Részlet: "..A kamaszt szabadon kell engedni.
Ezt persze rémülten olvassák most, mert ebben a világban, ahol ott a drog, az erőszak, az alkohol, lehet, hogy ez merész kijelentésnek tűnik, de hallgassuk, meg mit mondanak, mondjuk a drogambulanciák szakemberei.
Aki érzelmi deprivációval, vagyis érzelmi nélkülözéssel érkezik meg a kamaszkorba, azoknak a körében vannak azok, akiket fenyeget a függővé válás vagy a kemény drogozás veszélye.
Aki jó érzelmi háttérből jön be a kamaszkorba, vagyis újszülött kortól kommunikáltak vele a szülei, a család elég érzelmi biztonságot adott, ott álltak és állnak a háta mögött, az a gyerek tudja, hogy a családja mindentől megvédi, és nincs mitől tartania.
Persze szülőként ez elég nehéz, hiszen a kamaszkorban az én aranyos kedves kisfiam bezárkózik, minden tüskéjét kifelé mereszti, sündisznózik, mondja a külföldi szakirodalom, és mivel gyors agyi érés is zajlik, hihetetlenül ítélkező és ezáltal szemtelen lesz.
Karikatúraszerűen lát, ezért nem tud nem szemtelen lenni.
„Úristen az én anyám ilyen kövér, ezt eddig nem vettem észre!” – gondolja, és ezt mondja: „Mamus, gyere egy kicsit futni, hadd rengjen az a háj!”
Miközben rémülten jut eszébe: „Úristen, nem is ezt akartam mondani!”
Mindezt mi, apák, még rosszabbul viseljük, és mivel a jellegzetes kamaszkori tekintetből úgyis mindig azt látom, hogy hülye vagyok, magyarázkodni kezdek és fenyegetőzni: „Kisfiam, amíg az én házamban élsz, amíg az én kenyeremet eszed…”
A gyerek néz rám és azt látom, hogy egyre hülyébb vagyok. És tényleg.
A kamaszkor egy dackorszak.
Ha kamasz vagyok és azt hallom, hogy tilos, akkor mindenképpen kipróbálom.
Ez a lényege a dackorszaknak. "
(Vekerdy Tamás)
(Forrás: 24.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése