A humor kifejezés az ókori orvoslásban a szervezetben lévő és az ember kedélyállapotáért felelős testnedveket jelölte meg. A testnedvek és a kedélyállapot közötti összefüggés ősi felismerés. A nyelvben is vannak erre utaló párhuzamok: gondoljunk csak a gunyoros, ironikus, azaz epés vagy rosszkedvű „savanyú” emberre. Hippokratész a testnedvekkel magyarázta a temperamentumok, viselkedésmódok sokféleségét. Bár azóta sokat változott a világ, úgy látszik, az antik orvostudomány aligha tévedett. Ma már világosan látjuk az összefüggést: az idegrendszer és bizonyos belső elválasztású mirigyek hormontermelése szinkronban működik, olyannyira, hogy ezt a „szervezeti zenekart” el is nevezték neurohumorális orkeszternek. A szervi és központi idegrendszeri működések, illetve a testnedvek és hormonok termelésének szabályozása szorosan összefüggenek a kedélyállapottal. Ha például jókedvűek vagyunk, a szervezetünk nagyobb mennyiségű morfium típusú hormont, endorfint termel (a kifejezés a morfium szóból származik: morfin – endomorfin – endorfin), amely fájdalomcsillapító és kedélyjavító hatású, ezenfelül kedvezően befolyásolja a gyomor- és bélműködéshez szükséges serkentőanyagok (enzimek) termelését.
Jókedvűnek lenni tehát meglehetősen nyereséges dolog. A kacagás olyan finoman masszírozza a beleinket, hogy zsigeri kocogásnak is nevezhetnénk. A kiadós nevetés a bélműködés zavarainak hatékony gyógymódja, a székrekedés legjobb ellenszere. Ezt a kissé meredeknek tetsző állítást az Egyesült Államokban kísérlettel igazolták, mely során a páciensek egyszerű nevettető kúrán vettek részt – például burleszket, vígjátékokat néztek –, s a javulás – melyet hagyományos, gyógyszeres kezeléssel nem sikerült elérni – az esetek többségében nem maradt el. Aki volt már igazán szomorú vagy depressziós, pontosan tudja, hogy az ilyen állapotokban jellegzetes tünet a székrekedés. A nevetés különleges ajándék a szervezet számára, fokozza az életfenntartó működéseket azzal, hogy ütemes mozgásoknak teszi ki a belső szerveket. Minden ilyen ütemes mozgású aktivitás vitalizáló szerepet tölt be, és együtt jár számos olyan idegrendszeri, immunológiai, biokémiai változással, amely a szervezet előnyére válik.
A nevetés „hizlaló”, de legalábbis tápláló hatásáról is érdemes szólnunk. A jó kedély és jóllakottság összetartozó fogalmak; ha például valaki „savanyú” kedélyű, az gyakorta gyomorpanaszokkal küzd. Buddha gömbölyű és joviális. A kerekded, piknikus ember általában jókedélyű, látszik rajta, hogy örül az életnek és szeret élni. A túltápláltság persze nem csak a derűs emberre jellemző. A falánkság nem ritkán a hullámzó kedélyállapot jele. A jóllakottság nyugalmat eredményez, mert megszüntet bizonyos hiányérzetet. Ez az oka annak, hogy sokan – más örömforrás hiányában – táplálkozással kényeztetik magukat. A szomorúságból keletkezett zsírpárnákat bánathájnak is nevezzük. Az édességek fogyasztása elősegíti a szerotonin termelődését, mely egyfajta kedélyállapot-javító anyag. Ezért van, hogy egy-egy szelet csokoládé olyan csodát tud művelni az emberrel. Bizonyos nőknél menstruáció ideje alatt ellenállhatatlan vágy ébred a csokoládé után. Más esetekben desszert-függőség is kialakulhat.
Ha a magyar nyelvben búvárkodunk, csodálatos felfedezésekre bukkanhatunk. Miért mondjuk például a vicc poénjára, hogy csattanó? Nem csak azért, mert valamiképp a feszültség is úgy sül ki, ahogyan a nevetés hulláma csap fel a poén hallatán, hanem azért is, mert ilyenkor ténylegesen kisülnek az agresszív energiák. A nevetésben feloldódnak a bennünk megbúvó agresszív ösztönök és szándékok, így ezek nem bántó, hanem megszelídült, „domesztikálódott” formában érik el embertársainkat. A vigyor szó a vicsorból származik, de nem csupán szóeredet szempontjából, hanem fajfejlődési értelemben is. Az állatok a vicsorgással kommunikálnak, „kimutatják a foguk fehérjét”. A mosoly az emberi kultúrában szintén üzenetet hordoz a másik ember számára: „békés szándékaim vannak, nem kell félned”. A mosoly mélyen az idegrendszerünkbe vésett készség a kapcsolatteremtésre. Az újszülött már az első órában képes a mosolygásra, a vakon született gyermek pedig, aki sohasem láthatott mosolyt szintén így fejezi ki örömét.
Ha belegondolunk abba, hogy a nevetésben nem csupán örömünket leljük, hanem agresszivitást szabadítunk fel, csapolunk le, akkor a humor fontosságát kellően érzékelhetjük. A tréfa egyfajta „pofon”, amely azonban csattanásával mindenkinek jót tesz. Jó annak, aki meséli, jó annak, aki hallgatja, arról nem is beszélve, milyen ragadós. Karinthy Frigyes „Röhög az osztály” című humoreszkje is a nevetés közösségformáló erejéről mesél.
Az Egyesült Államokban végezték el a következő kísérletet: a metróból kiáramló tömeggel szemközt haladó beépített emberek szélesen rámosolyogtak a szembejövőkre. Az emberek több mint kilencven százalékban visszamosolygással reagáltak. A kísérlet azt bizonyítja, hogy a mosoly idegenekből is mosolygást vált ki. Száz ember közül oly soknál, hogy szó sem lehet véletlenről. A nevetés és a mosoly biokémiai egészségmegóvó hatása közül különös jelentősége van az immunrendszer védelmének. Harminc perc alatt gyakorlatilag az egész immunhadsereg akciókész állapotba tud kerülni. Egy Harvard Egyetemen végzett kísérletben három csoportot vizsgáltak: az első csoport szomorú, depresszióra hajlamos személyekből, a második akut stresszben szenvedőkből, a harmadik csoport pedig olyan emberekből állt, akiknek nem volt különösebb problémája. A kísérlet alanyai egy humoros film vetítése előtt és után nyálmintát adtak. A teszt során a film előtt és után vett nyálmintákat vizsgálat alá vették, hogy következtessenek a különböző kedélyállapotú egyének immunrendszerének állapotára. A szájban lévő immunglobulinszint általános paramétere a légúti és cseppfertőzéssel szembeni immunvédelemnek. Az eredmény igazolta a várakozásokat. Az immunrendszer megerősödésének mértéke – a film jótékony hatásának köszönhetően – a depressziós, illetve a stresszelt alanyok esetében volt a legszembeszökőbb. A kísérlet jól érzékelteti az immunrendszer gyors regenerációs készségét. Akár egy mesebeli hadseregben, úgy állnak talpra a jeladó sejtek kürtszavára az immunkatonák, hogy megerősítsék a védelmi rendszert. Az ember képzelete sincs oly határtalan, mint saját szervezetének leleményessége. A jó kedélyállapot és az erős immunrendszer tehát olyannyira együtt járnak, hogy nemigen érdemes a szomorúságba beleragadnunk.
Az Egyesült Államokban négy évtizeden keresztül folytattak kísérletet ennek bizonyítására. Negyven éven át rendszeresen diagnosztizáltak egyetemről kikerült pesszimista és optimista alanyokat. Az első tíz évben a két csoport egészségi állapota között nem lehetett számottevő különbséget kimutatni, de további évek és évtizedek múlásával kiderült, hogy az ötvenes éveikhez közeledő pesszimista beállítottságú emberek körében sokkal több pszichoszomatikus betegség, keringési zavar, neuro-, illetve pszichovegetatív betegség és infarktus fordul elő, mint a bizakodó, életvidám csoport tagjai között. A pesszimizmus tehát – némileg erős kifejezéssel – gyilkos dolog.
Hiába is látja be mindezt a pesszimista ember, éppen állapotából kifolyólag aligha képes önnön erejéből változtatni lehangoltságán, borúlátásán. Úgy kell tennie, mint Münchausen bárónak, aki azt állította, hogy saját hajánál fogva rántotta ki magát a mocsárból. Így tehát jogos az a kérdés, hogyan segíthetünk magunkon mégis? Van-e erre valamilyen lehetőségünk?
Egy amerikai orvos, író, Norman Cousine, aki megtudta, hogy rosszindulatú daganata van, úgy határozott, hogy szembeszáll betegségével. Véget vetett korábbi életmódjának és az aktív kikapcsolódásnak szentelte minden idejét. Naphosszat vidám filmeket, bohózatokat nézett, mígnem állapota javulni kezdett, majd fölépült gyógyíthatatlannak tűnő betegségéből. Öngyógyítását természetesen a szokásos kezelésekkel ötvözte. A derű és vidámság még akkor is gyógyító, ha kicsiklandozzuk a szervezetünkből – az immunaktivitást is ez javítja.
A jókedvet persze nemigen lehet magunkra erőltetni, de léteznek pszichoterápiás eszközök, öröm-tréningek, ahogyan Vidovszky Gábor pszichiáter tréningjét nevezzük. Sohasem szabad elfeledni, hogy bármilyen nagy szomorúság emészt is bennünket a jelenben, mindannyiunk múltjában vannak örömteli, boldog pillanatok. Ezek felidézése, ha nem is olyan mértékben, mint megtörténtükkor, ma is fel tudnak vidítani. Minden öröm-tréning azzal veszi kezdetét, hogy az ember visszaemlékezik életének pozitív, szívmelegítő élményeire. Ezeket a pszichológiában csúcsélményeknek nevezzük, hiszen a messzeségből is jól látszanak, s úgy gondolunk vissza rájuk, mint amiért érdemes volt megszületnünk. A vizuális képzelőerőről a jobb agyfélteke gondoskodik, mely olyan, mint egy marionett-bábut mozgató hatalom. Ha felidéződik egy kép, akkor a képhez tartozó összes emlék, a maga zsigeri, vegetatív, idegrendszeri, szervi érzéseit magával hordozza, tehát az egykori öröm újra kifényesíti, felmelegíti a szívet. Ha a szervezet elkezd emlékezetben örülni, és örömben emlékezni, akkor a káros folyamatok visszafordíthatók, az örömhormonok újratermelődnek, így fokról fokra visszanyerhető az öröm képessége.
Sokszor halljuk azt is, hogy a magyar ember melankolikus, búskomor. Kérdéses tehát, hogy létezhet-e egész nemzettel veleszületett humorérzék illetve humortalanság?
Illyés Gyula a „Mi a Magyar?” című könyvében azt írja, hogy a magyarra fölöttébb jellemző a szabadságvágy és ezért a szabadságban korlátozott állapotot éli meg frusztrációként. A szabadságban korlátozott ember reakciója a szomorúság, a tehetetlenség, a beszorultság állapotát tükrözi. Ha nem vagyunk efféle korlátok közé szorítva, akkor egyáltalán nem gyenge a magyarok örömképessége.
Illyés Gyula a „Mi a Magyar?” című könyvében azt írja, hogy a magyarra fölöttébb jellemző a szabadságvágy és ezért a szabadságban korlátozott állapotot éli meg frusztrációként. A szabadságban korlátozott ember reakciója a szomorúság, a tehetetlenség, a beszorultság állapotát tükrözi. Ha nem vagyunk efféle korlátok közé szorítva, akkor egyáltalán nem gyenge a magyarok örömképessége.
Bárhol a világon éljünk, emberként a legnagyobb örömforrást az eleven, egymásra figyelő kapcsolatokban leljük meg. Örömforrás a pozitív megerősítés, a dicséret. Talán ezen van még fáradozni valónk. Megemeli a lelket, ha arról, amiért erőfeszítéseket tettünk, elismerő szavakat kapunk.
Fontos tanulságul összegezhetjük a humor, vicc, nevetés, derű és optimizmus üzenetét: magunk is felelősek vagyunk kedélyállapotunkért, és ha e vonatkozásban másnak segítünk (rámosolygással, derűs közeledéssel), akkor mi magunk is visszasugárzó derűt, jó kapcsolati atmoszférát élhetünk át – így kölcsönösen erősíthetjük testi-lelki egészségünket.
Dr. Bagdy Emőke
(Forrás: kagylokurt.hu)
