–
Gyárfás Dorka/WMN: Megdöbbentő, mennyire hasonlítanak egymásra. Mintha Tamás klónját látnám Dánielben.
Vekerdy Tamás: Ez hízelgő. Van egy másik fiam is, János, akivel meg mindig ikreknek nézték őket, időnként még ma is összetévesztik vele Danit.

Vekerdy Dániel: Azért ha egymás mellett állunk, akkor nem.
Gy. D./WMN: Ön nem az a fajta apuka, akit jó érzéssel tölt el, hogy a fiai ennyire önre ütöttek?

V. T.: Nem ellenzem. Állítólag még a lányunk is rám hasonlít, míg a harmadik fiunk, Bálint a feleségem, Marcsi vonásainak egy részét hordozza. De azért hasonlít ránk is. Azt mondják. Mi ezeket a hasonlóságokat nem annyira látjuk.

Gy. D./WMN: Azt hiszem, az ön nevét viselni sem lehet könnyű. Milyen Vekerdyként felnőni?

V. D.: Meg kellett szoknom, hogy egy ideig sokan Tamásnak hívnak. És a második nevem valóban Tamás, így félig-meddig jogos volt, de az már nem, hogy még néhány tanár sem tudta megtanulni az első nevemet, mert „a Vekerdy az csak Tamás lehet”. Volt olyan gimnáziumi tanárom, akit sokszor kijavítottam, de egy ponton feladtam, és azt mondtam: jó, akkor Tamás. És persze mindenki megkérdezi tőlem, hogy milyen az apukám gyerekének lenni, milyen volt mellette felnőni – ezeket már rutinválaszokkal le tudom pattintani. „Nem voltam még másnak a gyereke, így nincs összehasonlítási alapom”, valami ilyesmivel. Ezek nem igazi nehézségek. Teljesen megszokható, már fel sem tűnik.


Gy. D./WMN: Amikor úgy döntöttél, hogy a Waldorf-iskolarendszerben leszel tanár, aminek a hazai megalapításában az apukád döntő szerepet játszott, akkor sem hezitáltál emiatt?

V. T.: Hadd vágjak egy pillanatra Dani elé: ez ennél sokkal bonyolultabb. A két nagyobb gyerekünknek, Daninak és Jánosnak még nem volt lehetősége Waldorf-óvodába és -iskolába járni, csak a két kisebbnek. Én pedig mindig igyekeztem távol tartani magam azoktól a Waldorf-intézményektől, ahová a gyerekeim jártak – nem mentem be és nem szólaltam fel, csak egyszer, amikor botrány tört ki. Illetve kétszer, mert ez a botrány megismétlődött. Az történt, hogy a tanári kar egy része elkezdte elküldeni a szülők által kedvelt tanárokat, és a szülők emiatt felháborodtak – így én is. Ettől annyira megromlott a légkör, hogy a gyerekeket végül át is vittük másik iskolába. Ez az előtörténet. Később ugyanebben az iskolában akadtak, akik biológiából akartak érettségizni, és keresni kellett hozzájuk egy biológiatanárt, aki felkészíti őket. Az egyik tanárnőnek eszébe jutott, hogy a Vekerdy Dani most ötödéves a TTK-n, kérdezzék meg.
Erre elhangzott, hogy „Ide Vekerdy többé be nem teszi a lábát!”, érthető módon. Nem kérték meg tehát, hanem tovább keresgéltek, de nem találtak senkit, így mit volt mit tenni, mégis felkérték őt.
Aztán pedig olyan elégedettek voltak vele, hogy odahívták tanárnak. Így sodródott bele – szerintem, mert ez az én verzióm. Remélem, én otthon nem misszionáltam vagy prédikáltam a Waldorfról, mert azt szörnyűnek találtam volna. Nem így került Dani a Waldorf hálójába.


Gy. D./WMN: Én azt hallottam, eredetileg nem is tanár szerettél volna lenni.

V. D.: Gimis koromban még Nobel-díjas agykutatónak készültem.

V. T.: Ifjú Sheldon…

V. D.: Aztán az egyetem előtt kihagytam egy évet, hogy kipihenjem magam, és megnéztem pár kutatóintézetet, ahol rájöttem, hogy mégsem szeretnék kutató lenni. Azért mentem végül kémia–biológia szakra, mert akkor már sejtettem, hogy inkább tanár lennék, de a saját tanulmányaim tapasztalatából azt is, hogy nem állami iskolában. Mivel a tesóim Waldorf-iskolába jártak, én is minden nyáron segítettem építeni a termeket a szülőkkel, tanárokkal és más testvérekkel együtt, és amikor jött ez a helyzet, már egy számomra ismerős közegbe kerültem. Először kicsit furcsán méregettek ugyan, de ez hamar elmúlt, mert nem foglalkoztam vele.

Gy. D./WMN: Tamás szokta mondani, hogy neki a gyerekekkel való kommunikáció a természetes közege – ezt is örökölted tőle?

V. D.: Mindenképp jobban megy nekem, mint a felnőttekkel, szülőkkel kommunikálni vagy interjút adni. Az évnyitón beszédet tartani, vagy más efféle helyzetektől rettegtem eddig (nem is szoktam csinálni), de a diákokhoz bemenni egész más, azzal sosem volt problémám.

V. T.: Én időnként csodálom a Danit azért, ahogy a kamaszokkal csodálatosan, irigylésre méltón bánik. Sokszor úgy érzem, én nem tudnám így csinálni. Ha elmennek kirándulni, akkor mindenki inni, okádni és cigarettázni akar, mert az a menő, és egyszer csak kiderül, hogy nem lehet, ők pedig betartják. Szerintem ebben Dani jobb, mint én – és ez így van jól, mert az utódok jussanak tovább.


Gy. D./WMN: Akkor a legnehezebb sikerül neki, hiszen a kamaszok egy perc alatt leveszik, ki milyen ember már a kisugárzásunkból. Lelepleződünk, aztán meg nem értjük, miért nem vesznek minket komolyan… Nem igaz?

V. T.: De, szerintem ez biztos.

V. D.: Ez nagyon így van.
A diákok nagyon hamar rájönnek, a Waldorf-diákok pedig még előbb vissza is jelzik, ha valami nem stimmel a tanárral.
Amikor Fótra mentem tanítani, eleinte még olyanok jöttek az óráimra, akikkel azelőtt együtt fociztam, és látták, hogy én ebben nagyon hiszek, és nagyon szeretnék átadni nekik valamit. Ezt így elfogadták.

Gy. D./WMN: Számomra néha az tűnik a legnehezebbnek, hogy értelmet lássak az iskolában. Nem szívesen kérdőjelezném meg az iskola intézményét…

V. T.: Csak nyugodtan.
Gy. D./WMN: …de amióta Greta Thunberg feltette azt a mérhetetlenül egyszerű kérdést, hogy ha nem lesz jövőnk, akkor minek tanulni, néha bennem is felmerül, hogy meddig tartható egyben a rendszer.

V. D.: Nagy a tehetetlenség benne, ez tény, és szerintem sincs sok értelme az iskolának abban az értelemben, mint ami tudást ad át. Nem ez a lényege, szerintem.
Szeretem a kémiát, a biológiát, és szoktam tanítani matekot meg informatikát is, de már rég nem a tananyag a lényeg, hanem az, hogy együtt legyek a diákokkal és beszélgessek velük. Megpróbálunk olyan légkört kialakítani, amiben tudnak bízni és kérdezni.
Az iskola jó dolog, ha erre használjuk. Úgyis ott kell lenni összezárva, és van egy csomó időnk. Sokszor előfordult már, hogy belevágtunk egy projektbe, és a diákok végül azt a visszajelzést adták, hogy ha választható lett volna, talán el sem jönnek rá, de utólag hálásak, mert annyi mindent megtudtak magukról és a világról. Nem mindenki Greta Thunberg, nem mindenki ennyire tudatos.

V. T.: Soha nem a tananyag a lényeg, ezért merő baromság az osztályozás. Csiffáry Gabriella főlevéltáros asszony két évvel ezelőtt kiadott egy könyvet Magyarázom a bizonyítványom címmel, amiben nyomon követi 88 nagy magyar karrierjét, akik közül legalább 78 pocsék tanuló volt, el sem végezte az iskolát, aztán jelentős ember lett…

Gy. D./WMN: Einsteinről is kering egy ilyen legenda…

V. D.: Ebből annyi igaz, hogy nem bukott meg, de nem volt jó tanuló, az tény.
V. T.: Thomas Mann viszont megbukott, és kitették az iskolából tizenhat éves korában. Még utána is kiabáltak, hogy „Te, fiam, az akasztófán vagy az árokban fogod végezni”. Végül számos egyetem avatta díszdoktorrá. Rudolf Steinernek (a Waldorf-módszer megalkotójának – a szerk.) ezzel kapcsolatban az volt a vélekedése, hogy
a rossz gyerekkel nincs különösebb probléma. A jó gyerek van veszélyben.
Ezt jó pszichológusok tudják is. A hitelességről pedig azt mondja: rendben, elő kell készíteni a tananyagot, mielőtt belépsz az osztályba, de utána már az a kérdés, kivé lettél addig a pillanatig, amikor benyitsz – mert az hat a gyerekekre. Nem az, hogy milyen sokat tudsz vagy akarsz nekik átadni. 
Gy. D./WMN: Mit lehet ezzel kezdeni, amíg egy teljesen másik értékrend uralkodik nálunk? Annyi ellentétes hatás ér minket, ez óhatatlanul feszültséget okoz az emberben.

V. T.: A Berkeley Egyetem egyik dékánja arról írt könyvet – magyarul is megjelent, Hogyan neveljük felnőtté a címe –, hogy megőrültek a szülők Amerikában – majdnem úgy, mint Magyarországon –, mert azt érzékelik, hogy iszonyatos veszélyek fenyegetik a gyerekeket, holott a statisztika azt mutatja, hogy a világ sokkal biztonságosabb, mint nyolcvan éve volt, mert sokkal kevesebb tragikus esemény történik, csak éppen mindenről tudunk. Ez teljesen elborítja az agyunkat. A szülők például már nem engedik egyedül iskolába a gyerekeiket. Csak futólag mondom, hogy Dani már harmadikos korától egyedül járt Budapestre iskolába.
Gy. D./WMN: De az huszonöt évvel ezelőtt volt.

V. D.: Most sem veszélyesebb.

V. T.: Akkor is mindenki megdöbbent ezen, minket pedig felelőtlen szülőnek tartott. Természetesen, amikor először ment, még elkísértük, de amikor másodszor elindultunk együtt, Dani közölte, hogy holnap már semmiképp ne jöjjek vele. Az a természetes, hogy egyedül jár iskolába a gyerek – ha közel van, már akár elsőben is, persze egy-két közös indulás után. Harmadszor esetleg utánamegyek, és a távolból nézem, hogy körülnéz-e, előbb balra, aztán jobbra, aztán megnyugszom, és hagyom egyedül menni. Persze a dolog nem itt kezdődik, hanem hogy négyéves korában mondták-e a gyereknek, hogy „Jaj, elfelejtettem kenyeret hozni, itt van pár forint, szaladj le érte”.
Vagyis volt-e önállósága már előtte is, megbíztak-e benne. Mi kezdettől megbíztunk a gyerekeinkben.
Emlékszem, rettenetes szülőnek tartottak minket akkor is, amikor hetedikes korukban kiengedtük Daniékat a Szigetre – nyolc gyereket egy egész hétre sátorozni. „Ott fognak fetrengeni a kábítószerben és alkoholban!” – mondták. Aztán kimentünk meglátogatni őket, és egyáltalán nem fetrengtek.
Gy. D./WMN: Ezek szerint a szülők vannak tele indokolatlan félelmekkel és szorongásokkal, nem a gyerekek, csak ez leszivárog hozzájuk. Én felnőttként tényleg úgy érzem, hogy állandó hisztériában élünk.

V. T.: Így lesznek a felnőttekből helikopterszülők, akik állandóan köröznek a gyerek feje fölött és mindent megmondanak neki. Minek? Az a jó, ha én ülök a padon, olvasok és beszélgetek, a gyerek meg hintázik.


Gy. D./WMN: Ahhoz hogyan viszonyul, hogy a szavait sokan szentírásként kezelik?

V. T.: Ez rémületes. Nem szeretek receptet adni, és remélem, hogy nem is adok.

V. D.: Néha úgy hangzik, de valójában csak az használja őket így, aki annyira fél, hogy kell neki egy kapaszkodó, amihez tudja tartani magát. Görcsösen lazának lenni nem lehet.

Gy. D./WMN: Nyilván az is benne van, hogy kevés olyan ember maradt a közéletben, aki tényleg azt mondja, amit gondol…

V. T.: …legalábbis igyekszik…
Gy. D./WMN: …és akiknek a véleményét össze lehetne vetni, ütköztetni lehetne. A gyereknevelés területén szinte egyedül maradt.

V. T.: Ez nekem is szomorúság. Elmentek azok a nagyok, akiket én még ismertem, és akik nálam jobban és szakszerűbben tudták ezeket a dolgokat: Ranschburg, Popper, Mérei és Binét meg Vikár, akik valaha a legendás Faludi utcában dolgoztak, amiről ma már senki nem tudja, hogy mi volt.
Gy. D./WMN: Ezek szerint a szemlélet nem függ a kortól és a világtól, amiben élünk, és amiről úgy gondoljuk, épp hatalmas változáson megy keresztül.

V. T.: Így van. A legjobb, ha az ember magából hozza elő a dolgokat. Van egy kedves szerkesztőm, Gutman Bea a Kulcslyuk Kiadónál, aki rendszeresen átküld nekem híreket a világból azzal a szöveggel, hogy „látod, most kikutatták, bebizonyították, amit mondtál”… Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mennyivel előrébb járok, mint a világ, csak hogy józan paraszti ésszel és egy kis nyugalommal sok mindenre rá lehet jönni. Bármilyen misztikusan hangzik, de állandóan fut bennünk egy áramlás – a relaxációban például képek áramlanak bennünk, mint ezt már jól tudjuk –, és ez tulajdonképpen össze van kötve a világegyetemmel. Hogy egy példát mondjak: teljesen más a jód-, mész- és káliumháztartásunk tavasszal, mint ősszel.
Bele vagyunk kötve az univerzumba, de ezt nem éljük át, mert teljesen kiszakítottuk magunkat belőle.
Pedig ha rá tudnánk feküdni ezekre az áramlásokra úgy, ahogyan a vízre, akkor nagyon bölcsen sodornának. Ezt kéne gyakorolni szerintem.
Gy. D./WMN: Ön ezért hagyta el a fővárost?

V. T.: Nem, hanem mert nem volt pénzünk ott lakásra, és nem akartunk a szüleinkhez költözni. Egyre több gyerekünk született, és minél több jött, annál kisebb kölcsönlakásokban laktunk. A végén még a bébiszitter is hozzánk költözött, mert összeveszett a szüleivel – akkor már csak harminchat négyzetméteren laktunk. Bár akkoriban örököltem valamennyit, de kiderült, hogy semmire nem elég a pénz, még úgy sem, hogy egy barátom, Fischer Iván kölcsönadott ugyanannyit, amennyit örököltem – de nem lehetett abból semmit venni. Akkor bonyolult módon megszereztünk egy lakótelepi lakást Dunakeszin, így kerültünk ide. De valójában rajongója vagyok a városi létnek, a „bűnös város” koncepció nem az enyém. A világ az egységesülés felé halad, mint azt Yuval Noah Harari kitűnő harmadik könyvében is olvashatjuk (21 lecke a 21. századra), de hát már az evangéliumok is azt tanították: az emberiség egy. A világ most már tényleg afelé halad, hogy ezt megvalósítsa. Nagyobb városok, nagyobb birodalmak, nagyobb egység várható. De még a mennyei Jeruzsálem, amiről a Bibliában olvashatunk is egy város – nem véletlenül. Én a városi lét megveszekedett híve vagyok.

V. D.: Az biztos, hogy a természet segít a lelassulásban, de csak attól, hogy valaki vidéken él, még nem fog lelassulni, és a városban is meg lehet találni a csendet.
Gy. D./WMN: Önök szerint kellene tanítani a környezetvédelemről az iskolákban? Mondjuk, biológia helyett?

V. D.: Tárgyak nem nagyon kellenek, szerintem, de az kifejezetten jó, hogy ez egy olyan nyitott téma, amire még nem igazán tudjuk a választ.
Ha úgy állunk a diákok elé, hogy mi sem tudjuk a választ, de fel tudjuk tenni a kérdést, akkor ők sokkal jobbakat mondanak rá, mint ami nekünk az eszünkbe jut. Csak bátorság kell ahhoz, hogy az ember így bevigye az órára.
Pedig valójában pont erre vágynak a diákok is, és a tanárnak is jobb – mindenki jól járna vele.
Mi létrehoztunk egy ökológia-terepgyakorlat projektet, amihez nem kellett más, mint néhány jó példa a világból. Nem kellett megmondani, hogy a diákok mit csináljanak. Környezetvédelem-óra szerintem azért sem kell, mert akkor csak megutálják az egészet. Akkor inkább ne legyen szó róla. Ha mégis beszélni szeretnénk róla, akkor hozzunk létre közvetlen kapcsolatot vele, csináljunk valamit, keressük meg, ők mit tehetnének hozzá.

Gy. D./WMN: Ha többé nem tudást kellene átadni az iskolában, akkor mi marad a műveltségből, aminek az értéke már így is mélyrepülésben van?

V. T.: Valójában az iskola tehet arról, ha az átlag műveltségi szint csökken, mert a tantárgyakból nem lehet művelődni. Abból lehet művelődni, ha a tanárnak a pórusaiból is Horatius párolog. Daniéknál egy projekt úgy nézett ki, hogy egyszerűen kimentek az iskola udvarára, és megnézték, ott hányféle növény van.

V. D.: Ez úgy zajlott, hogy elhívtunk egy ökológus szakembert meg szülőket, más szakértőket, és ők egy másfél órás blokkban meséltek arról, ami nekik fontos, és meg is mutatták a gyakorlatban – miután pár nappal korábban feltérképezték a környéket. Mindenkit megfogott maga a szaktudás. Persze nem volt belőle dolgozat, számonkérés, semmi. Volt, akinek ez ütött be, másnak másik feladat.
De tudom, hogy tanárként nehéz elengedni a dolgozatírást vagy a vágyat, hogy mindenki ugyanoda jusson el. Ezt magamon is érzékeltem.
Gy. D./WMN: Önök szerint mi a célja az új köznevelési törvénynek? Be akarták lengetni, hogy nincsenek biztonságban azok a szigetek – az alternatív iskolák – sem, ahol még szabadság van?

V. T.: Szerintem tévúton jár az egész magyar közoktatás, ha a gyerekek vagy a nemzet – hogy én is használjam ezt a szót, bár nagyon lejáratták – érdekét nézzük. 
Ez így katasztrófába visz minket, mert nem a világra nyitott embereket képezünk, holott évek óta tudjuk, hogy három dologra lesz szükség a jövőben: kreativitásra, kritikai érzékre és vállalkozókedvre. Ehelyett mi beszabályozott, füttyre indítható, fegyelmezett szolgahadat képezünk.
Gy. D./WMN: Milyen katasztrófát vizionál?

V. T.: Teljesen tájékozatlanok leszünk a világban, és a gyerekek útját már nagyon korán elvágják arra, hogy önmaguk lehessenek, és sikereket érhessenek el. Sokkal nyitottabb, tágasabb volt a világ – most iszonyatosan beszűkítjük. Mindenhez papír kell, és azt csak az kapja meg, aki minden tárgyból egyformán jól teljesít, holott ilyen nincs. Illetve az igazi tehetségek között nagyon ritka – ők általában csak egy-egy tárgyban jók, a többit leszarják. Ez a törvény egy egész populációt kontraszelektál. Ez alól próbálják kimenekíteni a gyereküket, akiknek módjuk van rá. És eddig még ezt-azt lehetett csinálni mellette.


Gy. D./WMN: De az új törvény éppen erre jelent fenyegetést.

V. T.: A törvényeket úgy fogalmazták meg, hogy a hivatal azt csinálhasson, amit akar. Ha akarja, betilt valamit, ha akarja, tovább engedi az iskolát.

V. D.: Igazából már sok olyan törvényt hoztak, ami egy központi rendszert akart ráerőltetni mindenkire. Ez valójában csak papírgyárként működik, mert ugyanazok hajtják végre a feladatot, akik eddig, csak föléjük helyeznek valakit, aki viszont nem tud dönteni, hiszen nem látja a helyzetet.
Én azt látom, hogy a központosított válasz gyakran valós problémára születik, csak mindenki tudja, hogy így nem fog megoldódni – és aztán tényleg nem is működik, egy idő után pedig összeomlik.
Én iskolaigazgatóként nem izgulok jobban, mint eddig, mert eddig is tönkre lehetett volna tenni minket. Viszont a jövőképünk nem valami vidám.

Gy. D./WMN: Irigylésre méltó a rezignáltságod. Lehet, hogy neked sikerült ráfeküdnöd az áramlásra? Apukád sokkal hevesebben szokott nyilatkozni.

V. D.: Mellette tényleg nyugodtnak tűnök. Én sokkal nagyobb problémának látom, hogy mindenki elmegy külföldre, aki más világot szeretne. Nem itt akarja megvalósítani azt a más világot, mert úgy érzi, itt nem lehet, hanem inkább elmegy. Azt lehet látni, hogy a tájékozatlanok maradnak itt, ami nem vetít előre semmi jót.

Gy. D./WMN: Mit lehet ez ellen tenni?

V. D.: Rövid távon én sem tudom, hosszú távon pedig csak úgy oldódna meg, ha annyit változna a társadalom, hogy már másmilyen világot szeretne. Amíg arra szoktatnak egy társadalmat, hogy a kiskapukat keresse, csaljon és ügyeskedjen, addig nehéz a rendszert megváltoztatni.
De nem hiszem, hogy arra kellene várni, hogy majd a politikusok egyszer csak megjavulnak, és akkor minden rendbe jön. Azt gondolom, el kell kezdeni változtatni kicsiben – abban a közösségben, ahol vagyunk.
Megmutatni egy másfajta működési módot. Biztos lehetne többet is tenni, de én sem tudom, hogy mit.
V. T.: Szekfű Gyula, a kitűnő legitimista, királypárti történész ’42-ben Valahol utat vesztettünk címmel írt egy nagy cikket a Magyar Nemzetben, mert úgy gondolta, katasztrófához vezet, hogy a háborúban Németország mellé álltunk. ’45-ben pedig, amikor visszatekintett ezekre a rémes évekre, megállapította, hogy sok középosztályt látott már a világban, de olyan tájékozatlant, mint a magyar, még sosem. A magyar középosztály jelentős része ugyanis még akkor is a csodafegyvert és a németek győzelmét várta, amikor már rég eldőlt a háború végkimenetele.
A tájékozatlanság lehetővé teszi, hogy bármit bebeszélhetnek az embernek. Ez fenyegeti valójában a nemzet létét, de minimum a jóllétét.
Gy. D./WMN: Ma már az is kérdés, van-e középosztály.

V. T.: Ez egy további, nagyon erős kérdés.

Gy. D./WMN: Oké, ezeket a dolgokat ma még ki lehet mondani nálunk. De akkor mi van? Ön évek óta mondja – történik ettől valami?

V. T.: A nagy fizikus, Heisenberg azt kérdezi a civilizációnkat vizsgálva, hogy mi van akkor, ha egy hajón az iránytű elromlott, és mindig a hajó orra felé mutat, ráadásul sűrű felhő borítja az eget, még a csillagokat sem látni.
Egy fontos teendő van ilyenkor: a veszély tudatában kell lenni. Ez önmagában sokat segít, mert nagyobb esélyt jelent a túlélésre. A veszély tudatában kell lenni.
Gy. D./WMN: Ez inkább ösztönszinten működik, nem? Tudat alatt…

V. T.: Sokszor tudat fölött is.

V. D.: Ha az emberrel sok negatív dolog történik, a legkönnyebb dolog negatív választ adni rá. Ez időnként működik, de én sokkal jobban szeretem, ha az ember ilyenkor pozitív példát keres. Vannak olyan civil kezdeményezések, amik fel tudnak mutatni egy másik utat. Ez a módszer lassabban hat, de hosszabb távon. Jó dolog tüntetni is, mert mondjuk ki, hogy mi az, ami NEM, de mellette csináljunk is valamit, ami IGEN.


Gy. D./WMN: Tamás, megkérdezhetem, hogy szolgál az egészsége? A sajtóban megjelent fotókon úgy tűnt, beteg volt.

V. T.: Így van, beteg voltam, megoperáltak, kicsit átszabták a beleimet, ami nem tesz jót az embernek, mert később is érzékenyek maradnak. Már nem szívesen vállalok két előadást egy héten, és szeretném abbahagyni a tanítást a solymári Waldorf-képzésen, bár a kedves kollégáim igyekeznek tehermentesíteni azzal, hogy egy nagy terembe gyűjtik össze a hallgatóságot, és egyszerre lehet beszélni velük a gyerekekről és a nevelésről. Nem szeretek már több száz kilométert sem utazni, ezért maximum egyórás körzetben szeretnék maradni – ilyen következményei vannak a betegségnek.
Gy. D./WMN: De most jól van?

V. T.: Ismeri a mondást: röviden, jól. Hosszan: rosszul. Az ember bevesz ezt-azt, amitől kevésbé fájnak a belek, de az „ez-az” meg kicsit marja a gyomrát, amíg ki nem lyukasztja. Akkor arra bevesz még valamit. Ezek unalmas dolgok, ahogy az ember küzd. Assisi Ferenc – akit a katolikusok Szent Ferencnek neveznek, és akiről a mostani nagyszerű pápa a nevét választotta – a testét „test testvérnek” és „szamár testvérnek” nevezte, amikor szeretettel beszélgetett vele. Test testvér hordoz minket, de az ember talán nem teljesen azonos a saját testével. De ezt a hordozót kötelességünk jó karban tartani és táplálni, amíg hozzá vagyunk kötve.
Gy. D./WMN: Dani, te elmondtad, hogy utálsz beszédet mondani a tanévnyitón. Akkor mi az, amit vársz az iskolában szeptember elején?

V. D.: Akármilyen furán hangzik, én a legjobban azt szeretem, amikor konfliktus van a diákok között, és szünetben odajönnek hozzám, hogy segítsek megoldani a bajukat. Az iskolában a fő feladatom a konfliktuskezelés. Szeretek leülni velük, és megérteni, ki mit gondol, és megtalálni a közös megoldást. Kiállni és beszélni nem az én terepem, bár a diákoknak igen, ha arról van szó, hogy elmesélek valamit, ami engem nagyon izgat, és őket is érdekli.

V. T.: Dani nagyszerű ötmondatos évnyitókat és évzárókat tart, számomra legalábbis nagyon üdítő, aki rengeteg ilyet unatkoztam végig. Hasonlóan jókat tartott Gauland Mátyás a Deák Téri Általános Iskolában, akit már azért feljelentettek, mert a tanári ajtaján kívülről is kilincs volt, nem gomb, így bármikor be lehetett menni. Gauland Mátyás az évnyitókat feltűrt ingujjban, nyitott gallérral tartotta, és azt mondta el, hol lehet majd pisilni, hol lehet ebédelni, s néhány más mindenkit érdeklő igazán fontos dolgot, kedvesen, humorral. Nem volt zengő hangú beszéd.


Gy. D./WMN: Akkor ezt kívánjuk mindenkinek hétfőre.

V. D.: Meg azt, hogy
a tanárok merjenek beszélni a fontos kérdésekről. Ez sokkal nehezebb, mint a tananyag mögé bújni, és arról beszélni, amit ők sem tudnak pontosan.
A tananyag, a tankönyv és a napló ugyanis csak egy kapaszkodó annak, aki fél szembenézni azzal, ami a világban valódi kérdés.
2019. SZEPTEMBER 1. | wmn.