Könyvében azt írja: Isten iránti engedelmességből és az élni akarás miatt döntött úgy, hogy megbocsát fia gyilkosának. Egy nem hívő embernek vajon milyen út vezethet a megbocsátásig?
– Azt látni, hogy ez az alapelv mindenkinél egyformán működik, akár hívő az illető, akár nem. A motivációk azonban eltérők lehetnek, és hiányozhat a megbocsátáshoz szükséges erő is annak az életében, aki nem hisz. Viszont a megbocsátás hiánya mindenkinek egyformán súlyos károkat okoz érzelmileg és fizikailag is, ami az egész hátralévő életét, kapcsolatait tönkreteheti. De ha valaki eldönti, hogy megbocsát, akkor felszabadul a negatív következmények alól. Ez a probléma egyéni és közösségi szinten is megfigyelhető, nem véletlen, hogy a megbocsátás ma egy nagyon népszerű téma lett mind a keresztény, mind a világi pszichológusok körében.
Említene olyan pszichológiai kutatásokat, amelyek alátámasztják a megbocsátás jótékony hatását?
– Számtalan kutatást végeztek már a holokauszttúlélők körében, börtönviselt emberek körében, vagy például Dél-Afrikában az apartheidrendszer felszámolása után a megbocsátásról, hogy ez miként működik, hogyan vezet el a szabadsághoz.
Mi volt a titka Ön szerint a holokauszttúlélőknek, min múlt az újrakezdési képesség?
– A legkomolyabb kutatást a témában Viktor Frankl osztrák pszichiáter végezte. Ő azonosította be a különbséget a túlélők között: egyesek lelkileg meghaltak, mások életben maradtak belül is, és ez attól függ, hogy megvolt-e bennük a megbocsátásra való készség, illetve hajlandók voltak-e megbocsátani. Akik a megbocsátás révén túl tudtak lépni az áldozattudatukon, és nem hagyták, hogy az megsemmisítse őket, azok a hátralévő életükben teljes életet tudtak élni.
És mitől tudtak megbocsátani azok, akik hajlandók voltak erre?
– A megbocsátás végül is döntés kérdése, független az aktuális érzéseinktől, vagy mások viselkedésétől. Azt a szabadságot ugyanis senki sem veheti el tőlünk, hogy eldöntsük, miként viszonyulunk egy helyzethez. Számomra ez annak a választása volt, hogy egy másik ember bűnének a következményeivel élek együtt egész életemben, vagy továbblépek.
Tehát az akaratnak van nagy szerepe, és ez lesz hatással majd a lelkemre és végül az egész életemre?
– Ez így van, de úgy hiszem, hogy a keresztények esetében van egy spirituális összetevője is, mivel ott van Isten kegyelme is, amivel ezt meg lehet tenni. Ez a kettő együttesen fontos: az elhatározás és a szellemi kapcsolat Istennel.
Ön szerint mi a legfontosabb a megbocsátásban?
– Nekem a legfontosabb az volt, hogy nem tudtam volna Isten segítsége nélkül tovább élni azzal a tudattal, hogy meghalt a fiam. Ahhoz viszont, hogy az Istennel való kapcsolatot ne veszítsem el, engedelmeskednem kellett az Ő beszédének, miszerint meg kell bocsátani, és hittem abban, hogy Ő jót akar nekem ezzel. A másik, amit még nagyon megtanultam a megbocsátás kapcsán, hogy azt a kárt, amit az okozott volna, ha nem bocsátok meg, azt nem a fiam gyilkosa szenvedte volna el igazán, hanem én és a családom. Hogy ezt megakadályozzam, elhatároztam, hogy meg kell bocsátanom, számomra ez élet-halál kérdés volt.
Mi az akadálya annak, hogy valaki meg tudjon bocsátani?
– A fő akadályok a megbocsátással kapcsolatos tévhitek, amelyek hívőknél és nem hívőknél egyformán jellemzők. Az első tipikus félreértés az, hogy ha megbocsátok, akkor bagatellizálom a bűnt, amit ellenem elkövettek. Másik tévhit, hogy ha megbocsátok, akkor az elkövetőt felmentem a tettének súlya alól. Ez nincs így, hiszen a vetés-aratás törvénye mindenkinek az életében működik, a fiam gyilkosát is börtönbe zárták. Isten sem azt mondja a bűnre, hogy „á, nem történt semmi”, hanem azt, hogy „megbocsátok”. Harmadik tévhit: ha megbocsát valaki, akkor a sérelmet automatikusan el kell, hogy felejtse, ki kell, hogy verje a fejéből, nem szabad rá emlékeznie. Én minduntalan szembesülök azzal, hogy a fiamat meggyilkolták, de mindannyiszor átélem a megbocsátást is. Negyedik tévhit, hogy ha megbocsátok, akkor jóban kell lennem az elkövetővel. A megbocsátáshoz egyedül én kellek, ez az én döntésem, a megbékélés más, ahhoz ketten kellenek.
Hosszú távon miért káros az áldozattudat? Hogyan lehet belőle kijönni?
– Ha nem mondunk le a haragról, az keserűséget és neheztelést szül, ami felemészti az ember egészségét és életerejét. A folyamatos sérelemérzettől megkeményedik az ember szíve, ami egyértelműen látszik olyan tünetekből, hogy valaki depressziós, vagy kezelhetetlen dührohamokat kap, amikről nem tudja, honnan erednek. Ez egyértelműen mutatja, hogy feldolgozatlan problémák vannak az életében. Az édesapám gyülekezetet vezetett, de otthon nagyon kegyetlen ember volt, és ha nem tudtam volna neki megbocsátani, akkor én is így bántam volna a saját gyerekeimmel. Kutatások mutatják, hogy azok, akik nem dolgozzák fel a gyerekkorban őket ért sérelmeket, nem bocsátanak meg, azok könnyen válnak maguk is bántalmazókká.
Önnek mikor sikerült megbocsátania a kereszténynek mondott apjának?
– Igazából az mentett meg, hogy gyerekkoromtól fogva volt Istennel egy személyes és valódi kapcsolatom. A testvéreim is aktív hívők, és kérdezték is tőlünk sokan, hogy ezt hogyan bírtuk ki, hogy ilyen szintű képmutatást láttunk ennyire hosszú ideig. Annak ellenére, hogy az apánk minden modellt és példát lerombolt előttünk, az Istennel való kapcsolatunk egyre valóságosabb lett. Később kaptam segítséget is, a harmincas éveim közepén egy keresztény szolgálóval végigmentünk azokon a pontokon, ahol apám leginkább befolyásolta az életemet. Ez segítette a dolgok mélyebb megértését, és azt is, hogy megbocsássak. De lényegében a motivációm ugyanaz volt, mint ami miatt megbocsátottam a fiam gyilkosának is, hogy az Istennel való kapcsolatomat teljes mértékben meg tudjam élni.
Azt írja, akár többször is meg kell bocsátani ugyanazért a sérelemért. Nem elég egyszer dönteni?
– Vannak olyan bűnök, melyeknek hosszú távúak és szerteágazóak a következményei, és minden alkalommal, amikor szembesülünk valamilyen hatásával, újra és újra meg kell bocsátanunk. Az én esetemben például az unokámnak az édesapja nélkül kellett felnőnie, a lányom pánikbeteg lett, mi ezeknek a következményeknek a sorát hosszú éveken át viseltük, mégis egyre könnyebb lett a megbocsátás, és a feltörő emlékek is egyre kevésbé kavartak fel.
A családtagjai is hasonló utat jártak be, mint Ön?
– Végeredményben igen, de a megbocsátás folyamata, akárcsak a gyász, nagyon egyéni, az időtartama is eltérő lehet. Nem az a célom, hogy az emberek úgy csinálják, ahogy én, csak segítséget szeretnék nyújtani ahhoz, hogy megértsék, hogy mi a megbocsátás módja Isten szerint. Nekem 4-5 évig tartott, hogy a döntésemtől eljussak az érzelmi szabadságig, amikor már jót is tudtam kívánni az elkövetőnek. Mély szomorúsággal küzdöttem, míg a férjemet inkább düh, bosszúvágy, harag motiválta, mert ő csinálni akart valamit. Aztán rájött, hogy a harag tönkreteszi meglévő kapcsolatait, nem lesz képes családfőként sem helytállni, ha nem bocsát meg. Lényegében magunkkal teszünk jót, amikor megbocsátunk. Megbocsátani annyit tesz, hogy felismerjük a meg nem bocsátás romboló következményeit, és lemondunk az elégtétel kereséséről, megértve, hogy voltaképpen mindenki áldozat. Ez a hozzáállás szabadít meg a nehezteléstől, keserűségtől, betegségektől, sorstalanságtól.
Mi a helyzet az elkövetőkkel?
– Önmagunknak megbocsátani szintén azt tükrözi, hogy megértjük és elfogadjuk Isten teljes, feltétel nélküli megbocsátását. Gyakran láttam elkövetőket nehéz időszakokon átmenni, akik megnehezteltek magukra is, az áldozatokra is. Nekik is szükségük van a megbocsátásra éppúgy, mint azoknak, akiket megsértettek, hogy szabadokká váljanak.
Tud valamit arról, hogy mi van a fia gyilkosával?
– Rendszeresen tartjuk vele a kapcsolatot, életfogytiglani börtönbüntetést kapott, de férjemmel azon dolgozunk, hogy kiengedjék. Azon gondolkodunk, hogy a következő könyvet együtt írnánk vele, vagy együtt tartanánk előadásokat, mivel az élete teljesen megváltozott, más ember lett. Nemrég kaptam tőle levelet, fölolvasnék egy részt belőle: „Csak Isten csodálatos kegyelme az, ami miatt itt tartok. Önnek köszönhetem, hogy józan tudok maradni, hogy egyáltalán még normális vagyok, Önök az igazi családom. Tudom, hogy valami olyat vettem el Önöktől, amit nem tudok helyreállítani, de mégis így érzek. Nehéz magamnak is megértenem, de tudom, hogy Önnek még nehezebb. Köszönöm.”
Nemzetközi missziójuk során mit tapasztalnak a témával kapcsolatban?
– Ez kétségtelenül egy hiánytéma. Sajnos az egyházon belül és kívül is ugyanazokkal a félreértésekkel találkozunk a megbocsátást illetően, és ezt mutatják a Barna Group kutatásai is. Az egyházban talán tudják, hogy meg kell bocsátani, de arról nem hallottam tanítást, hogy miként bocsássunk meg. A különböző kultúrák is eltérően állnak hozzá a megbocsátáshoz, van, ahol ez a gyengeség jele, de minél többet beszélnek róla egyéni szinten, annál jobban fog hatni a kultú-rára is. A könyvet tizenhat nyelven adták ki eddig, még Pakisztánba, Ruandába, Etiópiába is eljutott, sőt, az arab országokban is terjesztik arabul.
A magyarokról milyen benyomásai voltak?
– Kevés időt töltöttem Magyarországon, de óriási nyitottságot tapasztaltam a témával kapcsolatban. A beszélgetésekből leszűrődött, hogy itt talán évszázadok óta nem értik az emberek, hogy milyen erő van a megbocsátásban. Úgy gondolom, hogy a különböző vezetőknek, mindenekelőtt az egyházaknak óriási felelősségük van abban, hogy példát mutassanak a megbocsátásra.
(Közreműködött: Pataki Ildikó, Rimaszombati Andrea)
Névjegy
Dr. Dianne B. Collard huszonnyolc éve dolgozik misszionáriusként és interkulturális trénerként az Egyesült Államokban és Európa számos országában. Férjével Észak-Karolinában élnek, és öt unokájuk van.
(Forrás: hetek.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése