Minden napunk ajándék. Fogadjuk el!

Egy 90 éves özvegyasszony éppen az idősek otthonába költözött, mivel megvakult. 
Amikor a liftben a nővér megpróbálta leírni neki, hogy milyen lesz az új szobája, az idős asszony közbevágott és így szólt: „Nagyon tetszik!” „De hát még nem is látta!” – mondta a nővér. „Az nem számít – jött a válasz –, a boldogság olyan, amit előre eldönthet az ember! 
Az, hogy tetszik-e vagy nem tetszik, nem azon múlik, hogy a berendezés hogy van kialakítva. 
Az az igazán fontos, hogy én hogyan viszonyulok hozzá; 
én pedig már eldöntöttem, hogy nekem tetszeni fog. Minden reggel, amikor felkelek, eldönthetem, hogy lefoglalom-e magam testem azon részeivel, amelyek már nem működnek, vagy pedig hálát adok azokért, amelyek még működnek! 
Minden nap ajándék, úgyhogy amíg végleg le nem hunyom a szemem, addig azokra az áldásokra fogok koncentrálni, amelyeket minden egyes új nap tartogat a számomra, és azokra a nagyszerű emlékekre irányítom a figyelmemet, amelyeket idáig összegyűjtöttem.”

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. 

Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. 

Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. 

A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában,a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben. 

Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. 

A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. 

Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. 

Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. 

Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. 

Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. 

Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. 

A napok és hetek teltek. 

Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. 

Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen.

 A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. 

Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. 

Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. 

A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.

(Forrás:fb / maiige.hu)