Az első tanító néni személye kihat egy kisgyerek iskolai pályafutására, sőt, gyakran az egész személyiségfejlődésére is. Azok a szerencsés gyerekek, akik négy éven át egy lelkes, a gyerekek lelki igényeit is figyelembe vevő, szakmailag felkészült tanítónő mellett nőnek fel, szeretnek iskolába járni, tanulni, és később is könnyebben veszik az akadályokat. Kiss Virág osztályaiban 26 év óta minden gyerek ilyen. Felnőttként mosolyogva emlékeznek vissza a Fillér utcai szép napokra, amikor alsóban Virág nénivel játék volt a tanulás. Virág tanítási módszerének köszönhetően ők már közösségben gondolkodnak, és a versengés helyett az együttműködés hívei.
Nagyon sok kislány gondol arra, hogy tanító néni lesz, a középiskola végére azonban sokan meggondolják magukat. Nálad hogy volt ez? Gyerekkorodban eldöntötted már, hogy kisgyerekekkel akarsz majd foglalkozni?
Abszolút. Emlékszem, már óvodás koromban óvó néni szerettem volna lenni. Ahol laktunk, mindig volt egy-két kisgyerekes család, akikkel rendre összeismerkedtem, és éjjel-nappal pesztráltam a gyerekeket. Eszembe sem jutott, hogy gimnáziumban folytassam a tanulmányaimat, nem azért, mert nem tudtam volna oda felvételizni, hanem mert óvó néni szerettem volna lenni. Először az óvónőképzőt, majd a tanítóképző főiskolát végeztem el.
Miért pont ez a korosztály vonzott téged?
Az igazi vágyam az volt, hogy a gyerekeket a bölcsődés koruktól az általános iskola negyedik osztályáig kísérjem végig. Milyen jó lenne látni, ahogy a picikből nagyobbak lesznek, nyiladozik az elméjük, örömmel szívják magukba, amit átadok nekik. Ez nem valósult meg. Voltam egy ideig óvó néni, majd alsós tanító lettem. Most már a kamaszok is izgatnak, de leginkább a főiskolások, a felnőttképzés. Nekik szeretnék minél többet átadni a tapasztalataimból.
Őket is tanítod?
Azon dolgozunk, hogy legyen egy alternatív képzés a tanítóknak, ahol az alternatív módszereket elsajátíthatják. A tanítóképzőn önszorgalomból szerveződött egy csoport, az innovatív pedagógusok köre, ahová meghívtak előadni. Interaktív órát tartottam neki, és úgy láttam, lenyűgözte őket, amiket hallottak. Az egyik lány például azt mondta, hogy ő eddig nem tudta elképzelni, hogy állami iskolában tanítson. Csak valami alternatívban gondolkodott, de most, hogy látta, mennyi mindent meg lehet csinálni egy állami iskola keretein belül is, újra átgondolja a terveit.
Neked az a különlegességed, hogy az alternatív módszereket állami iskolában használod. Sokan vannak ilyen tanárok az országban?
Biztos vannak jó páran, akik a maguk visszafogott módján végzik a dolgukat, és mást csinálnak, mint a nagy átlag. Én is ilyen vagyok. Sokáig csak a szülők, családok ingerküszöbét léptem át. Bár néhány ilyen tanárról tudok, sajnos nincs velük szoros szakmai kapcsolatom.
Miben más a tanítási módszered, mint a többi tanáré?
Próbálok a gyerekekből kiindulni. Arra figyelek, hogy az iskola minden gyerek számára egy biztonságos hely legyen. Az, hogy milyen módszert választok, mindig az adott gyerektől, gyerekcsoporttól függ, akiket éppen tanítok. Nagyon figyelek rájuk. Egyenként is, és mint közösség is. Sok alternatív módszert tanultam, mindig azt húzom elő a zsebemből, amire éppen szükség van. A kooperatív tanulási technikákat mindenképpen használom, aminek a lényege, hogy a tananyag közvetítésén túl szociális kompetenciákat is fejleszt, az együttműködést tanítja. A különböző tevékenységek úgy vannak kitalálva, hogy a gyerekeknek mindenféleképpen együtt kell működniük. A Waldorf módszerből és a Montessoriból is sok mindent használok, az előbbiből elsősorban a betűtanítást az első osztályban.
A budapesti Fillér utcai általános iskolában hogyan sikerült elérned, hogy így taníthass?
Mindig úgy csináltam a dolgomat, ahogy szakmailag jónak gondoltam. Egy ideig egyáltalán nem tűnt fel, hogy ez más, mint ahogy a többiek tanítanak. Ahogy elkezdtem tanulni a különböző módszereket, lassan rájöttem, hogy jé, én ezeket már csináltam. Igazából a szülők tartottak nekem tükröt azzal, hogy ők mondták nekem, én másként tanítok, mint a többiek. Semmi extrát nem csinálok, egyszerűen csak szeretem a gyerekeket, figyelek rájuk, próbálok belőlük kiindulni, az a legfontosabb, hogy ők ne szorongjanak. A kollégák eleinte legyintettek rám, persze, mondták, nálam olyan nagy szabadság van, a gyerekeknek mindent lehet. Nem tanulunk, csak játszunk. A valóság persze más, az eredmények is ezt mutatják.
Hogy működik nálad a számonkérés? Hogyan lehet elérni, hogy a gyerekek ne féljenek a dolgozattól?
Nagyon figyelek arra, hogy a gyerek csak akkor fusson neki a számonkérésnek, amikor már ő maga is érzi, hogy készen áll rá. Mondok egy példát. Amikor a szorzást tanítottam, végére értünk az összes szorzótáblának. Rengeteget gyakoroltunk, többféle intelligenciaterületet figyelembe véve. Akiknek például a ritmussal ment jobban a gyakorlás, ők ilyen jellegű feladatokat kaptak, aki vizuális típus, annak valamilyen rajzos segítséget adtam, aki magolni szeret, úgy tanulta a szorzótáblát. A végén adtam a gyereknek egy hetet, hogy beszámoljanak. Ők dönthették el, mikor akarják megírni a felmérőt. Fontos, hogy a gyerek megtanulja, az ő felelőssége, döntése, hogy mikor számol be a tudásáról. Van ebben egyfajta szabadság is, amivel ő rendelkezhet. Az osztály egy hét alatt írta meg különböző időpontokban a szorzásfelmérőket, és mindenkinek jól sikerült. Egyébként a felesleges magolásba nem megyek bele. Nálam az a fontos, hogy a gyerek az értelmét, a lényegét tudja a leckének. Ha nem értem, mit írt a dolgozatban, odahívom magamhoz és megkérem, magyarázza el, mire gondolt.
Ezek szerint van ennyi idő a gyakorlásra? Nem kell mindig rohanni a tananyaggal?
Úgy gondolom, negyedikig a gyerekeknek mindent az iskolában kell megtanulniuk. Ami ebben az időben nem történik meg, azt már ne kelljen otthon behozni. Ami ezen felül van, az már felesleges. Nem a szülő kompetenciája, hogy elmagyarázzon iskolai feladatot. Nem szeretném terhelni ezzel a család napjait. Ha hazamegy, már ne foglalkozzon az iskolai dolgaival, legyen együtt a családjával. Élvezzék azt a kevés időt, amit hétköznap együtt tudnak tölteni. A hétvége meg pláne a családé. A baj ott kezdődik, amikor az iskolában a gyerekek nem tudják elvégezni az összes feladatot. Ami nem fér bele ebbe az időbe, az felesleges. Elsőben nem adok házi feladatot, és később is csak keveset, ami csak olyan, ami a begyakorlást szolgálja. Az elsajátított tudás úgy tud leülepedni, ha hagysz neki pihenőidőt, amikor felejtésbe tud átmenni, és azután mélyül el. Amit állandóan nyüstölünk, annak nincs ideje beépülni.
Mi történik a gyerekekkel, amikor felső tagozatba kerülnek, ahol már a hagyományos módszerekkel tanító tanárok várják őket?
A felső tagozat első pár hónapja nehéz nekik. Ilyenkor a szülőknek is jobban oda kell figyelni rájuk. De azt látom, hogy egy-két hónap alatt felismerik az új szabályokat, alkalmazkodási pontokat. Összeszedik magukat, és jól veszik az akadályokat.
Milyen a kapcsolatod a gyerekek szüleivel?
Mi az osztályban egy hármas egységet alkotunk, amelyben mind a három fél egyenrangú partnerként van jelen. Amellett, hogy a gyerekekből közösséget próbálok kovácsolni, ugyanolyan fontos, hogy a szülők is a közösség tagjai legyenek. Szakmai kérdésekben határozott véleményem van, de sok egyéb dologban közösen kell döntenünk.
Az erőszakmentes kommunikáció híve vagy. Miért fontos, hogy már kicsi korban megtanulják ezt a gyerekek?
A verbális kommunikációnk 90%-a az érzéseinkről szól, csak ezt nem vesszük észre. Általában nem arról beszélünk, amit érzünk, hanem valami egészen másról. Azt gondoljuk, amikor az érzéseinkről beszélünk, hogy túlságosan kitárulkozunk, és ez kellemetlen dolog. Pedig sokkal tisztábban tudunk a másikról információt szerezni, ha ismerjük egymás érzéseit. Ezért fontos, hogy már kiskorban megtanuljanak a gyerekek az érzéseikről beszélni. Ha néhány szóval el tudják mondani, hogy az adott pillanatban mit éreznek, a közösség máris egészen más képet kap a gyerekről, a cselekedetei valódi okáról. Szembesülnek azzal, hogy ha valamit mondanak a másiknak, az érzéseket vált ki benne. Ha megtanítjuk a gyerekeknek, hogy a saját érzéseikről beszéljenek, utat nyitunk nekik a valódi, szívtől szívig terjedő kommunikációhoz.
Milyen eszközöket használsz fel ehhez?
Van egy kártyacsomag, amit Jónai Éva Hava és Redő Júlia fejlesztettek ki. Több mint 50 érzés található a kártyákon lerajzolva és leírva. Sokszor használom ezeket. Például amikor az osztállyal erdei iskolába készültünk, éreztem, hogy a gyerekekben nagy volt a feszültség, az izgalom. Körbeültettem őket, letettem a földre a kártyákat és kértem: azokat a kártyákat válasszák ki, amelyek leginkább visszatükrözik a pillanatnyi érzéseiket. Volt, aki csak megmutatta a kártyákat, mások beszéltek is az érzéseikről. Fantasztikus dolgokat mondtak. Van egy másik kártyacsomag is, amelyben a szükségletek, az erőforrások vannak. Mi kell nekik ahhoz, hogy jobban érezzék magukat? Az egyik gyerek a tisztánlátás kártyát választotta. Elsősök voltak, nem voltam biztos abban, vajon tudja-e, mit is jelent ez a szó. Kiderült, hogy azt szerette volna tudni, kivel lesz egy szobában. Ezután lerajzoltuk a szobákat és közösen döntöttük el, ki melyik ágyban alszik majd. A másik gyereknek elfogadásra volt szüksége. Kiderült, hogy ő még cumizik. A kártya segítségével el tudta mondani, hogy nem szeretné, ha a többiek kinevetnék őt ezért. Katartikus helyzet alakult ki, én is és a többiek is nagyon meghatódtunk. Szép lassan mindenkiről kiderült, hogy van valami, amit nem mert eddig megosztani a többiekkel. Még a legvagányabbaknak is volt egy alvótársa, kis rongya, ami nélkül nem tudott elaludni. Megkértem őket, másnap hozzák be ezeket az iskolába és mutassuk meg egymásnak. Úgy mentünk el a táborba, hogy ezt a kényes témát tisztáztuk. Nyilván maradt még szorongás a gyerekekben, de ennyivel kevesebb. Az erőszakmentes kommunikációs rituáléval könnyebben megnyíltak, mintha csak annyit kértem volna tőlük: na, mondjátok, mi a baj.
Ugyanolyan korú gyermeked is van most, mint akiket tanítasz. Vele is ilyen tudatos vagy?
Próbálkozom. A saját gyerekekeim nevelésében nem mondhatom magam nagyon tudatosnak, hagyom, hogy az ösztöneim, a megérzéseim segítsenek a döntéseim meghozatalában. Próbálok rájuk hangolódni, és bízom abban, hogy jó döntéseket hozok. De azért valószínű, hogy egy kicsit túlaggódom a dolgokat! Idén Nagyon szeretett volna velünk tartani a fiam az erdei iskolába, de én jobbnak láttam, ha nem jön. Úgy éreztem, vele nem tehetek kivételt, őt nem ölelhetem meg jobban, mint a többi 27 gyereket. Ő csak egy lehetett volna a sok között, ami sem nekem, sem neki nem lett volna könnyű helyzet. Az utolsó napra azért eljött, és egész nap csak bújt hozzám. Azt mondta: legyek inkább tűzoltó, csak ne más gyerekekkel foglalkozzam.. Eddig nem érdekelte őt az osztályom, most ért abba a korba, hogy féltékeny a gyerekekre, akikért a szívem-lelkem kiteszem.
Mit szeretnél, tíz év múlva milyen iskolák legyenek?
A nagy álmom az, ha az iskolák annyira megbíznának a pedagógusokban, hogy hagynák őket nyugodtan végezni a dolgukat. A pedagógusok pedig bíznának annyira önmagukban, hogy merjék azt csinálni, amit jónak gondolnak. Ha az elkövetkezendő generációk már az együttműködés és nem a versengés emberei lennének.