem értette a kislány, miért került megint máshova. 

– Az ismerkedésnél azt tanácsolták, hogy ha lezajlott a barátkozás, akkor vigyük haza, és nekünk ezzel nincs több teendőnk. Hazahoztuk a gyereket és nem nagyon beszéltünk a nevelőszülőkről. Végül Koller Éva javasolta, hogy elevenítsük fel a gyereknek minél többször a helyet, ahol korábban lakott, és teremtsük meg a folytonosságot, mesélgessünk neki, hogy ne érezze azt, elveszett a múltja.

– Vannak fényképek?

– Igen. Az első hét hónapjáról nincsenek, de a második nevelőszülő élettörténeti naplót vezetett, adott rengeteg fényképet, feljegyzéseket készített a hétköznapokról. Koller Éva mondta, hogy nézegessük többet ezeket a fotókat! Érdekes volt, Lili anyának hívta a nevelőanyát is, rámutatott a fotóra: Anya! Aztán rám: Anya! Látszott, hogy ezt valahogy még nem tudja összerakni.

– Mennyi ideig tartott a barátkozás?

– Három hétig, de volt közte megszakítás, mert a család is dolgozott és mi sem tudtunk folyamatosan vidéken maradni. Az első héten látogattuk, aztán két hétig minden nap ott voltunk. A nevelőszülő nagyon együttműködő és kedves volt, Lilike pedig pont úgy viselkedett, ahogy egy erősen kötődő gyereknek kell: bebújt a lába mögé, mikor először mentünk. Ezt jó jelnek tekintettem. Nagyon apránként haladtunk, komoly eredmény volt, mikor be tudtunk menni a szobájába vele, és nem szaladt a nevelőanya után. Lassan átengedte nekünk az etetést, pelenkázást, végül az esti és déli fektetést is, aztán a második héten már átvittük magunkhoz Lilust, és csak esténként mentünk haza.

– A nagyfia is részt vett az ismerkedésben?

– Igen, és kulcsszerepe volt. Neki azóta is komoly szerepe van a konfliktusok megoldásában. A legelejétől azonnal egymásra hangolódtak, rögtön komoly szeretetkapcsolat alakult ki köztük, ami nálunk csak sokkal fokozatosabban, apránként épült ki. Marcinak, mint kamasznak is jót tett, hogy gondoskodhatott egy kicsiről, Lili pedig rajongással szereti a bátyját. Marci azóta is pelenkázza, eteti Lilit, amit nem várunk el. És ha hullafáradtak voltunk, mert Lili összetört valamit és fel kellett takarítani, akkor magától kivitte sétálni. Ő tudja legjobban kezelni Lili dührohamait, mi nem tudjuk kizökkenteni, ő igen.

– Mennyi a korkülönbség a két gyerek között?

– Tizennégy év.

– Említette, hogy a férjének voltak aggályai. A más génállományon kívül még ott vannak a traumák is, Lili esetében egészen sok… Ez nem bizonytalanította el a férjét?

– A legelső elbizonytalanodás akkor jött, amikor megkaptuk Lili papírját, és kiderült, hogy hat és fél hónapra született, ezerféle problémával. Én mondtam a férjemnek, hogy én is hat és fél hónapra születtem, egy kiló harmincöt dekával, és nekem is sok problémám volt, adjunk már ennek a gyereknek egy esélyt. Azt gondoltam, Lili nagyon akar élni, és talán nem véletlen, hogy hozzánk került. Aztán kiderült, hogy ugyanazon az intenzív osztályon ápolták, ahol tizennégy évvel korábban a fiamat, mert neki is problémás volt a születése. Ugyanaz a kezelőorvosuk, Dr. Nobilis András, aki azóta sajnos meghalt. (Hálás vagyok neki utólag mindkét gyerekem miatt, és gondolom, sok ezren mások is rajtam kívül.) Ez megint jel volt. És akkor azt gondoltam, hogy mi leszünk azok, akik segítenek Lilusnak.

– A koraszülésből visszamaradt valami?

– A védőnő szerint nagyon szépen behozta a lemaradásokat, és mi is úgy látjuk, most tökéletesen szinkronban van a korával. Most három és fél éves. Ma triciklivel ment a bölcsibe, teljesen jól tudja tekerni.

– A Lili nevet Önök adták?

– Nem, ez volt a neve, a tanfolyamon azt mondták, hogy ne változtassunk.


 
– Mikor érezték azt, hogy Lili már elfogadja Önöket?

– Közel egy év volt, mire teljes természetes 
egységben tudtunk működni. Mire azt éreztem, hogy kötődik hozzánk és nem billen ki a legkisebb bizonytalanságra, és nem jönnek elő a korábbi rossz tapasztalatai. Koller Éva azt is mondta, ne szeressem ennyire a lányomat, néha maradjak kívülálló, mert különben jobban beleránt a saját érzelmi játszmáiba. Ha nem hagyom magam belevonni, akkor rövidebb ideig tart a dühroham, és ez bejött. Tőle nagyon hasznos tanácsokat kaptunk, és akkor kezdett minden végképp rendeződni.
Akkor Lili is elkezdte otthon játszani, hogy ő megszületik. Bemászott az asztal alá, sorba rakta a székeket és átment a székek alatt, aztán felbukkant: megszülettem! Ilyenkor mindig nagyon megörültünk neki és megölelgettük. Nekem közben énekelni kellett, a férjemnek is ott kellett ülnie és várni, hogy ő megszülessen, és ha nem volt elégedett azzal, amit énekeltem, akkor kimászott és rám szólt, hogy ne ezt! Ezt hetekig játszotta. Mostanában is játssza ezt a megszületős játékot, de ritkábban. A játék végén mindig fel kell venni, és ringatni, mint egy pici babát. Már bő egy éve nálunk volt, mikor visszamentünk látogatóba a nevelőcsaládhoz. Nagyon jó élmény volt.

– Felismerte a nevelőanyát?

– Őt nem, de a hely topográfiáját igen. Amikor pisilnie kellett, azonnal a vécé felé indult. Sokkal oldottabb volt a hangulat, mint a barátkozás alatt, ami meg volt terhelve azzal, hogy mi Lilit el fogjuk vinni és ez nekik – természetesen –  fáj. Mire odamentünk, bennem is nagy belső biztonságérzés volt és ez talán Lilire is átsugárzott. Amíg ugyanis attól féltem, hogy a gyerek majd hazaérkezik, és leválik rólunk, addig nem volt rá érett a helyzet. Azóta beszélnek telefonon is Lilivel, és azt látom, hogy megnyugtatja.

– Helyre került valami a gyerekben?

– Igen.

– Az étkezése rendbe jött?

– Igen. Nagyon nagy eredménynek tekintettük, mikor csaknem egy év után azt mondta valamire, hogy köszönöm, nem kérem. Mert előtte azt is megette, ami nem ízlett neki, vagy legalább tartogatta a szájában. Mindent megkóstolt, a nyers krumplit, héjastul a hagymát, aztán kiköpte, vagy lenyelte és kihányta. Mikor megérkezett hozzánk, körbenézett a lakásban, meglátta a hűtőt, átölelte, és azt mondta, hogy „hami”. Hozzátartozott a komfortérzetéhez az állandó majszolás, úgy járkált, hogy valami falatka a kezében volt. Ha nem adtam, őrült bömbölések voltak, nem lehetett elterelni a figyelmét. Hiába tűnt úgy, hogy már kötődik hozzánk, az első pár hónapban, ha kimozdultunk, azonnal észleltük, hogy tökéletesen promiszkuis. Ha valaki evett egy étteremben, ő lecövekelt, odabújt az idegenekhez, akik ettek, nem törődött többet velünk. Máig nagyon érdekli minden, ami az étellel kapcsolatos, örömmel segít nekem főzni. Ha rajzolok neki, úgy kell lerajzolnom a családtagokat, hogy mindenki mindkét kezében legyen csoki. Biciklizni is úgy indulunk el, hogy mindkét kezében ennivaló van.

– Erről volt beszélgetés a blogon, sok örökbefogadott gyereknek sajátos a viszonya az evéssel…

– Egyszer a villamoson a karomban tartottam, meglátott egy férfi kezében egy péksüteményes zacskót, arcon vágta a pasast, és kitépte a kezéből a zacskót. Egy gyerekkoncerten meglátott egy anyukát két kisgyerekkel, akik kiflit rágcsáltak. A következő másodpercben Lili átrohant a zenészek előtt a színpadon, pofán verte a két gyereket és a kiflivégekkel kifelé menekült a sorok között. Mire utolértük, már zsákmányolt egy cumisüveget is. Nem győztünk elnézést kérni, a szegény kiflivéges anyuka sokkot kapott. Szerencsére az az „ütök, elveszem azonnal” viselkedése sokat csillapodott. A férjemnek nem volt tapasztalata kisgyerekkel és mindenről azt gondolta, hogy ez még belefér az önérvényesítésbe. Én meg azt gondoltam, hogy ez nem fér bele.

– Visznek magukkal ennivalót?

– Igen, ha hosszabb időre kimozdulunk, mindig tartok magamnál egy dobozt, az a „krízishami”, amit megkap, ha egy másik gyerek eszik a környezetünkben, vagy utazásnál. Most jutottunk el oda, hogy nem kezd el sikítva tiltakozni és ordítani, amíg kiveszem a kezéből a Túró Rudit, hogy kibontsam. De azért a papírt még mindig úgy kell lehámozni, hogy az ennivaló ne tűnjön el a látóteréből.
Egyszer beteg volt, és a gyógyszert mindig azzal adtuk be neki, hogy „ettől meggyógyulsz”. Egy reggel azzal ébresztett: „Már meggyógyultam”. Kiderült, hogy az összes antibiotikumot és gyógyszert bevette, a kissámlit odatolta a hűtőhöz, kinyitotta a legfelső rekeszt, kivette az összes gyógyszert és megitta. Azonnal meghánytattuk, mentőt hívtuk és kórházba vittük.
A balhék ma is az evés körül törnek ki. Valamelyik nap nem volt otthon banán, hiába ajánlottunk helyette Túró Rudit, almát, gyümölcsjoghurtot, Lili egy órán át egyre hangosabban ordított, hogy „kéjek banánt”. A Tescóban egyszer fél órát ordított, mert nem vettem meg egy 40-es női lakkcipőt.

– Próbálnak szigorúak lenni, vagy engednek?

– Ebben nincs egyetértés. A férjem el van olvadva, semmilyen korlátot nem támasztana, ő az első könnycseppnél úgy érzi, hogy semmiben nem szenvedhet hiányt a kislány. Ő ötvenöt éves, tehát inkább egy lágyszívű nagypapa már. Én viszont egyedül neveltem fel a fiamat, és megtanultam, hogy kell a korlát. Azt látom, hogy ezt a fajta szétesettséget, bizonytalanságot, ami a lányom múltjából fakad, jól kezeli, ha nagyon határozottak és állandóak a szabályok. Ha viszont az esti lefekvési rituálé elhúzódik, és már tizedszer visszük vissza a kiságyba, akkor a férjem következetes, és én nem tudom elviselni, ha nem harmonikus az esti elválás. Mese, mese, ének, aztán pisilni kell, éhes vagyok, szomjas vagyok, hol a cumim, kérek banánt, kérek csokit, kérek főtt tojást… Ilyenkor ő szokta kimondani, hogy elég, le kell feküdni.


 
Nálunk folyamatos kérdés, hogy mennyire legyünk engedékenyek, mennyire legyünk tekintettel rá, hogy „szegény gyerek, annyi minden van a csomagjában”. Ettől az ember hajlamos másképp viselkedni, ami szerintem nem jó. Én nem gondolom, hogy Lilivel másképp kéne viselkednem, mint a fiammal viselkedtem.
A pszichológus azt mondta, hogy Lili traumája mindig ott lesz, és bizonyos külső események hatására felszínre tör, az a kérdés, hogy tudja ezt uralni. De annyira sokféle és jó képességei vannak és nagyon erős gyerek! Ezt a hihetetlen energiát és akaratot szeretnénk szülőként olyan irányba terelni, hogy abban kitejesedhessen, és abban örömét lelhesse.

– Az örökbefogadásról beszélnek Lilivel?

– Szoktunk, elég sokat. Ha ő kérdez, vagy szóba hozza.  Elmondjuk, hogy ő egy másik néni hasából bújt ki, hogy aztán Zita-anyáéknál volt, amíg mi rá nem találtunk, és haza nem ért. És hogy milyen jó, hogy megtaláltuk egymást. Mostanában foglalkoztatja a kisbaba-téma. Nagyon szereti az Égből pottyant boldogság című mesét, amit egy szomszédunk hozott nekünk dedikálva, ajándékba. Neki is örökbefogadott kisfia van, és Vilmossal nagyon szeretik ezt a mesét olvasni.

– A cigány származással foglalkoznak?

– Nem, ezzel külön nem. Szerintem ebben a korban még korai és felesleges, különben meg engem ez nem is érdekel. Nálunk mindenki sötét bőrű, a fiam is. Én is sötét bőrű gyerek voltam és kaptam is a megjegyzéseket. Ráadásul akkor még nem volt olyan mese, amelyben ne aranyszőke lett volna a hercegnő! Nehéz volt feldolgozni, hogy aki szép, az mindig hófehér bőrű. Ma jobb már a helyzet, vannak fekete mesehősnők is, ott van például Pocahontas. Ebben az országban mindig is volt a rasszizmus, mostanában durvul is a helyzet, de abban bízom, hogy mire Lili felnő, elég erős lesz ahhoz, hogy meg tudjon küzdeni az ostoba, primitív megjegyzésekkel. Sokat utazunk, látni fogja, hogy a világ nyitott és tágas.

– Miben más 45 évesen anyának lenni, mint 30 évesen?

– A fiamat egy rossz házasságba szültem, nekem igazából felszabadulás volt a válás, mert utána már csak magamat kellett eltartanom és a gyereket, nem pedig mindhármunkat. Tíz évig egyedül neveltem a fiamat, nappal üveges műhelyben dolgoztam, éjjel többnyire fordítottam, és emellett végig írtam. Na, ma már ezt nem bírnám. Fizikailag sokkal fáradékonyabb vagyok. De az óriási különbség, hogy most egy olyan párkapcsolatban élek, ahol a férjem nem is fele, de annál is nagyobb részt vállal a háztartásból és a gyerek ellátásából. Soha nem kérdés, hogy meg tudjuk-e oldani a feladatok megosztását, hogy el tudok-e menni felolvasni, ha kell.

– Az anyukája mit szólt az örökbefogadáshoz?

– Teljesen természetesnek tekintette. Őt elhanyagolták, egy ideig intézetben volt, aztán örökbefogadó szülőkhöz került. A vér szerinti szüleit én is ismerem, gondozta őket öregkorukban, nekem is volt kapcsolatom a nagyszüleimmel.

– Az Akvárium című regényében szerepel az örökbefogadás motívuma, hasonló elemekkel. Ez az anyukája története?

– Egy fikció soha nem az életből vett történet, elejét akarnám venni minden referenciális olvasatnak.

– A regény megírása rákészülés volt az örökbefogadásra?

– Tíz éve készültem erre a témára, és úgy gondoltam, a bennem megírásra érett történetet elrendezem, megírom a várakozás ideje alatt.

– A könyvben elég szerencsétlen kisemberek szerepelnek, az örökbefogadás sem igazán boldog…

– Senki sem lesz az örökbefogadástól vagy a gyerekvállalástól boldog, aki egyébként nem az, a gyerek nem megoldás problémás élethelyzetekre! Egy működő családba, vagy ha egyedülállóként fogad valaki örökbe, egy működő életbe lehet és érdemes gyereket örökbe fogadni, de helyrehozni egy pici érkezése semmit sem fog. Sőt: még az egyébként működő struktúrákat is megterheli, megviseli. A könyvben az örökbefogadás nem sorsfordító dolog, a szereplőim élik az életüket, és a sorsuknak része ez is. Akkoriban ez természetes volt, tele voltak az árvaházak háborús árvákkal, és aki tudott, hazavitt egy gyereket, vagy az életben maradt családtagok nevelték fel a kicsiket.


 
Szerintem az egész örökbefogadás nem akkora ügy. A környezetemben kétféle tipikus reakció van. Az egyik: „hű, de fantasztikusak vagytok, mekkora áldozatot hoztok!” Ezt én nem érzékelem. Minden gyerekkel van munka, de én áldozatot nem akarok vállalni. Emlékszem, a terhességem alatt a régi lakhelyünkön dolgozó védőnő azt mondogatta: „anyuka, ugye tisztában van vele, ha megszületik ez a gyerek, itt nem lesz írogatás?” Az anyaképünk része, hogy az anyaság lemondás, áldozatvállalás. Én a francia kultúrában vagyok ismerős, és ott nem ez az anyakép, hogy a nő boldogtalanul elhízik otthon, és sorra mond le mindenről, ami valaha fontos volt neki. Természetesen voltak nehézségek, amiket igyekeztünk megoldani, de minden gyerekemnél azt éreztem, hogy én attól vagyok az, ami vagyok, hogy ők itt vannak.

– E mögött ott van az egész magyar közvélekedés is, ami a gyereknevelést kizárólag az anya dolgának tekinti… Ettől persze, hogy kipurcan az anya.

– Meg az is, hogy az a jó anya, aki lemond dolgokról. Áldozatot hoz. Ugyanerre a sémára jár, hogy csak az a jól végzett munka, ami vérrel és verejtékkel történik. Szerintem a legnagyobb áldozat az, ha az ember nem a saját életét éli, ha külső sémákhoz kell igazodnom, ha megmondják milyen az ideális anya és úgy kell viselkednem… Akkor tudok ideális anya lenni, ha a saját életemet élem. Író-olvasó találkozókon gyakran megkérdezik: most kivel vannak a gyerekeim? Bosszant az előfeltevés, hogy ha éppen nem vagyok a gyerekeimmel, akkor rossz anya vagyok. Akkor lennék rossz anya, ha feladnám értük az írást. Én sokkal erősebben élem meg a személyiségemet anyaként, és íróként is egy csomó új tapasztalatra teszek szert, a gyerekem is profitál ebből. Közben a női lapok tele vannak „anyaság vagy karrier” típusú cikkekkel, mintha egyik kizárná a másikat. A férfiíróktól sosem kérdezik meg egy rádió- vagy tévéinterjúban, hogy ki vigyáz éppen a gyerekükre.
A másik tipikus reakció: ti nem vagytok normálisak! Meg vagytok ti őrülve, pont akkora Marci, hogy tudtok már ide-oda menni, elment a ti eszetek, most tudnál te nekikezdeni igazán írni. Volt, aki azt mondta: ti aztán jól megoldottátok az életközepi válságot. Fel sem merül bennük, hogy a gyerek nem valaminek a megoldására eszköz, hogy nem azért lett, hogy problémákra hozzon gyógyírt! Nekem azok a reakciók voltak a legkedvesebbek, akik ezt teljes természetességgel vették. Ha valaki szül egy gyereket, és tologatja a babakocsit, akkor nem kezdi mindenki kérdezgetni, hogy miért szült. Akkor egy örökbefogadott gyereknél ez miért merül fel? Arra vágyom, hogy ne kelljen ezt minden alkalommal megtárgyalni.

Forrás: orokbe.hu

Nézd végig a nyári vidék legszebb pipacsmezőit!

A nyári vidéki tájkép talán egyik legszebb eleme a búzatáblákat keretező, útszéleket szegélyező vagy éppen a mezőket élénk pirossal borító pipacsok látványa. Aki látott már egybefüggő pipacsmezőt, tudja, hogy nem lehet mellette csak úgy elsuhanni. Persze az önmagában árválkodó néhány szál pipacsvirág is lenyűgözően szép, ám az igazán pazar látványt mégis a végeláthatatlan mezők nyújtják.

A nyári szellőben lengedező, hajszálvékony szárakon ücsörgő pirosló pöttyök vonzzák a tekintetet, és egy kis gyönyörködésre késztetik az utazót. Pedig a pipacs, vagy népies nevén vadmák „csak” egy közönséges gyomnövény, ám közönségesség ide, közönségesség oda, a pipacsmezők nyújtotta látvány káprázatos nyári élmény.

Nézd végig Te is a szemet gyönyörködtető pirosló pipacsmezőket!

(Forrás: juno.hu)

Hasznos házi feladat nyárra diákoknak

Egy teljes oldalt megtöltő feladatlistát adott diákjainak egy olasz tanár. Mindenki odáig van tőle.

Egy teljes A4-es oldalt kitöltő, tizenöt oldalas, a nyári szünetre feladott házifeladat-lista minden diáknak horrorisztikusan hangzik – és hát azoknak a felnőtteknek is, akik még emlékeznek rá, milyen volt a negyven fokban a Kincskereső kisködmön felett görnyedni, vagy szeptember harmadikán, az első magyarórán döbbenni rá, hogy igen, volt házi feladat.
Cesare Catà, egy kis olasz városka tanárának házifeladat-listája is horrorisztikus, de csak annak, aki nem tud olaszul. Aki tud, az gyorsan rájöhet, hogy a papír kész költemény, a témában valaha látott leginkább szívhez szóló tanácsokat tartalmazza – az élethez általában, nem csak a nyárhoz, igaz, az évszak különös jelentőséggel bír. Catà, aki coelhós pátosszal, de meggyőzően beszélt munkamódszeréről és életéről a Huffington Postnak, elmondta: minden az olvasáson múlik, könyveket forgatni pedig a nyáron a legjobb. Őt legalábbis az olvasmányélmények kalauzolták végig a felnőtté váláson, segítettek neki a kalandokban, az iskolában, a szerelemben. Arról nem is beszélve, hogy az olvasás „a legjobb lázadás, amit csak művelhetsz”. Példaképe egyébként Robin Williams karaktere a Holt költők társaságából.


Íme a teljes lista fordítása:

1. Reggelenként néha sétálj egyet a tengerparton egyedül: nézd tükröződő napsugarakat és gondolj a legjobb dolgokra az életedben. Légy boldog.

2. Használd az együtt tanult új szavakat: ha több dolgot tudsz kifejezni, többet is tudsz gondolni, és minél többet gondolkodsz, annál szabadabb leszel.

3. Olvass, amennyit csak tudsz. Ne azért, mert kell. Hanem azért, mert a nyár kalandra, álmokra hív, olvasás közben pedig olyan leszel, mint a fecske, mikor repül. Olvass, mert olvasni a legjobb lázadás. (Hogy mit olvass? Keress meg!)

4. Kerüld el a helyzeteket, embereket, akiktől negatívnak, üresnek érzed magad. Keresd a lelkesítő helyzeteket, a téged gazdagító barátok társaságát, akik megértenek és értékelnek azért, aki vagy.

5. Ha szomorú vagy, vagy félsz, sebaj: a nyár, mint minden csodás dolog, összezavarhatja a lelked. Vezess naplót, így beszélj arról, mit érzel. (Szeptemberben, ha szeretnéd, felolvassuk közösen.)

6. Táncolj szégyentelenül. Táncparketten vagy egyedül a szobádban. A nyár egy nagy tánc, bűn lenne nem részt venni.

7. Legalább egyszer nézd végig a napkeltét. Maradj csendben és lélegezz. Hunyd le a szemed, légy hálás.

8. Sportolj sokat.

9. Ha találkozol valaki elbűvölővel, mondd el neki méltósággal, szerénységgel. Nem számít, ha nem érti meg: ekkor nem is ő való hozzád. Ha igen, 2015 nyara ragyogó lesz mindkettőtöknek. (Ha nem jön be, ugorj vissza a 8-as pontra.)

10. Nézd meg az év közben készített jegyzeteidet. Hasonlítsd össze, amit tanultál, azzal, ami történik veled.

11. Légy boldog, mint a napsugár, megszelídíthetetlen, mint a tenger.

12. Ne káromkodj. Légy jó modorú és kedves.

13. Nézz filmeket szívszorító beszélgetésekkel – ha lehet, angolul, hogy fejleszd nyelvtudásod, és gyakorold az álmodást. Ne hagyd abba a végefőcímnél: éld újra, ahogy telik a nyár!

14. Ragyogó napsütésben és forró éjjeleken álmodj, milyen lehet és lesz az életed. Nyáron sose add fel, tegyél meg mindent az álmaidért!

15. Légy jó!