Gáspár János ősi szakmát gyakorol: a Pest megyei Pándon élő 41 éves fiatalember vályogfal-építő mester, a természetes otthon, a vályogfal újra felfedezett világának gyakorlatban is jártas hírvivője és megvalósítója.
- Gondolom tanulhatott volna például lakatosnak vagy esztergályosnak, mégis a vályogfal-építés mellett döntött.
Valamilyen rendkívüli küldetéstudatból történt ez, vagy véletlenszerűen lett a szakma mestere?
- Alapvetően kisgyermekkori emlékeim, majd fiatal felnőttként személyes „érintettségem” vezettek a vályogfal-építő mesterség elsajátításához.
Tizenkét éves lehettem, amikor szüleim téglaépítésű házat húztak fel.
Én nehezen szoktam meg, hogy téli reggeleken kihűlt a ház, ugyanakkor nyaranta a hőségtől szinte aludni nem bírtunk. Korábban nagyszüleimnél laktunk, az ő parasztházukban ilyen problémák sosem fordultak elő.
Az 60 centiméteres sárfallal épült, télen kiválóan tartotta a meleget, nyáron pedig a legnagyobb forróságban is hűs levegőt biztosított.
Gyerekfejjel már akkor arra gondoltam, hogy ha egyszer saját házam lesz, akkor azt sárfalból, vályogból és természetes anyagokból építem meg.
- Ez az idő is elérkezett, nyilván innen a személyes érintettség.
- Így igaz. Huszonkét éves koromban vettem egy telket magamnak, és azon építkezni szerettem volna. Akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy a vályogépítési technológia kihalófélben van.
Égen-földön kerestem, de nem találtam olyan szakembert, aki ezt alkalmazni tudja.
Egy éven át halogattam az építkezés kezdetét, de megérte várnom, mert a szerencse mellém szegődött.
- Rátalált netán a vágyott mesterre?
- Szó szerint ez történt.
Egy lóvásárban ismertem meg Tóni bácsit, akinek elpanaszoltam vályogház-építési problémáimat.
Az öreg pedig elmesélte, hogy neki már az édesapja is falrakó volt, ő maga pedig 40 évig dolgozott a szakmában.
Tóni bácsi akkor 70 éves volt, nagyon jó egészségnek örvendett és felajánlotta a segítségét.
égi falrakó brigádjának szintén hetven év körüli három tagjával megmutatták, hogyan kell vályoggal építkezni, én pedig minden mozdulatokat nagy figyelemmel kísértem.
Minden mozdulatokból látszott, hogy kiválóan emlékeztek a vályogház technológiai rejtelmeire, a hagyományos népi építészet fogásaira.
Belekóstolva a mesterségbe és tekintettel a nagy érdeklődésre, nyaranta sárfalakat építettünk.
Szép lassan eltanultam a népi építészet csínját-bínját, aminek az öreg azért is örült, hogy valaki így továbbviszi a mesterséget.
Sajnos Tóni bácsi két éve elhunyt.
- Ön lett a mesterség továbbvivője.
Hogyan tapasztalja, mennyire népszerű ma a vályog az építkezésekben?
- Örömmel mondhatom, hogy a természetes és olcsó anyagokkal történő építkezés – tehát vályogtégla, döngölt fal, sárfal – napjainkban újra a reneszánszát éli.
Költségeit és környezetbarát tulajdonságait tekintve is gazdaságos a kivitelezés.
Szinte az otthoni és a környéken fellelhető anyagok is elegendőek hozzá, hiszen alapanyagai az agyag, a szalma és a víz.
Ma már nincs olyan szeglete az országnak, ahol ne hagytam volna ott kezem nyomát: legalább hetven házat építettem segítőimmel, nagyon sok vályogház-felújítást is végeztem, s ma már külföldről is akad megrendelésem.
Azt is büszkén mondhatom, hogy nekem is van olyan tanítványom, aki együtt dolgozik velem, és biztosan továbbviszi majd ezt az ősi mesterséget.
- Van tehát jövője a vályogfal-építésnek?
- Biztos vagyok abban, hogy egyre több család tér vissza a levitézlett technológiák helyett a sok ezer éves, jól bevált természetes anyagokhoz az építkezések során.
Hiszek abban, hogy ha az ember a természethez minél közelebbi életmódot él, és ez az otthonának az alapanyagaiban is megmutatkozik, akkor egy egészségesebb, hosszabb és kiteljesedettebb életet tud élni.
(Forrás: sokszinuvidek.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése