Rajzban tárják fel félelmeiket a legkeményebb gengsztersrácok

Talpig aranyban jár, tiszta izom a 16 éves roma fiú, magát mégis rettegve üvöltő faként rajzolja le. A másik roma fiú 17 éves, elit iskolába jár, rendes családban él, magát mégis hajléktalannak látja, aki egy nagy szarkupac fölött ül. 

A rajzelemzéssel a legagresszívebb kamaszhoz is közel lehet kerülni, az iskolákban mégsem használják. Hortoványi Judit rajzot és földrajzot tanít egy elit középiskolában, miközben doktori dolgozatában roma gyerekek rajzait kutatja. Galériánkban most ön is megismerheti ezeket. 

“Ez egy tipikus agresszív rajz. Egy régi tanítványomé, aki 16 évesen fejezte be az általános iskolát. Az apja hatalmas drogbáró volt, aki fiatalon meghalt, az anyja külföldön prostituált, ezért a nagymamája nevelte. Kisebb korában előfordult, hogy az egész iskola az anyja meztelen képét nézegette egy szexlapban. Sokszor visszajárt hozzám rajzolni, még azután is, hogy elballagott. Egy ilyen alkalommal nagyon feldúltan jött, mert nem akarták beengedni az iskolába. Arra kértem, rajzoljon egy embert, és ezt a kigyúrt, dühös alakot készítette, tele agresszív jegyekkel. A dühre utalnak az izmok és a nyitott száj is, sőt először szemet sem rajzolt neki, csak utólag, amikor sikerült megnyugodnia. Benne nem is tudatosult, de valójában magát rajzolta meg. Szerencsére viszonylag jól megy a sora, nem lett belőle bűnöző, és gyerekei is vannak”.

Hortoványi Judit szerint jó lenne, ha a rajztanárok nemcsak kockát és csendéletet rajzoltatnának a gyerekekkel, hanem segítenék őket abban, hogy kifejezzenek olyasmit, amit amúgy nem mernek. Ez minden gyerek számára hasznos, de Judit elsősorban a legnehezebb helyzetben levőkkel akar foglalkozni. “Projektív rajzokat csináltatok velük, vagyis megpróbálom elérni, hogy a rajzokon keresztül önmagukat fejezzék ki. Ettől még nem leszek pszichológus, de ha komoly gondra utaló jelet látok, el tudom küldeni őket szakemberhez. Ha megbíznak bennem, az a tanítást is megkönnyíti: aki más órákon sok problémát okoz, az földrajzon úgy tanul nálam, mint a kisangyal”.

.Judit egy fiktív történeten átívelő, öt elemből álló rajzi feladatsort dolgozott ki. “A mese szerint a saját hajónkkal útnak indulunk, majd hajótörést szenvedünk. Kievickélünk egy szigetre, ahol találunk egy házat és egy barlangot. A barlangban két varázstükör van, az egyikben a saját szívünket látjuk, a másikban pedig valamit, ami minket szimbolizál. A történet utolsó állomásaként a barlang mellett találunk egy fát is”. Judit szerint sokat elárul, hogy ki, milyen hajót rajzol magának, mert egy ladiktól a Titanicig minden megengedett. “Ez a gyerek egy tengeralattjárót készített, ami folyamatosan a víz alatt van. Állandóan védekeznie kell, komplett fegyverarzenálja van arra az esetre, ha megtámadnák. Nem is csoda, hogy ezek a gyerekek így érzik magukat, a tanárok állandóan arra próbálják rávenni őket, hogy tanuljanak és viselkedjenek jobban. De hiába a jó szándék, ha éppen visszafelé sül el, és mindent támadásként élnek meg”.

 A feladatsor következő részében a gyerekeknek le kell rajzolniuk a házat, amit a szigeten találnak. Nincs semmilyen megkötés, szabadon választhatnak egy kunyhót is, vagy akár egy óriási palotát, a döntés pedig sokat elárul a gyerekek jövőképéről. “Ezt a képet egy 15 éves, nagyon problémás fiú rajzolta, aki minden előítéletnek megfelel: kigyúrt, kopasz és agresszív, nagyon nehéz bánni vele. De az agresszió mindig szorongással párosul, ami a rajzról is kiderül. Ez az ő jövőképe, amit maga előtt lát: egy világvégi börtön, ahonnan senki sem jut ki. És ha őszinték akarunk lenni, valószínűleg igaza is van, mert ezek a gyerekek sokszor olyan vágányra kerültek, amiről már nehéz letérni. Nyilván megmenteni nem tudom őket, de ha már elmegy az iskolapszichológushoz, az is haladás”.De van, amikor a rajzoltatás kézzel fogható eredményre vezet. “Egyszer azért hívtak el egy iskolába, mert időről időre bántalmazták az egyik gyereket, de sosem derült ki, hogy ki az, és miért. A rajzokon keresztül viszont szépen sikerült feltárni az esetet, és fél év alatt felgöngyölítettük az egészet”.

“Ezt a képet egy roma kislány készítette, amikor arra kértem, hogy rajzolja le, milyen szimbólumot látna magáról a barlangi tükörben. Ő egy igazi vagány csaj, mindig visszabeszél a tanárnak, és rosszul is tanul, legszívesebben megszabadulnának tőle. Mégis angyalként rajzolta le magát, amikor pedig ideadta nekem, azt mondta: Judit néni, tessék elhinni, hogy én belül igaziból jó vagyok”. Judit szerint a gyerekek személyisége sokszor nehezen tud kibontakozni a magyar iskolákban, ha pedig valaki problémásabb, a tanárok különösen tehetetlenek. “Hiába kérdezik meg, hogy mi bajuk van, szóban nem adják ki magukat. Ezért lenne szükség a vizuális nevelésre, ahol a rajzokon keresztül beszélhetnek önmagukról, főleg kamaszkorban”.

“Én vagyok a madár és az ördög is. A madár a jó, az ördög a rossz. Nagyon közel vannak egymáshoz, az ördög simán lelövi a madarat, nem tud elrepülni”. Egy roma kisfiú ezekkel a szavakkal adta át Juditnak a rajzot, ami a saját, szabadon választott szimbólumát ábrázolja. Judit szerint ez is mutatja, hogy ezek a gyerekek semmilyen alternatívát nem látnak maguk előtt. “Ilyenkor nem is tudok mást tenni, mint biztatni őket, hogy talán a madár mégis időben fel tud röppenni”.Judit a rajzos feladat után gyakran közös beszélgetést kezd a gyerekekkel, ahol mindenki elmondhatja, mit gondol a másik rajzáról. Így sokkal jobban megismerik egymást a gyerekek, de közben senkit sem kényszerítenek, hogy nyíljon meg. Ha nem akar magáról beszélni, mondhatja, hogy ez csak egy rajz, semmi több.

A feladatsor részeként a gyerekeknek egy fát is le kell rajzolniuk, amit gyakran használnak a pszichológiában az én szimbolizálására. Így készült el ez a kép is, amit egy 16 éves, nagydarab cigány fiú készített. “Nagyon félelmetes srác, látni a tarkóján a hurkákat, trikóban jár, és aranyláncot hord. Tényleg olyasvalaki, akivel nem szívesen futnék össze egy sötét sikátorban” – mondja Judit. A rajzából azonban kiderül, hogy valójában ő is tele van félelemmel. “Ez a fa retteg a bogaraktól, még arca is van, látszik, ahogy üvölt. Gondoljunk bele, hogy ez az ijesztő fiú így fél. Akár a bogaraktól, akár mástól, ez nagyon meglepő. Aztán amikor kihozta a rajzot, gyorsan hozzátette: ez persze nem ő. Ez csak egy fa”.

“A legtöbb kollégám csodálkozik, amikor azt mondom, ezeknek a gyerekeknek biztonságra van szükségük. Azt hiszik, akkor csak még agresszívebbek lesznek. Pedig nem: most azért ilyenek, mert folyamatosan kudarcélményeket élnek át, soha semmi jó nem történik velük. Ha biztonságban vannak, nyugodtak lesznek, de sajnos ezt sok tanár nem fogadja el. Előfordult, hogy egy igazgató azért fogadott kitörő örömmel, mert azt remélte, a rajzokon keresztül majd bebizonyítom, hogy a gyerekek kezelhetetlenek, és ki lehet őket rúgni az iskolából. Sokszor az a cél, hogy nyomjuk ki inkább magántanulónak, csak ne legyen ott. Egy korábbi munkahelyemen kiközösítettek a tantestületből, azt mondták, átálltam a cigányok oldalára”.

 Ezt a képet egy fővárosi gimnáziumba járó cigány fiú rajzolta. “Most 17 éves. Nagyon jó tanuló, tehetséges gyerek, igazán rendes családból származik. Ebből a rajzból derül ki, mennyire nehéz lehet megbirkóznia a saját identitásával” – mondja Judit. “Az alapfeladat az volt, hogy rajzoljon meg egy szép és egy csúnya rajzot. Ezt szánta a csúnyának. A képen egy hajléktalan van, vele azonosítja saját magát. A lap hátoldalára először ráírta, hogy cigó, de végül kiradírozta, és odaírta a helyére angolul, hogy cenzúrázva. Megijedt, hogy a többiek lenézik majd, miközben ő is gyűlöli magát, amiért roma”.

 Az utolsó három rajz ismét Istvántól származik, aki az első emberalakot is készítette.  “Itt, amikor a saját szívét kellett ábrázolnia, megint dühös arcot rajzolt, a bal oldalon levő alakból pedig kiderül, mennyire egyoldalúan gondolkodik a nőkről. Feje nincs is, felül meztelen, és a legfontosabb, hogy nagy mellei vannak”.

“Az ötrajzos feladatsor utolsó részében István ezt a fát rajzolta. A súlyzó nagyon sok, Istvánhoz hasonló roma fiúnál megjelenik, hiszen rengeteg időt töltenek a konditeremben. Ez a fa is éppen gyúr, csakhogy a földön látszik a balta, amitől retteg, morgolódik is, hogy “az isten szakítsa szét, aki idetette azt a baltát!” Amikor ideadta a rajzot, István azt mondta: azért gyúr, hogy ne tudják kivágni – mesélte Judit. Ez is azt mutatja, hogy az agresszív viselkedés sokszor pont a védekezés igényéből fakad.

“Ebből a rajzból ismertem meg István másik arcát, ami az agresszív, rossz tanuló, kezelhetetlen gyerek képe mögött van. Valójában egy őzzel, vagy ahogy odaírta, egy őzikével azonosul, ez az állat jelképezi őt. Azt mondta róla, egyedül van, mert az anyja elhagyta őt, és bármikor lelőhetik a vadászok. Miután megrajzolta ezt, sosem tudtam úgy ránézni, mint addig. Onnantól kezdve tudtam, hogy kicsit sem szabad vele erőszakosnak lenni, hanem valami egész másra van szükség. Utána nagyon megkedvelt, bennem feltétel nélkül megbízott. Másnak nem is engedelmeskedett, mindenkinek azt mondta: Judit néni a góré”.
(Forrás: abcug.hu)

Mi a jó megoldás kirúgás és fegyelmi helyett -- agresszív viselkedés esetén?

A legtöbb tanárnak fogalma sincs, mit kezdjen egy agresszív, frusztrált, netán lopásba keveredő gyerekkel, ezért sokan írásbeli intőkkel próbálják megoldani a gondokat, általában sikertelenül.
Ha végképp nem látnak más megoldást, fegyelmi eljárást indítanak, ami az Oktatási Hivatal múlt héten nyilvánosságra került jelentése szerint egyre több általános iskolást érint.
A 2012/2013-as tanévben még csak 213-an, a következő tanévben már 264-en, majd 265-en voltak ilyenek, jelentős részben hátrányos helyzetűek.
A fiúknál a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetűek aránya minden évben meghaladta a 70 százalékot, közülük a kilencedikes, szakképzésben tanuló 16-17 évesek ellen indult a legtöbb eljárás.

A köznevelési törvény szerint fegyelmi eljárás akkor indítható, ha „a tanuló a kötelességeit vétkesen és súlyosan megszegi”.
 Értelmezés kérdése, hogy ebbe mi fér bele, de általában tényleg a legdurvább esetekben szokták alkalmazni.
A Magyar Nemzet által idézett OH-jelentés szerint a fegyelmit érő ügyek közt volt rongálás, előfordult, hogy egy diák lelökte a tanárát a lépcsőn, egy másik tanuló pedig megütötte és megrugdosta az egyik pedagógust, majd felédobott egy virágtartót.

A fegyelmi nem feltétlenül jelent egyet a kirúgással.
Előfordul, hogy csak megrovásban részesítik a diákot, megállapodnak vele, hogy milyen feltételek mellett folytathatja az iskolában a tanulmányait, esetleg áthelyezik egy másik osztályba.
Ha mégis kizárják, a szülőnek 15 napon belül új iskolát kell találnia, de ha nem sikerül, a kormányhivatal jelöl ki egyet.
Az OH jelentése szerint a pedagógusokkal szembeni elfogadhatatlan magatartás miatt a 2012/2013-as tanévben a fegyelmit kapott tanulók 18 százalékát, a következő tanévben pedig közel egyharmadát zárták ki az iskolából.

Nem akarta kirúgni a gyerekeket, kiközösítette a tantestület

„Amikor eltanácsoltak valakit, mindig arra gondoltam: rendben, de mi lesz vele ezután?” – mondta Hortoványi Judit középiskolai rajztanár, aki az elmúlt években több Baranya és Pest megyei iskolában is dolgozott hátrányos helyzetű gyerekekkel.
„A korábbi iskoláimban mindenhol volt évente több fegyelmi eljárás, de egyszer sem voltam képes az elbocsátásra szavazni. 
Közvetlenül csak azokat az eseteket ismerem, amelyekben én is érintett voltam, de ha növekszik a fegyelmik száma, az nem jó jel, mert arra utalhat, hogy a tanárok a fáradtság és az elkeseredettség miatt

erőből, jogszabályok mögé bújva próbálják kezelni a problémákat, és azt mondják: odacsapok az asztalra, csak tűnjenek már el innen!”

Hortoványi doktori dolgozatában roma gyerekek rajzait kutatja, és az évek alatt sikerült elérnie, hogy a legkeményebb gengsztersrácok is feltárják előtte félelmeiket. (A rajzokból készült galériánkat itt nézheti meg).

„Egyszer négy gyerek az osztályomból kipakolta az iskolát, világos volt, hogy ők loptak, kamerafelvételek is készültek. 
Néhány nappal a ballagás előtt történt” – emlékezett vissza egy korábbi munkahelyén történt esetre.
„A tantestület azonnal fegyelmit és kirúgást akart, egyedül én álltam melléjük. Érveltem, hogy ne kaszáljuk el a jövőjüket, inkább találjunk ki valami mást. 
Sok-sok beszélgetés után végre bevallották, hogy ők voltak, és mindent visszahoztak.
 Erre az igazgató azt mondta: »végre megvan a bizonyíték, jöhet a rendőrségi eljárás!
« Teljesen kizártam magam a tantestületből, pedig nem a lopást és a felelősség elkenését pártoltam, hanem, hogy ne tegyük tönkre őket pont akkor, amikor elindultak a helyes irányba” – mondta.

Ettől még ő sem törne pálcát a tanárok feje felett, hiszen sokszor nincs erő és idő a személyes törődésre, ami megoldhatná a konfliktusokat.
Törvényi szinten kellene tisztázni, hogy kinek a dolga hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozni. 
"Ezek a tanárok egyáltalán nem akarnak kibújni a felelősség alól, de nem tudnak minden esetet elvállalni, különösen, ha sok problémás gyerek jár az osztályba vagy az iskolába” – mondta.
„Ráadásul az iskolának az összes gyerek igényeit és jogait figyelembe kell vennie, és nem csak a hátrányos helyzetben lévőkét. 
Ez sokszor rendkívül bonyolult helyzetet teremt, hiszen a nem problémás gyerekek sem szorulhatnak háttérbe”.

Nincs, aki segítsen

Hortoványi szerint sok tanár azért reagál rosszul, mert senki sem készíti fel őket arra, hogyan kell kezelni a konfliktusokat.
Biztosan javult a helyzet, mióta én jártam a tanárképzőre, de a fiatalabb kollégákon sem látom, hogy jobban értenének ehhez. 
Ráadásul sok tanár azt mondja, hogy nem nevelni, hanem tanítani akar” – mondta.
 Szerinte sokat segítene a helyzeten egy tanácsadó szolgálat, ahová segítségért fordulhatnának a tanárok.
„Ha van is iskolapszichológus, ő legfeljebb az iskolával és a szülőkkel kapcsolatos problémákat kezelheti, terápiát nem folytathat. 
Vagyis a legsúlyosabb esetek, amelyek fegyelmihez vezetnek, eleve kiesnek az ő hatásköréből” – mondta.

„Tudjuk, hogy integrálni nagyon jó, de Nyugat-Európában minden problémás gyerek mellett van egy pedagógiai asszisztens, aki külön foglalkozik a viselkedési-tanulási gondokkal küzdőkkel.
 Nálunk nincs ilyen, a tanárnak egyedül kell megoldania az órát harminc gyerek közt.” – tette hozzá.

Egy hátrányos helyzetű térségben levő Hajdú-Bihar megyei általános iskolában csak utazó iskolapszichológus van, pedig az egyik neve elhallgatását kérő tanár az Abcúgnak azt mondta, több, teljes állású szakemberre is szükség lenne.
 „Jó lenne valaki, aki nevelési tanácsokat adna a szülőknek, például, hogy ne nézessenek horrorfilmet egy alsó tagozatossal. 
Ennek önkéntes alapon kellene működnie: azok a szülők, akik elfogadják a tanácsokat, maguk is elmondhatnák az elvárásaikat.” – mondta.

„Hívhatok ide rendőrt, hiába. 
Nincs sem iskolapszichológus, sem fejlesztőpedagógus. 
Senki, aki segíteni tudna.” – mondta erről egy másik, neve elhallgatását kérő tanár, aki húsz éve dolgozik hátrányos helyzetű gyerekek közt, most éppen Budapesten a VIII. kerületben.
 „Régebben volt egy gyermekvédelmi felelős, aki félállásban dolgozott, de már ő sincs”.
Bár az iskolának gyermekvédelmi feladatokat is el kell látnia, nincs rá se pénz, se státusz, se órakeret.
Korábban mi is írtunk róla, hogy a köznevelési törvény egyik végrehajtási rendelete ugyanis jóformán lehetetlenné tette, hogy ifjúságvédelmi szakembert, ezzel együtt iskolai szociális munkást alkalmazzanak, akik helyett ma inkább iskolarendőrök dolgoznak.

Van, ahol más utat választanak

A már említett Hajdú-Bihar megyei általános iskola tanára azt mondta az Abcúgnak, náluk is előfordul agresszió a gyerekek közt, mégsem a fegyelmi eljárásokat választják.
„Semmi értelme pellengérre állítani a gyereket, és adni neki valami figyelmeztetést, aminek úgysincs visszatartó ereje. 
Helyette inkább leülünk többször a szülőkkel, és ha kell, bevonjuk a családsegítő szolgálatot” – mondta.
„Előfordult, hogy összeverekedett két gyerek, és már nem lehetett követni, hogy ki, hova kívánta a másik anyját. 
Behívtuk a szülőket és a diákokat, tisztáztuk, hogy mi történt, a gyerekekkel pedig leírattuk, hogy mit gondolnak az esetről, és mit tudnak ígérni, hogyan fognak viselkedni a jövőben. 
Ennek önmagában is van visszatartó hatása, ráadásul utólag is számonkérhető, hiszen nyoma van” – mondta.

„Nem akarom nagyon rószaszínnek láttatni a dolgokat, de nálunk nincsenek nagyon súlyos esetek” – mondta Bacskay Bea, a VIII. kerületi Deák Diák Általános Iskola tanára.
Pedig a körzetükben sok hátrányos helyzetű gyerek él, Bacskay frissen végzett osztályába több sajátos nevelési igényű és hét autista diák is járt.
„Az első évtől kezdve olyan szeretetetteli nevelést kapnak, hogy nagyon durva viselkedési problémák nem is jelennek meg.
 Lopás így is előfordul, de a lényeg, hogy olyan legyen a közeg, amelyben a gyerek érzi, hogy ez nem helyes. 
Egyszer egy kislány napokig nem mert bejönni, végül odaállt a társa elé, és bevallotta, amit tett. 
A büntetéssel meg a kicsapással semmit sem oldunk meg, mert az iskolák csak pingpongozni fognak a diákkal” – mondta.

Bacskay szerint az elmúlt tíz évben nem is tanácsoltak el senkit, és ha valaki körül mégis helyzet van, akkor gyermekvédelmi szakember bevonásával próbálnak megoldást találni.

Odafigyeléssel sok minden megoldható

Az Emberség Erejével Alapítvány pécsi tanodájában évek óta foglalkoznak délutánonként hátrányos helyzetű gyerekekkel.
 Tasnádi Zsófia, az alapítvány munkatársa is úgy látja, hogy a tanárok nem mindig kezelik jól a konfliktusokat.
„Ha ketten összeverekednek, és nem lehet eldönteni, ki kezdte, sokszor csak azzal szemben lépnek fel, aki általában rosszabb gyereknek van kikiáltva. 
Ezzel csak tovább fokozzák a feszültséget, és ha megfogják, megrángatják a gyereket, éppen az agresszív magatartást erősítik bennük”.

Tasnádi szerint látszik, hogy aki plusz figyelmet és segítséget kap, azzal az iskolában is kevesebb a probléma.
 „Egyszer egy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral küzdő fiút küldtek hozzánk, akivel évek óta pingpongoztak az iskolák, mert rosszul viselkedett. Eleinte nálunk is dührohamai voltak, rendszeresen kirohant a teremből, de ahogy többet foglalkozott vele a mentorunk, úgy egyre inkább lecsillapodott.
 Nem mondom, hogy ma nincsenek vele gondok az iskolában, hiszen nem tudunk varázsolni, de sokat javult a helyzet” – mondta.

Ez a fiú fél évig úgy járt a tanodába, hogy közben magántanuló volt, vagyis csak időnként járt be az iskolába, ahol a tanárai különórákon segítették.
Tasnádi nem támogatja a magántanulói státuszt, mert az iskolák sokszor csak eszközként használják, hogy megszabadulhassanak a problémás gyerekektől. Hortoványi Judit szerint ez nagyon gyakori, főleg cigány gyerekeknél.
 „Csak arra jó, hogy kinyomjuk őket, ne legyenek ott, ne okozzanak bajt.
 Így elvesznek a gyerekek, mert csak vizsgázni és konzultálni mennek be, és otthon csak nagyon ritkán tudnak tanulni” – mondta.

Tasnádi szerint ennél a hiperaktív fiúnál „szerencsére nem erről volt szó, mert az igazgató mindent megtett, hogy megtaláljuk a legjobb megoldást” – mondta. „Végül új osztályba került, ahol tiszta lappal indulhatott, nem égett rá olyan bélyeg, mint az eredeti közösségben”.
 Az osztályváltás Hortoványi szerint is gyakran jó megoldás.
 „Lehet, hogy egy új tanár könnyebben tudja kezelni a gyereket, mert megfelelő eszközökkel nyúl hozzá. 
Ha egy fegyelmivel sújtott, vagy magántanulói státuszból visszatérő gyerek mégis a korábbi osztályába kerül, a tanár felelőssége, hogy kiálljon mellette, és segítse a visszailleszkedést. 
Ha ezt nem tudja megértetni az osztállyal, bukott ügy az egész”.

(Forrás:444.hu)

Milyen a jó tanár?

5 ok, amiért neked is muszáj megismerned a legjobb fej tanárt!

A fergeteges Danny bá visszatért!

Danny bá' a világ leglelkesebb fiatal tanára! Vele még a gabonatermesztés története című kiállítás is egy életre szóló kaland. Kell ennél több? Hiszen egy remek tanár szinte bármit izgalmasan és interaktívan tud tálalni, mer hibázni, partnerként tekint diákjaira és erősségeikre koncentrál hibáik helyett. Itt a Danny bá’ kézen áll, a Danny bá’ és az eleven osztály folytatása!

Danny bá’ azért szuper tanár….

… mert törődő

Tobias tipikus „rosszgyerek”. Vagy inkább meg nem értett gyerek? A suliban csak annyi látszik, hogy túlmozgékony, nem figyel, koszos, nem írja meg a házit. De vajon miért viselkedik így? Mert direkt bosszantani akar másokat és ennyire nem érdeklik az elvárások? Természetesen Tobiasnak NEM eltökélt szándéka, hogy kiszúrjon a tanáraival, hanem ezek jelzések, melyek arról árulkodnak, hogy valami nem stimmel otthon. Osztályfőnöke talán tudja a problémák okát, de a durva fegyelmezésen kívül nem sokat tesz annak érdekében, hogy megoldódjon, esetleg enyhüljön az ügy, vagy legalább a fiú kicsit jobban érezze magát az iskolai közegben.

Ám a szülési szabadságra távozó tanárnőt egy új fiatal tanító váltja fel, Danny bá’, aki óriási hatással van Tobias életére. Danny bá’ kötelességének érzi, hogy a felszín mögé nézzen és kiderítse, mi nincs rendben a fiú családjában. Lassan derül ki az olvasók számára, hogy Tobias anyukája depressziós. Mióta a férje meghalt, nincs ereje felkelni az ágyból. Nincs ereje dolgozni. Nincs ereje beszélgetni. Nincs ereje ellátni a fiát sem.

„– És gondoskodnak rólad? – Bólintottam. Én gondoskodom magamról, ami azt jelenti, hogy gondoskodnak rólam, nem? Az anyukám mindig az ágyában fekszik, de ezt nem akartam Danny bának elmondani. Még azt hinné, hogy anyu lusta.”

Danny bá’ úgy próbálja orvosolni Tobias helyzetét, hogy ő maga készít neki szendvicset reggelente, sőt pénzt is kölcsönöz az osztálykirándulásra. Talán nem ez a legmegfelelőbb és fenntarthatóbb megoldás, de az biztos, hogy megbizonyosodhatunk Danny bá’ arany szívéről és emberségességéről.


… mert minden gyerek érdekli

Az összes diákja problémáit, félelmeit, habitusát és egyéni igényeit figyelembe veszi. Az önbizalom-hiányos Rashida lassan magára talál, Tobias kedvenc helye hirtelen az iskola, és többé a szorzótáblára sem főellenségként tekint, Sam, aki eddig „allergiás volt az olvasásra” (azaz diszlexiás) hirtelen megtáltosodik. Csodát tesz egy igazán elhivatott és lelkes tanár!

„Rashida volt az. Esküszöm. Szinte soha nem mond semmit, olyan csöndes, mint egy kisegér. És ő, aki mindentől és mindenkitől folyton megijed, most azt kiabálta, hogy „juhú”!”


…mert képes elismerni, ha hibázik

Danny bá’ még csak gyakorló tanár, ezért kicsit bizonytalan és ezt nem is mindig próbálja leplezni. Egyfajta szolidaritás és összetartás alakul ki köztük az osztállyal, hiszen mind diákok, igaz, a gyerekek általános iskolában, Danny bá’ meg az egyetemen.

Ő nem egy  hatalmaskodó tanár, aki saját tekintélyének megőrzését tekinti első számú küldetésének, számára nem gond beismerni, ha hibázott vagy nem tud valamit.Számomra nagyon szimpatikus az az üzenet, hogy a tanár is hús-vér ember, aki igenis elront néha dolgokat, de ez nem ront kiválóságán. Van annyi önbizalma, hogy nem rejti véka alá gyengeségeit, ezzel isőszinteségre nevelve diákjait.

„– Semmi sem jut eszembe! – felelte Danny bá’ kétségbeesetten. Ja tényleg, néha elfelejtem, hogy Danny bá’ gyakorlótanár, és még ő is iskolába jár.”


… mert a 21. században él

Danny bá’ oktatási módszerében is erősen tükröződik, hogy ő már bizonyY generációs. Minek kell valami olyasmit bemagolni, amit bármikor megtudhatunk az internetről? Miért nem használjuk ki a diákokegyéni erősségét, tehetségét és osztjuk meg a munkát az osztályban? Miért oktassunk valamit unalmas könyvekből, ha tanulmányi kirándulás során vagy izgalmas filmek által is lehetséges?

„És nekem a módszere is tetszik. Mi a csudának kéne nekünk is mindent kiszámolni, ha egyszer Tom már megcsinálta a feladatokat? Az olyan lenne, mintha… képzeld el, hogy építőmunkás vagy, és a munkatársad lekövez egy szuper kis utcát. Csak nem fogod azt mondani, hogy: „Jó, akkor én is lekövezem ugyanezt az utcát!” Mekkora hülyeség lenne már!”


… mert egyenlő félként tekint a diákokra

Danny bá’ huszonpár évével valahol a kamasz és a felnőtt lét határán egyensúlyozik. Ennélfogva képes egyfajta mediátor szerepet betöltve közvetíteni a két világ között. Már elég felnőtt, hogy egyedül eligazodjon a nagyvilágban és szót értsen az igazgatóval, de elég közel áll korban, hogy egyenesen, gügyögés- és sallangmentesen beszéljen fontos témákról az osztályával. Partnerként tekint a srácokra, ezért őszintén elmondja örömét és bánatát. Ezek a beszélgetések nem csak érettebbé, megértőbbe teszik a gyerekeket, hanembelekóstolhatnak a felnőtteket foglalkoztató témákba, mint például a családtól való elszakadás vagy a szerelem.

„– Nekem is össze van törve valamim – szólalt meg félénken Danny bá’. Végignéztem rajta tetőtől talpig. Ott ült a tanári asztalon, a lába a széken, szóval mindene jól látszott. – Egy olyan testrészem, amit nem lehet begipszelni – magyarázta. – Az orrod! – kiáltott fel Lena. – Az izéd! – kiáltott fel Winston. – Nem – vágta rá Danny bá’. – Egyik sem talált.
Akkor rájöttem. – A szíved! – kiáltottam. – A szíved van összetörve! Danny bá’ szomorúan bólintott.”


Kinek ajánljuk?

A 8-12 éves korosztálynak

Miért?

- mert vicces és kalandos
- mert jó apropót ad, arról gondolkodni és beszélgetni, hogy milyen egy jó tanár
- mert felhívja a figyelmet az elhanyagolt gyerekekre és ennek jeleire
- mert a Danny bá’ első részének izgalmas folytatása!

- Vujovits Júlia ajánlója -

Kattints ide, ha szeretnéd a könyvespolcodon látni Danny bá' legújabb kalandjait! Ha pedig beleolvasnál a könyvbe, itt megteheted.
És hogy milyen a jó tanár? Ebből a videóból kiderül!

https://youtu.be/SAUy0wH8Imo

(Forrás: pagony.hu)

Az iskolának fogalma sincs, milyen egy gyerek (Vekerdy Tamás)

A gyereket nem kell fejleszteni, ezt a legtöbb szülő tudja, csak hülyék vagyunk, és nem tudjuk megállni. Pedig éppen hogy abból lesz jó eséllyel topmenedzser, aki gyerekkorában szabadon játszhatott, akit dögönyöztek és csiklandoztak, és nem volt baj, ha kamaszkorában lerontotta a jegyeit. Az iskolának pedig semmi köze a gyerekekhez: a lányokat megbetegíti, a fiúk önvédelemből rosszalkodnak.

Vekerdy Tamás pszichológussal a nem régen megjelent Kisgyerekek, óvodások című könyve kapcsán beszélgettünk, de bőven belefolytunk a kisiskoláskorba is. Ha ön szülőként sokat izgul amiatt, hogy nem lesz rendes ember a gyerekéből, mert nem követeli meg, hogy rendet rakjon maga után, vagy késsel-villával egyen otthon is, még életében nem rajzolt egyetlen embert sem, és a házi feladatát is a szülei csinálják meg helyette, akkor megnyugodhat, ezek mind nem fontos dolgok. A fontos dolgok látszólag mind haszontalanok. 

Hogy veszi észre, jól működnek az anyák nevelési ösztönei?

Van, akinek igen, sőt, nagyon jól. Van, akinek egyáltalán nem, hanem, bár ő is tudná magától is, de hagyja, hogy a társadalmi nyomás sodorja, és azt higgye, hogy teljesíteni kell, fejleszteni kell. Teljesítményelvű világban élünk.

Ez így marhaság, mert az lesz nyugodt, épkézláb, viszonylag kiegyensúlyozott ember, aki lehetett teljes értékű kisgyerek, sok szabad játékkal, rohangálással, szabad levegővel, mindennapos mesével. A legfontosabbak a haszontalan dolgok, nem az, hogy „Mosd meg a kezed!, Vedd le a cipőd! Vedd fel a tréningnadrágod! Rakd el a játékot!” Ez mind hülyeség.

Viszont az, hogy dögönyözöm a gyereket, vagy csiklandozom, vagy marháskodok vele, ez mind egész életre kihatóan adhat érzelmi biztonságot. Tehát a haszontalan dolgok a fontos dolgok. A hasznosak lényegtelenek. Az anyák egy része ezt tudja, a másik része szintén tudná, de nem engedi meg magának.
Harmadik része pedig annyira elgyötört és ideges, hogy az okozza a problémákat.
A világon nem volt olyan civilizáció, amennyire tudjuk, visszanézve 8-10-12 ezer évre, hogy egy anya egyedül küzdött volna 1-2-3 gyerekkel, mert vagy nagycsaládban élt, dédikék, nagymamák, nagynénik, nővérek vették körül, vagy nagy cselédség volt.
Tessék olvasni az arisztokraták emlékiratait, ott volt a szoptatós dada, aki ott marad a szoptatás után, de már beáll a pesztonka, a gyereklány, az is ott marad, de már jön a madame, a miss, a fraulein, a nevelőnő, miközben van szobalány, szakácsnő.
Tehát ez a gondolat, hogy egy anya egyedül küzd, ez nekünk jutott eszünkbe ebben a civilizációban, és társadalmilag nem vagyunk elég szervezettek, hogy azt mondjam, hogy átdobom a szomszéd nőnek, vagy játszótéri ismerősnek a gyereket, és elfogadom, hogy ő is ide dobja az övét. Nem mindig van nagymama vagy a húgom, vagy nem tudom ki.
És ha még tehetnénk is – és ez Magyarországra jellemző – még ha tehetnénk is anyagilag, nem veszünk segítséget, bébiszittert.

Galéria: Vekerdy Tamás (15 kép)Fotó: Szécsi István / Dívány

Beleszakadunk inkább.

Igen, beleszakadunk. A házasságunk szétmegy a második gyerek után, mert annyira vagyunk, hogy a férjünk keres valami jobb mulatságot.
Nem kellene az apákat egy kicsit jobban bevonni a gyereknevelésbe?
Az apák ma már sokszor jobban segítenek. Ez a nyugati trend, hogy az apa is részt vesz teljes értékűen, ez azért bekúszóban van, de ők pénzt keresnek, lényegében. 

Az anyák is dolgoznak.

Az anyák, jó, mikortól? Két év múlva? Egy év múlva? Három év múlva? 
Változó.

Jó, de az az apa, aki kis korában nem törődött a gyerekkel, az három év múlva sem fog. Inkább az marad a természetes, hogy az anya munka után rohan haza, az apa pedig beosztja a szabadidejét.

Ez is igaz. Ez jellegzetes magyar szokás, magyar macho ostobaságok és bunkóságok is hozzájárulnak persze. De a lényeg az, hogy ha mindenki kibírja, én is kibírom, nem fogok a segítségért pénzt adni, bár volna annyi. Tévedés. Súlyos tévedés!
Mentálhigiénésen kötelező volna. Hiszen a gyerekek, mindig elmondom, kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat, és jó, aranyosak, kedvesek, de iszonyú idegesítőek és fárasztóak egy idő után, és meg kell tőlük szabadulni, hogy újra egy jól rágható és szívható anyát kapjanak vissza, de ezt kevéssé tudjuk. Ez egy komoly probléma szerintem a mai magyar nevelésben.

És ha a másik oldalról nézzük, gyereknek most jobb lenni, vagy régen volt jobb?

Nem, hát rémesek vagyunk, és a világunk is rémes, és virtuálisan rémes, mert lehet, hogy régen is volt ugyanennyi földrengés és gyilkolás és háború, de nem tudtuk minden percben, hogy az egész Földgolyón mi történik. Azt tudtuk, hogy a faluban mi van, azt tudtuk, hogy néha megkéseltek valakit, de azt ritkán.
Nem ömlött így az agresszió és a szörnyűség válogatatlanul felnőttre és gyerekre egyaránt. Ezen kívül rohanunk, sokszor fölösleges dolgok után.

Valamelyik neves filozófus mondta, hogy nem élünk lényegi életet. Lényegi élet, amikor a paraszt a földet túrja, és megtermi a föld a kenyeret, a gabonát, ez lényegi élet. Enni kell, a mag kihajt, a nap süt, a föld terem.

Mi nem, nincs közünk földhöz, állathoz, nem kell néznünk a csillagokat, hogy milyen idő lesz. Az egész kozmoszból és a Föld természeti létéből kivontuk magunkat, kiestünk. A nappal keltünk s a nappal feküdtünk. Most nem érdekel, hogy mikor van a nap, éjfélig tévézünk.

De cserében biztonságot és kényelmet kaptunk.

Persze, én nem beszélek a civilizáció ellen. Remek és fontos dolgok vannak, én is élvezem őket, de ugyanakkor nem mi használjuk az autónkat, tévénket, okostelefonunkat, hanem azok használnak minket, uralkodnak rajtunk. És ez a gyerekekre is kiterjed.
Hihetetlen csábítás számukra. És ha egy gyerek mesehallgatás helyett mesét néz, akkor nem történik meg a legfontosabb dolog, a feldolgozás. Ha mesét hallgat, belső képeket készít, úgy mondja a pszichológia: elaboráció, feldolgozás, a szorongások, vágyak, dühök stb. feldolgozása.
A gyereknek nagyon nagy a képéhsége, sok a feldolgoznivalója, de nem tud különbséget tenni külső és belső kép között. Leül: kép. Ez az, amit szeretek, ami nekem olyan jó. Játék közben is belső képeket készít: ne lépj a szőnyegre, az a tenger. Azért érzi olyan jól magát játék közben, mesehallgatás után. De a külső kép blokkolja a belső képkészítést, nincs feldolgozás.

Érthető, hogy leültetjük a tévé elé, mert egy kis nyugalom nekünk is kell. De ott egyrészt ül az örökmozgó, az aktivitás duzzad, és előbb-utóbb agresszióban robban. Másrészt a külső kép megjelenése blokkolja a belső képkészítést, nincs feldolgozás. Ha a legszebb, legjobb angol természetfilmeket nézi, akkor is agresszívebb lesz.

Galéria: Vekerdy Tamás (15 kép)Fotó: Szécsi István / Dívány

Egyáltalán ne tévézzenek a gyerekek?

A szakemberek azt mondják, hogy ha lehet, iskoláskorig ne. Megváltozik az agy elektromoshullám-szerkezete tévézés közben. Elkezd eltolódni az éber állapottól a mélyalvást, vagy meditációt jellemző állapot felé.
Csakhogy mélyalvásban, vagy meditációban le vagyunk zárva a külvilág felé, és belső tartalmakat dolgozunk fel, pihenten, én- erősen ébredünk. Ha pedig tévét nézünk közben, egy külső hatalom mossa át az agyunkat, visszalapozhatatlan, ismeretlen információkkal, ami egy kifejletlen, vagyis nagyon plasztikus központi idegrendszerre, mint a kisgyereké, sokkal erősebben hat.

Ezért azt szoktuk mondani, ha lehet, iskoláskorig ne tévézzen. És az iskoláskorban is csak közösen kiválasztott műsort, tehát nem csurog a tévé, limitált időben, napi húsz percig, nem napi négy óra, ami Magyarországon a gyermek átlag (ebben a hétvége is benne van), és most jön a legszörnyűbb, mert akkor mit ér az egész: valamelyik szülővel együtt.

Vagyis együtt nézzük, és rögtön megbeszéljük. De ez nem valósul meg általában, és Magyarországon különösen nem. És míg nyugaton sokfelé csökken az áttelevíziózott, átszámítógépezett, képernyő előtt töltött órák száma, addig Magyarországon nő.

Most az okostelefont nem számolom, mert az megint új trendet hozott.

Hogy nézne ki egy ideális nyár egy óvodásnak?

Sok homokvárépítés, szaladgálás, kavicsdobálás, patakparton, folyóparton, vízparton, viszonylag korai lefekvés. Nagyon nagy napsütésben nem kint tartózkodás, akkor pihenés a lesötétített szobában, mesehallgatás, sok közös marháskodás azzal, aki épp van. Nagymamával süteménysütés, palántázás…

Szülőkkel, családdal, vagy haverokkal, bandában?

A kisgyereknek nagy szüksége van még a szüleire, és a saját kortársaival akkor tud jól együtt lenni, ha van egy felnőtt. Különben percenként összekapnak, nem tudják, mit csináljanak, ezért jó az óvónő, ezért jó, ha van ott valaki. De egyébként remekül el tudnak szöszölni a kertben is, ha éppen van kert. Az egyszerű dolgok, a víz, a homok, a labda, remek dolgok, és ezekkel remekül lehet mulatni.

Felmentette azt az anyukát, aki arról panaszkodott, hogy nem szeret játszani a gyerekével. Bármi mást szívesen csinál vele, de nem tud leülni a szőnyegre játszani. A felmentéssel szerintem több százezer anyának esett le a válláról egy hatalmas kő, mert egy harmincas éveiben járó nőt nem szórakoztat egy kisgyerek játéka. Tehát nem kell a gyerekkel játszani?

Inkább az apákról mondok egy példát. Nem kell matadornak lennem. Hazajövök, mint apa, és nem kell nekem iszonyú ügyesnek lennem. Bemegyek, hasra fekszem a szőnyegen. Ő rám mászik, ez már egy tökéletes helyzet. Lovagol rajtam.
Vagy másikat mondok. Elhiszem a hülye pszichológusnak, hogy ha viszonylag későn is érek haza, menjek be a kisfiamhoz. Bemegyek, Ferike felderül. Meglát, odalöki a labdát, én, apa zseniális vagyok, visszalököm a labdát. És ez egy pazar mulatság, lökdössük a labdát. Nem kell zseninek lenni hozzá.

Csak sajnos mi apák, feszült és ambiciózus emberek lévén, nem lökdössük sokáig a labdát, hanem elkezdjük fejleszteni a gyereket, ha már itt van. „Kisfiam, neked azért esik le mindig a toronyépítő, mert mindig a kis kockát teszed alá, és felülre a nagyot. Kisfiam, elemi statikai elv, a nagyot tesszük alulra, és arra a kicsit. Látod, apa milyen szép magas tornyot épített.” Mit tesz Isten, a kisfiam fellöki a tornyot, és megint a kicsit teszi alulra.
Tehát nem tudom fejleszteni a gyereket? Gyorsan előveszem azt a mérhetetlenül ronda gömböt. „Látod ezt a csillagot? Na, hol dobnád itt be?” Fogalma nincs a gyereknek természetesen, mivel ott kontúrt lát, itt testet. Neki a kontúr és a test hála Istennek, nem azonos, mert akkor nem tudna megtanulni beszélni. Nem volna elég konkrét a gondolkodása. Ő nem tudja. Apa zseniális, „látod, öt csúcsa van, itt is öt csúcsa van, itt dobom be.”
Aztán a kezembe veszem a rózsaszín tojást, ”Na, ezt hol dobod be?” Mivel a kisfiam remek utánzó, így tanulja meg az egész világot, elkezdi nyomkodni oda, ahol én a csillagot dobtam be. „Úristen, gondolom, szólok a feleségemnek, úgy látszik, a gyerek nem fejleszthető.” De ezek hülyeségek. „Fejlesztő”játék: hülyeség. Csak úgy játszani kell, az a jó. Ezek a szülői ambíciók nagyon sokat rontanak a gyerekkel való kapcsolaton.

Ennek az új könyvének az egyik mottója a jelenidejűség, vagyis éppen a hiánya: sosem engedik a gyereket, hogy ott legyen, ahol van: az óvodában óvodás legyen, alsóban kisiskolás, és a többi, mert mindig felkészítik éppen valamire. Ha, mondjuk, az óvónők ellen tudnak állni a nyomásnak, és nem akarják felkészíteni a gyerekeket, akkor az iskolában a tanítónők tudják majd kezelni a helyzetet, hogy kaptak egy csapat kis óvodást?

Röviden: katasztrófa. Nem. Sőt, a szülők rongálják a tanítónőket és az iskolákat, mert előre felkészítik a gyereket, hogy tudjon írni, olvasni, számolni, mire iskolába megy, nehogy lemaradjon a többitől. Ez a gyerek ellen való vétek...
Természetesen nagyon rossz a gyereknek, és egy versenyfutásban vannak a szülők, mert elhiszik ezt a hülyeséget, hogy teljesítményelvű világban élünk. Topmenedzser képzés folyik már az óvodában is. „Van nálatok idegen nyelv? Van nálatok computeres szoba? A Zöld óvodában van angol és német! A Piros óvodában jövőre japán is lesz.”
Pedig: igazán jó topmenedzser azokból lesz, aki lehetett teljes értékű kisgyerek, sok mozgással, játékkal, mesével, érzelmi biztonságban felnőve. Lehetett teljes értékű kamasz, lustálkodással, merengéssel, jegyeinek lerontásával, mivel kamaszkorban romlik a teljesítmény, ez benne van minden orvosi nagykönyvben. Vagyis megélheti-e a saját korát... Akit ilyen értelemben megerőszakoltak már óvodás, kisiskolás korában, abból neurotikus ember lesz. Sokan vannak ma ilyenek.

Galéria: Vekerdy Tamás (15 kép)Fotó: Szécsi István / Dívány

Ha ez ilyen normális, természetes, és ilyen könnyű lenne, akkor miért ilyen nehéz mégis? Úgy kell nem fejleszteni a gyereket, hogy az ember nem csinálja, ennyi. Miért nem megy ez át a köztudatba? Vagy ha benne is van, hiszen mindenki Vekerdy-n nőtt fel, mi is, akkor miért nem így nevelnek a mostani szülők?

A finn iskola így nevel, és nagy sikerrel.

De ők miért tudják megtenni, és mi miért nem?

Mert hülyék vagyunk. Mondhatnám, a fejétől bűzlik a hal. Olyan marhaságok jönnek fentről, legyen az minisztérium vagy kormány, hogy csak bámul az ember. Egy csomó embernek fogalma nincs a gyerekről. Fogalma nincs, hogy mikor milyen a gyerek, mik az elemi szükségletei. Odaülnek a hivatalnokok, kitalálnak dolgokat egy büdös irodában. Kitalálják, hogy első végére mindenki olvas. Miért?

Na, most az iskola érzi, hogy nem fogja tudni megcsinálni, ezért kimondják, hogy karácsonyra fognak írni-olvasni. De miért, könyörgöm! Amikor Zsófika úgy jön iskolába, hogy ír, olvas, mert három nővére volt, és mind a három tanító nénit játszott vele, Lacika meg csak harmadikra fog stabilan írni, olvasni. Zsófika zseni? Lacika hülye? Esetleg pont fordítva!
A tehetséges gyerek lassabban érik. Steven Hawking, állítólag világunk legokosabb embere most, aki elemista korában még nem ült kerekes székben, hanem egészséges volt, nem tudott megtanulni írni, olvasni. De aztán megtanult. Miért kéne mindenkinek, harminc gyereknek egyszerre, első végére, vagy karácsonyra? Miért? Óriási a gyerekek között a különbség. Ez nem azt jelenti, hogy az egyik tehetségesebb, mert ő már úgy érkezett az iskolába. Egyáltalán nem. Lassan érik a tehetség.
A lassúságról eszembe jut egy másik panasz: lassú a gyerek. Miért lenne gyors? Woody Allen: „Elmentem egy gyorsolvasó tanfolyamra. 25 perc alatt elolvastam a Háború és békét. Oroszokról szól.” Nagyjából ez az eredmény.
Miért kellene gyorsan? Stopperral járnak emberek, nincs más dolguk, mint mérjék, megvan-e a 80 szótag egy perc alatt? Miért, könyörgöm? Gróf Széchenyi István, amikor Thun Leóval küzdött, aki a Bach-kormány oktatási minisztere volt, és hasonló baromságokat talált ki, mint most, akkor azt mondta, hogy tudós hülyéket nevelünk, és nem okos embereket, mert a gyorsaság, az felszínes. A lassúság, az a mélyebb. És csak a mélységben rejlik a való – mondta Széchenyi, szerintem Schiller nyomán egyébként.
Minden esetre ezt mindig is tudták azok, akik jobban odafigyeltek. A debreceni zseniális pedagógia professzor, Karácsony Sándor azt mondta, hogy egy észjárás vagy olyan, mint a borotva, felületen siklik könnyedén, elegánsan, gyorsan, vagy olyan, mint az eke, mélyen szánt, elakad, nem megy tovább, visszahúzódik, kikerül, és a többi. Hozzátette már akkor, a harmincas években: ma az iskoláinkban a borotva észjárású gyereké minden érdem, holott az eke észjárás a kreatív, ami új dolgokat teremt. Ezt képtelenek felfogni.

A fiúk és a lányok közötti különbséget tudja kezelni az iskola? A lányok ugye nyugodtabban viselkednek, szót fogadnak, együttműködőbbek, a fiúk viszont mindig kint szeretnének lenni, csinálni valamit, és majd szót fogadnak, ha akarnak. Vagy rosszul látom? Egyáltalán fontos ez a különbség?

Természetesen nem tudja kezelni az iskola. Van egy zseniális magyar vizsgálat, nagyszerű tudósok, Nemes Lívia és munkatársai kutatását a Magyar Tudományos Akadémia kétszer is megjelentette, mindhiába. Miről van szó? Ahogy a tanítónénik is mondani szokták: a lányok jók, okosak, kedvesek, szorgalmasak, öröm velük dolgozni. A fiúk gonoszak, ostobák, agresszívek, és így tovább, és így tovább. (Persze vannak „fiús” tanítónénik is!)
Ugye a lányok mindig egészségesebbek, mint a fiúk, már születéskor kicsit több kisfiú hal meg, ezért a természet egy kicsit többet gyárt, de később is több kisfiú van mindig orvosnál, pszichológusnál. A nők az erősebbik nem, mondta Kodály Zoltán, és igaza volt.
Ezek a „gonosz” kutatók elmentek az iskolába, látták, hogy a lányok tényleg jobbak, jobban teljesítenek, jobb tanulók – viszont megállapították, hogy az iskolába lépéstől kezdve szignifikánsan betegebbek, holott egyébként mindig egészségesebbek… (A nők tovább is élnek.) Hogy-hogy? Milyen betegségeik vannak? Fejfájás, szédülés, szemkáprázás, gyomorgörcs, hányinger, hányás, hasfájás, stb.
Elküldik őket az orvoshoz, semmi bajuk. Még. Mert ha sokáig fennáll a tünet, megbetegszik a test is. Mi ez? Pszichoszomatikus tünetképződés. A lányok ezzel fizetnek azért, hogy jobbak az iskolában és jobban tanulnak. Ők, akik mindig egészségesebbek, most betegebbek. Ez rendkívül lényeges!
Októberi, szép verőfényes nap, Ferike hátul feláll, leveszi a pulóverét, odamegy az ablakhoz, kinéz. „Ferike! Óra van! Kisfiam, normális vagy?”
A 27 gyerek közül egyedül Ferike a normális: engedett a testi ingernek és késztetésnek.
Egy apró példa: miért olyan nagy a gyerekek feje még mindig, amikor iskolába mennek? Jó, később sem megy össze, de a testük megnő, változnak az arányok.
Azért, mert felnőtt agyvelejük van! Minden agysejt ott van, és még ráadásul fejlődik is. Az agy a legoxigénigényesebb szerv. Viszont a tüdőlebenyeiknek a felszíne egy ötöde a felnőttének! A gyerekeknek egy ötször kisebb tüdőről kellene ellátnia oxigénnel az agyat, vagyis 4-5 órát kellene rohangálni és üvöltözni egy nap a szabad levegőn, hogy ezt valamennyire pótolják. Ez történik? Természetesen nem: ülnek a padban 45 percig. Hányszor? Ötször, hatszor, hétszer! Megbolondult valaki? Ilyen nincs!
A lány kibírja és rosszul lesz. A fiú rosszalkodik. A rosszalkodás emeli a pulzusszámot, a vérnyomást, kicsit több oxigén jut az agyba. Ferike mászik előre a pad alatt. „Ferike, jössz ki onnan!” Kijön, vigyorog. „Még vigyorogsz is?” Persze, hogy vigyorog, mert a leleplezés pillanata hihetetlenül izgalmas, fellöki az adrenalin szintet, az agyat elönti az oxigén, végre jól érzi magát, ezért nem tud nem vigyorogni. 
És ezer ilyen példát lehet mondani, a lényeg, hogy a fiúk jobban vannak, mert rosszalkodnak. De az iskolának fogalma nincs róla, hogy milyen egy gyerek, és mikor milyen egy gyerek. Ez a gondolat, hogy bejön az óvodából, és utána ikszszer negyvenöt percig ül, egy nonszensz.
Magyar találmány, Pécsről indult el, az úgynevezett óvoda-iskola. A tanítónéni elmegy az óvodába, nem azért, hogy tanítson, hanem, hogy megtanuljon a gyerekekkel játszani, és az óvónéni elmegy a gyerekekkel az iskolába, hogy ne legyen olyan nagy a váltás, és még sokat játszanak és mesélnek az iskolában is.
Ezek az óvoda-iskolák nagyon szeretnek kiköltözni az iskolaépületből, azért, hogy ne hallják a csengetést. Mert ilyen „természetes” egység, hogy 45 perc, ilyen a világon nincs. A gyerek figyelmének a terjedelme 7-8-12-15 perc. Van olyan, hogy front van, és a tizenhetedik percben: „Gyerekek, kabátot fel, kimegyünk az udvarra hógolyózni!” Úgysem lehet mit csinálni. És van olyan, hogy meséltem az osztálynak, aztán eljátszottuk a mesét, és 75 perce vagyunk bent, és pisilni se ment ki senki. Ez való az elsős, másodikos, harmadikos, negyedikes gyerekeknek, nem az, hogy 45 percig egyformán bent ülnek.

Galéria: Vekerdy Tamás (15 kép)Fotó: Szécsi István / Dívány

Akkor ezek szerint az a szülő, akinek tehetséges, de nem túl szófogadó kisfia van, az örüljön inkább, mert nem fogja őt megbetegíteni az iskola, viszont nagy ember lehet belőle, vagy inkább szorongjon, amiért szenvedni fog szegény?

Az iskolában szenvedni fog minden tehetséges gyerek. Ez úgyszólván garantált.

Hogyan lehet fölvértezni ellene?

Olvassuk el Pamela Druckerman amerikai újságíró magyarul „Nem harap a spenót” címmel megjelent könyvét. Amerikai házaspár Párizsba kerül, és csodálkozva látják, hogy a francia kisgyerekek a vendéglőben ülnek az asztalnál, és teljesen normálisan viselkednek. Hogy-hogy? Az amerikai kisgyerek cikázik a pincérek lába alatt, egy perc nyugalma sincs az embernek. Mi ez? Azt hallottuk, hogy a francia nevelés szabadelvű Rousseau óta, hát hogy lehet, hogy ezek le tudnak ülni? Az amerikai kisgyerek kiköveteli a csokoládét már délelőtt, a francia kisgyerek nem követeli ki. Mi van?
Az van, hogy megfeledkeznek néhány dologról. Rousseau-nál tényleg az van, hogy ne korlátozd FÖLÖSLEGESEN a gyerekedet. Ne mondd neki, hogy köszönj szépen, mert majd köszönni fog 11 éves korától, amikor majd azt mondja, hogy jó napot kívánok, ahogy tőled megtanulta. Ne mondd neki, hogy rakd el a játékot, miért rakná el, ha van egy sarka vagy szobája? Azért, hogy holnap újra elővegye? Ezek hülyeségek.
De vannak dolgok, amelyek a te hatáskörödben vannak. Például: szülőt ütni tilos. Hogy mikor kell lefeküdni, én szabom meg. Hogy mikor van a közös étkezés én szabom meg. Vagyis, figyeljetek oda, mondják a franciák, igen, Rousseau azt mondja, hogy ne korlátozd fölöslegesen, de legyen keret!
Ez egy bűvszó a franciáknál. A keret. Néhány dolog, ami legyen olyan, mondja Rousseau, mint a kőfal. Ott nincs mese. De ez kevés, és csak a gyerek érdekében álló. És ezt következetesen be kell tartani.
Még egy példa. Kaphat-e a francia gyerek édességet. Hányszor halljuk, hogy a nagymamától nem fogadhatja el a csokis kekszet, és egyéb őrületek. Igen, a francia gyerek mindennap kap édességet. Mikor? Az öt étkezés közül: reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora közül délután: uzsonnaidőben. Ott mindig van édesség. De azon kívül nincs.
Proust is délutáni teához kapta a Madleine süteményt, aminek az ízéről eszébe jutott az egész gyerekkora.
Még egy példa. Vásároltam Misikémmel a boltban, egy anya vagyok. Kijövök, találkozom a barátnőmmel, Magdikával. Magdika beszélgetni kezd, a Misikék ezt utálják, ergo Misike szinte simogatásszerűen egy idő után engem figyelmeztetésül sípcsonton rúg. Én úgy csinálok, mintha nem vettem volna észre, hogy Magda erre ne figyeljen föl. Magda persze már rég észrevette, már lezúgatta magában a kárörömöt, én meg beszélgetek tovább. Kis idő múlva Misikém, már nem egészen simogatásszerűen, újra belém rúg. Helytelenül jártam el! Mit kellett volna tennem? Az első simogatásszerű rúgásnál azonnal leguggolok, megfogom Misi karját, és azt mondom, Misi, nem! Ezt nem! És nézek rá. Nem bocsátkozom fejtegetésekbe, szülőt nem ütünk-rúgunk, egyébként is tiszteld atyádat és anyádat, olvasgasd a tízparancsolatot, nem. Nem mondok semmi prédikációt, csak annyit: nem. Ezt nem.
És most jön az, amivel kezdenem kellett volna: ha jó a kapcsolatunk, szeretjük egymást, sokat hülyéskedünk együtt, mindennap mesélek, akkor ez hatékony lesz. Természetesen, ha ütöm-verem Misit, mindig ordítok vele, akkor ez nem lesz hatékony. De ha jó a kapcsolatunk, hatékony lesz. Tehát kérdésére hosszan válaszolva, hogy kell-e határt szabnunk: kell, és ilyen módon.

Rendet rakni sem kell?

Röviden nem, nem kell, ha van külön szobája, van külön sarka. Nálam, a mi szobánkban nem hagyhatja szét a dolgait, mert az ott a mi szobánk. A magáéban igen. Természetesen, amikor az a kis ösvény, ami az ajtótól az ágyáig vezet, már az is el van borítva LEGO darabkákkal, én is ember vagyok, „Kisfiam, nem bírom tovább, most, rendet rakunk”. Elkezdünk rendet rakni. Hogy rak rendet, mert két és fél-hároméves? Kettőt feltesz a polcra, hármat levesz.
Nem állok neki magyarázni, hogy „Palkó, figyelj, ha kettőt felteszel, hármat leveszel, számolj kisfiam, mikor lesz rend itt?” Ez hülyeség, ennek nincs értelme. A kisgyerek legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék, neki a rendrakás is egy játék, észre sem veszi, hogy kettőt tesz fel, hármat vesz le. De én egyszerűen gyorsabb vagyok, és előbb-utóbb mégis rend lesz. És nem állok oda, hogy „Kisfiam, gondold meg, és neked is részt kell venned, mert akkor leszel rendes ember”. Ez nem igaz. Én rakok rendet, ő csinálja a rendetlenséget, és majd különben rendes ember lesz, ha látta, hogy én többé-kevésbé rendes ember vagyok.

Galéria: Vekerdy Tamás (15 kép)Fotó: Szécsi István / Dívány

Szépen enni kell?

Szörnyű, amikor a közös étkezést megrontja a szép evésre nevelés. Nem. Mindenki úgy eszik, ahogy tud, és akar. „Húzd közelebb a tányért, ne lógjon bele a fejed, ne habzsolj, ne piszmogj, ne játssz az étellel, ne csámcsogj!” Mind hülyeség. Csak arra jó, hogy tönkreteszi a közös étkezés hangulatát. 11 éves Alfrédot elviszi a nagynénje, hazajön két hét múlva, „Fantasztikus Alfréd, ügyes, kedves gyerek, és milyen szépen tud enni” - mondja.
Alfréd???
Nézem a következő étkezésnél, ugyanolyan ocsmányul eszik, mint eddig. Persze, mert itthon van. De mivel én és a feleségem szépen eszünk, ő már tud szépen enni, és amikor kell, alkalmazza. Tehát az számít, hogy milyen mintát adsz, ez a lényeg. Nem pedig a szép evésre nevelés.
De ha a mániám ez, akkor játékosan csinálhatom. De nem evés közben, hanem vasárnap délelőtt, „Ide a tányért, rá egy szelet kenyeret, kés, villa, hónod alá veszel két könyvet, ahogy a királyfiakat tanították. Na, ugye milyen nehéz elvágni még a kenyeret is!” Lehet így szórakozni, de nem az étkezés alatt, ami nagyon fontos alkalom lenne arra, hogy mindenki együtt legyen, és végre jól érezze magát, és felhőtlenül fecsegjen, nem pedig egymást basztassa, már bocsánat.

Térjünk rá a színezésre, azt írja, hogy nagyon káros a kontúrok közötti színezés. Miért?

Nem rossz, hogyha a gyereknek ahhoz van kedve, akkor gyurmát gyurkál, vagy festéket folyat a papíron, vagy firkál, de hagyjuk békén, könyörgöm! Ki találta ki azt a baromságot, hogy kontúrok közt maradni? Nem kell kontúrok közt maradni! A valóságban nincsenek is kontúrok, csak színek vannak, mint Rudolf Steiner erre többször is rámutat, és a színek alkotnak egy bizonyos kontúrt is.
Nem igaz, hogy ezt be kell tartania a gyereknek, ahogy az sem igaz, hogy mindenkinek tudnia kell rajzolni. Miért kellene tudnia? Zseniális matematikus, nem tud rajzolni. Na és? „Kisfiam, nem jutsz rendes osztályba, mert nem tudsz rajzolni! Milyen az emberrajzod?” Rossz! De miért kéne jónak lennie, ha ő egy zseniális matematikus? Miért kéne mindenkinek egyformának lennie? Ez egy mánia. Ha valaki utál rajzolni, ne rajzoljon.

Rengeteg rajzolós, színezős feladat van az elsősök tankönyveiben.

Azt kell mondanom, a régi tankönyvek sokkal jobbak voltak, ki voltak színezve a rajzok, nem neki kellett színeznie, sokkal jobban a gyerekhez voltak szabva. Például a régi könyvek tudták, egy családot kell végig kísérni. Az új könyvben minden oldalon mások vannak. Ez felfoghatatlan egy gyereknek, érdektelen, és nem tud érzelmileg kapcsolódni.
A legjobban elterjedt olvasókönyvek a legrosszabbak Magyarországon, mert zseniális üzletember volt a kiadójuk, fizetett az iskoláknak és a tanároknak, ha az ő könyvét rendelték meg. Katasztrófa.
Csak egy példát mondok: feladat a könyvből: „Rajzold le a hangját!”, és oda van rajzolva egy sál. Már eleve nehéz felismerni egy csúnya kis rajzon, hogy az egy sál, de úristen, milyen hangja van egy sálnak?
A gyerek se tudja, én se tudom. Lapozom a könyvet, rájövök: s. Ez persze nem a sál hangja, hanem a sál szó első hangja. Na, végre, megfejtjük ezt a feladatot, ami baromság.
Megyek tovább a feladatsoron: kígyó. „Írd ide a hangját.” A logika alapján: k. De nem, most sz. Kettővel lejjebb. Még az elemi logikát se tudja betartani, mert az tényleg a kígyó hangja, ellentétben a sállal. Szóval olyan ostoba, rossz a könyv, de nem akarom ezt a végtelenségig cifrázni.
Ezek hülyeségek, értelmetlen dolgok, megkeserítik a tanítók és a gyerekek életét. Nekik még mesélniük kellene a gyerekeknek, el kéne játszaniuk a mesét, aki akarja (hangsúlyozom) lerajzolja a mesét. Rengeteg dolgot lehetne csinálni, ehelyett helyesírást gyakorlunk elsőben.
Üsd, nem anyád!
Boncold csak nyelvész! hát baj, hogy az áldozat elvész?
Tartozik ez tereád? … Egy bizonyos: nem anyád! – mondja Arany János, aki akadémiai főtitkárként állati pipa volt az akadémikusokra, akik szabályokat állítottak föl. Olvassuk el a Grammatika versbencímű versét a sok akadémiai meghívóra írt szösszenetén kívül:
„Mi a nyelvet rontja, az a legfőbb veszély:
Hogy még a paraszt is mind magyarul beszél.”
Nem tartják be a szabályokat, amiket mi csinálunk. Önnön bogarába szerelmes mindegyik – mondja a nyelvészekről, akik a helyesírási szabályokat hozzák. Zsíroskenyér egyben, vajas kenyér külön. Öt év múlva zsíros kenyér külön, vajaskenyér egyben. Ehhez képest gyakorolnak helyesírást, totál értelmetlenül a kis elsősök. Miért kellene ezt nekik tudni?
Wesselényi, weboldal, Werbőczy, Watt, ilyen szavakat kell gyakorolni a w-s szavakhoz. Az ész megáll. Igazából a törvényszerűségek, nyelvtan, helyesírás: a kamaszkor anyagai. Most egy struktúra nélküli begyűjtés folyik, begyűjtöm a verseket, ha hallok eleget – nem hallanak eleget, nincs rá idő – ezeket mondogatom, sokszor elmondjuk együtt. Nem felelek belőle, együtt mondjuk el, együtt énekelünk, mert jó énekelni.
A nyárspolgár azt hiszi, hogy a művészet művelődési anyag – mondja Márai. A normális ember tudja, hogy élmény, ami felveri az életörömet. Az egész iskolára ez jellemző, azt hisszük, hogy a világ tulajdonképpen unalmas, művelődési anyag, és bele kell kalapálni a gyerek fejébe. Holott nem igaz. Nem unalmas.
Nagyszerű mesterem, Mérei Ferenc, a magyar pszichológia nagy öregje gyakorta mondogatta, hogy ahol untatnak, onnan menekülj! Már akkor is mondták neki, „De hát tanár úr, hogy képzeli ezt, az élet nem kerti ünnepély! Hát monotónia tűrés, feladattudat, feladattartás!”
Mérei makacs ember volt, és mondta, „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Mert a világ nem unalmas, az ember nem unalmas. Ha te unod, vagy rosszul mondják, vagy pedig te nem érted. Mindkét esetben hiába ülsz ott.
Nem érhette már meg 1996-97-et, amikor az agyfiziológiai kutatások kimutatták, és ezt Freund Tamás kiváló magyar agykutató mindig elmondja, és én is szeretem ezt ismételni: öröm nélkül nincs hatékony tanulás. Öröm, pozitív érzelmi hangoltság nélkül nincs hatékony tanulás. Nem igaz, hogy szorongva és unatkozva hatékonyan fogok tanulni, ezért nem tudnak semmit a gyerekeink.

Galéria: Vekerdy Tamás (15 kép)Fotó: Szécsi István / Dívány

Baj az, ha a szülő szíve megesik a gyereken, és megcsinálja helyette a házi feladatot?

Abszolút nem baj, sőt mindenki erre bíztatok!   
                                                     
De akkor nem tanulja meg az a szegény gyerek az anyagot – szokták mondani.

Nem igaz, abszolút nem igaz. Kisfiam kezében tollal, este fél kilenckor ül az asztalnál, nem csinál semmit, látszik rajta, hogy hiszterizált állapotban van. Mondhatnám, hogy „Ne mentél volna le fél háromkor biciklizni, most addig ülsz itt, amíg meg nem csinálod.” Ez hülyeség. Én a következőt javaslom: kimegyünk a konyhába, „Igyál egy kis vizet, hámozok egy almát, mint régen”, bár tudom, hogy a héjában van a vitamin, de akkor is, gerezdekre vágom, beviszem egy kistányéron, leteszem. „Figyelj, diktálom.” Lediktálom, „reggel felébredtem, rácsaptam a vekkerre, mert utálom, ha megszólal…” lediktálom.
Másnap megkapom rá a jól megérdemelt hármas alámat, de már aznap este meghallgatom a nagymamától, hogy „Úristen, most teszed tönkre egy életre a gyereket.” „Örök életében mankóra fog szorulni, csalásra szoktatod, olyan lusta lesz, mint ti vagytok…”. Következő nap újra lediktálom, és újra, és újra, és nem magyarázom el neki, hogy „figyelj kisfiam, ezt így kell csinálni”, mert megőrülne tőlem három és fél perc alatt. Csak lediktálom.
Mit tesz Isten, három hónap múlva ötöst ír az iskolában. Hogy-hogy? Mert nem hülye. Rájött, hogy hogy csinálom. De ő jobban tudja, hogy hogy szereti a tanítónéni. Én csak négyes aláig tudtam felkúszni, ő ötöst ír. Ráadásul – van ma egy bűvszó, amit gyűlölök, de „fejlesztettem” is a gyereket! Ilyen egyszerű módon.
Amikor Robikám megjön pénteken 47 példával, hogy hétvégén gyakoroljon, mindjárt eldöntöm, hogy beírom az üzenőbe, hogy családi okok miatt nem tudta megoldani a házi feladatot. És ez igaz, nagyon fontos családi ok, hogy jó hétvégénk legyen együtt, és ne ilyen marhaságokkal foglalkozzon és veszekedjünk. Vagy pedig azt mondom, hogy „kisfiam, figyelj”, és géppuskaropogásszerűen lediktálom neki, hogy ezen túl legyünk.
A házi feladatnál fölöslegesebb dolog nincs, mondja Hattie professzor, aki 35 éve vizsgálja Új-Zélandon a világ iskoláit. Az eminens odakeni, a többi leírja szünetben az eminensről.
Most arról nem beszélek, hogy mostanában milyen sokat kell bent lenni az iskolában, amikor is tilos feladni házi feladatot. De adnak fel. Természetes cinkosul kínálkozom a gyerekemnek az iskolával való küzdelemben, mert az iskola megbolondult. Megőrült.
Gyötri önmagát a tanítónéni is, mert érzi, hogy valami nem stimmel, csak őt meg fenyegetik ezekkel a hülyeségekkel. Természetesen semmit nem tudnak a végén ezek a gyerekek, akik ilyen stresszben teljesítenek.
Beszédes példa, negyedikes magyar és cseh gyerekek jobbak olvasásból, mint a negyedikes norvég és svéd gyerekek. PIRLS vizsgálat, verjük a mellünket. Csak az a probléma, hogyha ugyanezt a populációt megvizsgálom öt év múlva, a magyar és cseh gyerekek mélyen az átlag alatt lesznek értő olvasásból, a norvég és svéd gyerekek magasan az átlag fölött!
Miért? Mert nem siettek megtanulni, volt idő bőven, nem hajszolta őket senki. Soha nem is hagyták abba. Hetedikben, kilencedikben, ha elakadnak a szöveges matematika feladatban nem egyest kapnak, hanem „álljunk meg, mit is talált itt Rudi”, és vizsgáljuk a szöveget.
A svéd érettségizettek sokkal jobbak értő olvasásból, mint a magyar diplomások. Nem sietnek, és nem hagyják abba a gyakorlást az általános iskola végéig.
Mert nem fontos a matematika anyagot befejezni, azt úgyis elfelejtik, de az értő olvasást gyakorolni fontos. Hiszen a következő öt dolog fog kelleni a következő ötven évben a munkaerőpiacon való helytálláshoz és a társadalomba való beilleszkedéshez: értő olvasás, írás, elemi számolás, computer kezelés felhasználói szinten, és angol nyelv. Ez az öt. A többi jó, persze, beszélünk a természetről, a történelemről, az irodalomról, de ez az öt, amit tudni kell.
Most mindez nem így van, hülyeségekkel terheljük a gyerekeket, amiket elfelejtenek teljesen! Kilenc százalék marad meg a középiskolai tananyagból úgy, hogy használni is tudja. 

(Forrás: divany.hu)