Apja válogatja. De a legtöbb esetben nem ott, ahol az anyák lelkében. A férfi sokkal inkább az ambíció, a rivalizálás és a játék területén éli meg a gyerekeivel való közösséget.
Ha így van, akkor a gyerek időnként tanítványa, kisinasa lesz, néha testvérszerű játszótársa, valamiféle rokon-lélek. Ami pedig a versengést illeti, ez sokkal gyakrabban jelenik meg kettőjük kapcsolatában, mint ahogy a legtöbb apa bevallaná.
A gyerekkel kapcsolatos ambíció a legpozitívabb szülői célok közé tartozik.
Benne van üzenetként az az engedély, hogy mehetsz előre, túlszárnyalhatsz akár engem is, lehetsz sikeres, jó dolog, ha van akaratod és tevékeny vagy. „Legyen belőled valaki’!”
Minden egészséges család efelé hajtja gyerekét. És ezen a téren az (egészséges) apák igazán nagyszerűek tudnak lenni. Ők általában kicsi kortól arra ösztönzik gyerekeiket, hogy merjenek, próbálkozzanak, ne féljenek az élménytől, akár a kockázattól sem.
Többnyire ez az a pont, ahol a két szülő közötti nevelési viták elkezdődnek.
Az anyának első perctől az a dolga, hogy óvja, védje, kiszolgálja a gyereket. Nem könnyű ezt a programot átállítani, és hipp-hopp teljes bizalommal elengedni a gyerek kezét, vagy magára hagyni egy feladattal.
A szorongó anyák általában csak sok év késéssel adják át gyerekeiknek azokat a tennivalókat, amelyeket kortársaik már játszva elvégeznek. Az apákra nem jellemző ez a túlóvás, ők – ha nem is feltétlenül bizalomból, de elszántan – elvárják, hogy a gyerek teljesítsen. És a gyerek többnyire teljesít is, mindkettőjük büszkeségére. Miközben az anya aggódik és rohan(na) gyereke megmentésére.
Melyiküknek van igaza? Mindkettőjüknek. Mert más elvek szerint működik az apa, mint az anya, de a gyereknek mindkét élményre szüksége van. Az e körüli vitákban olyanfajta megegyezés segíthet, amelyben apa és anya egyaránt lemondanak a szélsőségekről; azokról a megoldásokról, ahol igenis van tét: az életképtelenség, illetve a sérülés, kimerülés komoly veszélye.
Az anyák hajlamosak alábecsülni a gyerek teherbírását, az apák ugyan ezt túlbecsülni. Minél szélsőségesebb a két szülő ezen a téren, annál hevesebbek az ütközéseik.
Ha az anyai elv legyőzi az apait, a következmény az önállótlanság és az átvett, állandósult szorongás lesz, miközben az apa reményvesztetten feladja szülői elképzeléseit, és kivonul.
Ha az apai elv dominál kontrolltalanul, akkor balesetezés és az alul teljesítéstől való görcsös félelem uralja majd a gyerek életét. Az anyai elv („Védd a gyengét!”) és az apai elv („A gyenge elpusztul!”) kiegyensúlyozott aránya biztosítja a gyerek legjobb fejlődését. Ezáltal lesz majd ő maga is képes józanul mérlegelni lehetőségeket és kockázatokat.
A jó anya sokáig feltétel nélkül adja szeretetét, a jó apa teljesítményhez köti, de ehhez meg is adja a bátorítást és az elismerést. Gond akkor van, ha az apa rivalizál a gyerekeivel.
Nála nem arra szolgál a teljesítményre való kihívás, hogy esélyt adjon a gyereknek a sikerre, hanem hogy újra egyszer bebizonyítsa, hogy természetesen ő, az apa, a jobb, az ügyesebb, az okosabb. Az ilyen apák onnan ismerhetők fel, hogy szívesen teszik gyereküket nevetségessé, boldogan mutatnak rá tökéletlenségeikre, és nemigen adnak gyerekeiknek bármiben is igazat. Mindehhez még ideológiájuk is szokott lenni: „Ebből tanul a gyerek!” (Kutatások bizonyítják,
hogy nem a hibás, hanem a helyes elemek megerősítése segíti jobban a teljesítményt.) Mindez életre szóló nyomot hagy fiaikban, lányaikban. Az ő életüket a „felülkerekedni- alulmaradni” tengely uralja majd. Ez lesz az a dimenzió, amely leginkább foglalkoztatja (bénítja vagy mozgósítja) őket. Apjuk valószínűleg hasonló versengésben nőtt fel, és szenvedett sorozatos kudarcot. Nők sokkal ritkábban versengenek gyerekeikkel.
Ha történetesen ők is tartós rivalizálásban nevelkedtek (pl. testvéreikkel), ők akkor is inkább férjüket választják majd versenytársnak, gyereküket csak nagyon ritkán. Persze ennek sem kicsi az ára…
F. Várkonyi Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése