Mit együnk a fáradtság leküzdésének érdekében?

Számos életmódbeli tényező, egészségügyi és pszichés probléma befolyásolhatja ezt. Az életmódbeli tényezők közé tartozik a túlzott alkohol vagy koffeinfogyasztás, a túlzott fizikai aktivitás, a mozgáshiány, az alváshiány és az egészségtelen étkezési szokások.
A fáradtságot mentális problémák is okozhatják, mint a szorongás, a depresszió, a gyász és a stressz. Bizonyos egészségügyi problémák is fáradékonyabbá teszik a személyt, ilyen a májelégtelenség, a vérszegénység, a rákbetegség, a vesebetegségek, a szívbetegségek, a pajzsmirigy rendellenességek, a túlsúlyosság, az alvási apnea (légszomj) és a diabétesz.

A fáradékonyság fő tünete a kimerültség, főként fizikai vagy mentális tevékenység végzése után. Ennek jele lehet még az izomfájdalom, a motiváció hiánya, a koncentrációs nehézségek, a zavartság, a fejfájás, az ingerlékenység, az étvágytalanság, a hangulatingadozás és az energiátlanság.

Függetlenül attól, hogy a fáradékonyság fizikai, mentális vagy érzelmi okokra vezethető vissza, pár hasznos étel sokat segíthet. Ezek a kulcsfontosságú termékek ellátják a szervezetet esszenciális tápanyagokkal, fehérjékkel, zsírokkal, komplex szénhidrátokkal, vitaminokkal és ásványi anyagokkal. Ezeknek köszönhetően a szervezet megfelelően tud működni és le tudja küzdeni a fáradékonyság tüneteit.

1.    Banán

A banán káliumban gazdag, amely a szervezetben a cukor energiává alakításához szükséges. Emellett számos más tápanyagban is gazdag, mint a B-vitaminok, a C-vitamin, az omega-3-zsírsavak, az omega-6-zsírsavak, a rost és a szénhidrát, amelyek legyőzik a fáradtságot és a dehidratációt illetve a fáradékonyság egyéb tüneteit.

Ezen felül a banánban található természetes cukor, a fruktóz, a szacharóz és a glükóz is gyorsan juttatják energiához a szervezetet.

Fogyasszon naponta egy-két banánt. A banános shake vagy smoothie is jót tesz a szervezetnek, hidratáltan tartja és energiával tölti fel testét.

2.    Zöldtea

A zöldtea is csökkenti a fáradékonyságot, főként a stresszből vagy munkából származó fáradtságot. A zöldtea polifenoljai csökkentik a stresszt, energiát adnak és serkentik a koncentrációt.

A zöldtea egy komponense serkenti az anyagcserét és megvéd a fáradékonyság káros hatásaitól.

Egy csésze zöldtea elkészítéséhez áztasson be egy kávéskanál zöldtea levelet forró vízbe öt percre. Szűrje le és ízesítse mézzel, naponta kétszer-háromszor fogyassza ezt. A zöldtea levelek helyett filteres zöld teát is használhat.

3.    Sütőtök mag

A sütőtök mag ideális fáradtság elleni rágcsálnivaló. Kiváló minőségű fehérjékben, egészséges omega-3-zsírsavakban, B1-, B2-, B5- és B6-vitaminokban gazdag, valamint fontos ásványi anyagokban, mint a magnézium, a mangán, a foszfor és a réz. Ezek a tápanyagok együttesen serkentik az immunrendszer működését, energiát adnak és leküzdik a fáradékonyság tüneteit.

Ezen felül a sütőtök magban található triptofán segít az érzelmi fáradtság leküzdésében és elősegíti a jó alvást, amely enyhíti a fizikai fáradtságot.

Már egy maroknyi sütőtök mag azonnal energiával tölti fel és enyhíti a fáradékonyságot. Rágcsálnivalónak fogyasszon pirított tökmagot. Az anyagcsere serkentése érdekében használjon tökmag vajat főzéskor.

4.    Zabpehely

A zabpehely remekül leküzdi a fáradtságot. Minőségi szénhidrátokat tartalmaz, amelyek glikogénként tárolódnak a szervezetben és energiát biztosítanak az agy és az izom számára egész nap.

Ezen felül sok értékes tápanyagot tartalmaz, fehérjét, magnéziumot, foszfort és B1-vitamint, amelyek energiával töltik fel.

A zabpehely az emésztésnek is jót tesz magas rosttartalmának köszönhetően. Cukorbetegek is fogyaszthatják, ugyanis segít a vércukorszint szabályozásában.

Egy tál zabpehely remek reggeli. Ahhoz, hogy még egészségesebbé tegye adjon hozzá friss gyümölcsöket és magvakat.

5.    Joghurt

A joghurtban található nagy mennyiségű fehérje, szénhidrát és a belek számára fontos probiotikum segít a fáradtság leküzdésében. A szervezet gyorsabban dolgozza fel a joghurtot, mint a szilárd ételeket, így gyorsan szolgáltat energiát, amikor szükség van rá.

A joghurtban található probiotikumok a krónikus fáradékonyság tüneteit is enyhítik. Emellett az emésztőrendszer egészségének fenntartásában is kulcsfontosságú szerepet játszanak.

Joghurtot bármely napszakban fogyaszthat. Egyen naponta legalább egy pohár zsírszegény joghurtot. Amennyiben nem szereti a natúr joghurtot, adjon hozzá fagyasztott erdei gyümölcsöket, vagy más gyümölcsöket és magvakat illetve készítsen belőle smoothie-t.

6.    Görögdinnye

Ha szomjas egy forró nyári napon edzés után, visszanyerheti energiáját egy szelet görögdinnye elfogyasztásával. A görögdinnye vízben és elektrolitekben gazdag, ezáltal megelőzve a dehidratációt és enyhítve a fáradtság tüneteit.
Emellett olyan fáradékonyság elleni anyagokban is gazdag, mint a kálium, a C-vitamin, a likopin, a béta-karotin és a vas.

Legközelebb, ha fáradt és energiára van szüksége, egyen egy szelet görögdinnyét. Görögdinnyéből egészséges italt is készíthet egy kis méz, citromlé és víz hozzáadásával. Fogyassza ezt az italt edzés után a fáradtság tüneteinek megelőzése céljából.

7.    Dió

Egy másik népszerű fáradtság elleni étel a dió. Omega-3-zsírsavakban gazdag, amelyek könnyen enyhítik a tüneteket. Az enyhe depresszió tüneteit is csökkentik ezen felül.

Sőt, a dió fehérjét és rostot is tartalmaz, amelyek energiát adnak edzés után. A dióban mangán, magnézium, foszfor, vas, réz és vitaminok si találhatóak.

Építsen be 1/4 csészényi diót a napi étrendjébe. Pirított diót is fogyaszthat tízóraiként és uzsonnaként. Vágott dióval érdemes megszórnia a müzlit, a shakeket, smoothie-kat leveseket és salátákat is.

8.    Babfélék

A babféléknek számos jótékony hatása van és a fáradékonyság leküzdésében is hasznos lehet.

Rostban, szénhidrátban, fehérjékben és számos ásványi anyagban gazdag (kálium, magnézium, foszfor, réz, vas). Ez az egyedülálló kombinációhosszú időn át energiával látja el a szervezetet, ezáltal megelőzve a fáradtságot.
A legtöbb babféle alacsony glikémiás indexű, így nyugodtan fogyaszthatóak, nem kell hirtelen vércukorszint ugrástól tartani, illetve az ezt követő energiacsökkenéstől sem.

Különféle babokat különféle formában fogyaszthat a nap bármely szakában. Például a forral szójabab remek reggeli, míg a feketebab saláta vagy leves ebéd vagy vacsora lehet. Babfélékből készített egytálételeket is kipróbálhat.

9.    Kaliforniai paprika

A kaliforniai paprika az egyik legjobb természetes C-vitaminforrás. Ez az antioxidáns nem csak az immunrendszert serkenti, de a kortizol nevű stressz hormon szintjét is csökkenti, ezáltal enyhítve a fáradékonyságot.

A C-vitamin elengedhetetlenül fontos a mellékvese rendszer egészségének megőrzésében, amely megelőzi a fizikai vagy érzelmi stresszből származó fáradékonyságot. Kutatások kimutatták, hogy a C-vitamin hiány fáradékonnyá tesz. A piros kaliforniai paprika A-, B6- és C-vitaminokban, folsavban és rostban gazdag.

Már napi egy csészényi felaprított piros kaliforniai paprika több mint elegendő az energia szint magasan tartásához és az anyagcsere folyamatok megfelelő működéséhez. Építse be a piros kaliforniai paprikát az étrendjébe nyers, főtt, pirított, grillezett és töltött formában is.

10.    Spenót

A spenót a piacon könnyedén megtalálható fáradtság leküzdő növény. A spenót az egyik vasban leggazdagabb étel, amely segíti a vér oxigénszállítását a sejtekhez. Ez segíti az energiatermelést és leküzdi a fáradtságot és a fáradékonyság tüneteit.

A spenót magnéziumban, káliumban, C- és B-vitaminban gazdag, amelyek segítenek az anyagcsere serkentésében és energiával töltik fel a szervezetet.

Adjon spenót leveleket szendvicshez, leveshez vagy egyéb egészséges ételekhez. Húsos szószokhoz, casserolekhoz és smoothie-khoz is adható az alap íz megváltoztatása nélkül. Egy pohár spenótlével szintén hatásosan leküzdhető a fáradtság.

(Forrás: drtihanyi.com)

Áldozatok áldozatai vagyunk (Brian Tracy)

Delfines kaland (Teljes film)

A film egy különleges barátság igaz történetét idézi fel. 

Winter, a delfinborjú belegabalyodik egy mélytengeri csapdába, 

amit a halászok rákoknak szántak. 

Az életét egy parton bóklászó kisfiú menti meg

 - de az uszonyán a kiérkező orvosok sem tudnak segíteni: 

a közeli állatkórház medencéjében amputálni kell 

a létfontosságú végtagot. 

Megmentője azonban nem feledkezik meg róla. 

Kettejük között őszinte kapcsolat alakul ki, és a fiú mindent elkövet, mindenkit mozgósít, hogy valóra válhasson terve: 

meggyőz egy háborús sérülteket kezelő orvost, 

készítsen műuszonyt a delfinnek, és egyre szaporodó segítőivel együtt 

visszavezeti Wintert az egészséges életbe.

A film története megtörtént eseményeken alapul. 

Winter, a delfin, aki saját magát alakítja a moziváltozatban, 

egész Amerikában a bátorság, az erő és remény szimbóluma lett a fogyatékkal élők és az egészségesek számára egyaránt.

Autizmus és beszédfejlesztés

Egy aggódó anyuka keresett meg nemrég levélben. Röviden összefoglalva azt, amit írt: kisfia jelenleg 5 éves, 2 és fél éves korában diagnosztizálták – atípusos autizmussal, egyéb pervazív fejlődési zavarral küzdőnek nyilvánították. A kisfiú azóta folyamatos fejlesztésben részesül, de a mama aggódik:

„Úgy érezzük, telik ez a korai, fogékony kis korszaka, és nagyon szeretnénk segíteni neki. El sem tudjuk képzelni, hogy kezdhetne majd «beszélgetés» nélkül, kérdések feltevése vagy annak igénye nélkül akármilyen iskolát. Hagyományos logopédiai problémái nincsenek, sőt, hosszú szövegeket, verseket hűen visszaad, nem pösze, nem selypít, az r betűt kicsit túlpörgeti, de ennyi. Szavakat ügyesen tanul, saját magától már lassan második éve megtanult olvasni, most már írott betűket is simán összeolvas… …Még mindig küzd a szavak mondattá való összerakásával, a kérdések feltevésével. A nyelvi struktúrák idegenek neki. Hagyományos értelemben nem tudunk vele beszélgetni, a kérdésekre nehezen vagy nem válaszol, és ahogy érzem, főleg a figyelemzavar miatt, valóban értési problémái is vannak.”

Mivel a hozzám intézett kérdés feltehetően sok autizmus spektrumzavarral küzdő gyermeket nevelő családot érint, azt gondoltam, nyilvánosan, a blogom hasábjain fogok válaszolni rá.

Soha nem érdemes valamiért aggódni, hanem meg kell próbálni megtanítani rá a gyermeket, lépésről lépésre. Még ha látszólag reménytelen, akkor is. A legtöbb dolgot meg is lehet, ez csak idő, jól megválasztott feladatok és fáradságot nem kímélő gyakorlás kérdése.

Autizmus patológia esetében a kognitív, pragmatika és szociális képességeket párhuzamosan célszerű fejleszteni.

A beszédfejlődés az autizmus spektrumzavarban elég speciális, és egyénenként nagyon variábilis. Egy biztos, amennyiben a gyermek elkezdett beszélni, nagy valószínűséggel képes az anyanyelvét kommunikációra alkalmas szinten elsajátítani. A beszéd fejlettségi szintjét sok minden határozhatja meg. A teljesség igénye nélkül sorolok fel egy pár dolgot:

• Szerintem a legmeghatározóbb a család, amely a gyermeket körülveszi, és egyben rájuk is hárul a legtöbb fejlesztési feladat.
• A gyermek intelligenciájának mértéke,
• az autizmus súlyossági foka,
• az adott pszichés státus,
• a szociabilitás mértéke,
• a gyermek tanulási képességrendszere, ezen belül a figyelmi képességek.

A beszélő autista gyermekek fejlesztését mindig komplex fejlesztésbe kell ágyazni. Fejleszteni kell a kognitív képességeket és a beszédkészséget is. Mikor a gyermek nem tud beszélgetni, akkor meg kell tanítani rá. De számítani kell arra, hogy ha ezen a szinten elkezdünk dolgozni, akkor számos probléma fog a felszínre bukkanni, amelyekkel mind foglalkozni kell. A beszédfejlesztés általában úgy történik, hogy logopédiai (objektív) tesztek segítségével megvizsgáljuk a gyermeket, amennyiben meg lehet. Ha nem, akkor szubjektív szintfelmérést végzünk. A legfontosabb kiindulási pont az anamnézis, különösen nagyon fiatal gyermekek esetében. A szülőnél tájékozódunk arról is, hogy miket tud a gyermek mondani, csinálni, milyen játékokat szeret játszani… stb. Esetleg megfigyeljük mi magunk is különböző helyzetekben (játék, feladat, napi rutinok). Mindezekről szerkesztünk egy írásbeli véleményt, melynek alapján születik egy fejlesztési terv. A fejlesztési tervben célszerű felsorolni mindazokat a területek, amelyek fejlesztésre szorulnak, és az eszközöket, amelyeket használni szándékozunk a fejlesztés során. Amennyiben a szülők részt kívánnak, részt tudnak venni a fejlesztésben, beosztjuk magunk között a munkát. Ha a gyermek párhuzamosan több terápiában részesül, érdemes a terapeutáknak bizonyos időszakokban összeülni, a véleményüket megosztani mind az elvégzett munkáról, mind a jövőbeli feladatokról, de legalább telefonon tartani kell a munkakapcsolatot.

A konkrét esetben az fogalmazódott meg, hogy a gyermek nem tud beszélgetni, kérdéseket feltenni. Mi a teendő?

Kognitív szinten a képzeletfejlesztést érdemes megcélozni.
Eszköze: Szekvenciális képek.
Feladata: Történet képeinek sorrendbe rakása, történet elmeséltetése képek segítségével.

Itt olvasható több is erről: logopedia.reblog.hu/scenario, letölthető képregények is vannak hozzá.

Eseményképpel is bevezethetjük a fejlesztést. Egy lehetőleg nagy és színes eseményképet helyezünk a gyermek elé, és megkérjük, hogy képzelje el, hogy szerinte mi történik a képen.

Gyakran, a terápia kezdetén, a gyermekek csak elmesélni tudják, hogy mit látnak a képen, azt is segítséggel, mert nem képesek például szándéktulajdonításra. Ha az expresszív beszéd fejlettségi szintje a történetmeséléshez nem megfelelő, akkor ezen a szinten kell maradni (szókincsfejlesztés, mondatalkotás), amíg gördülékenyen nem megy a képről való mesélés.

A legváltozatosabb hiányosságok mutatkozhatnak, de az biztos, hogy az érzelmeket kifejező szókészletet biztosan kell majd gyakoroltatni (képekkel asszociálva). És azt is hosszasan kell majd tanítani, hogy a gyermek az érzéseit szóban, érthető, adekvát módon fejezze ki. A helyes mondatalkotás szintén legyen része a terápiának.

Az autista gyermekek gyakran nem tudnak nevet adni a szereplőknek. Nem hogy nem tudnak, hanem meg vannak győződve arról, hogy a felnőtt ismeri a szereplőket, és azért tudja a nevüket. Ezért érdemes több nevet is javasolni, és segítséget nyújtani a névválasztáshoz, mindaddig, amíg szükséges.

Egy történet kifejtéséhez segítségként kérdéseket is alkalmazhatunk. Össze kell írni egy sor olyan kérdést, melynek válaszai segítik a történetmesélést, és ezeket szisztematikusan kell alkalmazni, amíg a történetmesélés rutinja ki nem alakul és automatikussá nem válik.

Például: Hol játszódik a cselekmény? Kik a szereplők? Mibe vannak öltözve? Mikor?… stb.

Ezen a szinten is újabb problémák merülhetnek fel, amikor is könnyen kiderülhet, hogy a gyermek nem ismeri a kérdő névmásokat. (Az autizmus kórképben a személyes névmások elsajátítása szinte mindig fejlesztést igényel. Egyes gyermekek nehezen értik meg a névmások rugalmas alkalmazását. Én én vagyok, de neked te.) Tehát ezeket is meg kell tanítani. Amíg a történetmeséléshez érkezünk, ki kell állnunk a hétpróbát, meg kell küzdenünk a hétfejű sárkánnyal, és annyi mindent kell megtanítanunk a gyereknek, hogy észre sem vesszük, és már mesél, beszélget. Körülbelül ilyen keszekuszán fog zajlani a fejlesztés, nem kell megijedni. De ami fontos, hogy szem előtt kell tartani, hogy aktuálisan éppen mit tanítunk, és hogy az egészbe ez hogyan illeszkedik, azaz miért tanítjuk. Lépegessünk kezdetben inkább visszafelé, mint előre, de az egész nem egy botladozás, hanem tánc, még ha nem is érezzük folyamatosan a ritmusát. Ezek az előzetes ismeretek nélkülözhetetlenek a történetmeséléshez, tehát addig nem kell történetet meséltetni, amíg nem pótoljuk a hiányosságokat.

Az autista gyermekeknek nélkülözhetetlen a logopédiai terápia. A logopédus nemcsak hangképzéssel foglalkozik, hanem a teljes nyelvvel: fonetika (hangtan), fonológia (a beszédhangoknak a nyelvi rendszerben való helye és szerepe), lexikai szint (szókincs), szintaxis (mondattan), pragmatika. Az expresszív és a szenzitív beszéd fejlesztése egyaránt az ő feladata. Minden gyermeket komplexen, azon a szinten kell megsegíteni, ahol hiányosságai vannak. Természetesen figyelembe véve a gyermek kórképét (ami jelen esetben atípusos autizmus), ami a terápia menetét meghatározza (meg is változtathatja), és a feladatok prezentálására is nagy befolyása van.

Autizmus specifikus például a pragmatikai hiányosság, de ez nem jelenti azt, hogy az autista gyermeknek csak a pragmatikai képességét kellene fejleszteni, a legvalószínűbb az, hogy minden nyelvi szinten segítséget igényel, különböző életszakaszaiban.

Hogyan is tanítsunk meg egyszerű kérdéseket (ki, mi, hol, mikor, milyen, miért és hogyan)? Az első szakaszban a gyermekre vonatkozó (önéletrajzi) kérdéseket teszünk fel, amelyekre a választ jól ismeri: Hány éves vagy? Hol laksz? Van-e testvéred? Ki a barátod? Azután állatokról vagy olyan témakörből kérdezünk, amelyet a gyermek jól ismer. Képeket is használhatunk hozzá. Később csinálhatunk egy játékot, az óra mintájára, csak a számok helyett a kérdő névmásokat írjuk fel. A kartonból kivágott mutatót miltonkapoccsal illesztjük az óralaphoz (itt tölthető le egy minta).

A mutatót tetszőleges sorrendben forgatjuk, és a kérdőszóval mi teszünk fel kérdéseket a történettel kapcsolatban. A felnőtt által megadott témakörben (amit a gyermek jól ismer) változatosan gyakorolunk. A válaszokat lejegyezzük, és ezek egy komplett történetet fognak alkotni, amit összefoglalásként felolvasunk a gyermeknek.

Később a gyermek érdeklődését figyelembe véve beszélgetős játékot is készíthetünk. A kérdéseket felírjuk egy kártyára, és felváltva húzunk és válaszolunk rá. A gyermek érdeklődési körének a figyelembe vétele segíti a kooperációt és a közös figyelem felkeltését és fenntartását. Mindenképpen ajánlatos egy olyan logopédust keresni, aki járatos az ASD-s gyermekek fejlesztésében és nyitott a szülővel való szoros együttműködésre, mert a gyermek hatékony fejlesztése érdekében nagyon sok további gyakorlásra van szükség.

A legtöbbet az autizmusról az autizmus spektrumzavarral küzdő gyermekeket nevelő, őket otthon tanító és blogoló szülőktől tanultam. Sok szempontból hasznos a szülők között a rendszeres kapcsolattartás.

Végezetül az ajánlott szakirodalom és néhány szöveggyűjtemény, amelyeket nyelvfejlesztésre a szülők is használhatnak (autista gyermekek esetében gyakran változtatásokkal):

Bittera Tiborné- dr.Juhász Ágnes: Én is tudok beszélni 1. (a beszéd és nyelvi funkciók terén elmaradást mutató gyermekeknek)

Eva Maria Engl – Dr. Anneliese Kotten – Ingeborg Ohlendorf – Elfi Poser: Gyakorlatok az afázia terápiájához (sajnos ez a kiadvány képeket nem tartalmaz, a verbális anyaga viszont annyira szisztematikusan kidolgozott, hogy akár a képeket önállóan megrajzolva is lehet használni.)

Csabay Katalin: Lexi; Lexi iskolás lesz

Á. Bíró Éva, Csahóczi Erzsébet, Halmos Mária, Koltai Éva: Észcsiszoló kicsiknek – Négy testvér

Ezeken felül a Krasznár könyvesboltokban körülnézve biztosan remek újabb kiadványokat is találhatnak.

(Forrás: http://logopedia.reblog.hu)

Sorsközösség: Mennyire nehéz egy mozgáskorlátozott élete?

A világ érdekes, fedeztessük fel a gyermekeinkkel, mondja Boros Misi édesapja, Boros János

Szüleikkel szeretetben eltöltött rengeteg időre van a

legnagyobb szükségük a gyermekeknek ahhoz, hogy megismerjék és kibontakoztathassák képességeiket, mondta a Pécsi Újság.hu-nak adott interjújában két rendkívül tehetséges gyermek, Boros Misi és Boros Dani édesapja. A Pécsi Tudományegyetemen oktató filozófus professzor, Boros János, gyermekeik előrejutásának hátteréről is beszélt, arról, hogyan vezetett a fiúk útja az egyre nagyobb sikerek felé.

- Boros Misi nevét túlzás nélkül mindenki ismeri, kevesebben tudják viszont, hogy testvére, Dániel, a tudományokban különleges tehetség, bár ugyancsak nyolc évig zongorázott, országos versenyek díjazottja volt, Misivel együtt is nyertek négykezes versenyt.

- Igen, ez így van. Dani a budapesti Fazekas Mihály Gimnázium harmadik osztályába jár, s úgy alakult, hogy a természettudományok kezdték érdekelni. Már hetedikes és nyolcadikos korában is, a pécsi Jókai Mór Általános Iskola diákjaként, sorra nyerte a megyei kémiaversenyeket, és az országoson is rangos helyezéseket ért el. Amikor ez a beszélgetés zajlik, éppen Moszkvában van, ahol Budapestet képviseli a Fazekas-csapat tagjaként a "világvárosok természettudományos diákolimpiáján", ahova Pekingtől Párizsig, Berlintől Milánóig küldtek nagyvárosok csapatokat. Ebben a pillanatban jött a hír, hogy Dani bronzérmes lett.

 

- Sok szülőt érdekelhet a kérdés, mi a siker receptje? Mi szükséges a tehetség kibontakoztatásához?

- Nincsen semmiféle titok, a gyermekeknek időre van szükségük. A szüleik idejére. Nem határoztuk el előre, hogy ezt vagy azt nevelünk belőlük, s nem erőltettünk rájuk semmit, hagytuk, hogy kialakuljon bennük, hogy mi érdekli őket igazán. Talán a legfontosabb az volt, hogy születésüktől fogva rengeteg időt töltöttünk velük. Időre és szeretetre van a legnagyobb szükségük a gyerekeknek. Nagyon sok közös programot szerveztünk, kiállításokra, koncertekre, sporteseményekre jártunk. Mérföldkő volt, amikor még kisiskolás, illetve óvodás korukban a Pannon Filharmonikusok "Segítség, komolyzene" című sorozatára jártunk. Horváth Zsolt zenekari igazgató és Hamar Zsolt nagyon ötletes, izgalmas, a műfajban párját ritkító és világszínvonalú programot nyújtottak a gyermekeknek, éveken keresztül. Rengeteget tanultak, fejlődtek ezeken a zenekar-gyermek-szülő beszélgetéseken, koncerteken. Meg kell mutatni a gyerekeknek, hogy a világ mennyire érdekes, fedezzék fel, s azt is, hogy mi, emberek alakíthatunk rajta, ami nagyon izgalmas és szép dolog. A szülői figyelmet, időt, a kreatív-felfedező gyermekkori programokat nyilván nem tudja semmi és senki pótolni. Tudom, ez nagyon nehéz, nemcsak azért, mert általában rengeteget kell dolgozniuk a szülőknek, s csak keveset lehetnek a gyermekekkel, hanem azért is, mert az együtt töltött idő alatt, fel kell venni a gyerekek ritmusát. Ha a szülő a gyermekkel van, sajátos figyelmet ad, amit csak ő tud megadni. Ha kommunikál vele, olyan jelentéstartalmakat tud közvetíteni, amit szintén csak a szoros kapcsolatban tud átadni. Ezáltal fejlődik a gondolkodási képesség. A gyermeknek fontos a szülő szeme. Nem csak ott kell lenni, de a gyermekre rá kell nézni, folyamatosan visszanézni, mert a gyermek a szülőtől várja, hogy világát megértse és megerősítse. Amikor gyermekeink óvodába mentek, az óvó nénik megjegyezték, hogy milyen nagy szókincsük van a fiúknak. Ha sok szót tud, akkor sok gondolata van, hiszen a szavak a gondolatok hordozói, azaz viszonylag sokat tud a világról. Voltak persze hiányosságok is. Kézügyességben, szerelésben, csavarhúzásban, vágásban, ragasztásban nem vagyunk különösen képzettek, így ezt nem tudtuk átadni.

- Azt mondja, nem erőltettek semmit. Arra sem volt szükség, hogy meghatározzák, hogy például Misi naponta mennyit gyakoroljon?

- Egyáltalán nem. Ötéves korától kezdve zongorázik, hegedül. Ma, tizenhárom évesen naponta négy-öt órát gyakorol, de ezt soha nem írtuk elő neki. Magától teszi, mint ahogy hároméves korától tanul angolul. Egy házban lakunk a nagyszülőkkel, a nagypapa német tanár, a nagymama biológia és kémia szakos, Dani kémiaszeretetének is megvan talán az eredője. A nagypapa gyermekeink születése óta tanítja őket németre. Dani 14 éves korában felsőfokú német nyelvvizsgát tett. De említhetném a sportokat, több sportágat is nagyon szívesen űz mindkét gyermekünk. Szerencsénk van a tanárokkal, edzőkkel. A Jókai Mór Általános Iskola igazgatója, Priskin Pál és az iskola tanári testülete mindkét gyermekünk képzésében, fejlesztésében nagyszerű partnerek, támogatók voltak. Az iskolába sok tehetséges gyermek jár, a tanárok odaadóak, pedig a körülmények sokkal nehezebbek, mint tőlünk nyugatra. A Liszt Ferenc Zeneiskolában pedig Zsoldos Attila igazgató, Megyimóreczné Schmidt Ildikó zongoratanár, Deák Anna hegedűtanár, Burkus Istvánné Magdi, Móró Beáta és Sturczné Meláth Anita szolfézstanár szintén kiemelkedő munkát végeznek a rájuk bízott gyermekekkel. Módosné Lili és edzői csapata fantasztikus a Hullámban, Maretics György pedig jéghoki- és teniszedzőként megszeretteti, és nagy érzékkel fejleszti a gyermekek sport-képességeit. Csodálattal tölt el, hogy a hazai infrastrukturális és pénzügyi viszonyok mellett mennyi kiváló ember választja és végzi kiemelkedő lelkiismeretességgel a gyermekek tanítását.

- Az tévhit, hogy a gyerekek taníttatásához, fejlesztéséhez, útjuk egyengetéséhez nagyon sok pénzre van szükség?

- A pénz nem minden, de a gyerekneveléshez pénzre is szükség van. Gyermekeink viszonylag későn születtek, így már volt ugyan egy biztosnak mondható hátterünk, de maguk sem gondoltuk volna, hogy bár az iskola ingyenes, ilyen sokba kerül a nevelés. Mondok egy példát. Mindkét fiúnk tanul angolul, németül és franciául. Ezen a nyáron Misi Angliában, Dani Franciaországban volt nyelviskolában, már egy jó ideje az egész család ezt készítette elő. Ez a külföldi kollégáink esetében egyáltalán nem jelent gondot a családnak.

Névjegy

Boros János Pécsett született, 1954-ben. A Veszprémi Vegyipari Egyetemen szerzett vegyészmérnöki diplomát, Svájcban, a Fribourgi Egyetemen végzett filozófia szakot.

1990 óta a filozófia professzora a Pécsi Tudományegyetemen. Felesége dr. Orbán Jolán irodalomtörténész, egyetemi tanár a PTE BTK-n.

- És a versenyekre való utazások?

- A hazai versenyekre való utazást meg tudjuk oldani önerőből, és az iskolák által megpályázott támogatásból. A külföldi versenyek esetében már más a helyzet. A MOL-Új Európa Alapítvány Tehetségtámogató Programja 2013 óta támogatja Misi külföldi utazásait, ami a költségek egy részét fedezi, a többit nekünk kell előteremteni. Dani versenyeit is részben az iskola, részben mi fizetjük. A napokban jegyezte meg az egyik kedves ismerősünk: azt hittem, hogy a Virtuózok után sorba fognak állni nálunk a szponzorok, és minden szobátokban lesz egy versenyzongora. Jót nevettünk rajta.

- Nem bukkantak fel Önök vagy a gyerekek közelében önjelölt menedzserek, vagy észosztók, akik megmondanák a tutit, hogy kellene ezt vagy azt másképp csinálni?

- Nem volt hozzájuk szerencsénk. De egyre többen kérdezik, hogy ki menedzseli Misit. Egyelőre mi, szakmai kérdésekben konzultálunk Misi tanárnőjével, Megyimóreczné Schmidt Ildikóval, a programszervezés esetében pedig a Virtuózokkal. Misinek az elmúlt években nagyon sok felkérése volt külföldön és belföldön is. Brüsszelben például Pécs városát képviselte, Zürichben a Pannon Filharmonikusokkal lépett fel az Armel Operafesztiváltól kapott különdíjnak köszönhetően. Sokat köszönhetünk a Virtuózok című műsor megálmodóinak, Peller Mariannak és Vadász Dánielnek, a Virtuózok-csapatnak és a Kis Virtuózok Alapítványnak, akik egyengetik a műsor után is a tehetségek útját. Ez is nagyon fontos, mert az lehet, hogy a tehetség mindig utat tör magának, de azért nem árt egyengetni az útját.

(Forrás:pecsiujsag.hu)

„A mesék oldják, vigasztalják, megnyugtatják a gyereket” (Dr. Vekerdy Tamás)

„A mese tanulsága erőt ad a gyereknek ahhoz, hogy a világ pozitív tendenciáival azonosuljon, nem beszélve arról, hogy a gyerek azt tudja meg, hogy a végén ő fog győzni, a legkisebb királyfi, akire senki sem gondolt.” Dr. Vekerdy Tamással a mese erejéről, önző felnőttekről, okostelefonról és a markológépekről beszélgettünk.

Mi volt a kedvenc meséje gyermekként?

Talán a legkedvesebb az volt, amit az apám talált ki: a Hüvelyk Matyi. Nem a klasszikus mese volt az, hanem az általa kitalált, továbbszőtt történetek. Azóta is úgy látom, hogy a gyerekek a legjobban a „fej”-mesét szeretik, vagyis amit a szülő maga talál ki. A Waldorf-iskola alapítója, Rudolf Steiner is azt mondja a tanároknak: Találjatok ki ti meséket! Nem baj, ha rosszabbak, gyengébbek, ha kisebb a szókincsük. A gyerekek veletek együtt csinálják a belső munkát, a ti kreativitásotokat is élvezik, nekik ez rendkívül vonzó és leköti őket.

Ritmikusan, dallamosan meséljünk, nagy redundanciával! Nagyon fontos ez, hozzájárul a nagyon erőteljes belső képek kidolgozásához. A ritmus, a dallam, az ismétlés segíti a gyereket a belső film megalkotásában.

Meséljünk fejből még akkor is, ha nem a saját mesénket mondjuk el! Nem baj, ha valakinek ez nem erőssége, el kell olvasni előre a mesét, és rosszabbul, keverve-kavarva az eseményeket, részleteket is kihagyva akár, de fejből elmondani.

A mesék oldják, vigasztalják, megnyugtatják a gyereket. A belső kép ugyanis feldolgozás, indulatok, vágyak, szorongások, ismeretek feldolgozása, ezért kell mesélni este, vagy ha beteg a gyerek. Ettől lemegy a láza, testileg-lelkileg ellazul, megnyugszik, gyorsabban gyógyul.

Mi történik mese közben egy kisgyermek lelkében? Hogyan lesz mankó vagy eszköz a mese az életében?

A mese a feldolgozás fontos eszköze, a gyermek a világról való tudását is a saját belső képeibe öltözteti. A kisgyerek ezeket a belső képeket vetíti ki aztán a világba, a játékaiba is.

A gyermek utazik a cselekményben, belekerül abba, elsodorja őt. Megfigyelhetjük, ahogy mesélés közben nézi a mesélőt, később azonban már látszik a szemén, hogy nem fókuszál, elbambul, mert a belső mozira figyel. A vizsgálatok szerint kamaszkorig nyúlóan lenyomatot hagy benne a mese.

Fontos, hogy a felnőtt ne vonjon le erkölcsi tanulságot a meséből. Például ne mondja, hogya legkisebb királyfi bezzeg segített a bajba jutott medvén, és kiszedte a talpából a tüskét. Te is segíts a bajba jutottakon, mert akkor rajtad is segítenek. Ez színtiszta önzésre nevelés! Segíts, hogy rajtad is segítsenek… Csak meséljünk, semmilyen tanulságot ne vonjunk le! A gyerekben lerakódik egy struktúra, ami „nevelni” fogja őt. Nem az az erkölcsi nevelés, hogy különböző elvekről prédikálunk, hanem hogy élményt adunk. Nem igaz, hogy a reális világkép nem az, ami a mesében van, hogy a végén győz a jó. De igen! Ez az igazság, gondoljunk csak a szörnyű 20. századra, a maga diktatúráival, Hitler lerohanja Európát, Sztáliné a világ egyötöde, mégis minden meleg- és hidegháborút a kezdetben gyengének mutatkozó demokráciák nyernek meg.  

A mese tanulsága nem kiveszi a gyereket a világból, hanem erőt ad neki ahhoz, hogy a világ pozitív tendenciáival azonosuljon, nem beszélve arról, hogy a gyerek azt tudja meg, hogy a végén ő fog győzni, a legkisebb királyfi, akire senki sem gondolt. Ez rendkívül vigasztaló.

Milyen a jó mese?

Az, amelyik nem nevelő célzatú, a szabad örömből született – a művészi mesék a jók. A másfél-két-három éves kisgyerekek az olyan meséket szeretik igazán, amelyek olyan történeteket mesélnek el, amelyek velük is megtörténnek. A gyerekek – minél kisebbek, annál inkább – imádják, ha a környezetük jelenségei elevenednek meg. Például lemegyünk anyával az utcára vásárolni, a bácsik ásnak, nyitva van a telefonkábel fedele, építkeznek, van ott markológép, vásárolunk tejet, kenyeret – és így tovább.

Fontos, hogy ki olvassa a mesét?

Persze! Olyan ne olvassa, aki utálja a mesét.

Jó, ha néha a gyermek is mesél? Ha felcseréljük a szerepeket, és néha ők mesélnek a felnőtteknek?

Ilyen nevelő célzatú klisékre nincs szükség. Ha mesélni akar, hallgassuk meg, de ne erőltessük. Ha akar, egyszer csak úgyis elkezd mesélni. Minden ilyen nevelő jellegű kényszerítés téves. Spontánul együtt élni a gyerekkel, az a hasznos.

Ha a gyermek néha magára marad a mesével, leültetjük a tévé, a YouTube, vagy épp a táblagép elé, milyen meséket vetítsünk nekik?

A látott mese nem mese. Amint a külső kép megjelenik, abban a pillanatban leáll a mese legfontosabb mozzanata: a belső képkészítés. Olyan, mintha mese lenne, de nem az. A gyermek nem tud elszabadulni, nagyon sok a belső feldolgozni valója, de nem tud különbséget tenni a belső és külső kép között. A tévé előtt egyre feszültebb, egyre agresszívabb lesz. Nincs feldolgozás, nincs mozgás.

Persze nem vagyok dogmatikus. Misike imád a nagymamájához járni, a nagymamája is imádja őt, remekül mulatnak együtt, tésztát gyúrnak, sütnek, palántáznak, és persze tévéznek is. Az anya azt mondja: „Ha még egyszer meglátom, hogy Misi nálad tévézik, soha többet nem hozom el!” Holott neki is nagyon jó, hogy van egy szabad estéje, egyedül neveli Misit. Jó, Misi otthon nem tévézik, rendben. De a nagymamát nem kényszeríthetem szokásai megváltoztatására. Misi ott tévézik. És ezt ki kellene bírnom. Elveim ellenére. Mindehhez tegyük még azt is hozzá, hogy lehetnek olyan megoldások, még a tévében is, amelyek jobbak, mint amit általában a látott mese kínál. Ilyen például a Magyar Népmesék sorozat. Miért? Mert itt egy ember mesél. Ez mára már a hallott mese illúzióját idézi fel. És persze szépen van elkészítve, jók az animációk, jó és vonzó a zene stb.

Mi a helyzet a felnőttekkel? Nekik is szükségük van a mesére?

Egy egészséges embernek ez a lelki higiéniai része. Mióta világ a világ, az emberek mesélnek egymásnak történeteket. Gondoljunk az ősemberre a tűz körül, az istenek, a szellemek, a vadászatok történeteire – vagy éppen a pletykára, mert ez is történetmondás. A felnőttek azért mondanak történekeket, hogy megismerjék a világot, hogy milyen az élet, és hogy mérni tudják magukat a hallottakhoz. Erről szóltak az eposzok, a mitológiák, a regények, a drámák. Egy felnőtt, ha egészségesen él, igényli a történetek hallgatását, befogadását. Filmeket néz, igaz, gyakran primitíveket, de a lényeg, hogy történeteket lát és hall.

Az már egy szomorú és sajnálatos része a mesemondásnak, hogy ezek a történetek egyre izgalmasabbak, szörnyűbbek és véresebbek. Ez kilúgozza a lehető sokrétűségét a történeteknek.

Van kedvenc meséje, amit nagyon szeret újra és újra elolvasni?

Persze! Rajongója vagyok a Gyűrűk Urának. Egyszer angolul, és aztán amikor már volt, magyarul is elolvastam, majd legalább háromszor felolvastam a különböző korú gyerekeimnek. Amikor pedig a Harry Potter jelent meg kötetről kötetre, volt olyan, hogy két-három példányt is vettünk, mert egyszerre akarta olvasni a nagymama, a gyerekek és mi magunk is.

(Forrás: nlcafe.hu)

Egy szuper pedagógus levele a szülőknek

A szülők nem hittek a szemüknek, amikor elolvasták, milyen emailt írt a harmadikos kislányuk új osztályfőnöke!

Azonnal válaszoltak is rá!

Íme az email, ami meglepte az anyukát, és férjének is azonnal átküldte! Nagyobbik gyermekük 8. osztályos volt, de eddig ilyen hozzáállással még nem találkoztak:

"Kedves Szülők! Remélem a nyári szünetben a gyerekek és Önök is ki tudták pihenni magukat! Bízom benne, hogy az idei tanévet jó hangulatban kezdjük, és  így is zárjuk! :) Az osztályt tanító pedagógusok nevében mondhatom, hogy mi ezen leszünk! Ám ehhez az Önök segítsége is szükséges. 2 dolgot kérnénk, amit egész évben szem előtt kell tartani ahhoz, hogy a gyerekük szeressen iskolába járni, és ne rettegjen!

NE MÉRICSKÉLJÉK ŐKET! – Soha ne mások eredményeire legyenek kíváncsiak, hanem a saját gyerekükére! Ne hasonlítgassák őket a többiekkel!

NE TANULJON OTTHON! Az iskolában minden feladatot igyekszünk elvégezni, hisz itt vannak 4 óráig. Ha valaki valamiért nem lett készen, azt külön jelezzük a szülőknek. Tanulás helyett otthon  beszélgessenek vele, ha tévézik, lehetőleg olyat nézzen, amiből hasznos dolgot tanul, olvasson, sokat mozogjon! Vonják be őket az otthoni munkákba, legyenek kisebb faladatai, ami a felelősségérzetüket erősíti. Ezek sokkalta hasznosabbak, mintha leülne az íróasztalához!

Nem akarjuk megnyomorítani a gyerekeket az extra elvárásokkal, viszont szeretnénk felkelteni az érdeklődésüket, és megismertetni őket az ismeretszerzés örömével. Így sok egyéni gyűjtőmunkára adunk majd lehetőséget. De most hangsúlyozom: Ezek nem leszek kötelezőek! 

Kérem gondolkodjanak el ezen a pár dolgon! Mindenkit várunk a jövő szerdai szülői értekezletre! Üdvözlettel: …."

A levelet elolvasva csak egy dolgot sajnáltak: hogy nagyobb gyermeküknek nem ilyen tanító nénije volt! Azonnal küldtek is egy választ: Köszönjük ♥!      

(Forrás: Facebook / egyazegyben.com)

Azért, mert én vagyok a tanár, nem mindig nekem van igazam (Interjú Jocó bácsival, vagyis Balatoni Józseffel)

Van egy tetovált tanár. Szereti a fröccsöt. Néha dadog. Nyilvános Facebook-oldalát több mint tízezren követik. Interjút ad. A tévében is szerepelt. Az óráin improvizál. Ha úgy látja, hogy egy gyereknek szüksége van rá, megöleli. Volt olyan diáklány, aki neki mondta el először, hogy megjött a menstruációja. A történelmet úgy tanítja, hogy nagyobb hangsúlyt fektet az emberekre, mint az évszámokra. Ha elront valamit, kiáll a diákjai elé, és elnézést kér tőlük. Az élménypedagógiában hisz akkor is, ha az nem mindig egyeztethető össze a Nemzeti alaptantervvel. És ha valakinek ez nem tetszik, akkor vitatkozik vele egy egészségeset. Ismerjétek meg Balatoni Józsefet, vagyis Jocó bácsit, aki hamarosan… na, de inkább olvassátok el D. Tóth Kriszta interjúját, amiből kiderül, hogy mire készül hamarosan (a mi legnagyobb örömünkre).

D. T. K.: Néhány hete a Facebook-oldalad átlépte a 10.000 követőt, bírod az iramot?

B. J.: Igyekszem. Tavaly óta felpörögtek az események. Az elején csak kapkodtam a fejem, és most is van még, hogy elgondolkodom néha azon, mégis mit művelek – amikor egyszerre tizenkét levél jön, nyolcvanhárom e-mail, rengeteg komment… és a többi, amelyekre válaszolnom kell. Mindenre igyekszem személyesen írni. De azért ma már sokkal tudatosabb vagyok, tudom, hogy mit miért írok ki az oldalamra, mit miért vállalok el, és mi a célom vele. Az elején nem volt igazán cél. Nem kerestem a szereplés lehetőségét. Arra a bizonyos tévés játékra is csak az osztályom miatt mentem el. Nem értettem, hogy miért vagyok én olyan érdekes.

D. T. K.: És ma már érted, hogy miért vagy te olyan érdekes?

B. J.: Számomra ez a legmeglepőbb, hogy még mindig az vagyok. Talán annak az újdonsága, hogy egy tanár kiáll a nyilvánosság elé, és nyíltan, akár viccesen ír, beszél. Posztol egy nyilvános közösségi oldalon, interjúkat ad, ír egy könyvet. Nem ehhez vagyunk szokva a tanárainktól. A másik, ami talán érdekes, az az önazonosság. Én leírom és kimondom azt is, ha valami nem jó, ha valamit én rontok el. Például, amikor összevesztem az osztályommal.

D. T. K.: Mi történt?

B. J.: Januárban a nyolcadikosaimmal a továbbtanulásról beszélgettünk az egyik órán. Úgy éreztem, hogy nem veszik eléggé komolyan a felkészülést, mondtam nekik, hogy még ezt a félévet húzzák meg, aztán a másodikban lehet egy picit lazítani. Sajnos nekem sem volt túl jó napom és nekik sem. Elkezdtek nyűglődni, hogy: „de ezért meg azért van ez meg az”, és összevesztünk. Addig, amíg egyszer csak elszakadt a cérna, és azt mondtam nekik – elnézést a kifejezésért –, hogy: Tudjátok, mit? Elmentek ti a büdös picsába! És kimentem, bevágtam magam mögött az ajtót.

D. T. K.: Így, ezekkel a szavakkal?

B. J.: Igen, sajnos. Egy csapat konok kamasszal szemben idő után már nem tudsz mit reagálni. Lementem a tanáriba. Körülbelül tíz perc múlva utánam jött az egész osztály egy levéllel. Átvettem egy szó nélkül. Elolvastam… és ömlöttek a könnyeim. Mert egy 14 éves alapállásban nem mondja el, nem írja le, hogy mennyit köszönhet neked, mennyire szeret, és mennyire sajnálja, hogy ennek ellenére néha összeveszünk egymással. Akkor fölmentem hozzájuk az osztályterembe és elnézést kértem. Én is. Őszintén elmondtam, hogy nem így kellett volna ennek történnie, hogy hibáztam, máshogy kellett volna reagálnom. Nagyon sokat tanulok én is a gyerekektől.

D. T. K.: Azt tudjuk, hogy a pedagógus is ember, nekem mindkét szülőm tanár volt, tisztában vagyok vele, hogy nem lehet mindig, minden pillanatban az osztálytermen kívül hagyni a gondokat. Előfordul, hogy rossz napja van. De olyan történetet ritkán hall az ember, hogy egy tanár kiálljon a gyerekek elé, és azt mondja: bocsánat, ezt elrontottam. Miért?

B. J.: A középiskolai történelemtanárom azt mondta: azért, mert az asztal erre nyílik, nem biztos, hogy nekem van igazam. Ha én nem vagyok képes arra, hogy elismerjem a hibámat, és bocsánatot kérjek a másiktól, akár a diákomtól, akkor hogyan várhatnám el tőle ugyanezt? Sajnos nagyon sok pedagógus azt gondolja, hogy ha én elnézést kérek egy gyerektől, akkor lesüllyedek az ő szintjére, és sérül a tekintélyem. Ez a presztízselvűség engem nagyon idegesít. Bennem ez sosem volt meg.

D. T. K.: Vannak szakmai vitáid a kollégáiddal?

B. J.: Sokszor. Szerencsére én olyan helyen dolgozom, ahol a pedagógusok többsége hasonló felfogást képvisel. Házon kívül, más iskolában dolgozó tanárokkal viszont nagyokat szoktam vitatkozni. Ők ezt nem fogadják el. Egy tanár ne igyon, ne dohányozzon, ne vállalja a véleményét, ne írogasson a Facebookra, ne legyenek tetoválásai… A másik oldalon viszont volt olyan pedagógus kolléganő, aki azt írta, 35 éve tanít, már úgy érezte, nem bírja, és abba akarta hagyni. De elkezdte olvasni az írásaimat, és ezek új energiát adtak neki, hogy mégiscsak érdemes.

D. T. K.: Ha már a tetoválást említed. A közösségi oldaladon azt írtad, hogy a júniusban elballagott osztályod emlékére került rád a csillag, hiszen őket kiscsillagoknak hívtad. Tudod, mire emlékeztet ez? Azokra az olimpiai bajnokokra, akik magukra tetováltatják az ötkarikát és az aranyérmük évszámát.

B. J.: De jó hasonlat!

D. T. K.: Mostantól minden osztályodat magadra varratod?

B. J.: Így tervezem. Annyira közel állt hozzám az osztályom – és minden bizonnyal a következő is közel fog –, hogy két éve elhatároztam: valahogy megörökítem őket. Meg is kaptam néhány embertől, hogy ez túlmegy egy határon. De hát… milyen határon?

D. T. K.: Milyenen?

B. J.: Az övén. Az én szerződésemben viszont nincs benne, hogy nem tetováltathatok magamra valamit, ami a diákjaimra emlékeztet majd. Egyébként a tetoválás végleges formáját ott találtam ki, már a szalonban.

D. T. K.: De nemcsak a tetoválószalonban szeretsz improvizálni, hanem az osztályteremben is. Az a hír járja rólad, hogy az óráidon is rendszeresen teszed.

B. J.: Igen.

D. T. K.: Ezt miért ilyen szemlesütve mondod? Ezt sem szabadna?

B. J.: Nem.

D. T. K.: Le van írva valahol, hogy nem szabad improvizálni?

B. J.: Igen. Azt tanítják nekünk az egyetemen, hogy egy pedagógusnak minden helyzetre előre megírt vázlat segítségével kell fölkészülnie. Minden órát percre pontosan meg kell tervezned. Elvileg azt is le kell írni, hogy óra közben milyen kérdéseket fogsz föltenni, és azokra milyen lehetséges válaszok érkezhetnek, és a lehetséges rossz válaszokat hogyan tudod átkötni. Ezt előre le kellene írni úgy, hogy nem vagy ott az adott helyzetben, csak papíron látod.

D. T. K.: És mi történik ezzel a percre pontosan leírt vázlattal akkor, ha hirtelen szembekerülsz harminc gyerekkel, akik nem a tanmenet alapján viselkednek?

B. J.: Nemrég előkerült a gyakorlóiskolás tanmenetem. Tizenkét oldal egy negyvenöt perces órához. Ez még a tanáromnak is sok volt, azt mondta, picit túl van tervezve. De amikor leszűkítettem, akkor is maradt nyolc oldal… Amióta elkezdtem tanítani, minden tananyaghoz csináltam különböző spirálfüzetekbe egy néhány oldalas óravázlatot. Azt kiteszem a tanári asztalra. Néha belepillantok, hogy emlékeztessen, ha elkalandozom. De legföljebb így, sorvezetőként használom.

D. T. K.: Az, ahogy te dolgozol, mennyire egyeztethető össze a Nemzeti alaptantervvel, a központi előírásokkal? A gyerekeket csak egy állami követelményrendszer alapján kell fölkészítened az érettségire, a felvételire…

B. J.: Ha valaki nagyon görcsösen a szabályzat betűjével akar mindent csinálni, akkor az, amit én csinálok, nem összeegyeztethető. Mert ezek a módszerek elvileg nem kompatibilisek a Nemzeti alaptantervvel. De közben meg a gyerekek ugyanúgy megtanulják tőlem a tananyagot, csak nem én írok elő nekik mindent, hanem ők rajzolják meg, ők rakják össze, ők alkotják meg – és közben elsajátítják. Úgy, hogy élvezik az egészet.

D. T. K.: Ez viszont a gyerekektől egy teljesen más típusú gondolkodást igényel, mint amit a legtöbb intézmény elvár és diktál.

B. J.: Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez a módszer gondolkodást igényel. A többi – az, hogy kiállok és beszélek, nem igényel gondolkodást. Ahhoz hallani kell tudni és írni. Az én szaktantárgyam, a történelem nem arról szól, hogy mennyi évszámot és csatahelyszínt tudsz felsorolni.

D. T. K.: Miről szól a történelem?

B. J.: Emberekről és társadalmakról. Sok kis történetről. A legnagyobb hangsúlyt szerintem az életmód megismertetésére kell fektetni. Étkezés, kultúra, öltözködés, használati tárgyak, társadalmi viszonyok. Abból tanulod meg, hogy egy-egy időszakban mi történt. Én a háborúk oktatásakor például mindig inkább a háttérországra fókuszálok. Miközben csata zajlik, otthon mi történik? A társadalomra milyen hatással vannak az események? Vagy, mondjuk, mi történik a fronton, amikor nincsen harc? Ebből nagyon sokat lehet tanulni.

D. T. K.: És hogyan teljesítenek a diákjaid, ha továbbtanulnak vagy, ha átkerülnek egy másik iskolába?

B. J.: Az érettségi és felvételi eredményeink azt mutatják, hogy így is megtanulják a lényeget. Az évszámok menet közben szinte észrevétlenül rögzülnek. Ettől függetlenül azért eszembe jut néha, hogy megjelenik a tanfelügyelet… és máglyára küld…

D. T. K.: Nem tudom, hogy fogadod majd, amit most mondok, de az az igazság, hogy te engem az anyámra emlékeztetsz.

B. J.: De jó!

D. T. K.: Az én anyukám színésznő szeretett volna lenni.

B. J.: Én is! Mármint színész.

D. T. K.: Igen, tudom. Ezért is mondom. Őt nem vették föl a főiskolára, és utána választotta a pedagógusi pályát. Férjhez ment, elköltözött Kaposvárra, és ott tanított évtizedekig. Úgy, mintha a katedra valójában egy színpad lenne. És nekem rólad is ez a benyomásom.

B. J.: Igen. Mert szerintem a pedagógusi munka valójában előadóművészet. Az egyik barátom nagyon viccesen azt szokta mondani, hogy ő nem tanár, hanem egy transzvesztita előadóművész.

D. T. K.: Transzvesztita?

B. J.: Bizony. Ugyanis osztályfőnökként – hiába vagy férfi -, te anyuka is vagy, meg apuka is vagy, meg minden vagy. Van olyan helyzet, amikor az úgymond nőiesebb tulajdonságaimra van szükség. Mondjuk, azért, mert egy lány elkezd nagyon sírni, és valahogy meg kell nyugtatni. Vagy szintén egy lány bejön az órára a mosdóból, és döbbenten néz rám, hogy véreset pisilt. Megjött a menstruációja, és nem tudja, mit csináljon. Akkor ott mindegy, mi van leírva a tanmenetben.

D. T. K.: A gyereket egy-egy ilyen élmény életük végéig elkíséri. Az a lány, akinek úgy alakult az élete, hogy abban a helyzetben, amikor megjött a menzesze, pont Jocó bácsi órájára ment be, ő volt mellette, soha sem fogja ezt elfelejteni. Ha valaki ezt a hivatást komolyan veszi, akkor nagyon bele lehet vonódni a diákok, a családok életébe… Ennek a súlyát, hogy viseled?

B. J.: Kívülállóként nem lehetsz jó pedagógus. Ha nem vonódsz be, nem érted meg a diákjaidat. Tudnod kell arról, ha egy gyerek életében történik valami fontos, ha segítened kell neki. A gyerekek 95 százalékban csak akkor „rosszak”, ha valami történt velük. Szerelmi csalódáson mennek át, otthon van valami, figyelemre van szükségük. Az én figyelmemre. Az elején voltak nehéz helyzetek. Amikor nekem 25 évesen egy 19 éves srác azt mondta, hogy apaként tekint rám, akkor megdöbbentem. Erősek bennem az apai ösztönök, de amikor egy mindenki ellen lázadó tinédzser ilyet mond, azzal nehéz mit kezdeni.

D. T. K.: Hogy reagáltál erre?

B. J.: Megöleltem. Ezt se szabadna amúgy, mert az intim szférájába való beavatkozásnak minősül. De szerintem vannak olyan pillanatok, amikor egy gyereket meg kell ölelni, mert, mondjuk, évek óta nem ölelte meg senki. Sajnos egyre több ilyet látok.

D. T. K.: Nem tudom nem szóvá tenni, hogy dadogsz. Nem mindig. Néha, de észrevehetően. Ehhez hogy viszonyulnak a diákjaid?

B. J.: Ez nagyon érdekes, mert ha valaki szóváteszi, azonnal abbahagyom. De az iskolában nem tudom mindig kontrollálni és titkolni. Egyszer az egyik diákom azt mondta: „Jocó bácsi, ez annyira cuki!” Eleinte féltettek a kollégáim, hogy majd cikizni fognak a gyerekek, de ez soha, egyetlenegyszer sem történt meg!

D. T. K.: Mit szólnak hozzád a szülők?

B. J.: Nagyon szeretnek – állítólag. Az elején van, aki aggódik picit, mert nem nézek ki „komoly pedagógusnak”.

D. T. K.: Ezt most miért mondod?

B. J.: Nem is értem… Manapság az van, hogy imádják a szülői értekezleteimet, ahol ugyanúgy történeteket mesélek, viccelődöm, ahogy az óráimon.

D. T. K.: Nem aggódnak, hogy mi lesz a gyerekek teljesítményével, mert nem vagy elég szigorú?

B. J.: Nem tudok róla. Mert közben meg az eredmények rendben vannak. A tanulmányiak is és emberi fejlődésben is. Mindenki, aki az osztályomból jelentkezett valahová, felvették oda, ahová menni szeretett volna. Az érettségi eredményeim is jók. Persze minden szülőben ott a félsz, amikor rábízza a gyerekeit egy ilyen „félőrültre”, mint én. De a végén elmondják, milyen hálásak, hogy én voltam a gyerekek osztályfőnöke, mert látják: mennyire imádnak tanulni. Szerintem nem kell ennél több egy szülőnek.

D. T. K.: Tavaly ilyenkor, a tanév indulása előtt, Vekerdy Tamás pszichológussal készítetteminterjút. Rengetegen elolvasták, megosztották a gondolatait. Nem bánod, ha idézek tőle néhány dolgot? Kíváncsi vagyok, mit gondolsz.

B. J.: Persze, benne vagyok!

D. T. K.: Vekerdy azt mondta például, hogy „tévedni, hibázni jó. A gyerekeket hagyni kell néha hibázni, kudarcot vallani.”

B. J.: Egyetértek. Mert ha mindentől megóvjuk az iskolában, ha minden hibáját előre kijavítjuk, ha mindig szólunk, hogy valamit nem jól csinál, akkor később pofára fog esni. Sokkal jobban megjegyzi, hogyan kell megoldani egy problémát, ha hagyjuk hibázni, majd rájön, hogy mit rontott el, és kijavítja. Én, ha látom, hogy rosszul csinál valamit, és nem lesz jó a végeredmény, nem szólok bele. Hagyom, hadd rontsa el. Aztán ha újra nekifut, és kérdez, természetesen adok egy-két tippet, hogy mit kellene átgondolnia.

D. T. K.: „Nincs értelmetlenebb dolog, mint a házi feladat.”

B. J.: Magának a klasszikus értelembe vett házi feladatnak szerintem sincs értelme. Ott vagy az iskolában egész nap, aztán hazamész, és még vedd elő a munkafüzetedet, aztán tölts ki néhány feladatot… ennek felső tagozatban és később nem sok haszna van. Alsóban, amíg a betűvetést gyakorolják, az más. De azt is inkább gyakorlásnak kellene hívni, nem házi feladatnak. Én helyette nagyon szeretem az otthon elvégzendő izgalmas kutatómunkákat, szabadon választott témában. Azt a gyerek is élvezi.

D. T. K.: „Teljesíthetetlen teljesítményt vár az iskola. Káros, hogy már általános iskolában, sőt, akár óvodában is topmenedzser képzést akarnak a szülők a gyerekeknek…”

B. J.: Igaz! Az iskola nem versenyistálló. Sok szülő egy dolgot felejt el; a gyerekét megkérdezni. Hogy akar-e balettozni, zongorázni, szertornázni, sakkozni, három nyelven beszélni, stb. Az egyik legnagyobb kényszerítő erő a szülő. Aki azt szeretné, hogy az ő gyereke legyen a leg-leg-leg… A másik az általam lóistállónak hívott nagyon elit iskolák. Ezzel nem leszólni szeretném őket, mert nagyon komoly szakmai munkát végeznek. De ebbe a gyerekek beleroppannak. Természetesen vannak olyan gyerekek, akiken már korai szakaszban látszik, hogy tehetségesek és bírják a terhelést. Nem azt mondom, hogy mindenkinek élménypedagógiával kell tanulnia. Azt kellene elérni, hogy a kitűzött célokat a gyerek állítsa föl saját magának.

D. T. K.: Ezt te hogy próbálod elérni mondjuk most, az új osztályoddal szeptembertől?

B. J.: Sok nagyon jó játék van erre. Az enyémek például szeptemberben írnak majd a 2020-as önmaguknak egy levelet, benne mindazzal, amit szeretnének elérni, amit elvárnak önmaguktól. Ez a mostani maguknak is nagyon inspiráló és motiváló, és négy év múlva is érdekes lesz, ahogy 18 évesen elolvassák, hogy mit üzent a 14-15 éves énjük. A gyerekeket érdekeltté kell tenni a tanulásban, a munkában.  De nem úgy, hogy ha kijavítod a történelem négyest ötösre, akkor kapsz egy tabletet, mert annak sosincs vége. Jövőre mit kapsz? Autót? Házat? Sok kooperatív feladatot végzünk például, amelyeken keresztül megérti, hogy ha ő nem végzi el a feladatát, akkor azzal a csapat többi tagjának, négy-öt másik embernek tönkreteszi a teljes munkáját.

D. T. K.: Egymillió kérdésem lenne még, de nem szeretnék mindent most kibeszélni belőled. Ugyanis közös munkába fogunk, felkértünk téged, hogy mostantól a nálunk, a WMN-oldalon blogolj. Írj arról, mi történik Jocó bácsi világában. Mire számíthatunk?

B. J.: Őszinteségre, minden témában. Az oktatási rendszerről, az iskolai életről, a gyerekekről, a tanárokról, a szülőkről, mindenről. Leírom, ha valami dühít, és leírom, ha valami jó történik. Kendőzetlenül. Nem kell nagyon száraz, tudományos stílusra számítani, hanem… mindezt olyan…Jocósan.

D. Tóth Kriszta

Fotók: Sztanó Alma/WMN

(Forrás:WMN)