„Nem igaz, hogy te soha nem értesz meg engem, hagyjál békén!” – üvölti a korábban még mintagyereknek számító serdülő, és becsapja szobájának ajtaját a megdöbbent szülő előtt. 
A szülő számára érthetetlen és fájó élmény, hogy a korábban még olyan csendes és kedves gyermeke, akinek minden mozdulatát és pillantását ismerte, hogyan válik egyik percről a másikra lázadó, ismeretlen kamasszá.

Serdülőt nevelni nem könnyű feladat, soha nem is volt az. 
Állítólag már Szókratész a maga idejében megírta, hogy „Ezek a mai fiatalok imádják a luxust, rossz szokásaik vannak, nem becsülik az autoritásokat, tiszteletlenek az idősebbekkel és a munka helyett is csak fecsegnek.” 

A kamaszok, mióta világ a világ, lázadnak szüleik ellen, és ezt a kritikus időszakot bizony nem könnyű átvészelni a családoknak. A serdülőkor rengeteg változással jár, s ezek sokszor felborítják a családban addigra kialakult rendet, egyensúlyt, de ugyanakkor lehetőséget is ad a fejlődésre, s arra, hogy a kapcsolatuk egy új szintre lépjen.
Önmaguk megtalálásakor önállóságra és a szülőkről való leszakadásra, autonómiára vágynak, hogy átvehessék a kontrollt saját életük fölött, és kialakíthassák saját énjük határait. 

Küzdelem önmaguk megtalálására

A serdülőkor sokféle feladat elé állítja a kamaszokat: 

*meg kell küzdeniük a szokatlan és gyors testi változásokkal, 

*meg kell felelniük az iskola és a szülők elvárásainak, 


*önbizalomhiányukat leküzdve be kell illeszkedniük a kortárscsoportjukba, 

*kezelniük kell szexuális késztetésüket s a másik nem felé megjelenő érdeklődésüket,


*nem utolsósorban pedig: választ kell találniuk arra, kik is ők valójában, milyen szerepekben érzik otthonosan önmagukat, és hogyan tudják a legkülönbözőbb szerepeiket (gyerek, barát, testvér, jófiú, vagány, ügyetlen, stb.) sikeresen integrálni.

*Önmaguk megtalálásakor önállóságra és a szülőkről való leszakadásra, autonómiára vágynak, hogy átvehessék a kontrollt saját életük fölött, és kialakíthassák saját énjük határait
Ez pedig igen összetett feladat, hiszen különböző területeken kell meghozniuk saját döntéseiket, elköteleződéseiket – így például a pályaválasztásban, a párkapcsolati, ideológiai, illetve vallási elköteleződésben. 

A kamaszok gyakran tekintenek kortársaikra mint modellekre: „Én nem tudom, ki vagyok, de azt látom, hogy ő milyen, úgyhogy igyekszem olyan lenni, mint ő”– hangzik a fejükben. 

A szülők pedig egyfajta tükörré válnak: „Nem tudom, milyen vagyok, de bizonyára olyan, ahogy a szüleim kezelnek”.

Ki nem mondott igények a lázadás mögött
A szülők úgy érzik, sosem hallgat rájuk a serdülő, mindig visszafelesel, és nem csinálja meg, amit mondanak neki. Tudatos kommunikációval van lehetőség kilépni ezekből a körökből.

A szülőkkel szembeni lázadásnak tehát kettős értelme van: 
*egyrészt célja a leválás, hogy elkezdhesse átvenni önmaga fölött a kontrollt. 

*Másrészt, mivel a serdülő közben még maga sem ismeri a határait, bizonyos szintig szüksége van külső keretekre, hisz ez szolgál információval arról, hogy ki is ő valójában. 
A jó szándékú kérdésnek szánt szülői aggodalom: „Vittél magaddal pulóvert?” meglepően nagy indulatot válthat ki kamaszokból, akik ezt önmagukra vonatkoztatva úgy értelmezik, hogy a szülő nem bízik bennük, és nem hiszi el, hogy ha hideg van, akkor felvesznek magukra még egy ruhadarabot.                                 

A lázadásnak tehát fontos funkciója van, segíti az autonómia kialakulását, kereteket tesz egyértelművé, és sikeres leválás esetén lehetővé teszi, hogy az önállóság mellett kialakuljon a saját felelősségérzetük is. 
Ha pedig megértjük, hogy a lázadás mögött milyen ki nem mondott igények állnak s milyen funkciókat töltenek be ezek a konfliktusok, hatékonyabban tudjuk kezelni serdülő gyerekünket.

Megtalálni a közös hangot

Nagyon gyakran előfordul, hogy szülők újra és újra ugyanazokba a vitákba futnak bele tizenéves gyermekükkel. Úgy érzik, sosem hallgat rájuk a serdülő, mindig visszafelesel, és egyszerűen nem csinálja meg, amit mondanak neki. 
Tudatos kommunikációval van lehetőség kilépni ezekből a körökből.
Amikor kommunikálunk valakivel, mindig egy adott énállapotban vagyunk. 
A serdülő gyermekkel való párbeszédben a szülő gyakran Irányító-Szabályozó Szülői énállapotból, míg a kamasz Lázadó Gyermekiből beszél.
            
Ez a két énállapot egymás kiegészítője, vagyis úgymond „meghívják” egymást. 
Ha gyermekünknek elkezdünk Irányító-Szabályozó Szülőiből beszélni, például utasításokat osztogatni: „Takarítsd már ki végre a szobádat, nem lehet ilyen mocsokban élni!”, jó eséllyel Lázadó Gyermekiből válaszol: „Jaj, hagyjál már békén, most nem akarom!”.                                                                
Ez persze fordítva is igaz: ha ő Lázadó Gyermekiből szólít meg minket, vagyis rögtön dacos, ellenálló, provokatív, tüskés: „Minek jössz be a szobámba?”, igen nagy a kísértés, hogy Irányító-Szabályozó Szülőiből rendre utasítsuk: „Velem ne merészelj ilyen hangon beszélni!”. 

A kamaszok minden más korosztálynál nagyobb előszeretettel vannak Lázadó Gyermeki énállapotban. Ezzel pedig szinte ellenállhatatlanul hívják elő belőlünk, hogy ösztönösen Irányító-Szabályozó Szülőiből válaszoljunk. 

Ez számos esetben nem célravezető: egyre inkább egymásnak feszülünk, mindkét fél rosszul érzi magát, egyre idegesebbek, és a végén nagy az esély arra, hogy mindenki elégedetlen, dühös, frusztrált lesz. Szerencsére azonban van más út.

Másik énállapotból szólítsuk meg!

Ha képesek vagyunk tudatosan másik énállapotból beszélni, az meg tudja szakítani ezt a terméketlen kört. 
Valójában szinte bármivel, ami nem Irányító-Szabályozó Szülői énállapot, meg tudjuk változtatni a kommunikáció menetét, ugyanakkor vannak olyan én-állapotok, amelyek kifejezetten hatásosak a serdülőkkel való beszélgetésben.                                        
Az egyik a Szabad Gyermeki – vagyis ha parancsolgatás helyett őszintén elmondjuk neki a saját igényeinket: „Figyelj, én se szeretlek piszkálni a rendrakással, de este vendégek jönnek, és szeretném, hogy mikor megmutatom nekik a lakást, a te szobádban is rend lenne.”
Persze korántsem biztos, hogy a serdülőt ez meghatja, könnyen előfordulhat, hogy továbbra is Lázadó Gyermekiben marad: „Mi a fenét keresnének ők az én szobámban?! Én se viszem be a haverjaimat a hálótokba!”. 

Ilyenkor egy másik énállapot tud segíteni - a Gondoskodó Szülői, vagyis amikor figyelünk az igényeire, visszajelezzük, hogy megértettük azokat, és elismerjük azok létjogosultságát: „Szeretnéd, ha tiszteletben tartanánk, hogy a szobád a te tered, és ezért zavar, ha más embereket akarok behozni ide?” 
Ha erre a válasz egy „Naná!”, már jó úton haladunk, és elkezdhetünk Felnőttből megoldást keresni: „Rendben, ezt elfogadom. Viszont udvariatlanság lenne a vendégekkel szemben, ha egy szobát nem mutatok meg. Mit szólnál, ha csak onnan pakolnál el, ahova be lehet látni az ajtóból, cserébe nem viszem be a vendégeket a szobádba?” 
Ha ezt sem fogadja el, érdemes megkérdeznünk, hogy ő mit javasol.             Ezzel egyrészt elismerjük számára, hogy mindkettőnk igényei, érdekei egyformán fontosak, másrészt partnerként kezeljük a probléma megoldásában, ami az ő felelősségérzetét, önállóságát is növeli.

Természetesen mindez olvasva egyszerűnek tűnik, ám annál nehezebb a gyakorlatban megvalósítani.        
Bár meglepően sok esetben lehet mindenki számára elfogadható megoldást találni a megfelelő én-állapotok megválasztásával, sokszor már önmagában az is nagyon sokat tud segíteni, ha sikerül kizökkentenünk a beszélgetést a szokásos „én utasítom – ő ellentmond” vágányról.

(Forrás:mindennapipszichologia.reblog.hu/