Csak egy szokásos hétvége, otthon, két kamasz gyerekkel. A nagyobbik szobájából fülsüketítő zene ordít, a koszos ruháiból szőnyeg képződött az ágya körül, a mosatlan edényekből meg tornyot épített az asztalán. A kisebbik vonyít, hogy így nem tud tanulni, de igazából nem is akar, mert tele a töke az egész iskolával, a világgal, meg velem is. Elesett a suli udvarán előző nap és szerinte nem hajlik a térde (mondjuk, amikor „csokiosztás” van a nappaliban, akkor tud rohanni, szóval vannak fenntartásaim a térdproblémáival kapcsolatban).
Én a jéghideg konyhában (nagyon öreg házban lakunk nyár óta, gyönyörű a kert, de a fűtéssel akadnak gondok) kabátban, sapkában és házi mamusz helyett, házi csizmában főzök egy kétlapos villanyrezsón, elfagyott ujjakkal. Aztán a macska felugrik a konyhapultra, és leránt egy doboz tojást.
Ennél a pontnál arra gondolok, hogy én bizony beülök a kocsiba, és padlógázzal elszáguldok valahová, messzire, csak el innen, ez kibírhatatlan.
Aztán jön a hír. Tizenhat halott. Kamaszok. Akkorák, mint az én kettőm. Egy pillanat alatt mérhetetlen szégyen fut át rajtam, még az arcom is ég tőle: bevillan, hogy meg se néztem a térdét a kicsinek, és a naggyal ordítottam, mert… már nem is tudom, miért…
A szívem felhasad. Az összes anyává válok, akik elengedték a fiukat, lányukat, segítettek csomagolni, aggódtak, és mondták: „nagyon vigyázz magadra, jó?”. Nem akarok belegondolni. Nem lehet belegondolni. Mit érezhetnek, akik itt maradtak, mit érezhettek azok a gyerekek, akik a buszon voltak? Egyből bevillan, hogy én aztán soha nem engedem el az enyéimet, nem ülnek fel buszra, ami olyan messze viszik el tőlem őket, sőt semmilyen buszra sem ülnek fel! Becsomagolom, bebugyolálom őket valami puha ruhába, ami tűzálló, ütésálló, és legszívesebben egy láthatatlan ejtőernyőt is szerelnék rájuk, de hogy leragasztom a zárakat, az biztos, kipárnázom az ajtófélfákat is, és nem, nem engedem őket el, a külvilág veszélyes, én megmondtam, igaz?! Nevetséges vagyok.
Tudom, tudom: „Nem lehet burokban tartani őket.” De akkor mit lehet tenni? Mi van a szeretettel? A szeretet nem elég?! A szeretet gyenge, semmit sem ér… Ha összetörhet egy pillanat alatt az, amit annyi, de annyi szeretettel bugyoláltak be. Szeretném egyenként átölelni az anyákat, az apákat, a gyerekeket. Szeretném enyhíteni a fájdalmukat. A lehetetlent akarom, azt akarom, hogy ez az egész legyen meg-nem-történt!
Milyen érdekes, pillanatok alatt átértékelődnek ilyenkor a szavak. Mi az, hogy hideg? A konyhám egyáltalán nem hideg, a busz roncsaiból kimászott gyerekek mezítlábas talpa alatt a föld, na az pokoli hideg.
A szégyentől még mindig égő arccal, szó nélkül odabújok a kisebbikhez (ő még engedi), és beleszimatolok a nyakába. A lábát a kezembe veszem, és a puklis-lilás térdét megsimogatom. Milyen jó, hogy állandóan baja van velem, milyen jó, hogy nyaggat, nyúz és kötekedik.
Kibírhatatlan? Az ott, ami szombat éjjel történt, az kibírhatatlan. Isten segítsen az itt maradtaknak tovább létezni.
(Forrás: anyapara.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése