Ezekben a pillanatokban is ezer néma áldozat fojtja el a fájdalmát” – Hogyan tovább a #metoo után?

Hónapok teltek el a #metoo-mozgalom indulása óta, ami túlzás nélkül az egész világot felrázta. A kampányból fogalom lett, és minden olyan ember számára, akit valaha szexuálisan zaklattak, vagy hatalommal való visszaélés áldozata volt, a bátor kiállást, a történetének félelem nélküli megosztását tette lehetővé. Mindez pedig a társadalmat arra figyelmeztette, hogy ideje végérvényesen fellépni a visszaélésekkel szemben. De mégis mit tehetünk egyénként azért, hogy valódi változásokat érjünk el? Hogyan érdemes a témáról beszélgetni? Filákovity Radojka írása.

Sokan őrzünk olyan történeteket magunkban, amelyek arról szólnak, hogy valaki nem tartotta tiszteletben a határainkat, tárgyként kezelt minket, esetleg visszaélt a bizalmunkkal. Olyan történeteket, amelyeket az eset elszenvedőjeként mi szégyellünk – holott nem nekünk kellene –, és amiket legszívesebben meg sem történtté tennénk. A #metoo-mozgalom hatására az elmúlt hónapokban napvilágra került néhány ezekből, köszönhetően sok bátor nő és férfi kiállásának. Most, hogy a botrányok hullámai csitulni kezdenek, érdemes elgondolkodni azon, hogyan tovább. Mit tehetünk mi magunk annak érdekében, hogy visszaszorítsuk a visszaélések számát?

Mindenkinél máshol húzódnak a határok

A Harvey Weinstein-ügy kapcsán felszínre került zaklatásos esetek az egész világon hatalmas visszhangot keltettek, a róluk való közbeszéd azonban arra is rávilágított, mennyire egyénfüggő, hogy hol húzódnak a hátaraink. „Mindenkinek más számít zaklatásnak. Az interneten kapott kéretlen üzeneteket, a szórakozóhelyeken történő »véletlen« tapogatásokat, vagy az utcai beszólásokat sokan apróságoknak tartják, legyintenek rájuk, pedig ezek ugyanúgy megalázó helyzetek, amik rossz érzést keltenek az emberben” – hangsúlyozza a 22 éves Sofija Sibalin, majd gyorsan hozzáteszi, hogy ezeket sem szabad elbagatellizálni, mert akár komolyabb visszaélések előszelei is lehetnek. Néha pedig tényleg a vak szerencsén múlik, hogy nem történik baj. A fiatal lány nem is olyan rég épp a buszra várt, amikor leparkolt előtte egy autó, a belőle kiszálló férfi pedig határozottan felszólította, hogy menjen el vele, szeretné megismerni. „Miután nemet mondtam, elhordott mindennek. Féltem. Szerencsére nem egyedül álltam a megállóban, végül nem történt baj” – meséli Sofija. Szerinte a szexuális zaklatás rengeteg felnőtt nőt, de még kislányokat is érint különböző formákban, a #metoo-mozgalom viszont abban is segíthet, hogy a visszaéléseket ne tabuként kezeljük, a nők pedig a jövőben jobban ki merjenek állni magukért, bátrabban kifejezzék, hol húzódnak azok a határvonalak, amiket nem szeretnének, ha a másik átlépne.

Kristóf szintén a húszas évei elején jár, és ő is a kommunikációban látja a megoldást, ami segíthet visszaszorítani a szexuális zaklatásokat és a hatalmi visszaéléseket. A #metoo-kampány hatékonysága szerinte épp abban rejlik, hogy a közösségi médián keresztül rengeteg embert meg tudott szólítani, azok számára is rávilágított a jelenség létezésére, akik nem érintettek a témában. Ez azért is fontos, mert úgy gondolja, a hétköznapi emberek ereje az egységben rejlik, a visszaélésekkel szemben csak közösen tudjuk felvenni a harcot.

Sofija és Kristóf már annak a generációnak a tagjai, akik az elmúlt hónapok hatására sokkal világosabban látják a problémát, egyúttal bátrabban hallatják a hangjukat is, hiszen tisztában vannak az erejükkel és a jogaikkal. Ez persze nem védi meg őket a visszaélésektől, viszont biztosítja számukra a tudatot, hogy ilyen helyzetekben nem kell a hallgatást választaniuk, és hogy nincsenek egyedül.

#énis

Talán kevesen tudják, de a „Me Too” kifejezést – ami magyarul annyit tesz én is – először Tarana Burke amerikai színésznő, aktivista használta 2006-ban, hogy felhívja a figyelmet a szexuális visszaélésekre. Az ő nyomdokait követte Alyssa Milano színésznő tavaly októberben, amikor a Twitteren #metoo hashtaggel igyekezett minél több ember figyelmét felhívni Harvey Weinstein producer zaklatásos ügyeire. Akkor úgy fogalmazott: ha minden nő, akit szexuálisan zaklattak vagy bántalmaztak, megjelöli ezt a hívó szót a státuszában, akkor talán az emberek is érzékelni fogják, valójában milyen nagyságrendű a probléma. Az akciója annyira sikeres lett, hogy kampánnyá nőtte ki magát, és hatására nemcsak nők, hanem férfiak is előbújtak a történetükkel.

Felismerni és kifejezni a szükségleteinket

A szexuális igényeinkről való nyílt kommunikáció sosem volt még ennyire égető. Román Boglárka szexuálpszichológus szerint felismerni és kifejezni a szükségleteinket, fantáziáinkat, vágyainkat épp annyira kulcsfontosságú, mint képesnek lenni kifejezni magunkat, ha olyan történik, ami számunkra nem elfogadható. Fontos, hogy meg tudjuk húzni a saját határainkat, fel tudjuk állítani a saját szabályainkat, hogy megtanuljunk nemet mondani – még a párkapcsolatunkban is. Azzal ugyanis, hogy elsajátítjuk, hogyan lehet érzelmileg odafordulni a másikhoz, hogyan lehet kérni, illetve kifejezni, mi az, ami gátló és bántó a viszonyban, tulajdonképpen egy párkapcsolati térképet adunk egymás kezébe. „Nem szabad elfelejtenünk, hogy a saját jó érzéseinkért mi magunk vagyunk a felelősek. Az asszertív kommunikációs technikák segíthetnek abban, hogy hatékonyan, határozottan fejezzük ki érzéseinket, gondolatainkat” – teszi hozzá.

A szakértő figyelmeztet: a szexuális zaklatás egy egész életet megváltoztathat, komoly nyomokat hagyva az emberben. A tünetek skálája pedig nagyon széles, testileg és lelkileg is megmutatkozhatnak. Előfordul érzelmi elszigetelődés, depresszió, a szociális élet, valamint a magánélet háttérbe szorítása, de szexuális alulműködés vagy túlműködés, valamint különböző szexuális diszfunkciók is jelentkezhetnek, úgy, mint a vágyhiány vagy az orgazmushiány. Emellett önmarcangolás, önvád, önértékelési gondok is felléphetnek. „Jellemző lehet a saját test sanyargatása, étkezési és különböző függőségi problémák, illetve alvászavar, szorongás, pánik és kötődési nehézségek is kialakulhatnak” – fejti ki Román Boglárka. A megoldást ilyen esetekben a terápia jelenti, amelyben többek közt hangsúlyt fektetnek a saját igények, szükségletek felismerésére, kifejezésüknek elsajátítására, az énhatékonyság növelésére, az áldozati szerep átkeretezésére, az esetleges veszteségélmény feldolgozására, átdolgozására. A szexuálpszichológus szerint, ahogyan azt a #metoo-kampánynál megfigyelhettük, sokat segíthet a csoportélmény is: ha a zaklatást vagy az erőszakot elszenvedő érzi, hogy nincs egyedül, mások is átéltek már hasonlót.

Kitörni a csend birodalmából

A #metoo-mozgalomnak köszönhetően néhány hónapja megtört a csend, számos áldozat kapott erőt ahhoz, hogy megossza a történetét. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy még mindig azok vannak kisebbségben, akik az elmúlt hónapok hatására elő mertek bújni. Az sem ritka ugyanis, hogy valaki egy teljes életre hallgatásba burkolózik – általában félelemből, szégyenérzetből teszi, vagy azért, mert az elfojtástól várja a gyorsabb felejtést. Valójában viszont nemcsak az esetek felderítésében, hanem a traumafeldolgozásban és a megelőzésben is fontos szerepe lenne a kommunikációnak.

„Először is szögezzük le: a szexuális zaklatás és a hatalommal való visszaélés elsősorban nem kommunikációs kérdés, hanem munkaetikai, büntetőjogi, szociokulturális, pszichológiai, valamint genderelméleti aspektusokat egyaránt magában foglaló társadalmi probléma. Ennek ellenére a megelőzésben és a feloldásban egyaránt kulcsfontosságú lehet az érdemi párbeszéd” – mondja Pintér Dániel Gergő, PR-stratéga és válságkommunikációs szakértő. Hozzáteszi, hogy a témáról a magánemberek szintjén is beszélni kell, nem csak akkor, ha egy neves színésznő az áldozat – meg kell érteni, hogy kivétel nélkül minden ügy precedensértékű. „A társadalom mélyrétegeiben tömeges értéksérelem lappang; a konkrét esetek mellett, a nyilvánosság látómezején kívül ugyanis ezekben a pillanatokban is ezer másik izolált visszaélés történik, és ezer néma áldozat fojtja el a fájdalmát” – hangsúlyozza.

Az érdemi változáshoz a szakértő szerint elengedhetetlen, hogy a visszaélést attól függetlenül is minden esetben láthatóvá tegyük, hogy kivel és milyen közegben esett meg. Ha a közeg, amiben az abúzus történt, a társadalmi normákhoz képest sajátosabban, esetleg szabadosabban kezeli a szexualitást, úgy erre mindenképp fel kell hívni a figyelmet. Viszont az iparág legitimáló szerepére fogni a nyilvánvaló határátlépéseket cseppet sem célravezető. Ezen a ponton Pintér megemlíti a média felelősségét és képmutatását is: míg az egyik csatorna közéleti műsorában szigorúan elítélik a molesztálást, ugyanitt, egy valóságshow-ban egy órával később „teljes gázzal megy a nők tárgyiasítása”. Ez az önkényes szelekció pedig újra előhozza az érdemes, illetve érdemtelen áldozatok kérdéskörét, ami nagyon súlyos probléma, hiszen a szexuális zaklatásokról nemcsak akkor kell beszélni, ha valaki olyannal történt, aki a média számára hírértékkel bír, hanem minden esetben. „Emellett nagyon fontos, hogy ne csak az áldozathibáztatás és a tabusítás elítélése mellett foglaljunk egyértelműen állást, hanem a feltételezett elkövető instant karaktergyilkolását is mindaddig utasítsuk el, amíg minden részlet nyilvánosságra nem kerül” – mondja Pintér Dániel Gergő.

Társadalmi érzéketlenség és áldozathibáztatás

A szakértő szerint az össztársadalmi szintű változáshoz az átláthatóság, az őszinte párbeszéd feltételeit is meg kell teremteni. Ezt nehezíti, hogy az abúzusok megítélése egyáltalán nem egységes: gyakran sunnyogó, magyarázatokkal elfedő, szinte elfogadó.

„Az általános probléma kezelésén a politikai hatalom képviselőinek hallgató cinizmusa sem segít: például a családon belüli erőszak visszaszorítását célzó Isztambuli Egyezmény évek óta hiába vár ratifikálásra itthon” – magyarázza. Emellett a társadalmi érzéketlenség – ami a szociológiai kutatások alapján hazánkban az európai átlag fölött van – is hatalmas gond. A hatalommal való visszaélés kapcsán a közeg kevésbé támogató, gyakoriak a szexista érvek és az áldozathibáztató hozzáállás. „A másik oldalról nézve is előfordul, hogy átesünk a ló túloldalára: nem feltétlenül szükséges például »minden férfit kasztrálni«, aki már közeledett viszonzatlanul nőhöz. Szélsőséges hozzáállás helyett érdemes volna inkább átvenni a tengerentúli preventív gyakorlatot és a már általános iskolás korban megkezdett szemléletformálást.”

Pintér Dániel Gergő szerint a megelőzés mellett a traumafeldolgozásban és a mediálásban van kulcsszerepe a kommunikációnak. Itt fontosnak tartja kiemelni, hogy a zaklatási ügyek megítélése nagyon szubjektív – zaklatás az, amit valaki annak érez –, ez pedig büntetőjogtól teljesen független. „Ahhoz viszont, hogy a normasértő cselekményeket érdemben kezeljük, tudatosítanunk kell, hogy a jog és a büntetőeljárások fontos, de nem elégséges megoldási eszközök, nem fektetnek ugyanis kellő hangsúlyt sem az áldozatot, sem a környezetét ért károk helyreállítására, illetve a szabálysértő tettével való érdemi szembenézésre sem. Nem motiválják az elkövetőt abban, hogy vállalja és megbánja tettét, tudatosodjon benne cselekményének valós következménye, tegyen valamilyen explicit vállalást a helyreállítás érdekében, így tulajdonképpen azt sem teszik lehetővé, hogy végül újra integrálódjon a társadalomba.”

„A férfiak nem ösztönlények, a lányok fő értéke nem a külsejükben áll”

Kívülállóként számos eszköz a rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy változást generáljunk. Antoni Rita, a Nőkért Egyesület elnöke szerint első lépésként például annyit tudunk tenni, hogy változtatunk a nézőpontunkon – fontos aspektus, hogy ne az áldozatban keressük a hibát. „Ne azt a kérdést helyezzük a középpontba, hogy az áldozat miért nem szólt hamarabb, hanem azt, hogy az elkövető miért követte és követhette el a zaklatást vagy az erőszakot.” De szerinte az is lényeges, hogy ne bíráljuk az áldozatokat akkor sem, ha nem az elvárásaink szerint viselkednek. Ha személyesen nekünk bújik elő valaki, biztosítsuk afelől, hogy átérezzük a történtek súlyát, figyelmesen hallgassuk végig, és higgyünk neki. Ne nehezteljünk rá, ha nem tesz azonnal feljelentést. Sokkal többre megyünk, ha éreztetjük vele, hogy támogatjuk, és elfogadjuk a döntéseit.

Antoni Rita szerint az sem elhanyagolható, hogyan kommunikálunk az adott esetekről. „Ha kívülállókkal beszélgetünk (akár online, akár offline) egy esetről, mondjuk egy ismert áldozat kapcsán, ne kételkedjünk a szavahihetőségében, és ne bélyegezzük hisztisnek, ne mondjuk, hogy feltűnési viszketegségben szenved. A beszélgetést hallgathatja vagy olvashatja egy áldozat az ismeretségi körünkből – ne vegyük el a kedvét a segítségkéréstől, és ne lökjük őt még mélyebbre az önhibáztatásba” – mondja. Szerinte inkább tegyünk róla, hogy a beszélgetésben az kapjon hangsúlyt, hogy ezt senki sem érdemli, hogy ez bűncselekmény, ami ellen társadalmi szinten fel kell lépni. A Nőkért Egyesület elnöke hangsúlyozza: a megelőzésért sokat tehetünk, ha a gyerekeinket abban a szellemben neveljük, hogy férfi és nő egyenlő. „A férfiak nem ösztönlények, a lányok fő értéke nem a külsejükben áll, a tiszteletet pedig mindenki megérdemli.”

A nevelésen sok múlik

Az, hogy a felnövekvő generáció tagjai hogyan viszonyulnak majd embertársaikhoz, nagyban függ az otthonról hozott példától. „A mintát, amit adunk, nem tudjuk felülírni a szavainkkal, csak alátámasztani, ezért jó, ha hitelesek vagyunk. A fiaimnak a nők tisztelete szerintem természetes dolog lesz: egyrészt, mert mi a férjemmel emberként és férfi-nőként is tiszteljük egymást, másrészt az egész családunkban ez a jellemző hozzáállás” – mondja Széles-Horváth Anna újságíró, a Galagonyalány című gyereknevelésről szóló blog szerzője, két kisfiú édesanyja.

Deliága Éva gyermekpszichológus szerint azonban fontos, hogy a szülők ne csak egymás felé, hanem a gyermekük iránt is tiszteletet tanúsítsanak – ez már egészen apró hétköznapi dolgokban is megmutatkozhat. „A gyerekünk intim határainak tiszteletben tartása különösen fontos: ne kényszerítsük rá például, hogy a rég nem látott rokonnak puszit adjon, ha ezt nem szeretné. Annak ellenére, hogy a gyerekünket alapvetően szófogadásra tanítjuk, meg kell vele értetni, hogy olyan a testével kapcsolatos dolgot, ami kényelmetlenül érinti, nem kell megcsinálnia egy felnőttnek sem”. A gyermekpszichológus szerint ez azért is nehéz, mert egy bizonyos életkorban számtalan, az intim területeket érintő gondozási feladat van, amit a szülőn kívül még néhány olyan felnőttnek is el kell látnia, akinek a gyerek a gondjaira van bízva. Mivel a kicsik ilyen szempontból (is) kiszolgáltatott helyzetben vannak, ezért is fontos az önbizalom fejlesztése, illetve – ahogyan a szakember már említette – a gyermek határainak tiszteletben tartása. Így jó eséllyel meg tudja érezni, melyek azok a közeledések, amik ártó szándékúak, és túlmennek a gondoskodás miatt feltétlenül szükséges határon.

Nemcsak egy idegen, hanem a szülő is könnyen határt sérthet, és komoly károkat okozhat úgy, hogy észre sem veszi – figyelmeztet a gyermekpszichológus. A szájra puszi is egy tipikus esete annak, amikor a szülő nem tartja tiszteletben gyermeke intim határait. „Nagyon rossz gyakorlatnak tartom, hiszen egy erogén zónáról, egy idegvégződésekkel sűrűn behuzalozott részről van szó. Ez az intimitási forma a szerelmesek között megszokott, nem kell a szülő-gyerek kapcsolat részévé tenni” – hangsúlyozza Deliága Éva.

A bizalom kialakítása elengedhetetlen

A jó minta mellett kisgyermekkorban nagyon fontos a szülőkkel való partneri viszony kialakítása. Ez segít abban, hogy baj esetén a gyerek érezze, bátran fordulhat hozzánk, hogy természetesnek érezze, bármit elmondhat. „Tudom, hogy létezik kortárs közeg, ahol tapasztalhatnak majd más, rossz példát. Azonban mi éppen arra törekszünk, hogy gyerekkorukban kialakuljon az a fajta erős bizalom felénk, amivel a zsebükben, majd minket kérdeznek meg, ha kétségük támadna az itthon tapasztalt értékrendben” – mondja Széles-Horváth Anna. Szerinte nem lehetnek tabu témák itthon sem a szerelem, sem a szex, sem a testiséggel vagy a férfi-női léttel kapcsolatos kérdések. Ezeket nyíltan kell kezelni.

A gyermekpszichológus szerint is erősíteni kell a gyermekben, hogy nem kell titkolóznia előttünk – egyúttal érdemes a titok jelentését megkülönböztetni a meglepetéstől. „A rossz titkokat, a nyomasztó titkokat, a bántó dolgokat, amikről valaki azt mondta, hogy nem szabad megosztani a szülővel, azokat el szabad, és el kell mondani” – mondja Deliága Éva. Hangsúlyozza, hogy a szexuális zaklatásos eseteket éppen a kommunikációs gát tartja a felszín alatt. A meg nem értettségtől és az áldozathibáztatástól való félelem sokakban megakadályozza, hogy beszéljenek a történtekről.  A bizalomra, a jó érzelmi kapcsolatra épülő viszony a szülővel éppen azt segíti elő, hogy ilyen visszaélések ne maradjanak titokban. Szerinte azt is fontos tudatosítani a szülőkben, mennyire gyakoriak a gyerekekkel szemben elkövetett szexuális visszaélések – az esetek 70 százalékában pedig ismerős az elkövető. A #metoo-kampány hatalmas tanulsága a szülők számára, hogy erre az eshetőségre is gondoljanak. Erről beszélni kell, fel kell készíteni a gyerekeket az ilyen jellegű veszélyekre is.

Szöveg: Filákovity Radojka

(Forrás: https://noklapja.nlcafe.hu)