Árulkodás vagy önvédelem? Tények és tévhitek az iskolai megfélemlítésről

A megfélemlítés (bullying) olyan fizikai-érzelmi bántalmazás, ami egyaránt jelenthet tettleges és szóbeli inzultust és/vagy közösségi befolyást. A megfélemlítés tovább fokozódhat a modern technológiák – telefon, sms, e-mail, chat, mobilalkalmazások, blogok, közösségi oldalak – használatával: ezt cyber-megfélemlítésnek (cyberbullying) hívjuk.

A megfélemlítésben nem csak az elkövetőnek és a szenvedő alanynak van szerep: szemlélők, buzdítók, kívülálló aktív vagy passzív segítők, sőt érdektelen kívülállók is elősegíthetik vagy gátolhatják a folyamatot. A kezeletlen vagy rosszul kezelt megfélemlítésnek maradandó hatásai vannak minden résztvevőre.

"ÉN VOLTAM AZ OSZTÁLY KIREKESZTETTJE"

"Igazából csak két-három fiú volt az, aki ténylegesen bántott, de ők adták meg az osztály alaphangulatát. Különböző módokon kiszúrtak velem, amit ők nagyon viccesnek találtak és sokat csúfoltak. Mindenfélével tudtak csúfolni: a külsőmmel, a nevemmel, akármivel. Nagyon fantáziadúsak voltak, azt meg kell hagyni. Az osztály nagy része közömbös maradt, vagyis nem egészen, mert követték a hangadókat, és ha ők maguk nem is gonoszkodtak velem konkrétan, azért jót mosolyogtak rajtam. De legalábbis senki nem volt, aki mellém állt volna."

A történet itt olvasható teljes egészében

Ezeket a módosult szerepeket később továbbvisszük felnőttkorunkba: az otthonunkba, a munkahelyünkre, a kapcsolatainkba és a közéletbe is.

Az iskolai megfélemlítés kizárólag a felnőttek felelős közreműködésével állítható meg  – ez az egyik fő tanulsága annak a konferenciának, amelyet a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Média- és Hírközlési Biztosának Hivatala tartott szerdán Budapesten Biztonság az iskolában és azon túl címmel. A rendezvényen ismertették a hatóság támogatásával végzett, március végén zárult Megfélemlítés Elleni Program eredményeit.

A pilot felmérésben összesen 704 diák, 75 pedagógus és 1200 szülő vett részt. Az eredmények alapján mindhárom célcsoport tájékozatlan a témában, az eseteket jelentőségükhöz képest bagatellizálják, az alkalmazott módszerek pedig sekélyesek.

A szülők védettebbnek hiszik gyermeküket a valóságosnál. Szerintük gyermekük legtöbbször csak egy közösségi oldalon rendelkezik profillal, míg a gyerekek többsége, bevallása szerint 2-3 oldalra is regisztrált, amelyek ellenőrizetlenek maradnak. A gyermekek közül arányaiban több áldozat található az általános, mint a középiskolások között, a bevallott esetek, megfélemlítő üzenetek még legtöbbje egy-egy személytől és nem baráti társaságtól érkezik. Az idősebbek kritikusabban tekintenek a kényes helyzetekre, közöttük nagyobb jelentősége van a baráti társaságnak, és nagyobb súlyú bántalmazással összefüggő eseteket vallottak be, amelynek áldozatul estek, mint az általános iskolások. Az online megfélemlítési formák nemcsak, hogy elfogadottabbak a baráti körben, de itt jobban érvényesül a kortárscsoport húzóereje is, valamint a „deviáns mag” is jelen van.

A felmérés szerint figyelemre méltó eltérés mutatkozik a tanárok és a diákok véleményében arról, hogy megfélemlítés, bántalmazás esetén szankciót szab ki az iskola: a diákok 38,2%-a szerint választja az iskolavezetés az elkövető diák megbüntetését, míg a pedagógusoknak csak 4,0%-a vallotta, hogy ezt a megoldást alkalmazná. Fontos tudatosítani az iskolaközösségben és a diákokban, hogy a pedagógus által alkalmazott megoldás alapvetően nem szankcionáló-megtorló, hanem konstruktív-megelőző célzatú. A diákoknak szóló felvilágosító, illetve mentorprogramoknak tehát a kompetens személytől való segítségkérést, valamint a más segítő személyekkel való kooperációt is tanítani kell.

TÉVHITEK ÉS TÉNYEK

1. Tévhit: „A megfélemlítés része a gyerek életének.”
Tény: NE keverjük össze az egyszeri veszekedéssel, vitával vagy összetűzéssel, amelyek minden közösség életében rendszeresen előfordulhatnak, sőt még a szocializációs fejlődésre is pozitív hatással lehetnek. A megfélemlítés viszont intenzív, szinte állandó jellegű, és komoly sérülést okoz.

2. Tévhit: „A megfélemlítés távol áll tőlem, tanítványaimtól, gyermekemtől.”
Tény: A megfélemlítés BÁRKIVEL előfordulhat! Az iskolai megfélemlítés általában a felnőttek látótávolságán kívül történik. Sok esetben nem is sejtjük, hogy a gyerekeink, tanítványaink megfélemlítés célpontjai, nézői, segítői vagy rosszabb esetben elkövetői.
3. Tévhit: Védekezésre biztatás.
NE biztassuk a gyerekeket passzív visszahúzódásra vagy visszavágásra, mert a helyzet komolyan eldurvulhat. A megfélemlítés kezelésére egyetlen hatékony eszköz van: a kívülálló felnőttek hozzáértő beavatkozása!
4. Tévhit: Az „árulkodás”.
A megfélemlítés feltárása NEM „árulkodás”! Minden esetben erősítsük meg a gyermeket, hogy helyesen járt el, amikor feltárta a megfélemlítés tényét.

5. Tévhit: A megfélemlítés pszichológiai probléma.
Tény: A megfélemlítés elsősorban szociológiai probléma, és szervezett társadalmi megoldást igényel. A megfélemlítés igényelheti a pszichológiai beavatkozást, mivel súlyos érzelmi és pszichológiai következményei vannak mind a célszemélyre, mind a megfélemlítőre és a szemlélőkre nézve.

6. Tévhit: Az iskolai környezet majd magától megoldja.
Tény: NEM! Fontos, hogy felhívjuk a tanárok, osztályfőnökök és az igazgató figyelmét, ha megfélemlítésre gyanakodunk, vagy annak szemtanúi vagyunk, és ők cselekedjenek. (megfelemlites.hu)

(Forras: koloknet.hu)