Miért nem bírunk felkerekedni, és megkeresni azokat az embereket, akik szeretnek és elfogadnak minket?
Miért hajítjuk kukába az életünket, és miért hagyjuk, hogy testünket felfalja egy pusztító betegség?
Miért olyan nehéz megpróbálni szeretni az életet?
Feldmár András budapesti előadás-sorozatának utolsó napján ezekkel a kérdésekkel szembesített.
Ha ma este odaülne az ágyad szélére a halál, mit mondanál neki?
„Ó, kedves halál! Jaj de jó, hogy végre jöttél!” – ujjongsz, megöleled, kézen fogod és gyorsan elsietsz vele, nehogy meggondolja magát, hiszen olyan régen vártál már rá! Vagy elkezdesz inkább alkudozni? „Gyere, játsszunk egy sakkpartit, vagy szkanderezzünk, és ha nyerek, akkor kapok még tíz évet! Oké?” – üzletelsz a halállal, mert még nagyon nem akarsz menni; agitálsz, érvelsz, ellenkezel. Aki felteszi magának a kérdést és őszintén felel rá, az pontos képet kap arról, hogy mennyire erős benne az életkedv – az élethez oly szükséges energia.
Az élet igenlése
Az élet gyakran hoz elviselhetetlen helyzeteket, néha annyira fájnak, hogy az ember inkább szabotálja az életét, kihajítja a kukába. Kutatók, akik hiszik, hogy a betegségek hátterében nemcsak testi, hanem pszichés okok húzódnak, vallják, akiknél ott az a bizonyos plusz, a legyűrhetetlen életkedv, az élet akarása, azok sokkal gyorsabban gyógyulnak; aki azonban kikukázta életét, mély traumájában pedig egyedül marad és megszűnik az utolsó szoros kapcsolat is az életében, nagy veszélyben forog: körülbelül egy év leforgása alatt kézhez kap egy halálos diagnózist, ágya szélére pedig hamarosan odaül a halál.
Hasonló történt azzal íróval is, akinél rákot diagnosztizáltak, nem sok időt jósoltak neki az orvosok. Ebben az íróban azonban tudatosult valami: mielőtt meghal, még van valami, amit meg akar tenni, szeretné befejezni a könyvét. Mindennél jobban vágyott erre, és lánya segítségét kérte, hogy segítse őt munkájában. Amikor elkezdték írni a könyvet, a rák egyszerűen eltűnt, a férfi vágya, akarata és a lányával való kapcsolata segítette őt, felülkerekedett a betegségen. A könyvet sok hónap munka után befejezték, nyomdába került, kiadták – a férfi pedig újra kézhez kapta a diagnózist: a rák visszatért, a kaszás pedig heteken belül eljött érte. Az történt, hogy az író alkut kötött a halállal: „Előbb megírom a könyvet, aztán elvihetsz!” Megegyeztek.
A rák azonban nem mindig tűnik el örökre, gyakran túl későn érkezik az eszmélés: aki egyszer már meghozta a döntést, és kiugrott a huszadik emeletről, az már nem gondolhatja meg magát a tizediken. Hiába toppan be életébe a várt szerelem, a várt siker, ha egyszer az ugrást választotta, nem szállhat ki. Hasonló történt Feldmár András egyik páciensével is, akinél szintén kimutatták a rákot; ő már meghozta a döntést, elrugaszkodott a huszadikról; azonban nem számolt azzal, hogy nem is oly sokára – ugrás közben félúton – betoppan életébe a nagy szerelem. Hiába szerette volna visszafordítani, elkésett, már ugrott, pár hónap múlva mennie kellett.
Lépj ki a szarból!
Nem szabad megengedni, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor az elrugaszkodás mellett döntünk, helyette fel kell kutatni a vágyat, azt a mély hajtóerőt, ami miatt élni akarunk. Nem elég akarni, hogy egészségesek legyünk, vissza kell szerezni az életkedvet! Persze ez minden, csak nem könnyű, pláne nem egy olyan világban, amikor az embert úton-útfélen bántják, gonoszság és szegénység veszi körül. Mégis muszáj megtalálni a módját, hogy kitörjünk abból az ártó környezetből, ami bánt és beteggé tesz minket. Nem szabad beleragadni a rossz helyzetekbe, egy olyan ember mellé, aki nem a mi felelősségünk – legyen szó a családunkról, a párunkról.
Fel kell tennünk magunknak a kérdést: Aki bánt, nyomaszt, visszahúz, zsarol, az miért változna meg? Miért várok arra, hogy megváltozzon? Miért remélem, hogy minden jobb lesz, és nem bánt többé? Erre nagyon kicsi az esély! Nem érdemes várni, az idő rohan, útra kell kelni, és megkeresni azokat az embereket, akik szeretnek és elfogadnak. Rá kell eszmélni: abban a környezetben, ahol azon dolgoznak, hogy ne jöjjünk rá arra, hogy szabad választásunk van, és azért vállalunk felelősséget, amiért mi akarunk, ott az elnyomásunkon munkálkodnak. Ott zsarnokság van, ott nem vesznek minket komolyan. Meg kell érteni: akit bántanak, azt azért bántják, mert rossz ember mellett, rossz környezetben van, senkit sem azért bántanak, mert ő rossz! Aki engedi, hogy bántsák, azzal valószínű, hogy valamikor történt valami, egy trauma, ami azt okozta, hogy az illető megtanulta, elhitte, hogy nincs joga, ereje, hogy szabad legyen!
Szerezd vissza az életed!
Ahány ember, annyi körülmény, annyi akadály, hogy megtalálja a mélybe száműzött életkedvét. Sokan mondják, nem tudják, mit tegyenek, nem tudják, hogyan kell élvezni az életet – sokszor azonban nem is akarják ezt igazán, mert nem tudják, mi az az akarat. Lehet, hogy gyermekként annyira nyomták őket hátulról, hogy nemhogy előre menni, elindulni, de inkább hátrálni, fékezni tanultak meg. Felnőttként ezekből az emberekből hiányzik a motiváció, megtanulták, hogy apu és anyu tudják, mi a helyes irány.
Aztán ott a súlyos megfelelési vágy, az elérhetetlen ideák, a bűntudat, amelyek – úgy hisszük – mindenek felett állnak, elnyomhatatlan zsarnokként irányítják a döntéseket. Ezeket el kell engedni, ki kell nevetni, meg kell ölni, és tudatosítani: Senki más nem fontos, csakis én, minden ember kívül van, én vagyok az egyetlen, akiért felelős vagyok, mert csakis és kizárólag én tudhatom, hogy mit érzek, mi jó nekem. És ez nem önzőség. Nem önzőség kilépni a szarból. Ha valami szar, akkor miért maradnánk benne? Persze a szart már ismerjük, de rengeteg hely van a világban, ahol aranyat is lehet találni – miért tapicskolnánk hát tovább a kakiban? El kell indulni, méghozzá mélységes hálával a szívünkben, örülnünk kell annak, hogy élünk. Az idő szorít!
(Forrás: betegsegnyelv/nlcafe.hu/Czvitkovits Judit)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése