– Milyen volt a gyermekkora?
– Fájdalmas emlékeim vannak. A családom egy tanyán élt, a szüleim egyszerű parasztemberek voltak, akikkel semmilyen módon nem tudtam kommunikálni. Édesanyám sokat sírt, s én soha nem értettem miért, hiszen azt sem tudtam, hogy nem hallok. Igazság szerint csak sokkal később jöttem rá, mit is jelent mindez. Ötéves voltam, amikor Szegedre kerültem a siketek intézetének óvodájába, majd ott folytattam az iskolát, ám ötödikes koromtól már Egerbe jártam. Nem tudtam, miért kell költöznöm, azt hittem, valamit rosszul csináltam. Pedig az ok egyszerű volt: itt kisebb volt az osztálylétszám. Sokat sírtam és féltem, a tanáraim a beszéd alapjait kezdték el tanítani. Egy-egy hangot hosszú hónapokig gyakoroltam, s nem értettem, miért mondják, hogy nem jól csinálom. Gondoljon csak bele: egy halló gyerek kinézhet az ablakon, míg nekem a tanár száját kellett bámulnom 45 percen át, s még így sem mindig tudtam pontosan, miről is szól az óra. A ballagásomra jövet édesapám vonatbalesetben meghalt, így még nehezebb időszak következett, sok-sok lemondással.
– Miért akart tovább tanulni?
– Inkább csak álmodoztam róla. Az igazság az, hogy nem sok lehetőségem volt: asztalost, kárpitost Sopronban, lakatost Budapesten képeztek. Utóbbit választottam, de csak azért, mert szerettem volna látni, milyen az ország fővárosa. Jól döntöttem, hiszen életem egyik legszebb időszaka következett, amire nagyon büszke vagyok. Az iskola után a Ganz-MÁVAG-nál kezdtem dolgozni. Eleinte sokat piszkáltak, de a munkámmal sikerült bizonyítanom. Leírhatatlan öröm volt, amikor brigádtaggá fogadtak, s máig nem hiszem el, hogy egy alkalommal kiváló dolgozónak választottak...
– S meg is nősült.
– A nejemmel a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége fővárosi klubjában ismerkedtem meg. Ő is siket, de szép a beszédhangja, s tud szájról olvasni. Emlékszem, amikor bemutatott a szüleinek, féltem, hogy elveszítem. Kérdezték: mit akarsz ettől a férfitól, ám kiállt mellettem. Mára az anyósom szinte jobban szeret engem, mint őt...
– Sokszor félt az életben. Hogyan sikerült leküzdenie?
– Minden dicséretnek örültem, s igyekeztem a legjobbat kihozni magamból. A munkahelyemen bizalmat szavaztak nekem. Hálás vagyok első főnökömnek, mert bár hegesztést nem tanulhattam, azt mondta, próbáld meg, Misi, s az eredményt látva elégedett volt velem. Amikor a nejemmel Füzesabonyba költöztünk, szintén gépszerelőként dolgoztam, most pedig minőségellenőr vagyok egy hipermarketben. Ezt is szeretem, kicsit tisztaságmániás vagyok, s talán nem kell ecsetelnem a különbséget egy áruház és a fémipar között.
– Miért állt először színpadra?
– Bevallom, rossz emlékeim vannak a mesék kapcsán. A siketek általában nem szeretnek olvasni, mivel nehezen értjük meg az írott szöveget. Ám egyszer kezembe került egy képregény, s utánoztam az abban látható rajzokat. Nekem soha nem meséltek valódi meséket, csak az életről jeleltek. Egyszer a tolmácsszolgálat arra kért, meséljek gyerekeknek. Átgondoltam, hogyan lehetne látványos, amit én el tudok mondani. Az első előadás akkora sikert aratott, hogy sorban jött a többi. Amikor pedig láttam a boldogságot a kicsik szemében, minden félelmem elszállt. Tény, a hallássérültek sokszor kevesebbnek érzik magukat a többi embernél, számomra pedig az okozza a legnagyobb örömet, hogy megmutathatom az egrieknek, hogy a siketek nem buták. Csak mások...
(Az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségéért ezúton mondunk köszönetet Kévés Zsuzsanna jeltolmácsnak.)
Pócsik Attila
(Forrás: heol.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése