Négy év telt el azóta, hogy a lányaink megszülettek. A 26-dik hétre. Emma és Izabel, mindketten egy kilogramm alatt. Négy év telt azóta, hogy minden megváltozott. Négy év. Ennyi kellett ahhoz, hogy elhiggyük, talán most már minden rendben lesz. Talán. Ma van a koraszülöttek világnapja, ez alkalommal egy „koraanyu”, Rohr Linda írását olvashatjátok.
–
Kiveszett az erő, megszűnt az én
Nem volt könnyű ez a négy év, ami azzal a hetven nappal kezdődött, amit a koraszülött intenzív osztályon töltöttünk. Ott, ahol megtanultuk, hogy az élet tényleg a komfortzónánkon túl kezdődik, és hogy valóban akkor tudod meg, milyen erős vagy, amikor erősnek kell lenned.
És megtanultunk valami sokkal fontosabbat is:
az, aki látta, hogy az élet kezdete és vége majdnem összeért, annak örökre megváltozik a saját élete. Ha hagyja, ha nem.
Utána kiveszik az emberből a sebezhetetlenség érzése, utána évekig küzdeni fog azzal, hogy újra merjen hosszú távra tervezni, utána már nem hiszi, hogy bármi hatalma is lenne az élete felett. Kiveszik az erő, pedig erősebb, mint valaha, eltűnik az én, pedig nagyobb szükség lenne rá, mint valaha.
Emlékszem, minden egyes napon a hetven nap alatt csak azért fohászkodtam, hogy inkább én, inkább nekem legyen bajom, de a gyerekeim rendben legyenek. És a gyermekeim ma teljesen egészségesek. Négyévesek. Három nyelven beszélnek. (A férjem munkája miatt ugyanis 2017-ben Malajziába költöztünk, a lányok itt kerültek közösségbe is. Mivel az oktatási nyelv az angol, és az óvodában tanítanak mandarin nyelvet is, így a magyar mellett mára ezeken a nyelveken is folyékonyan kommunikálnak.) Semmilyen maradandó károsodást nem szenvedtek el a koraszülés miatt. Élénkek, boldogok, és az ikerség minden csodáját velejéig kiélvezik. Afféle valódi „belevaló” gyerekek lettek.
Aggódni úgy, ahogy sosem gondoltad, hogy aggódni lehet
Mi négy évig aggódtunk minden fejlődési mérföldkő előtt. Vajon tudnak majd ülni? Vajon tudnak majd állni? Vajon tudnak majd járni? Vajon tudnak majd beszélni?
Ezekre a kérdésekre a válaszokat türelmesen kivárni az egyik legnagyobb kihívás volt. Mintha tovább hordoztuk volna magunkban a koraszülött intenzív osztály életérzését.
Azt, hogy sosem tudhatod, mi történik holnap vagy egy óra múlva, egyszerűen csak hálás vagy minden velük töltött pillanatért. Mégis tudattalanul annyira aggódsz, amennyire sosem hitted volna, hogy aggódni lehet.
Hiszen megélted, hogy majdnem elveszíted a gyermekeidet. Ez egy nagyon furcsa, már-már skizoid állapot. A szíved telve szeretettel és haláli félelemmel egyszerre. Mindennap örültem, hogy itt vannak az ikrek és élnek, de fogalmam sem lett volna, mit csinálunk, ha valamelyikük mozgássérült lesz. Végül mind a ketten elérték a mozgásfejlődési mérföldköveket időben, ám mindketten a saját idejükben. Emma mindent hónapokkal előbb csinált, mint Izabel. És bár ez ikreknél ez természetes jelenség, minden erőmre szükség volt, hogy viszonylag nyugodtan kivárjam, vajon sikerül-e neki is?!
Valamit… valamiért
Aztán egy nap épp a szívműtétemre indultam, amikor az ajtóban búcsúzáskor a „kisebbik” is életében először kimondta: Anya.
Így van ez: valamit valamiért.
Az egészség nincs „csak úgy”, az egészség kemény munka eredménye. Azt hisszük, magától értetődik, az hisszük, mindent meg lehet tenni a testünkkel. Oda lehet lökni, mindent kibír.
És ha véletlenül tényleg kibírja, azt hisszük, ez a természetes.
Mikor a lányok kétévesek lettek, elkezdtem lassan magammal törődni, addig csak az ő egészségükért dolgoztunk. Akkor derült ki, hogy autoimmun beteg vagyok, hogy szívműtétre van szükségem, és hogy a sürgősségi császármetszés következtében az egyik petefészkem és a méhem feltapadt a hasfalamra. Egy év orvoshoz járás, műtét után műtét, életmódváltás, szigorú diétázás következett. Aztán pedig még egy év lelki munka követte mindezt, mert az ugyanolyan fontos.
Hol tartok ebben a munkába ma? Azt gondolom, sikerült a megfelelő (maláj) orvosokkal a gyógyszereimet, vitaminjaimat, táplálékkiegészítőimet beállítani. Malajziában sokkal nyugodtabb az élet, mint odahaza, így tudtam magamnak időt hagyni arra, hogy mindaz, ami történt velünk, felszakadjon, hogy szembe nézzek vele, és átgondoljam, merre tovább.
Nem tudom, ez otthon mennyi idő alatt sikerült volna, sikerült volna-e egyáltalán.
Valamiért Magyarországon mindenki hajtja magát és hajtja a többieket is, mintha nem érdemelnénk meg azt az időt, ami a jellemfejlődésünkhöz kell.
Márpedig ez is egy kihívásokkal teli munka. Főleg egy olyan traumatikus esemény vagy inkább események sorozata után, mint a koraszülés, a szívműtét, az autoimmun betegség, amivel meg kell tanulni együtt élni. Ilyenkor igenis meg kell állni, le kell ülni és ki kell pihenni mindazt, amin túl vagyunk. Azt hiszem, pont mostanában jött el az a pont, hogy kipihentem, hogy felállhatok és mehetek tovább.
Most már minden rendben lesz… talán
Ma, amikor ránézek a lányaimra, ahogy csacsognak, énekelnek, órákig kettesben eljátszanak, kezdek megnyugodni, hogy talán minden rendben lesz. Ma, amikor egy ismeretlen rájuk néz, el sem hiszi, hogy korababák voltak, és biztos ragaszkodik ahhoz, hogy „micsoda csoda” mindaz, amit lát.
De nem csoda ez. Hanem – megint csak: kőkemény munka. Munkája a PIC-en dolgozó orvosoknak, akik szabadidejükben a Melletted a Helyem Egyesületben karitatíve azon dolgoznak, hogy a családok integrált ellátása minél több helyen megteremthető legyen Magyarországon.
Munkája a nővéreknek, akik azokon az apró, pici lábacskákon és kezecskéken is tudnak vénát szúrni. Kíméletlen lelki munkája ez a nővéreknek, akik olykor-olykor elveszítenek egy babát, és bár ők is vele halnak, nem adják fel, nem törnek össze, és továbbra is napi tizenkét órában életet mentenek.
Munkája a szülőknek, akik akkor is álmatlanul forgolódnak, amikor minden csendes. Munkája az anyáknak, akik napi huszonnégy órában a gyerekeik mellett vannak, akik akkor is kezet fertőtlenítenek, amikor a vegyszerek már húsig lemarták a bőrt, akik steril körülmények közt kétóránként anyatejet fejnek géppel, akik rendületlenül kenguruznak akkor is, amikor a fáradtságtól már hallucinálnak, mert a pici jobban lélegzik közben.
És később, mikor már hazakerültek, az egészség kemény munkája a szakorvosoknak, a konduktoroknak, és továbbra is a szülőknek, akik folyamatosan lesben állva figyelik, mi van ma, mi lesz holnap.
A szülőknek, akik még évekkel később is bárhol és bármikor elsírják magukat, mert túl sokáig kellett túl erősnek lenniük, hiszen útközben elveszítettek valami esszenciálisat.
Végül, de nem utolsósorban az akaratereje, élni akarása a legkisebb babáknak.
Így ma este, november 17-én, mikor meglátod a lilába borult Lánchidat, gondolj rájuk! Azokra, akik mindennap az egészséges életért küzdenek, minden tizedik magyar gyermek életéért.
(Forrás:wmn.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése