Mátraalján,
falu szélén
lakik az
én öreg néném,
melegszívű,
dolgos, derék,
tőle
tudom ezt a mesét.
Őzgidácska,
sete-suta,
rátévedt
az országútra,
megbotlott
egy kidőlt fába,
eltörött
a gida lába.
Panaszosan
sír szegényke,
arra
ballag öreg néne.
Ölbe
veszi, megsajnálja,
hazaviszi
kis házába.
Ápolgatja,
dédelgeti,
friss
szénával megeteti,
forrásvízzel
megitatja,
mintha
volna édesanyja.
Cili
cica, Bodri kutya
mellé
búvik a zugolyba,
tanultak
ők emberséget,
nem
bántják a kis vendéget.
Gyorsan
gyógyul gida lába,
elmehetne
az őzbálba,
vidám
táncot ellejthetne,
de nincs
hozzá való kedve.
Barna
szeme bús-szomorún
csüng a
távol hegykoszorún.
Reggel
bíbor napsugarak
játszanak
a felhők alatt.
Esti
szellő ködöt kerget,
dombok,
lankák üzengetnek:
"Vár
a sarjú, gyenge hajtás,
gyere
haza, gida pajtás!"
Könnybe
lábad az őz szeme,
hej,
nagyon is visszamenne,
csak az
anyja úgy ne várná,
csak a
nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal
visszavágyik,
hol
selyem fű, puha pázsit,
tarka
mező száz virága
őztestvérkét
hazavárja.
Ahol
mókus ugrabugrál,
kopácsol
a tarka harkály,
vígan
szól a kakukk hangja,
bábot
cipel szorgos hangya.
Várja
patak, várja szellő,
kék ég
alján futó felhő,
harmatgyöngyös
harangvirág,
vadárvácskák,
kékek, lilák.
Öreg néne
megsiratja,
vissza -
dehogy - mégse tartja,
ki-ki
lakjék hazájában,
őz
erdőben, ember házban.
Kapuig is
elkíséri,
visszatipeg
öreg néni,
és
integet, amíg látja:
"Élj
boldogul, őzgidácska!"
Lassan
lépdel, csendben ballag,
kattan
ajtó, zörren ablak,
onnan
lesi öreg néne,
kisgidája
visszanéz-e.
Haszontalan
állatkája,
egyre
jobban szaporázza,
s olyan
gyorsan, mint a villám,
fenn
terem a mohos sziklán.
De a
tetőn, hegygerincen
megfordul,
hogy búcsút intsen:
"Ég
áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a
szél, eliramodik.
Nyár elröppen,
levél sárgul,
lepereg a
vén bükkfárul,
hó borul
már házra, rétre,
egyedül
él öreg néne.
Újra
kihajt fű, fa, virág,
nem
felejti a kisgidát,
fordul a
föld egyszer-kétszer,
zörgetnek
a kerítésen.
Kitekint
az ablakrésen:
ki
kopogtat vajon éjjel?
Hold
ragyogja be a falut,
kitárja a
kicsi kaput.
Ölelésre
lendül karja:
kis
gidácska meg az anyja
álldogál
ott; beereszti,
szíve
dobban, megismeri:
őzmama
lett a kisgida,
az meg
ott a gida fia.
Eltörött
a mellső lába,
elhozta
hát a kórházba,
hogy
szemével kérve kérje:
gyógyítsa
meg öreg néne,
puha
gyolcsba bugyolálja,
ne
szepegjen fiacskája.
S köd
előtte, köd utána,
belevész
az éjszakába.
Gida
lábát két kezébe
veszi
lágyan öreg néne.
Meg is
gyógyul egykettőre,
felbiceg
a dombtetőre,
s mire
tölgyről lehull a makk,
a kicsi
bak hazaballag.
Mátraalji
falu széle,
kapuban
ül öreg néne,
nincs
egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha
fagy, sok a dolga.
Körülötte
gidák, őzek,
látogatni
el-eljőnek,
télen-nyáron,
évről évre,
fejük
hajtják az ölébe.
Falu népe
is szereti,
kedves szóval
becézgeti
öreg
nénét, és azóta
így
nevezik: Őzanyóka.
Piros
pipacs, szegfű, zsálya
virít
háza ablakába,
nagy
köcsögben, kis csuporban
szivárványszín
száz csokor van.
Egyiket
Gál Péter hozta,
másikat
meg Kovács Julcsa,
harmadikat
Horváth Erzsi,
úttörő
lesz valamennyi.
Vadvirágnak
dal a párja,
énekszótól
zeng a háza,
oly vidám
a gyereknóta,
nevet,
sír is Őzanyóka.
Mátraalján,
falu szélén
lakik az
én öreg néném,
melegszívű,
dolgos, derék
mese őrzi
aranyszívét.
Gidára
vár sós kenyérke,
kalácscipó
aprónépre;
egyszer
te is légy vendége,
itt a
vége, fuss el véle!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése