Legendás, hogy a tinik a legantiszociálisabb társadalmi réteget alkotják, mindezt a számos cseszegetési (angolosan bullying) ügy is kiválóan alátámasztja. A Gawker szerint végre a tudomány is választ adott, miért nem tisztelnek semmit a kamaszok, még az életet sem. A Developmental Psychology című szakfolyóiratban megjelent tanulmányban azt írják, a kognitív empátia, tehát hogy az ember mások szemszögéből is lássa a dolgokat, 13 évesen kezd el megjelenni a lányoknál, 15 évesen a fiúknál.
Ez azt jelenti, hogy addig a problémamegoldó és konfliktuskerülő képességeik is gyengék. A fiúknál 13 és 16 év között még romlanak is az empátiás képességek, magyarul nem ismerik fel, ha valakinek fájdalmat okoznak, nem tudják ezeket a reakciókat a helyén kezelni. Aztán csak beléjük verik az illemet és tisztelettudást, és a helyzet valamelyest javul. Persze aztán felnőtté érve háborúkban és céges szenyózásokban élik ki magukat.
(Forrás: velvet)
Kicsengettek. Az iskolában 10-12 éves fiúk felváltva egy aktuális rapsláger szövegét kiabálják, ami arról szól, hogy a lányok bújjanak velük ágyba, mert „Happy” lesz a vége. Közben elképzelik, ahogy mindannyian cigiznek, narkóznak és piálnak. Az egyik kislány ezt hallva odasiet az osztályfőnökhöz és elmondja, mi történik, mire ő: „Ne foglalkozz velük! Azt se tudják, mit beszélnek!”
A kérdéssel, úgy gondolom, foglalkozni kell, mert ez a történet valós és ezután is megtörténhet bármelyik iskolában. Idővel pedig kocsmában, szórakozóhelyen, vagy épp otthon, az immár nagyra nőt kiskölyök fia teszi ugyanezt. Mert az alma nem esik messze a fájától.
Vajon miért tekintenek napjainkban a kisfiúk úgy – hasonlóan a rossz példát mutató férfiakhoz – a kislányokra, mint élvezetük tárgyára, és nem úgy, mint meghódítani való királylányra; és mennyi esély van arra, hogy idővel rájöjjenek, érzelem, tisztelet és szeretet nélkül az ágyba bújás egy nővel – akinek vannak érzései, mert ember és nem szexuális tárgy – kevés.
Amit ilyenkor látunk, hallunk, tapasztalunk, elsősorban szülői, családi példák alapján nyilvánul meg. Vajon mit látnak otthon a gyerekek? Azt, hogy apa tiszteli, szereti anyát, és átöleli, kedvesen megpuszilja? Esetleg azt is, hogy anya felnéz apára, mint férfira, és közösen megbeszélik, megoldják a problémáikat? Vagy inkább azt, hogyan veszekednek porig alázva egymást, és soha semmiben nem tudnak közös nevezőre jutni? Mit lát az apja garázsában vagy számítógépe monitorján, talán meztelen nőket vagy olyan képeket, amin más nőkkel mosolyog a lencsébe?
Párkapcsolataink is otthon szerzett mintákból táplálkoznak. Az a szülő, aki jóízűen nevet, amikor azt hallja, hogy gyermeke milyen változatosan káromkodik, vagy a kölyök egy csődörhöz hasonlóan „csajozik”, de nem fegyelmezi, mert valahol azt olvasta, hogy „engedni kell kibontakozni személyiségét”, előbb-utóbb szembesül félreértelmezett nevelésének eredményével. Ha időben nem tiltja meg, hogy ne hallgasson olyan zenét, amelyben arról énekelnek vagy „beszélnek”, hogy miként használja ki egyik fél a másikat szexuálisan azért, mert csak ennyit akar tőle – akkor később ne csodálkozzon, hogy gyermeke felnőttként sorozatosan csődöt mond a párkapcsolatok terén, és állandóan váltogatja partnereit, esetleg bántalmazza is őket, mert nem az történik, amit ő kigondolt.
De azon se álmodozzon, hogy kinövi hóbortjait és férfi, családapa lesz. Ha a gyermek ingerküszöbe magas, akkor az apróbb örömöket képtelen élvezni, ezért a művészetet, sportot, olvasást, házimunkát unalmasnak találja. Helyette izgatóbb a számítógép előtt ülni, ahol elképzelt akcióhősként legyilkolhatja képzeletbeli ellenségeit, vagy olyan filmeket bámulhat, ami fantáziáját és torz világképét csak tovább izgatja.
A sikeres és jól működő párkapcsolat a biztonságot nyújtó családi fészek sikere is egyben. Ahol a férfi és a nő tiszteli, szereti egymást, alapvető dolgokban egyetértenek, ott a gyermekek is hasonlóan tekintenek ellenkező nemű társaikra. Nem kihasználni, erőszakkal uralni akarják majd egymást, hanem kölcsönös szeretetben élni.
(Forrás: impulser)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése