Teológus, kulturális antropológus, szülésznő és újságíró-szerkesztő is vagy. Hosszú út vezetett idáig?
Nagyon hosszú. Hétgyermekes cigány családból származom, Gödöllőn nőttem fel, egy cigánytelepen. Tizenhárom éves koromtól az anyám nevelt minket, akkora szegénységben, amekkorát a legvadabb filmekben lehet látni. A leghidegebb teleken egyetlen szobában tudtunk mindössze fűteni. Ez egy furcsa kettősség, mert közben cseppet sem éreztem magam hátrányos helyzetűnek. Tudod, az ember nem fogja fel, hogy éhezik. Emlékszem, kamaszkoromban be kellett mennem egy hivatalba. Sápadt lehettem és csontsovány, mert az egyik ember rögtön ezt kérdezte: „Nagyon sokat éheztél?” Teljesen megbotránkoztam. Pedig akkoriban sokat veszekedtünk anyámmal azon, hogy miért a legkisebb testvéremnek adja az utolsó falat kenyeret, amikor én sokkal nagyobb vagyok, több energiára van szükségem, a kicsiket is én viszem az iskolába. Mégsem tudatosult bennem, hogy éhezem. Minden nehézség ellenére kifejezetten boldognak éreztem magam.
Nótár Ilona (teológus, kulturális antropológus és szülésznő) 2006 óta tart előadásokat a SOTE-n, az ELTE-n, a BME-n, a Corvinus Egyetemen és a Feldmár Intézetben (interkulturális kommunikáció, helyzetgyakorlatok, konfliktuskezelés). 2010 óta a Tudatos Életre nevelés Program vezetője. Számos civil kezdeményezésben dolgozik önkéntesként, trénerként. Mindegyik középpontjában az emberi jogok, a hátrányos helyzetű gyerekek megsegítése áll. Két könyve jelent meg: Amit a nő kíván, illetve Váratlanul címmel. Elvált, két kamaszlány édesanyja.
Mi minden tett boldoggá?
A kultúránk, az élet szeretete, a közösség, ami egymást támogatta mindenben. Ahogy az iskolából együtt jöttünk haza a telepen élő gyerekekkel. Egyáltalán nem csak azért, mert egy helyen laktunk. A közösség védelmet jelentett, a szüleink is mindig kérték, hogy együtt közlekedjünk. Hazafelé egy egész világokat eljátszottunk botokkal, kavicsokkal. Jó volt, hogy mindenkit ismerek, hogy mindenkit a családomnak tekinthetek.
Akkoriban jóval nagyobb volt a szegregáció az oktatásban, mint ma…
Én két iskolába is jártam, az egyikben külön oktatták a romákat, ott egyedül én tanulhattam együtt a többségi gyerekekkel. Anyám tudta, hogy okos vagyok, ezért még mielőtt elsős lettem, bement az iskolába, és közölte az igazgatóval, hogy semmiképp nem tehetnek be a cigány osztályba. Elég nagy felfordulást csinált, később mégis jó kapcsolata lett mindenkivel. Attól kezdve egyébként egy Nótár sem járt a „C” osztályba.
Úgy képzeljem el a reggeleket, hogy beléptetek az iskola kapuján, majd te jobbra mentél, a többi roma gyerek pedig balra?
Igen, iskola után pedig megvártuk egymást a kapuban, és együtt mentünk haza.
Egy hatéves gyerek érzi, hogy ez így nincs rendben?
Egy hatéves még nem, de egy tízéves már igen. Nem értettem, igazságtalannak tartottam, a cigányok előtt szégyelltem magam, a nem cigányokra pedig nagyon haragudtam.
Hogyan kezelte ezt a helyzetet a többi gyerek?
A cigány társaimmal bandába verődtünk, és egyfajta védőfalat húztunk magunk köré. A nem romák részben kihasználták a tudásomat, részben kiközösítettek. Egy barátom sem volt köztük.
Édesanyád háromgenerációs munkanélküli családból származik. Mit szólt, amikor elé álltál, hogy gimnáziumba akarsz menni?
Hatalmas felháborodást és félelmet keltett benne, de nem azért, mert rosszat akart. Sírt, hogy hogyan tehetek vele ilyet, hiszen a telepen kívül egyedül leszek, senki nem tud megvédeni, ő sem. Folyton azt kérdezte: „Hogy engedjelek el? Miért nem jó neked ez a hely, ahol elfogadnak, szeretnek, ahol biztonságban vagy? Nincs cipő a lábadra, honnan vegyek? Miért nem maradsz itt, és segítesz nekünk, miért nem mész el dolgozni, miért választod inkább a gádzsókat?” Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy én már a földrajz- és a törióráról tudom, hogy a világ sokkal nagyobb annál, mint amit mi, romák hiszünk. Anyám erre azt mondta: „Én is tudom, de nem nekünk.” „Dehogynem, mondtam. Nem hiszem, hogy annyi lehet csak az életem, hogy megszületek, felnövök, gyereket szülök, kiszolgálom a férjemet, felnevelem a gyerekeimet, majd meghalok.”
Elengedett, vagy el kellett szökni?
El, de majdnem belehaltunk. A szegénységre viszont nem volt megoldás, hozzá kellett járulnom a családunk megélhetéséhez. Az egész gimit végigdolgoztam, hol gyárban, hol szórólapokat, pattogatott kukoricát árulva, hétvégén, vagy épp hétköznap este.
Beszélgettem egyszer a CEU egyik kutatójával, dr. Rédai Dorottyával, aki kamaszok szexuális szokásait kutatta. Roma és nem roma gimnazistákkal készített interjút, a kutatásának pedig az volt az egyik konklúziója, hogy a randizás-kérdés kultúrspecifikus is, a romáknál ugyanis sokkal szigorúbban veszik a lányok szüzességének elvesztését, mint a nem roma családokban. Téged is nehezen engedtek el a randikra?
Természetesen. Tizenkilenc évesen ismertem meg a későbbi férjem, és elképzelhetetlen volt, hogy ne hozzá, és ne szűzen menjek férjhez. Húszéves voltam, amikor összeházasodtunk. Huszonegy évesen született meg az első gyermekem, három évvel később a második.
A családalapítással kapcsolatban az egyik legelterjedtebb sztereotípia szerint a roma nők átlagosan több gyermeket szülnek a nem romáknál. Az ezt feltételezőktől sokszor hallani olyan véleményt, miszerint ez valamiféle megélhetési forrás lenne. Miközben persze tudjuk, hogy egy gyermek felnevelése minimális szinten is nagyobb költséggel jár, mint amit a tizenkétezer forintnyi családi pótlék fedezni lenne képes. Te mit szoktál válaszolni erre?
Azt, hogy én egy hétgyermekes családban születtem, de hatalmas szegénységben nőttem fel. Mégis, végtelenül hálás vagyok az anyámnak, hogy a világra hozott. És hogy kamaszkorom óta másra sem vágyom, mint arra, hogy én is anya legyek. Mert azt hozom otthonról, a közösségemből, hogy a legnagyobb érték, áldás és csoda az anyaság és a gyerek. Nálunk a nők és férfiak szerepét az határozza meg, hogy hány gyerekkel járultak hozzá a közösség fennmaradásához, nem pedig az, hogy ezért mennyi családi pótlékot ad az állam.
A nagycsalád iránti vággyal nem összeegyeztethető a tudatos családtervezés? Többször találkoztam olyan mélyszegénységben élő nőkkel, akik harmincéves korukra sok gyereket neveltek, és ez nagyon megterhelte őket, főként fizikailag. Miközben elmondták, nem volt náluk tudatos családtervezés.
Értem, amit mondasz. Szükség lenne megfelelő prevencióra, ezért kezdtem el a Tudatos Életre Nevelés Programot. Ugyanakkor a kérdésedben van egy nagy összemosás. Nem azonosíthatjuk a mélyszegénységben élőket a romákkal. Nem csak romák élnek mélyszegénységben.
Miért vannak ekkora hiányosságok a felvilágosítás terén?
Elsősorban azért, mert a szexualitás még mindig hatalmas tabunak számít. Ráadásul a felvilágosítás ezekben a közösségekben csak úgy működik, ha romák, vagy a roma közösség számára hiteles és elfogadott személyek beszélnek erről a kérdésről.
Amikor férjhez mentél, már egyetemre jártál. Miért pont a teológia szakot választottad?
Egyrészt szerettem volna olyan irányban továbbtanulni, amivel másokon segíthetek. Másrészt ez lehetővé tette, hogy minden elvárásnak megfeleljek. A férjem szülei elvárásainak is.
Nem nézték jó szemmel, ha egy nő továbbtanul?
Ezt így nem lehet kijelenteni. Elsősorban nem a továbbtanulással van a romáknak problémájuk, ez egyben a lány védelméről, tisztességéről is szól.
Meghiúsult volna a házasság, ha a férjed szülei nemet mondanak a tanulásodra?
Persze. A férj szülei a roma közösségekben olyannyira dominánsak, hogy szülés után nekünk is a férjem szüleinél kellett élnünk. A tradíciók alapján az anyós tanítja ugyanis meg a nőt az anyaságra. Az oláh cigányoknál van is egy ilyen mondás, hogy az első gyereket az anyósodnak szülöd. Ezek kőbe vésett dolgok. Nálunk is így történt, a saját anyám is azt mondta, hogy ez így helyes.
Hogyan nézett ez ki a gyakorlatban?
Az első kislányunk születése után az anyósom fogta őt először kézbe, utána jött a férjem, és csak utána én. Ez egyébként az indiaiaknál is pontosan így van. Én, mint anya még pelenkázni sem pelenkázhattam Hannát egyedül. Nem hagyhattam sírni, és amikor már nem szoptattam, nem etethettem az anyósom nélkül.
Nem lázadtál fel?
(Nevet.) De igen, öthónapos volt Hanna, amikor levittem őt a szemben lévő parkba, egyedül. Az anyósom azonnal telefonált a férjemnek, aki a munkaideje közepén hazarohant, számonkérve.
Megnyerted ezt a csatát?
Ezt meg, attól kezdve elvihettem a gyerekemet egyedül a parkba. Viszont sok minden kavargott közben bennem. Szerettem a férjem, ezért meg akartam felelni neki is, a családjának is. Nem tudtam, hogyan lehetnék a legjobb anya. Ha olyanná válok, amilyennek ők szeretnének, vagy amilyennek a szívem súgja?
Félt, hogy a nem romák majd megváltoztatnak. Hogy elvesztem az identitásomat. Csak akkor nyugodott meg, amikor megjelent az első könyvem, és azt elolvasva megértette, hogy én örökre az ő cigány lánya maradok.Közben elvégezted a teológia szakot, majd szinte azonnal jött az újságírás, amit a szülésznő képzés követett. Mit szólt mindehhez az édesanyád, aki már a középiskolás évek előtt is féltett a többségi társadalomtól?
Gyakori, hogy egy roma értelmiségi megtagadja az identitását?
Tapasztalataim szerint igen. Ennek nagyon egyszerű oka van. A legtöbben úgy érzik, hogy muszáj hátrahagyniuk a gyökereiket, különben nem tudnak érvényesülni. Legyünk őszinték, a nem roma emberek többségének a szemében a roma származás kizárólag negatív sztereotípiákkal jár. Nehezen tudnak mit kezdeni azokkal, akik nem férnek bele ebbe a dobozba. Azért, hogy a mélyen gyökerező ellenszenvükön ne kelljen változtatniuk, általában átteszik őket a „fehérek” dobozába.
Nem abba a dobozba, amelyikben nem számít a származás?
Bárcsak így lenne, de legtöbbször nem így történik. Egy sikeres és tanult cigányról általában azt gondolják, hogy nem lehet roma. Ez akkor is így van, ha egyértelműen látszik rajta a származása. Van például egy roma orvos ismerősöm, aki kizárólag velem beszélt az identitásáról. Minden alkalommal a lelkemre kötötte, nehogy bárkinek elmondjam, hogy ő roma. Sötét bőre és haja volt, mindenki sejthette, hogy roma, a többségi társadalom mégsem kezelte őt annak, többek között azért, mert ő sem kezelte magát annak. Amikor rákérdeztem az okokra, ő is azt mondta, amit sok értelmiségi romától hallottam: kizárólag így lehet érvényesülni a nem romák között.
Tudathasadásos állapot lehet.
Nemcsak neki, az egész társadalomnak az.
Meséltél a férjed és családjának dominanciáról. Ez az összes roma csoportban hasonló?
A férfi-női szerepeket meglehetősen különválasztják mindegyik közösségben, de azért akad némi eltérés. A legnyitottabbnak a magyar cigányok számítanak, a legkonzervatívabbnak az oláh népcsoport. A beás cigányok is ragaszkodnak a hagyományos nemi szerepekhez, de érdekes módon közülük kerül ki a legtöbb diplomás nő.
Mennyire nézik jó szemmel a romák, ha valaki nem roma társat választ?
Jobban tolerálják, mint ha egy másik közösségből származó romával kötne házasságot. Az eleve kiutasítást jelent mindkét közösség részéről.
A férjed mit szólt ahhoz, hogy folyamatosan kerested az utadat?
Elfogadta, részben azért, mert neki is volt két diplomája, de ettől még otthon mindent én csináltam, a háznak pedig muszáj volt ragyognia. De mondok egy másik példát a régi és a modern szerepek konfliktusaira. Az egyik virrasztáson átmentem a férjemhez megkérdezni, hogy van (a romáknál a mai napig külön virrasztanak a nők és a férfiak). Szóba került a férfiak között a politika, amire sajnos én hosszasan reagáltam. „Vedd a kabátod, kérlek” – mondta a férjem. „Hazamegyünk.” Többet efféle szertartásokon nem próbálkoztam megtörni a hagyományokat.
A virrasztáson kívül melyek azok a szertartások, amiket minden roma közösség megőrzött a mai napig?
A házasság vagy szöktetés, a születés és a gyász szertartása.
Ez független attól, hogy vidéki vagy városi a környezet?
Igen, az említett virrasztás is Óbudán volt.
Mi történik akkor, ha valaki nem tartja be a szabályokat?
Ez fel sem merül senkiben.
A házasságon belüli hagyományos szerepek ellen sem emelik fel hangjukat azok a nők, akiket ez érint?
Nem igazán, annak ellenére, hogy ez fontos kérdés nekik. Az egyik kutatásomban tíz, magát értelmiséginek valló roma nő életét követtem, egy éven keresztül. Ott voltam minden fontos családi eseményen. Négyen voltak közülük elégedettek az életükkel, ketten azonos roma közösségből származó férj mellett, egy nem azonos roma közösségből származó férfi és egy nem roma férfi feleségeként. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a boldogságukhoz kellett az is, hogy a hagyományos értékrend változzon, vagyis hogy a férjük mellett otthon is megélhessék a teljes egyenlőséget.
Franciaországban és Svédországban létezik egy muzulmán női mozgalom, amelynek neve Se nem kurva, se nem szolga. Tagjai olyan nők, akik tiltakoznak a velük kapcsolatos többségi sztereotípiák ellen, és szembeszegülnek a saját közösségük férfitagjaival is. Magyarországon van bármilyen ehhez hasonló szervezet, vagy legalább szerveződés a roma nők körében?
(Gondolkodik.) Tudtommal nincsenek. Csak egyedi kezdeményezések vannak. Magyarországon ma egy roma ember számára az egyetlen biztos pont a roma közösség. Ha annak értékeivel, hagyományaival valaki szembemegy, a kiközösítést kockáztatja. Ez a nőkre fokozottabban igaz.
Te is szembementél a hagyományokkal, mégis tagja maradtál a közösségednek.
Tiszteltem és elfogadtam, ahogyan a családom élt. Mindössze egy másik világ részese is akartam lenni. Tény, hogy ennek a húszas éveimben jó néhány magányos év volt az ára, amikor sem itt, sem ott nem fogadtak be teljesen. És bizonyos témákról a mai napig nem lehet beszélni roma nők között. Ilyen például a feminizmus.
Ha a feminizmusról beszélni sem lehet, akkor hogyan lesz ebből egyenjogúság?
A változás eljön, ebben biztos vagyok. Olyan ez, mint egy lassan csobogó patak. A roma nők éppúgy kivívják majd maguknak az egyenlőséget, mint ahogy a világ más tradicionális közösségeiben élő nők megtették, vagy teszik napjainkban is.
(Forrás: NLCafé)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése