Gyűlölet nélkül (Vujity Tvrtko)

Tudósított a délszláv háborúból, "veszélyes utazó-riporterként" keresztül-kasul bejárta a világot, volt Csernobilban, Csecsenföldön, Ruanda gyilkos mezőin, nagyon sokféle emberrel találkozott, most pedig a Life.hu új sztárszerzőjeként veled is megosztja gondolatait másságról, küzdelemről - és az elfogadás fontosságáról.

"Szeretnék a kendős fiúval játszani!" "A kék szemű fiú vette el a labdát!" "A cipős a fogó!" - ezek a mondatok Afrika legkisebb országában, Gambiában, egy helyi óvodában hangzottak el. Akik mondták, mandinka, dzsoláni és volof, koromfekete kisgyerekek volta. Akiről mondták, nos, az Benjamin fiam volt, a szőke, kék szemű, szőke hajú csoporttárs.

Alig telt el pár nap, s a helyi óvodában eltűnt a bőrszínek közötti különbség. Valahogy senki nem azt mondta, hogy a "fehér kisfiú".
A gyerek tiszta. És teljesen őszinte. Ezért nem is szoktak haragudni rá. Nick Vujicic, a kezek és lábak nélkül született előadó mesélte nekem, hogy egyszer, amikor óvodások csoportjával találkozott, az egyik kis lurkó hatalmas szemekkel meredt rá az egy törzsből, egy nyakból és egy fejből álló fiatalemberre, majd csodálkozva megkérdezte: "Mi történt veled?" Nick pedig elmosolyodott és azt mondta: "A cigaretta, az tette, sose dohányozz!"

Pár perc múlva már együtt játszottak, mint egyenlőek. Hiszen azok is voltak. Hiszem, hogy nincsenek különbségek közöttünk, legalábbis bőrszín, vallás, testi adottságok terén. Legyünk bár fehérek, feketék, fogyatékkal élők vagy teljesen egészségesek, az mér meg minket, hogy mit alkotunk.

Könnyű persze hangzatos szavakkal ecsetelni az esélyegyenlőség fogalmát, ám ez nálam korántsem az uniós pályázatoknál kezdődik, hanem a hipermarketek parkolóiban. Ott dől el, hogy odaállunk-e a mozgáskorlátozottak parkolóhelyeire csak azért, mert kicsit esik az eső és így közelebb van a bejárat, vagy nem állunk oda. Mert ami nekünk két méter, az másoknak hosszú küzdelem lehet.

Sokszor írok az esélyegyenlőségről, mások elfogadásáról. Egyrészt azért, mert a siket Weisz Fannitól, a karok és lábak nélkül élő Nicktől, a szellemi fogyatékos Gábortól rengeteget tanultam. Tanítómestereim voltak és ezt nem szégyellem, sőt, büszke vagyok rá. Másrészt látom az életben a sok-sok megkülönböztetést, ami embertársaimat sújtja. Az egészséges, kétkezi, kétlábú, halló és látó embereknek hatalmas a felelősségük.

Van egy asszony. Ursulának neveztem el. Rendszeresen a közeli kis közért mozgássérült parkolóját foglalja el hatalmas terepjárójával. Én újra és újra szólok neki, hogy ne azért ne álljon oda, mert jöhet a rendőr, hanem azért, mert nem illik. Ő pedig ugyanolyan rendszerességgel közli velem, hogy semmi közöm ahhoz, hogy ő hova áll. Persze lehet, hogy ez így van. Nekem pedig már nem illene zaklatnom őt, hiszen csak azért sem áll máshová. Mégis szólok, a lelkem miatt.

Hiszek abban a társadalomban, ahol tiszteletben tartjuk a másikat. A világot, ahol nem a bőrszín, a vallás számít, nem az a megkülönböztetés alapja, hogy ki lát, hall, ki közlekedik két lábon és ki kerekesszéken... ahol csak a teljesítmény számít.

Abban a pici afrikai országban megtanultam, hogy a koromfekete és a tejfölfehér gyerek között a különbség egy hét alatt a kendőre korlátozódik. És az a tejfölfehér kisfiú is megtanulta, hogy rongylabdával is lehet jót játszani, nem csak drága számítógépen.

Gazdag a világ, és mindannyiunk színes benne. Lássuk meg mások gyönyörű színeit, felesleges indulatok és gyűlölet nélkül, a szépséget megtalálva!

(Forrás: life)