2019. november 7., csütörtök

MIT ÜZENT NEKÜNK NICK VUJICIC? – MEG KELL ÁLLÍTANI AZ ISKOLAI BÁNTALMAZÁST!


Jocó bácsi nemrégiben elvitte az osztályát a világ egyik leghíresebb motivációs trénerének előadására. A karok nélkül, apró lábcsonkokkal született férfi sokak életkedvét és reményét adta vissza. Jocó bácsi korábban személyesen is találkozott már a trénerrel, most azonban őt magát is meglepte, milyen rég eltemetett élményeket hozott benne felszínre ez a kivételes alkalom. Balatoni József, alias Jocó bácsi 
írása.

A legjobb őszi közösségi program

Az őszi szünet előtti utolsó tanítási napunk csodálatosan alakult. Már reggel teljesen feldobott, izgatott kamaszok gyülekeztek az aulában. A Nem Adom Fel Alapítvány és a Felelős Szülők Iskolája jóvoltából osztályommal elmehettünk Nick Vujicic előadására. A világ egyik legismertebb motivációs előadója néhány évente látogat el hazánkba. Idén a délelőtti előadás diákoknak, kamaszoknak szólt.
Felemelő érzés volt állni a Papp László Sportaréna előtt
Néztem, ahogy a diákcsoportok vidáman és lelkesen hömpölyögtek a bejárat felé. Kicsik és nagyok, az ország legkülönbözőbb részéről azért gyűltek össze, hogy meghallgathassák Nicket. Nekem már három éve is volt szerencsém részt venni az előadásán, sőt egy sajtótájékoztatón találkozhattam, beszélgethettem is vele pár szót. Meghatározó élmény volt, amely egy kicsit formálta a gondolkodásmódomat is, és ezt az érzést szerettem volna a srácaimnak is átadni. Amikor a színpad elé értünk, valami megmagyarázhatatlan, várakozással teli örömöt láttam az arcukon, ahogy fészkelődtek kezdés előtt a székeiken.
Aztán kigyúltak a fények
Elkezdődött a Nem Adom Fel! együttes koncertje, olyan tagokkal, akik maguk is valamilyen rendellenességgel, testi vagy szellemi fogyatékkal születtek. A diákjaim elmondása szerint hihetetlen érzés volt látni azt az életörömöt, ami sugárzott belőlük. Pillanatok alatt átragadt mindenkire a jókedv, az életigenlés.

Ilyenkor érzi át igazán az ember, hogy mennyi mindenen aggódik, bosszankodik feleslegesen ahelyett, hogy élvezné az életét, megélné annak szépségeit.

A koncert után pedig hatalmas tapsvihar tört ki, amikor Nick megjelent a színpadon.
Katartikus pillanatok
Egy kéz nélkül született ember, milliók reménye és példaképe ott állt előttünk. Elkezdett beszélni. Hol tízezernyi kacaj, hol pedig döbbent csend lengte be az arénát. Olyan volt az egész, mint egy érzelmi hullámvasút. Emberfeletti erő sugárzott belőle, amikor a rossz pillanatairól, a küzdésről, a sikereiről és a családjáról beszélt.
Aztán eljött egy pillanat, ami azt gondolom, mindannyiunk számára meghatározó pontja volt az előadásnak. Nick arra kért mindenkit, hogy hajtsa le a fejét, és senki ne nézzen fel. Az operatőröket pedig arra kérte, hogy ne forduljanak kamerákkal a közönség felé. Majd arra szólított fel mindenkit, hogy emelje fel az egyik kezét. Kérdéseket tett fel, amire ha igen volt a válasz, ökölbe kellett szorítanunk a kezünket. Arra kérdezett rá, hogy kinek jutott már eszébe az öngyilkosság gondolata, ki próbált már meg véget vetni az életének. Fel akartam emelni a fejemet, hogy megnézzem, hány kéz szorul ökölbe. De nem tettem. Egyrészt tisztelem annyira a diákokat, hogy nem akartam megnézni, ki jelez igennel. És nem is mertem felemelni a fejemet. Igen, nem mertem szembesülni a ténnyel, amit aztán Nick ki is hangosított:
diákok sokasága próbált már meg öngyilkos lenni, sokan közülük az iskola vagy az otthoni zaklatás, bántalmazás miatt. Döbbenetes adat, megdöbbentő tény. És ezzel valamit kezdeni kell.
Megrohantak az emlékek, hiszen én is bántalmazott gyerek voltam
Tipikus célpont, szinte adta magát a helyzet: duci, dadogós, jó tanuló fiú, aki ügyetlen a sportokban. Hát, rengeteg bántást kaptam, sok csúfolódás ért az általános iskolában. A felnőttek pedig szánakozó, lenéző pillantásokkal, mondatokkal fejezték ki, mit gondolnak rólam. Szörnyű volt, és sajnos ezt az otthoni szeretetteljes légkör sem tudta kompenzálni.
A sok bántás emléke azonnal előjött, görcsbe rándult a gyomrom. És tudtam, hogy több száz olyan diák ül mögöttem, akik közül sokan nap mint nap ezt kell hogy megéljék, ezzel a teherrel kell hogy éljenek.
Ezt pedig meg kell állítani, tenni kell ellene. Tanárként fontos, hogy ezt mindig szem előtt tartsuk.
Tennünk kell valamit az iskolai zaklatás ellen!
Aztán Nick is arra kérte a jelenlévőket, hogy álljon fel az, aki tenni akar az iskola zaklatás, a bántalmazások ellen. Mindenki felállt. Nick leültetett mindenkit, és arra hívta fel a figyelmet, hogy sokan beszélgettek, miközben felálltak, és csak azért tették, mert ezt kívánta a jó érzés. De nem gondolták komolyan. Majd újra kérte, csak az álljon fel, aki komolyan gondolja ezt. Tízezer ember egyszerre állt fel, néma csendben.
Megállt a levegő egy pillanatra, ami azt jelezte, hogy itt valami történik. És ez a valami elért a fejekbe és a szívekbe.
Utána pedig fogadalmat tettünk közösen arra, hogy nem bántunk, nem közösítünk ki senkit, kiállunk azokért, akiket zaklatnak. Ha csak egyszer, ha csak pár diáknak átment ez, és tesz is érte, akkor már elért valamit az előadás. De ahogy a gyerekeim beszámolóit olvastam, sokan átértékelték, amit tettek, vagy fel tudták dolgozni azt, amit tettek ellenük, velük. Én pedig hatalmas mosollyal, büszkeséggel a szívemben léptem ki az előadásról. Mert Nick adott nekünk utat, erőt, és példát is hozzá. Mindnyájunknak.
Aki pedig ezt a cikket elolvasta, kicsit nézzen magába!
Gondolja végig, kik és hogyan bántották, és próbálja meg átértelmezni ezt az eseményt! Gondolja végig, kit és hogyan bántott, és bocsásson meg magának! Kérjen elnézést attól, akit bántott, álljon ki amellett, akit bántanak, aki elesett, akit folyamatosan igazságtalan támadások érnek! Járjunk innentől nyitott szemmel és nyitott szívvel! Vigyázzunk a gyermekekre, mert több áldozat él köztünk, mint amit el tudunk képzelni… Sokkal több.
Csak együtt tehetünk ellene! Te is teszel?                                                Balatoni József
(wmn.hu)