Az információ és az információ hiánya eszméletlen hatalommal bír. Aki a birtokában van, bármit megtehet azzal, akinek finoman szólva hiányos a tudása a világ más pontjait illetően. Az utóbbinak elég, ha meg tudja szerezni azt, amire a mindennapi életben szüksége van: az élelmet, a vizet és a drogokat. Az előbbi pedig minél olcsóbban és minél hatékonyabban szeretne megszabadulni a nála vagy más cégeknél felgyülemlett használhatatlan termékektől. Ezeknek, az általános műveltség hiányában felcserepedő gyermekeknek pedig fogalmuk sincs, mi van az óceán másik felén, elképzelésük sincs arról, az ember mennyi mindenre képes, miket tud építeni vagy hogyan tud gyógyítani. Nem tudják, hogy milyen lehet egy, számunkra természetes, kényelmesebb élet. Az ott élő egyénnek víziója sincs róla, mert sose látta vagy sose hallott róla, és bármit elhisz annak, aki csak egy kicsit átformált szeletét is megmutatja neki.
Az egykor elegáns Elefántcsontparton pedig ez utóbbi fokozottan igaz. Az információt birtokló kisstílű emberek mással se foglalkoznak, mint hogy gyerekekkel bányásztatják ki az egyes alkotóelemeket a régen elavult elektronikai termékekből. A kiskorúak műanyagot és veszélyes hulladékot égetnek, a szabad ég alatt belélegzett mérgező gázok miatt súlyos betegségeik vannak, amit csak fokoznak a sebek, melyeket sok esetben a szétdobált hulladékban mezítláb taposva szereznek. A fájdalmaikat pedig csak az csillapítja, hogy ideig-óráig nincsenek maguknál, ezért a ’’munkát’’ a legrosszabb minőségű drogokért vagy némi aprópénzért cserébe vállalják el. Általában árvák vagy létminimum alatt élő családoktól jöttek el és saját közösségeket alakítanak ki, amiben mindenkinek megvan a maga szerepe és a rá jutó drog mennyisége. A vezér a rangidős, aki csak ritkán él 25 évnél tovább. Ha meghalt, őt követi a második legerősebb tag, vagyis áldozat. Amikor újonc kerül a szeméthegyek közé, percek alatt be kell illeszkednie, ha túl akarja élni a mindennapokat és hamarosan a kemény munkának, a lábon kihordott vagy ki sem hordott betegségeknek köszönhetően 10-20 évvel is idősebbnek fog tűnni a saját koránál. Nincsenek igényei, csak valami furcsa életösztön és talán egy kisebb reménysugár munkálkodik benne, amikor a túlélésre játszik.
Eközben mindenki hallgat arról, amiről hallgatnia kell. A kormány nem ellenőrzi a törvények betartását a szemétlerakókat illetően, azok a cégek és szervezetek pedig, akik így nyernek vissza alkaltrészeket, sosem tűznék a zászlójukra, mivel csökkentik a saját költségeiket. A rendszert tulajdonképpen mindenki folyamatosan fenntartja. A kormány azzal, hogy szemet huny, a megbízók azért, mert nem fektetnek modern feldolgozó-üzemekbe, az emberek pedig azért, mert kilátástalanságukban bármit megtesznek egy kis apróért, miközben a világ másik részén a tudósok azon fáradoznak, hogy környezetbarát módon hozzák helyre azokat a károkat, melyeknek az elefántcsontparti lerakók még mindig csak kis szeletét képezik.
Valahol felfoghatatlan, hogy ezen a világon milliónyi olyan élet van, ami egy szűkös, utca menti búvóhelyen kezdődik és jellegtelenül egy szemétdombon ér véget. Hihetetlen, hogy ezt emberek ezrei nézik végig testközelből, és sokkoló a tudat, hogy semmit sem akarnak tenni ellene. Érzéketlenül kimennek a telepre, leosztják a munkát és ha eggyel kevesebben vannak a csapatban, csak megvonják a vállukat. Mintha értelmetlen lenne annak a rengeteg gyereknek a létezése, mintha kevesebbet érdemelnének azoknál, akik ezen a Földön tiszta lappal indulnak. Ahogy az állatvilágban is megvannak a megfelelő szereplők, úgy mi is leosztottuk a szerepeket, és ők húzták a rövidebbet, ami ellen nem tudják, mit tehetnek. Nem tudják, hol kellene tanulniuk vagy tapasztalatot szerezniük, mert a szüleiknek sincs és csak tovább adják egymás közt ezt a furcsa örökséget.
A kérdés adódik: Mit tehetünk mi itt vagy a Föld fejlett országaiban? Odamehetünk és kiragadhatjuk őket? Ki tudjuk ragadni azt a valakit, aki kiskora óta abban a bizonyosségban él, hogy nincs más esélye és soha, de soha sem ismert olyan dolgokat, amik az emberi körülményekhez méltó élethez szükségesek? És ha kiragadjuk, ki vállalja az általában rákos és/vagy nemi betegségekben is szenvedő gyerek kezelését, akit kiskorában ugyanoda és ugyanúgy dobtak el, mint a régi számítógépeket és telefonokat? Ideje lenne kitalálni valamit, ami megoldja a felgyülemlett felesleg problémáját és segít normális életet élni a megszülető gyerekeknek. Végülis, a mi szemetünket takarítják, miközben akiknek dolgoznak, a mi vizeinket szennyezik, és a végén minket is megbetegítenek. Rengeteg okunk van elgondolkozni...
Pozsgai Brigitte
( Forrás: colorcam.blog.hu / New York Times, The Guardian)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése