Amikor a gyermekedet zaklatják

Dr. Kulcsár Gabriella pécsi jogász és pszichológus borzasztóan kényes és fontos témákat kutat a PTE ÁJK Kriminológiai és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszékén. A 2009-es pécsi lövöldözés inspirálta a tanintézményekben elkövetett ámokfutások kutatására, később kibővítette kutatási területét az online és offline iskolai zaklatás kérdéskörére is. Fontos, hogy tudjuk kezelni ezeket a helyzeteket, hiszen az iskolai zaklatás minden szereplőre nézve súlyos rövid és hosszú távú következményekkel jár. 

– A Kriminológiai és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszékén kutatsz és tanítasz, milyen út vezetett idáig?

– Majdnem magyar szakra jelentkeztem, de az utolsó pillanatban a PTE Állam- és Jogtudományi Kara mellett döntöttem. Később, harmadéves hallgatóként úgy döntöttem, hogy a “szárazabb” jogi tanulmányaimat szeretném kiegészíteni valamivel, így kezdtem el pszichológiát is hallgatni a joggal párhuzamosan. Mindeközben bekerültem a kriminológiai tanszékre, a kriminológia pedig a pszichológia és a jog közös metszetében helyezkedik el.

– Hogy kerültél közel az iskolai ámokfutáshoz, mint kutatási területhez?

– Gere Ákos 2009-es tragikus pécsi egyetemi lövöldözése után kezdtem el foglalkozni az iskola ámokfutással, ebből is írtam a PhD-mat, mely átdolgozott formában könyvként is megjelent, Iskolai ámokfutások címmel. Ezek az esetek a legtragikusabb bűncselekmények közé tartoznak, nehéz megérteni és kutatni, mert egyrészt nincs jól körülhatárolható okuk, egy hosszú deviáns folyamat végső tragikus aktusai, másrészt sok ámokfutó öngyilkos lesz. Fontos, hogy kutassuk, hiszen annak ellenére, hogy igen ritka, nagyon súlyos következményei vannak egy ilyen eseménynek, mivel a nagyobb közösség is jelentős traumát szenvedhet.

– Mik voltak a konklúzióid?

– Nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy senki nem születik ámokfutónak, és a prevenció aspektusából nagyon veszélyes, ha csak szörnyetegetek látunk ezekben az emberekben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy sajnálnunk kell őket vagy szimpatizálnunk kell velük, de érdemes megpróbálni megérteni, mi zajlott bennük, hogy lássuk, a tragédiához vezető úton mely pontokon változtathattunk volna az események során.

– Az egyik legfontosabb platformja az ilyen tragédiák megelőzésének az iskola. Mit tehetnek a tanintézmények vezetői és a pedagógusok?

– A lelki problémákat nagyon nehezen kommunikálják a gyerekek, ezt kell észrevenniük a tanároknak és a szülőknek – ami persze közel sem annyira egyszerű, mint ahogyan ez most hangzik. Persze a lelki gondok nem vezetnek mindig ámokfutáshoz, valamelyik serdülőből függő lesz, mások önmagukat bántják, de olyanok is vannak, akik depresszióba süllyednek, vagy evészavar alakul ki náluk. Fontos feladata egy iskolának, hogy ne az ámokfutókat akarja kiszűrni, hanem a krízissel küzdő gyerekeket; és nekik próbáljon szakszerű segítséget nyújtani.

– Mi okozhat krízist? Szerelmi bánat, a szülők válása vagy iskolai zaklatás? Ha jól tudom ez utóbbi a legújabb kutatási területed.

– Az Új Nemzeti Kiválóság Program keretein belül lehetőségem nyílt azt kutatni, hogy az iskolai zaklatás hagyományos és online formája milyen más serdülőkori devianciákkal mutathat összefüggést; például az evészavarokkal, az önsértéssel, a depresszióval, bizonyos függőségekkel, illetve az öngyilkosságokkal. Visszatérve kérdésedhez; a krízisnek vannak természetes periódusai: mint például a serdülőkor vagy az életközépkrízis. Ha ehhez hozzáadódik egy úgynevezett akcidentális, járulékos krízis, amit egy negatív külső hatás idéz elő – például az iskolai zaklatás, halál, válás, szerelmi bánat – akkor a kettő összeadódik, és egy krízismátrix jön létre. Ekkor pedig már nagy a veszélye annak, hogy a gyerek sérülni fog hosszabb távon is. Az iskolai zaklatás azért különösen veszélyes, mert a gyerek identitását támadja.

– Hogyan?

– A krízis mindig identitásválsággal is jár, mert ilyenkor felvetődnek azok a kérdések, hogy ki vagyok én, mit is akarok az élettől, mennyit érek, és így tovább. Ezek a kérdések amúgy is nagyon foglalkoztatják a serdülőket. Egy szülői válás vagy haláleset szintén akcidentális krízist okozhat, ám az iskolai zaklatás abban különleges, hogy a serdülő bizonytalan énképét szándékosan próbálja meg lerombolni.

– Mennyire vannak tisztában ezzel az iskolák? 

– Ez foglalkoztatott engem is. Megpróbáltam felmérni, hogy az intézmények vezetői mennyire látják az összefüggéseket az iskolai zaklatás és más serdülőkori devianciák között. Kellemes csalódás volt, hogy közel négyszáz magyar intézmény kitöltötte a kérdőívem, és a téma aktualitását mutatja, hogy nyolcvan százalékuk arról számolt be, tud róla, hogy jelen van a zaklatás az iskolában, bizonyos esetekben láttak összefüggést más devianciákkal is.

Ha kezelni akarjuk az iskolai zaklatás problémáját, azt is fontos észrevennünk, hogy a zaklató gyerek is segítségre szorul: ő is eljutott valamilyen úton ahhoz, hogy bántson valakit, amit szintén nagyon fontos megértenünk és kezelnünk.

Írta: Kóger Sára

(Forrás: pecsma.hu)

DNS utazás - Le mernéd tesztelni, hogy honnan származol?

A tudomány ma már egyértelműen bizonyítja, hogy egy sokkal globálisabb családhoz tartozunk, mint azt valaha is el tudtuk képzelni.

A Momondo dán utazási kereső oldal egy tömeges DNS kísérletet végzett és egy mini dokumentumfilmet készített el, amely arra mutat rá, hogy a külföldiekről alkotott nézeteink alapvetően megváltozhatnak, ha jobban megismerjük a saját genetikai származásunkat.

Tavaly áprilisban 67 ember hívtak meg a világ minden tájáról, hogy vegyenek részt egy olyan projektben, amelyben felajánlottak nekik egy DNS tesztet, hogy többet megtudjanak az őseikről. A résztvevőket megkérdezték, hogy szerintük mit fognak feltárni a tesztek, és arra ösztönzték őket, hogy osszák meg a világ különböző részeiről meglévő nézeteiket és előítéleteiket.

Néhány héttel később visszahívták őket, és megmutatták nekik a tesztek eredményeit. Ahogy az várható volt, akadt néhány megdöbbentő meglepetés, melyek komoly érzelmi reakciókat váltottak ki, és egyesek felismerték, hogy már másképp érzik magukat a körülöttük lévő világban. "Ezt a tesztet kötelezővé kellene tenni," - mondta az egyik résztvevő.

A projekt része volt egy nagyobb kampánynak, amely 7200 embert foglal magában, melynek célja annak bizonyítása, hogy a legtöbbünknek fogalma sincs eredete sokszínűségéről. 

A Momondo most 500 embert hívott meg, hogy vegyenek részt egy DNS tesztben egy verseny keretében. Az egyik győztes megkapja a lehetőséget, hogy egy "DNS utazást" tegyen és meglátogassa azokat a régiókat, ahonnan származik.

(Forrás: ujvilagtudat.blogspot.hu)

Miért esünk mindig ugyanazokba a hibákba? Önsorsrontó sémáink fogságában

„Nekem úgysem sikerül.” „Lehetnék sokkal jobb is.” „Nekem sosincs szerencsém.”Nem is olyan nehéz magunkra ismerni egy-egy ilyen elszólásban. Időnként bárkiben megfogalmazódhatnak hasonló gondolatok, de ha hosszú évek óta ismételjük ugyanazt a forgatókönyvet, az nagyon megterhelheti a mindennapjainkat, különösen a szoros kapcsolatainkat. Dr. Jeffrey E. Young amerikai pszichológus dolgozta ki azt a rendszert és terápiás eljárást, ami a gyermekkorban kialakult maladaptív sémáink feltárását és megváltoztatását tűzi ki céljául. Ezeket az önsorsrontó forgatókönyveket mutatjuk be cikkünkben.

Mik azok a sémák?

A sémák tulajdonképpen speciális forgatókönyvek. Egy-egy esemény memóriánkban tárolt vázlatát takarják. A történéshez kapcsolódó legfontosabb emlékeket, érzelmeket, gondolatokat tartalmazzák. Magukba foglalják a világgal kapcsolatos tudásunkat és elvárásainkat is.

A maladaptív sémák olyan típusai ezeknek a mintázatoknak, amelyek negatívan befolyásolják a gondolkodásunkat és az érzelmeinket

ÖNSORSRONTÓ MINTÁZATAINK GYEREKKORBAN VAGY SERDÜLŐKORBAN ALAKULNAK KI,

s akár életünk végéig fennmaradhatnak. Ezek a hiedelmek vonatkozhatnak önmagunkra, másokra és a környezetünkre is. Úgy is tekinthetünk a sémákra, mint egy torz szemüvegre. Ez a szemüveg kiemeli azokat az információkat, amelyek illeszkednek a sémáinkba, azokat pedig kiszűri, amelyek ellentmondanak neki. Ennek a működésnek köszönhetően önmagukat tartják fenn, és igen ellenállóvá válnak a változással szemben. Úgy, ahogyan könnyen megfeledkezünk róla, hogy szemüveg van rajtunk, általában a sémáinknak sem vagyunk tudatában. Ezért is olyan nehéz változtatni rajtuk.

Miért alakulnak ki a sémák?

A sémák leggyakrabban akkor alakulnak ki, ha egy gyermek bizonyos alapvető érzelmi szükségleteit nem elégítik ki. Ilyen szükséglet például a biztonságra, a gondoskodásra és az elfogadásra való igény. Egy gyereknek arra is szüksége van, hogy

MEGÉLHESSE SAJÁT FÜGGETLENSÉGÉT, KOMPETENCIÁJÁT, VALAMINT AZT, HOGY ÉRZELMEIT SZABADON KIFEJEZHETI

Fontos, hogy biztosítsák számára, hogy játékos és spontán lehessen. Ám ahhoz, hogy egészséges felnőtt válhasson belőle, el kell sajátítania az önkontroll képességét is. Ezeknek a tapasztalatoknak az elsődleges közege a család, a szülő-gyerek kapcsolat.

A séma és ami mögötte van

A maladaptív sémák kialakulásának hátterében a kielégítetlen gyermekkori szükségletek állhatnak. Nem csak egy séma jellemezhet valakit. Kettő, három, de akár ennél több mintázat is működtethet egyidejűleg. 18 ilyen korai maladaptív sémát különböztethetünk meg, ezek közül néhány gyakori példát mutatunk be röviden.

„Engem senki sem szeret”

Az érzelmi depriváció sémája azt a hiedelmet jelenti, hogy az egyén érzelmi igényeit sosem fogják mások kielégíteni. Úgy gondolja, őt nem szereti igazán senki, nem értik meg, nincs olyan, akitől tanácsot, iránymutatást kérhetne a nehéz időkben. Ennek hátterében az érzelmi légkör hidegsége állhat. A szülők valami miatt nem tudták biztosítani számára a megfelelő gondoskodást, biztonságot, érzelmi szükségleteivel nem törődtek megfelelően.

„Sosem leszek elég jó”

Akinél a csökkentértékűség-szégyen séma lép működésbe, alapvetően értéktelennek tartja magát. Úgy érzi, valami baj van vele, ehhez pedig gyakran erős szégyenérzet is társul. Úgy véli, hogy ha valakit közel engedne magához, az rögtön felfedezné a hibáit s nem fogadná el azokat. Ennek hátterében állhat a szülők túlzott kritikussága is. Gyerekkorában azt érezhette. nem elég jó, nem érdemes szülei szeretetére.

„Engem mindig kihasználnak”

A bizalmatlanság-abúzus séma olyan gondolatokat hív elő, amelyek szerint az egyént a szoros kapcsolataiban mindig szándékosan bántani fogják, megcsalják, megszégyenítik vagy kihasználják majd. Előfordulhat, hogy gyermekkorában valóban bántották őt a szülei, társai vagy akár testvérei.

„Jaj, csak nehogy valami szörnyűség történjen!”

A sérülékenység-veszélyeztetettség séma folyton azt érezteti az emberrel, hogy valamilyen komoly katasztrófa küszöbén áll. Ez az érzés kiterjedhet az egészségére, egzisztenciájára, de az egyén félhet attól is, hogy megőrül, megtámadják vagy valamilyen természeti katasztrófa áldozata lesz. Alapvetően veszélyes helynek tartja a világot, emiatt túlzott óvatosság jellemzi. Az ilyen típusú félelmeket legtöbbször a szüleitől veszi át a gyermek.

„Nekem úgysem sikerül”

A kudarcra ítéltség séma azt a hiedelmet takarja, hogy neki semmi sem fog sikerülni. Úgy érzi, nem kelhet versenyre másokkal, mert ő butább, ügyetlenebb, tehetségtelenebb, mint a többiek. Emiatt legtöbbször próbára sem teszi magát. A séma hátterében az állhat, hogy gyermekkorában gyakran leszidták, megszégyenítették, nem ösztönözték arra, hogy igyekezzen teljesíteni és megtanuljon kitartóan egy feladatra koncentrálni.

„Lehetnék sokkal  jobb is”

A könyörtelen mércék-hiperkritikusság séma követője úgy érzi: bármit is csinál, az nem elég jó. Még jobban kell küzdenie, még magasabb követelményeknek kell megfelelnie. Elvárásai önmagával és másokkal szemben is extrém magasak, mindenkivel nagyon kritikus. Szinte soha nem engedi meg magának a lazítást. Gyakori, hogy fiatal korában a szülei is ugyanígy hajtották őt, azt érezhette, hogy mindig elégedetlenek vele.

„Enyém a világ”

A feljogosítottság-grandiozitás séma azt meggyőződést takarja, hogy az egyén bármit megtehet, megkaphat, kimondhat, anélkül, hogy bárki másra tekintettel kellene lennie. Felsőbbrendűnek érzi magát és különleges jogokkal ruházza fel önmagát. Gyakran követelőző, nem érdeklik mások érdekei vagy szükségletei, mindenki elé helyezi saját magát. Ez a hozzáállás eredhet onnan, hogy a szülők túlságosan elkényeztették gyermekkorában, nem voltak képesek szabályokat állítani és határokat szabni számára.

„Nekem sosincs szerencsém”

A negativizmus-pesszimizmus séma nem hagyja az embert másra figyelni, csak a dolgok negatív oldalára. Aki ezzel a sémával rendelkezik, nem képes élvezni az életet. Bagatellizálja a történések pozitív oldalát, miközben felnagyítja a negatívat. Ha éppen nem is talál semmi kivetnivalót a jelenben, akkor jövőbeli problémákon aggodalmaskodik. Ezt a mintázat is könnyen származhat a szülői házból, leggyakrabban egy pesszimista, negatív beállítottságú szülőtől.

Hogyan változtathatunk rajta?

Mivel ezek a sémák korai életszakaszban alakulnak ki, ráadásul nem is mindig tudatosan működnek, ezért sokkal könnyebb lehet szakértő segítséggel dolgozni a megváltoztatásukon. Kifejezetten erre dolgozta ki Dr. Jeffrey Young a sématerápia módszerét. A sématerápia azok számára lehet kifejezetten hatékony, akik komplex, régóta működő, visszatérő mintázatokkal küzdenek. Ha sikerül felismernünk önsorsrontó sémáinkat, akkor szakszerű segítséggel nemcsak tudatosíthatjuk és jobban megérthetjük kialakulásuk körülményeit, hanem változtathatunk is rajtuk. Erre kiválóan alkalmas módszer  a sématerápia.

Írta: Zsidi Zsófia

Forrás: http://mindset.co.hu

Szeretni és szeretve lenni

Az ember arra vágyik, hogy szeressék, 
annak hiányában arra, hogy csodálják, 
annak hiányában arra, hogy féljék, 
annak hiányában arra, hogy gyűlöljék és megvessék. 
Mindannyian valamilyen érzést akarunk kiváltani másokban. 
Az ürességtől a lélek megborzong, 
bármi áron kapcsolatot kíván teremteni.
(Hjalmar Söderberg)

Erősségek az előtérben

SZŐDY

J

UDIT: 

Pozitív pszichológia a nevelésben

Nagyapáink még nehezen képzelték volna el, hogy szigorú büntetés, fegyelmezés nélkül is rendes embert lehet faragni egy gyerekből. Ma már tudjuk, hogy lehet. De ez nem jelenti azt, hogy mindent szabad. A pozitív pszichológia tudománya pontos útmutatót ad a tudatos szülőnek, pedagógusnak.

„A pesszimista minden lehetőségben látja a nehézséget;
az optimista minden nehézségben meglátja a lehetőséget.” 

(Winston Churchill)

Ha meghalljuk a pszichológia szót, szinte biztos, hogy negatív előjelű jelenségek jutnak eszünkbe: szorongás, depresszió, trauma… És persze a titokzatos pszichoterápia, ahol a „léleklátó” hosszú éveken át analizálja a beteget. A pszichológia egészen az ezredfordulóig nagyrészt valóban a hibáinkról szólt, amikor is megfogalmazódott az igény arra, hogy a tudomány egy elkülönült ága ne a negatív irányt kutassa, hanem azt, hogy hogyan kerülhetünk pozitív érzelmi állapotba, hogyan hozhatjuk ki magunkból a legtöbbet, hogyan élhetünk jobban az erősségeinkkel, vagyis azt, hogy a mentálisan egészséges ember hogyan lehetne még boldogabb. A pozitív pszichológia atyjának Artur Seligmantés Csíkszentmihályi Mihályt tartjuk. Kulcsszavaik az önbecsülés, a belső kontroll, a belső motiváció, a hitelesség, a pszichológiai jóllét, ami nem feltétlenül jár együtt az anyagi javak birtoklásával.

Tanult optimizmus

Ma már egyértelmű, hogy nem az lesz boldog és sikeres az életben, aki jó bizonyítványt vagy diplomát szerez azáltal, hogy hihetetlen mennyiségű tárgyi tudást raktároz el a fejében, hanem az, aki rugalmasan képes alkalmazni, amit tud, és bármikor képes új ismereteket szerezni. A pedagógus célja tehát immár nem az, hogy a gyerekek képesek legyenek minél fegyelmezettebben bemagolni a leckét, hanem az, hogy megmaradjon a belső igényük a világ megismerésére és az eléjük kerülő problémák megoldására. Ha ezek a szükségletek élnek, akkor a gyerek külső nyomás, büntetés, jutalmazás nélkül is tanulni fog. Ha megfigyelünk egy kisbabát, aztán egy totyogót, azt látjuk, hogy végtelenül kitartóan próbálkozik újabb és újabb készségek elsajátításával. A szülőnek legtöbbször pont emiatt fáj a feje: a gyerek százszor is esik és kel, mire megtanul egyedül járni, százszor is kidobálja a kiságyból a játékait, mert érdekli, mi történik velük, százszor is megszerzi a távirányítót, kirángatja a polcról a könyveket, megkóstolja a kutyaeledelt és a virágföldet. Mégis mi más ez, mint a kitartás magasiskolája, a tanulni vágyás csúcsa?! Ha a gyerek picikorától támogatást kap, a megismerésre irányuló belső motivációja nem fog elhalni. Természetesen nem arról van szó, hogy mindent megengedünk neki, de arról igen, hogy a tapasztaláshoz megfelelő környezetet teremtünk számára. Ennél talán még fontosabb a pozitív pszichológiai környezet, vagyis az, hogy a gyerek már kiskorától megtanulja, hogy érdemes másokkal kapcsolatot teremtenie, mert figyelnek rá, hogy érdemes megoldásokat keresnie, mert azok beválhatnak.

A pszichológia iránt érdeklődők közül sokan ismerik a tanult tehetetlenségfogalmát. Ha egy állat vagy egy ember olyan helyzetbe kerül, amelyben átéli, hogy nincs hatással a környezetére (pl. ha egy kutyának figyelmeztető hangjelzés után áramütést adnak, amit nem kerülhet el), akkor később már meg sem próbálkozik azzal, hogy változtasson, még akkor sem, ha alkalom kínálkozna rá (vagyis a kutya a figyelmeztető hangot hallva akkor sem menekül, ha az ajtó nyitva van…). Az átélt kudarcok alapján a jövőben is így viselkedik, és ezzel egyre kilátástalanabb helyzetbe sodorhatja magát.

De lássuk az érem másik oldalát! Ahogy a tanult tehetetlenség fogalma megszületett, ugyanúgy a tanult optimizmusé is. Ha a kisgyerek már az első pillanattól azt éli meg, hogy hatással van a világ folyására, vagyis ha sír, fölveszik, megvigasztalják, ha mosolyog, visszamosolyognak rá, akkor ezt az élményt kiterjeszti a jövőre is. Ha a környezete továbbra is megerősíti abban, hogy tehet valamit azért, hogy jobban érezze magát, hogy átélje azt, hogy a problémák megoldhatók, akkor remek útravalót vihet a felnőtt életébe: a tanult optimizmust. Ez persze nem az a típusú optimizmus, amikor reggelente összeszorított foggal azt mormoljuk magunkban, hogy az élet csodálatos, hanem arról szól, hogy a figyelmünket és erőforrásainkat a lehetséges megoldásra összpontosítjuk még nehéz helyzetben is.

Jó tett, rossz tett

Az élethez való pozitív hozzáállást tovább erősíti, ha a gyerek hisz magában, mert a környezete is hisz benne. Az önbecsülést senki sem abból meríti, hogy folyton dicsérik. Az üres dicséretek inflálódnak, egy idő múlva már nem jelentenek semmit. Sőt, árthatnak is, hiszen a gyerek azt gondolhatja, hogy őt csak akkor szeretik, ha van miért megdicsérni, vagyis ha mindig száz százalékig teljesít. Ezt a csapdát elkerülhetjük, ha nem őt magát dicsérjük vagy bíráljuk, hanem azt, amit csinált. Kiemeljük az erőfeszítést, amivel eredményt ért el. Ha pedig éppen kritikát érdemel, akkor sem őt szidjuk, nem vágjuk a fejéhez, hogy „rossz”, vagy „soha nem figyel”, hanem elmondjuk, hogy az adott dolgot hogyan lehetne jobban csinálni, és a megoldásra irányítjuk a figyelmét. Ebben a helyzetben is az erősségeire összpontosítunk, miközben tudtára adjuk, hogy be kell tartania bizonyos szabályokat. Így elkerüljük, hogy az önmagát beteljesítő jóslat csapdájába essünk. Ugyanis, ha egy gyerek sokszor hallja, hogy „rossz vagy”, akkor már nem is igyekszik ebből a státuszból kikeveredni, olyan reménytelennek látja a helyzetét.

Áramlatban

A pozitív pszichológia további nagy felfedezése, hogy a boldogabb élet egyik fontos tartozéka, hogy tartalmas legyen. Legyen egy szenvedélyünk, legyen az életünkben valami olyan tevékenység, ami közben nem érzékeljük az időt, ami közben nem foglalkoztatnak az élet egyéb problémái, amiben sodródunk. Amit ilyenkor átélünk, az a flow élmény, melynek leírója Csíkszentmihályi Mihály pszichológus. A flow hatalmába keríthet tánc, de akár üzleti tárgyalás közben is, vagy amikor egy jó könyvet olvasunk, játszunk valamit, vagy ha egy probléma megoldásán gondolkodunk. Pedagógusként nem ismerős ez valahonnan? Amikor a gyerekek legóznak, vagy éppen összedugják a fejüket, és szabályokat alkotnak a kitalált világhoz, vagy tátott szájjal hallgatják a mesét, se látnak, se hallanak, csak azt, amit éppen csinálnak. Ez mind flow élmény, és rajtunk is múlik, hogy újra és újra át tudják élni, ne múljon el a gyermekkorral együtt a lehetősége. Csíkszentmihályi szerint akkor élhetjük át, ha a feladatunk egy hangyányit nagyobb kihívás elé állít bennünket, mint amire erőfeszítés nélkül képesek vagyunk. Vagyis se nem unalmas, se nem túl nehéz. Ilyenkor a képességeink és a feladat nehézsége egyensúlyban áll. Vajon tanulás közben is átélhető a flow? Hát persze!
Ha a tanulást élményszerűvé, érdekessé tesszük, ha nem állítjuk vele a gyereket a képességeihez képest megoldhatatlan feladat elé, ugyanakkor nem is túl könnyű számára.

Még valamire tanít minket a pozitív pszichológia: nincs haszontalan szenvedély. Mindenből tanulhatunk valamit, legyen az bélyeggyűjtés, kórusban éneklés, meseírás, sport. A flow élmény feltölt, szebbé teszi a mindennapokat, és az így kapott energia boldogabb élethez vezet.

(Forrás:http://folyoiratok.ofi.hu/uj-kozneveles/erossegek-az-eloterben)