Egy film tanulságai, avagy: mi az iskolai demokrácia minimuma?

2013 januárjától áprilisig az Örökmozgó Filmmúzeum „Okkal lázadók?” c. ifjúsági filmtörténeti klubot tartott. „A filmklub többek között olyan kérdésekre kereste a válaszokat, hogy (…) miért lázadnak a fiatalok? Van-e okuk rá? (…)  Mi a helyzet akkor, ha a korlátok megszűnnek? Ebben az esetben mi ellen lehet lázadni? Mi történik, ha a felnőttek nem engedik érvényesülni a fiatalokat? Ki, vagy mi tartja őket vissza attól, hogy kibontakozzanak?”
A szériában mutatták be Almási Tamás 1980-ban készített Ballagás c. filmjét is, melyet egy érettségi előtt álló osztályról szól, akik egy – a wikipédia leírása szerint – „féktelen őrjöngésbe” átcsapott iskolai buli utáni durva felelősségre vonás után elhatározzák, változtatnak. Azt mondják, mivel „az iskola nem önmagától ilyen szar”, és mert „az egész suli abból áll, hogy előírják nekik, hogy mire van szükségük” változtatnak rajta: mivel az „érettségi csak egy fölösleges marhaság, egy ceremónia” nem fognak érettségizni, „csak tanulni”. A Wikipédia cikke csak annyit emel ki: „lázadni kezdenek”. A házirendet megszegik: tanítás közben engedély nélkül elhagyják az iskola épületét.” Majd minden, ami konstruktívat a gyerekek időközben tesznek elegánsan „kifelejtve” a film végkifejletére koncentrál: „Az ifjak törekednek a világ megváltoztatására, az érettségi hatására viszont már egyéni elképzelésekkel és jövőképpel rendelkező fiatalok válnak belőlük.” A leírás alapján egy korukból adódóan lázadásra vetemedett kis csürhét láthatunk magunk előtt, akik aztán magukhoz térnek, és egyszer csak „jövőképpel fognak rendelkezni”. És vajon mi lesz ez a jövőkép? Majd mesélik az iskolára panaszkodó  unokáiknak beletörődően, hogy „egyszer én is lázadtam, de minek?”
A port.hu leírása ennél kicsit cizelláltabban fejti ki a film lényegét, de végül hasonló morállal szolgál: „Az iskolai nyomozás stílusa miatt az emberi és személyiségi jogaikban többszörösen megsértett diákok tanítási óra közben, engedély nélkül elhagyják az iskolaépületet. Hatalmas ambícióval szervezkednek, hogy együtt megváltoztassák a világot. Amíg a ballagás csupán érzelmileg hat rájuk, az érettségi vizsga már egyéni érdekeiket felismerő individuumokat csinál belőlük.”
Ez a film azonban ennél sokkal többet és valami egészen mást mondott.
A film vége előtt a fiatalok, nagyon is fontos dolgokat tesznek! Részletesen megbeszélik, és leírják, hogyan és mit szeretnének változtatni, maguk tartanak tanórákat olyasmikről, ami őket érdekli: gondolkodnak és cselekszenek. A tanárok persze kárörömmel figyelik, hogy hogyan omlik össze kártyavárként a diákok által felépített szép álom, hiszen már „nincs már mi vagy ki ellen lázadni”.
Hogyan, miért lett mindez eleve kudarcra ítélve? Sok válasz adható erre a kérdésre. Az osztályfőnök már előre megadja az elsőt: „Azt hiszitek, hogy szóba áll veletek valaki? Hogy meghallgatnak? A gondjaitokat?” Más szóval: hogy emberszámba vesznek? Majd az egyik diák folytatja: „Az a baj, hogy Jutka néninek igaza van. Mindent csak látszat után ítélnek meg, és nem történhet semmi lényeges.” Bár érthető a tanárnő dühe, érződik, ő sem veszi komolyan a diákokat. Hiszen alapjában véve igaza van: ő csak a realitás talaján állva kimondja a meglátásait.
Ugyancsak osztályfőnökük, Jutka néni mondja ki azt is: „Azt hiszitek egy botrány, egy elhatározás, és minden másképp lesz. A szüleiteket, egy életvitelt, egy kialakult gondolkodásmódot nem tudtok csak úgy megváltoztatni.” Majd rövidre zárva a vitát, feloszlatja az ad hoc gyűlést: „Ahelyett, hogy ezzel foglalkoztok, inkább tanulnátok.” Hiszen neki is megvan a maga baja, a maga élete, hogyan váltsa meg egy maroknyi lázadó fiatal életét? Mégis felmerül a nézőben, hogy ez megért volna egy hosszabb, sőt egy nagyon hosszú vitát. Hogy ez, ami helyett „inkább tanulni kéne”, nem épp az élet egyik legsarkalatosabb pontja? S vajon ha Jutka néni olvasott volna A. S. Neillről, ismerte volna a létező (!) demokratikus iskolák gyakorlatát, akkor nem tudott volna-e valami építőbb jellegűt hozzátenni ehhez a beszélgetéshez a szokásos lebaltázásokon kívül?
Valójában, a gyerekek, vagy inkább már fiatal felnőttek valami olyasmire jöttek rá, amire rájönni veszélyes: hogy a tanárok „hogy is gyakorolhatnák a demokráciát, ha soha nem tanulták?” A baj az, hogy végül a filmbeli diákok sem tanulták, sőt még a maiak sem tanulják. „Egyéni érdekeiket felismerő individuumokká” válnak – ez pozitívan hangzik, vagy szeretne hangozni, azonban inkább csak az derül ki belőle: a közösséget és annak közös álmát sutba dobva, kiábrándultan és kudarcot vallva mennek ki a fiatalok az iskola falai közül a „Nagybetűs Életbe”. Na, ez már cseppet sem optimista érzés!

Részlet a filmből:

A BALLAGÁS  c. teljes filmért katt ide!

A film ez által nem ad semmi választ egy csomó nagyon lényeges kérdésre, csak egy hatalmas nagy kérdőjelet hagy azok fejében, akik többet szeretnének belelátni az „én megmondtam”-ot szajkózók kaján vigyoránál. Ám éppen ez a kérdőjel az, ami a film mondanivalóját adja: jogos-e az iskolások lázadása, és ha igen lehetne-e másképp, jobban csinálni? Meg lehet-e változtatni a kialakult gondolkodásmódot? El lehet érni, hogy a tanár emberszámba vegye a gyereket és ennek folyományaként a gyerek is a tanárt, és más irányt vegyen a Mark Twain által olyan frappánsan „tanár és diák szervezett harcá”-nak nevezett hagyományos iskolai lét? El lehet azt képzelni, hogy ne egy totális káoszba fulladjon egy közösség élete, amelyben a gyerekeknek beleszólási jogot adnak saját tanulásukba, saját életükbe?
Ma már nem hipotézis a válasz: igen, lehetne, sőt lehet. Élő példa erre a világon elsőként 1921-ben megalakult és azóta is töretlenül működő angliai Summerhill Iskola, és a mintáját követő, sajnos kisszámú demokratikus iskola szerte a világban.
Visszatérve eredeti kérdésünkre mit tanultak a demokrácia helyett a mai tanárok az iskolában: paternalizmus és korporativizmust, amit szép szóval diákönkormányzatnak hívnak. A bizonyíték erre, hogy szinte tiltakozás nélkül lenyelik a az őket gyereksorba taszító Nemzeti Pedagógus Kart. Csodálkozunk, hogy csak a pedagógusok legjobbjai tiltakoznak a pedagógus kari kötelező tagság ellen, és kevesen tiltakoznak annak léte ellen is.. Még ők is két évtizedig vígan működtették az iskolákban a diákönkormányzatokat, amelyek semmiben nem különböznek a pedagógus kar működésétől. A diákönkormányzatnak minden gyerek tagja, automatikusan, amint belép az iskolába. A diákönkormányzat egész rendszerét nem ők, hanem nekik alakították ki mások. Ha valami ellen tiltakoznak, akkor a tanárok arra hivatkoznak, hogy velük ezt nem beszélik meg, csak a diákönkormányzattal, (akik addigra pontosan tudják, hogy hatalmukat honnan kapták, és ki biztosítja számukra privilégiumaikat). Így húzzák ki a rebellió méregfogát, ahogy ez majd a pedagóguskarral velük szemben is menni fog. Csodálkoznak hát a pedagógusok, hogy egykori tanítványaik most rajtuk fognak ki ugyanazzal az eszközzel, amit ők gyakoroltak rajtuk? Lehet, hogy korábban kellett volna gondolkodni? A diákönkormányzatok törvényi előírása az iskolában nem a demokrácia minimumát garantálja, hanem felszámolja a demokráciát. Az igazi demokráciát egy másik modell jelentené: a közös tanár-diák önkormányzatok. Ugyanezek adhatják meg a választ a szociális kérdésre is, amit fogalmi bunkóként szoktak használni minden igazán demokratikus törekvés ellen.
De mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan lehet elkezdeni az iskolában? Leonard Turton, aki ma az angliai Summerhill Iskola tanára, korábban így kezdte: „Amikor egy szeptemberben tanítani kezdtem egy állami iskolában, harmincnégy gyerek ült velem szemben. Arra gondoltam, hogy túlsúlyban vannak, hiszen korábban a saját iskolámban sokkal kisebbek voltak a csoportok. Azt mondtam a gyerekeknek: nem tudom odaadni nektek a hatalmamat, mert akkor kirúgnának, mert én a hatalmamat az államtól kapom. De meg tudom osztani veletek a hatalmat az iskolai osztály életének irányításában. Ezt megtehetjük a tanulás kérdéseiben, de megtehetjük az egész osztályélet vonatkozásában. Akarjátok-e ezt? A gyerekek igennel válaszoltak. Ekkor demokratikus tanácskozásokat javasoltam, és megmutattam a gyerekeknek, hogy hogyan működnek ezek. A szabályok megértése után a gyerekek maguk is megpróbálták a gyűléseket működtetni. Elmondtam azt is, hogy szeretnék tereket létrehozni a teremben, tereket, ahol élni lehet. De ehhez arra lenne szükség, hogy a területet, amit ma a padok foglalnak el, csökkentsük. „Akarjátok ezt?” – kérdeztem. Akarták. Az iskola épületében nagy osztálytermek voltak (az iskolát 1921-ben építették). Kisebb padokat szereztünk be, amiket az iskola pincéjében találtunk, és akkor a padok körül kialakultak terek. És akkor együtt eldöntöttük, hogy mi legyen ezeken a felszabaduló helyeken. A közös döntések nyomán kialakult egy hely, ahol barkácsolni lehetett, lett sakkasztal, művészeti terület, tér arra, hogy előadásokra készüljenek stb. Így kialakultak az életterek, és kialakultak a velük kapcsolatos konfliktusok, mert például ezek a tevékenységek zajosak voltak, vagy valaki elvette a másiktól a fát, amivel éppen dolgozott. Ezzel egy újabb terület keletkezett, amit a demokratikus gyűléseken meg kellett beszélni, és amit szabályozni kellett.
Amíg a gyerekek sorokban ülnek egymás mögött, addig ott nincs élet. És a dolog elkezdett élni. Bizottságokat hoztak létre. […] Az egész osztály működéséhez kitaláltak egy rendszert, amivel mindenki, aki elvégzett valamilyen munkát, kapott egy jutalmat egy bélyeg formájában. Nekem ez a rendszer nem tetszett ugyan, de a gyerekeknek igen, és én elfogadtam. Aki valamit elvégzett, kapott szabad időt vagy más jutalmat. A dolgokat a demokratikus gyűléseken beszéltük meg, voltak speciális gyűlések is. Szerencsére olyan iskolavezetőm volt, aki támogatott. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy a reggeli érkezés utáni időszakot a gyerekek maguk szervezték, és aztán jöttek hozzám, hogy elkezdhetek tanítani, és amikor én kész voltam, akkor ők egyedül tették rendbe az osztályt körülbelül egy fél óra alatt.
Röviden szólva, az életük egy részéért felelősek lettek. Ennek az egésznek persze aztán híre ment az iskolában. Egyrészt úgy, hogy a gyerekek, akik velem töltötték a délelőttöt, délután más tanároknál voltak, és ott rettenetes dolgokat műveltek. Feleseltek, sztrájkoltak, felfordították a padokat. Ilyen dolgokat nálam az osztályban nem tettek volna… Ekkor fiatalabb tanárok jöttek hozzám, és kérdezték, hogy mit csinálok, kérdezték, hogy láthatnák-e ezt. A tanárok – és később a más osztálybeli gyerekek is – meglátogatták a tanácskozásainkat, és volt, aki a tanárok közül azt mondta: ezt én is megpróbálnám. Ekkor elmondtam, hogy hogyan is kezdtük ezeket a dolgokat. Amikor azután a tanárok más osztályokban is elkezdték a gyűléseket, nem értették, hogy miért működnek ezek ilyen jól. Erre azt mondtam, hogy ezek a dolgok nagyon természetesek. A dolog vége az lett a második év végére, hogy ilyen tanácskozások működtek mind a hét osztályban, ahol összesen kb. 200 gyerek volt. Ennek nyomán azután az egész iskola kultúrája megváltozott. Így például kialakult az a rendszer, hogy ha egy osztály gyerekeinek valami problémája volt egy másik osztálybeli gyerek viselkedésével, akkor összehívhattak abban az osztályban egy speciális gyűlést, annak a gyereknek a dolgait megbeszélni. Egy ilyen esetben a tanár megállította a tanítást, és akinek problémája volt a másik gyerekkel, elmondhatta, hogy mi történt. Egyszer egy felügyelő látogatta meg az iskolát, és beszélt az igazgatóval. Én ezt a felügyelőt közelről ismertem, mert együtt jártunk a tanárképzőbe, és elmondtam neki, hogy mivel a gyerekek még nem tudnak igazán írni és olvasni, én nem fogok nekik sok történelmet tanítani (hiszen amúgy sem tudják olvasni a könyvet), hanem le fogom ezt faragni a minimumra, a természettudományok oktatását is le fogom redukálni. Mindez időt szabadított fel. Ekkor az igazgató arra kért, hogy vegyek át egy másik osztályt, fiatalabb gyerekekkel, akikkel komoly gondok voltak, és azt mondta, hogy őt nem érdekli, hogy mit tanítok, de legyen a gyerekeknek egy jó éve, ahol élvezhetik az életet. Ez az iskola nem egy demokratikus iskola volt, pláne nem Summerhill, de bizonyos értelemben értékesebb volt annál, mert Summerhill létezne nélkülem is, de az az iskola nélkülem soha nem lett volna azzá, amivé végül lett.
A több felelősség lehetőséget ad arra, hogy a gyerekek a környezetük tulajdonosává váljanak! Ebben leszünk „üzleti” partnerek. Ezután már nem az van, hogy vannak ők, és vagyok én mint tanár, és szemben állunk. Amit csak lehetett, úgy alakítottam, hogy a gyerekeknek jobb legyen, de persze nem lehet mindent megtenni. Nem dönthettek például arról, hogy egy közös rituálé keretében kezdjük és fejezzük be a napot, de arról igen, hogy ezt hogyan csináljuk. Én is megtettem a magamét, eltávolítottam a tanári asztalt, ami az egyik sarokba került a fal mellé. Így aztán egyre több területen kaptak lehetőséget a gyerekek. Ha például volt valaki közülük, aki bántotta a többieket, aki lehetetlenné tette az életet az osztályban, akkor ezt megbeszélve a tanácskozás után lementek az igazgatóhoz, és elmondták, hogy ez és ez történt, és kérték, hogy azt a gyereket az igazgató küldje haza két napra, ami meg is történt.
Így erősödött a csoport hatalma, befolyása saját életükre. Így jutottunk el oda, hogy az osztályomban nem volt rendzavarás. Az állam, ha akarná, le tudná faragni a tantervből az értelmetlen és szükségtelen dolgokat. Így lehetne időt teremteni arra, ami fontosabb, de ezt nem teszik. Harminc gyerek egy szűk teremben: ez egy lehetetlen helyzet. A környezet nem alkalmas arra, hogy abban egy közösség éljen.”
Felmerülhet azonban az is, hogy a demokráciának ezt a maximumát nem mindenhol lehet vagy szabad bevezetni, ám mégis van egy bizonyos elszántság egyesekben, hogy valahol rálépjenek erre az útra. Mit tehetnek ők? Íme egy minimum-program: „Amit általában mondok, amikor a demokratikus folyamatot bemutatom egy iskolagyűlés keretében, az az, hogy arra kérem a résztvevőket, hogy minden olyan dolgot javasoljanak a napirendre, amely szerintük egyrészt jó lenne, ha azt az iskolában követnék, illetve minden olyan dolognak is adjanak hangot, ami problémát jelent. Hatévesek is képesek ezeket megérteni, és lesz is véleményük. Ha valami olyasmit javasolnak, ami ellenkezik az állami törvényekkel, akkor erre rá kell mutatni. Ha az, amit javasolnak ellentétes az iskolai szabályokkal, akkor a javaslatot továbbítani kell a megfelelő hatósághoz, azzal, hogy az iskolagyűlés javasolja a változtatást. Minden egyéb esetben bármit, amit elfogadnak, meg kell valósítani, különben a gyűlés nem lesz igazi. Ha azonban a tanári karban erős ellenállás van ez ellen az elv ellen, akkor az elfogadott javaslatokat eleve úgy kell fogalmazni, hogy azok javaslatok a tanári testületnek. Így a rendszer egy kétkamarás törvényhozássá alakul, amelyben a felső ház elfogadhatja az alsó ház javaslatait.” (Jerry Mintz) Mindez tűnhet önáltatásnak, de ha jobban belegondolunk, ez a vegyes rendszer még mindig nagyobb szabadságot ad a gyerekeknek és tanároknak, mint az átlag rendszer, és ha egy iskolában esély sincs a maximum elérésére, akkor sokszor a minimum lehet a maximum. Nem beszélve arról, hogy ha hirtelen a maximumot kezdenénk prédikálni valakinek, aki a demokratikus iskolákat nem ismeri, könnyen elfordulhat tőlünk, mert bolond álmodozónak tart. Egy fejlődés kiindulópontja, ami, ha működik, oszlatja a félelmeket, ahonnan el lehet indulni és újabb kérdéseket lehet bevonni az alsóház napirendjére, még akkor is, ha ezek csupán javaslatok, de már a megfogalmazásuk is egy fontos lépés kifele a némaságba szorítottságból. A demokrácia, az empowerment ott kezdődik, hogy valaki megfogalmazza, amit szeretne, és van egy gyűlés, ahol ezt a többiek előtt megteheti, ahol senki nem fogja be a száját!
Vannak, akik önismereti foglalkozásokon próbálják ki a gyerekekkel a demokráciát, de természetesen a különböző korosztályokkal való foglalkozás más és más problémákat vet fel, hiszen a még „szűz” kicsikkel bizonyos szempontból könnyebb dolga lehet a nevelőnek, mint a már „begyöpösödött” kamaszokkal. Ám mindenkit arra kellene buzdítani, hogy ne hátráljon meg a nehézségek elől, mert hosszú távon nagyon is meghozza gyümölcsét a befektetett munka.

Fóti Péter – Miskolczy Zsuzsanna

(Forrás: osztalyfonok)