A dackorszakról

Egy kicsit más nézőpontból ...

Nézzük meg mi ennek a roppant kimerítő és végeláthatatlannak tűnő korszaknak a célja! Hátha így könnyebb lesz elviselni majd a hosszú percekig tartó üvöltéseket, amelyek rendszerint az „énnnnnnnnnnn akarom!” illetve a „neeeeeeem akarom” mondatokkal szoktak kezdődni… Ha röviden és velősen akarjuk meghatározni ennek az életkornak a lényegét, akkor azt mondhatjuk, hogy ekkor dől el, hogy gyermekünk határozott, jó önértékelésű, környezetében kompetens személynek számító egyén lesz-e, vagy szorongó és önértékelési zavarokkal küzdő. Mert miről is szól az énakarom illetve a nemakarom egy ekkora gyerek esetében? Megjelenik gyermekünknél az önállóságigénye. Ahogyan eddig csüngött a mamán, most ilyen erővel vágyik arra, hogy egyedül felfedezze a világot és a saját képességeit – természetesen az sosem árt, ha a mami biztonságos távolságban van…

A dackorszaknak nevezett időszak legjellegzetesebb tünete, hogy csemeténk szembefeszíti magát a szülő akarattal, és néha az az érzésünk, hogy csupán az a célja, hogy mindent másképpen csináljon, mint ahogyan elvárnánk tőle. Akár milyen nehéz is, ne felejtsük el, hogy gyermekünk ilyenkor fontos tapasztalatokat gyűjt, fontos dolgokat tanul arról, hogy ő mire is képes egyedül, akár az egész világgal – de legalább is a mamival mindenképpen – szemben. Ezek a tapasztalatok, melyeket most szerez az énerejével, a hatékonyságával kapcsolatban egész életére szólóan meghatározóak a számára. Nem szeretem a nagy szavakat, de ebben a szakaszban nagyon nagy a szülők felelőssége. Miért is? Gondoljuk végig, ha mindig próbáljuk gátját szabni gyermekünk törekvéseinek, ha mindig elérjük, hogy a mi akaratunk érvényesüljön, akkor milyen következtetést von le gyermekünk? Azt, hogy ő nem képes alakítani a sorsát, nem képes alakítani az életét, nem az ő kezében van a maga sorsa. Ranschburg Jenő gyermekpszichológus szerint a szülők három módon tudnak hibázni ebben a korszakban:

 A türelmetlenség. Gyermekünk ebben a korban tele van a világ megismerése iránti vággyal és kíváncsisággal. De a képességei még messze elmaradnak a vágyai mögött. Nagyon sok helyzetben ügyetlennek, lassúnak mutatkozik. A leghelyesebb, ha ilyenkor nem türelmetlenkedünk, nem siettetjük, hanem kivárjuk míg a saját tempójában elvégzi a dolgait. Ha ilyenkor nem vagyunk türelmesek és például bekötjük helyette a cipőfűzőjét, kiöntjük mi a bögréjébe a tejet, stb. akkor azt érjük el, hogy elvesszük a kedvét az önálló cselekvéstől.

 A túlzott aggodalom. A világ megismerése komoly, egész embert igénylő feladat. Néha bizony veszélyes dolgokkal is jár: fel kell mászni egy fára, ugrálni kell a padon, csak hogy rájöjjön az ember gyereke, hogy leszakad-e, ki kell próbálni, hogy mire való az olló, stb. Ezek valóban néha veszélyes dolgok, és az ember lányának elszorul a torka, amikor látja, hogy magzata már a mászóka legmagasabb fokán ácsorog, de ilyenkor nyeljünk egy nagyot és óvón-bátorítóan mosolyogjunk! Gondoljunk arra, hogy ezeket a dolgokat is meg kell tanulnia, és még mindig jobb, hogy olyankor próbálkozik, amikor látjuk, tudunk segíteni, ha szükséges. Gondoljunk bele, ha tapasztalatot gyűjt, akkor minden alkalommal egyre ügyesebb lesz. A legnagyobb veszélynek tehát akkor tesszük kis, ha merő jóakaratból nem engedjük tapasztalatot szerezni. A másik nagy probléma még ezzel a féltő viselkedéssel az, hogy elvehetjük a gyermekünk megismerő kedvét a folyamatos tiltással. Minden bizonnyal nagyobb biztonságban lesz, ha kiöljük belőle a vágyat, de szabad-e ezt tennünk?

 Az az elgondolás, hogy a gyermek a szülő tulajdona. Bizonyára nem egy embertől hallottuk már azt a mondatot, hogy „az én gyermekem, azt csinálok vele amit akarok”. Mintha nem is egy emberről, hanem egy tárgyról lenne szó!

Soha ne felejtsük el, hogy gyermekünk nem egy tárgy, valamint nem a tulajdonunk. Csak a vendégünk…

A gyermekkort általában övezi a felnőttek részéről egy adag romantikus elképzelés, hogy milyen vidám dolog is az. Mármint gyereknek lenni. Hogy minden milyen szép és könnyű és egyszerű volt akkoriban. És csak játszani kellett, és hogy mennyire boldogok voltunk. És amikor erre gondolunk, akkor nem is értjük, hogy csemeténk, miért is nem értékeli néha ezt az idilli állapotot.

Nos, az idő mindent megszépít, de gyereknek lenni nem annyira könnyű dolog.

Mi kicsik vagyunk, a felnőttek meg nagyok. Nem nagyon dönthetünk semmiben, csak úgy történnek a dolgok. Mert például remek dolog, hogy van egy piros vonatunk, de mi van akkor ha történetesen nem akarunk a piros vonattal játszani, mert ki szeretnénk menni a játszótérre. Erre anya azt mondja, hogy nem megyünk sehová és pont. Akkor tényleg klassz ez a piros kis vonat dolog, de a játszótér mégis klasszabb lenne, de az tilos. Szóval ilyenkor nem annyira könnyű jó gyereknek lenni és angyali módon játszani…

 Ha egyszerűen akarok fogalmazni akkor az ellentét ott feszül, hogy van egy elképzelése a szülőnek a világról, meg van egy elképzelése a csemetéjének is, és ez a két elképzelés nem mindig találkozik a való életben…

Azt hiszem, Szabó Lőrinc jeleníti meg a legszemléletesebben ezt az érzést Lóci-verseiben:

"Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,

de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen, 
leültem hozzá játszani. 
Leguggoltam s az óriásból negyedórára törpe lett. 
(Mi lenne, gondoltam, 
ha mindig lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogyan én lekuporodtam, 
úgy kelt fel rögtön a világ: 
tornyok jártak-keltek köröttem 
és minden láb volt, csupa láb, 
és megnőtt a magas, a messze, 
és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab 
mozogtam a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről, 
hogy olyan nagyok a nagyok, 
hogy mindent tudnak és erősek 
s én gyönge és kicsi vagyok. 
Minden lenézett, megalázott, 
és hórihorgas vágy emelt 
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki 
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg, 
hogy mégse szállok, nem növök: 
feszengtem, mint kis, észre sem vett 
bomba a nagy falak között: 
tenni akartam, bosszút állni, 
megmutatni, hogy mit tudok. 
Negyedóra - és már gyűlőltem mindenkit, aki elnyomott."

Szóval gyereknek lenni nem könnyű. A világ nagy, érthetetlen, megmagyarázhatatlan, persze csodálatos is, de azért gyakran félelmetes is. 

Ezért is lenne fontos, hogy stabil igazodási pontokkal szolgáljunk gyermekünknek az eligazodáshoz. Hogyan is tehetjük ezt meg? A kérdés jogos, a válasz pedig nagyon egyszerű: következetesen kell nevelnünk őket. Mert ha már a világ bonyolult és nehezen érthető, akkor legalább mi szülők legyünk egy kicsit "egyszerűek".

Hogyan is tehetjük ezt meg?

- Hozzunk egyszerű szabályokat! (pl.: A szobában nem szabad labdázni, csak az udvaron. Az asztalnál ülve eszünk és nem játék közben, mert könnyen félre nyelhetsz. stb.)

- Ezeket az egyszerű szabályokat igyekezzünk mindig betartatni.

- Amikor valamit nem engedünk meg, akkor magyarázzuk el, hogy miért nem szabad.

- Lehetőleg a család minden felnőtt tagja ugyanazokat a dogokat tiltsa, illetve engedje meg.

- Amikor valamit nem engedünk meg akkor próbáljunk helyette felajánlani valami alternatívát. (pl.:Anyu arckrémjéből nem építhetsz tornyot, de a kockáidból igen.)

- Amikor valami nem tetszik gyermekünk viselkedésében, azt jól, érthető és egyszerű módon fogalmazzuk meg számára is. - Ne a gyermekünk személyét minősítsük soha, csak azt amit csinál. ( Pl.: Ne azt mondjuk, hogy te buta vagy, hanem maximum azt, hogy butaságot csináltál.)

- Ne állítsuk olyan feladat elé, amit ő még nem tud megoldani, mert csak frusztrált lesz tőle. (Pl.: Ne várjuk el egy kétéves gyerektől, hogy bekösse a cipőjét, hiszen a finom mozgása még nem annyira fejlett)

- Adjunk egyszerű feladatokat a gyermekünknek, amit viszont meg tud oldani. El sem tudjuk képzelni, mennyire izgalmas lehet egy kisgyereknek egy olyan hihetetlenül izgalmas felnőtt-tevékenység, amit mi már eléggé ununk, mint mondjuk a szemét kidobása a kukába, vagy az asztal letörlése evés után...

(Forrás: pindur.hu)