Kezdjetek el élni!

Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
Majd az unokáknak, mikor körbeállnak
Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak
Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!

Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni,
Hogy milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam
Neked udvaroltam, az öledbe borultam
Többé el sem tudtam menni, kezdjetek szeretni!

Kezdjetek nevetni, csak semmi melodráma
Senki bele nem halt még komédiába
Ripacsok, színészek, az élet a tiétek
Minek ölre menni, kezdjetek nevetni!

Jó néha sötétben "holdat nézni"
Hosszan egy távoli csillagot igézni
Jó néha fázni, semmin elmélázni
Tavaszi esőben olykor bőrig ázni
Tele szájjal enni, hangosan szeretni
Jó néha magamat csak úgy elnevetni.
Sírni, ha fáj. Remegni, ha félek.
Olyan jó néha érezni, hogy élek!

Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni
Az utolsó órában, mikor már megbántam
Ezerszer megbántam, oly sokáig vártam
Hogy elmúlt az élet...
...kezdjetek el élni!

 Egy ausztrál nővér, aki egy, halálos betegeket is ápoló intézetben dolgozott évekig, 
naplójában jegyezte fel azokat a dolgokat, amelyeket  a haldoklók megbántak. 
A nővér először a blogján számolt be a hallottakról, 
a tapasztalatokról ugyanakkor könyvet is kiadott. 
Az ápoló szerint az esetekből csak tanulni lehet, 
hisz a haldoklók nagyon tisztán látták azokat a hibákat, 
amelyeket életük során elkövettek.  

Úgy véli, mások is tanulhatnak ezekből az életvégi bölcsességekből, 
mert bámulatos az a tisztánlátás, ami a haldokló betegeknél tapasztalható.

 Íme az öt leggyakrabban elhangzott mondat:

“Miért nem voltam elég bátor a saját életemet élni, és nem azt, amit elvártak tőlem?”

“Nem kellett volna annyit dolgoznom.”

“Miért nem voltam bátrabb az érzelmeim kimutatásakor?”

“Több időt kellett volna töltenem a barátaimmal.”

“Boldogabbnak kellett volna lennem.”