Vajon megérné-e 33. születésnapját, ha most születik, a 21. század első évtizedeiben? Finanszírozná-e valaki a tanulmányait? Eljutna-e valaha is az egyetemig? Kossuth-díjas költőként tengődne csekély honoráriumából vagy a Moszkván lőné magát a hajléktalanokkal vagy a pszichiátrián heverne szedáltan a kilencedik öngyilkossági kísérlete után? 110 évvel ezelőtt született József Attila.
Minden vizsgálat azt mutatja, hogy a mai magyar iskolarendszer alkalmatlan a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására, sőt enyhíteni sem képes azokat. A rendezett körülmények között élő, illetve a hátrányos helyzetű gyerekek teljesítménye közötti különbség az évek előrehaladtával nemhogy csökkenne, hanem áthidalhatatlan szakadékká terebélyesedik. Egy olyan hányatott sorsú gyereknek, mint amilyen József Attila volt, ma sem jobbak az életkilátásai, mint 100 évvel ezelőtt. És ez sokat elmond a társadalomról, amelyben élünk.
Az irodalmi tehetségnek ma nincs nagy értéke
Bizonyos szempontból ma talán még rosszabb is a helyzet. Ha elolvassuk a József Attila életéről szóló beszámolókat, dokumentumokat, feltűnik, hogy a sok nehézség és szörnyűség közepette mindig akadtak támogatói, gyámolítói. Persze a sebzett – ahogy egy makói mentora írta róla – mindenre éhező lélekneksemmi nem volt elég. Mégis, mintha a közösség nagyobb felelősséget érzett volna, mintha fontosabbnak tartotta volna, hogy ne hagyjon elkallódni egy tehetséget.
És persze az irodalomnak is nagyobb jelentősége volt az akkori értelmiség körében. A mai társadalom a matematika- és biológiazseniket tiszteli meg a sportteljesítményeket – egy tehetségesen verselő gyerek jó esetben érdekes különc, rosszabb esetben élhetetlen lúzer.
A szomszédok adtak enni az éhes József-gyerekeknek
József Attila egy szabadszállási parasztlány és egy „félig román vagy tán egészen az”, hegyipásztor-családból származó szappanfőző munkás hatodik, utolsó gyermeke volt. Az első három gyerek korán meghalt. Jolán kilenc-, Etus öt-, Attila hároméves volt, amikor kocsmázó, kártyázó, bűvészmutatványokkal hencegő és kalandokra áhítozó apjuk egy napon szó nélkül lelépett.
A Mama depresszióba esett. Naphosszat sírt, meredt maga elé vagy a szekrényben kotorászott, tudomást sem vett éhes gyerekeiről. „A sarokba húzódtunk s csak akkor szólaltunk meg, ha már nem lehetett semmit tenni ellene: mama, éhes vagyok” – írta Jolán 1940-ben megjelent, öccse életét feldolgozó regényében.
A szomszédok szánták meg a gyerekeket, levest, zsíros kenyeret hoztak, és próbáltak életet lehetni az anyjukba. Mégis mennyi esélye volt 1908-ban egy szegény családból származó nőnek, hogy egyedül eltartsa három gyerekét? Nagyjából semmi. Pőcze Borbála albérlőket fogadott a szoba-konyhás ferencvárosi lakásba, varrást, takarítást, mosást vállalt, mégsem tudta eltartani magukat. Tömegszállásra kerültek, folyton éhesek voltak, aztán a Mama kórházba került, a három gyerek magára maradt.
Egész életében pótapákra és pótmamákra éhezett
1910-ben az Országos Gyermekvédő Liga vette gondozásba a két fiatalabb József-gyereket. Az ötéves Attila és a hétéves Etus Öcsödre került, nevelőszülőkhöz. A kutatások szerint Jolán túldramatizálta regényében a nevelőszülők kegyetlenségét. Gombai Ferenc nem volt szadista hajlamú ember, „csupán” a korszellemnek megfelelően veréssel büntette a gyereket, ha úgy látta jónak. A saját fiait is így nevelte, mint ahogy a Mama tehetetlen dühe is sokszor csapódott le a József-gyerekek védtelen testén.
Az öcsödi száműzetés mindenképpen traumatikus volt a két kisgyerek számára. A Mama ragaszkodott hozzá, hogy egy helyre kerüljenek, így legalább nem veszítették el teljesen a kapcsolatot korábbi életük valóságával. Az ötéves kisfiú így is identitásválságba került, amikor nevelőszülei a „szomszédokkal való tanácskozás után a füle hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen”. Pistaként hajtotta ki az állatokat a legelőre, és Pistaként kezdte el az elemi iskolát. Két év múlva kapta vissza a nevét, régi közegét és a Mamát.
Attilának hároméves korától kezdve valóban nem volt se apja, se anyja. A búskomor, betegeskedő, mindenféle munkát elvállalni kénytelen Mama sem a létminimumhoz szükséges anyagiakat, sem érzelmi biztonságot nem tudott nyújtani gyerekeinek. Jolán kényszerült pótmama szerepbe, de hát hogy is lehetett volna alkalmas erre tíz-tizenegy évesen? Attila valóbanéhező lélek volt: egész életében pótapákra és pótmamákra éhezett, akkora terhet téve ezzel a kiválasztottakra, hogy végül mindegyikük elmenekült a feladat elől.
A nők inkább adoptálták volna, mint hogy hozzámenjenek
József Attila halála után szabályos gyűlöletkampány indult azok ellen (főként nőkről van szó), akik nem tartottak ki mellette eléggé, nem segítették minden lehető eszközzel, hogy elkerülje a tragikus véget. Kozmutza Flóra, az utolsó nő, akinek József Attila (mindjárt a második találkozásukon) megkérte a kezét, a kivándorlást fontolgatta a költő halála után, annyira megrémült a bűnbak után kiáltó hangulattól. Végül maradt, és feleségül ment Illyés Gyulához, aki még a hetvenes években is kapott olyan névtelen levelet, melyen az állt újságból kivágott betűkkel: József Attila gyilkosa.
Szántó Juditra egy írótárs (Remenyik Zsigmond) egyenesen átkokat szórt a költő halála után: „A nő, aki hosszú éveken át rombolta nagy költőtársunk tudatát, kicsinyítette hitét, aki őt nyilvánosság előtt… sokszor megalázta, legyen magtalan, kódorogjon utcákon a festéktől megkopott hajjal vagy megkopaszodva, ocsmány szájából kihullott fogakkal, szavának eddig is kétes hitelét végleg elveszítve, kifolyt két gonosz szemével.”
Vágó Mártának is szemére vetették, hogy József Attila azután csúszott szét végleg, miután ő másodszor is visszautasította házassági ajánlatát: „Még sokkal nagyobb gyerek vagy, mint én – írta a költőnek szakító levelében –, de mivel csak két évvel vagy fiatalabb nálam, nem adoptálhatlak, pedig, akármennyire is haragszol mindig érte, ez volna az egyetlen megoldás. Nem tudsz nevelni, vezetni, nem bízok az ítéletedben, nem érezlek okosabbnak magamnál, hogy támaszom lehetnél, csak sokkal-sokkal jobbnak, emberebbnek, tisztábbnak, igazabbnak, és ezért nagyon szégyenlem magam előtted!”
József Attila folyton szerelmes volt. Valachi Anna irodalomtörténész József Attila asszonyai alcímmel adott ki kötetet, amelyben bemutatja azokat a nőket, akik hosszabb-rövidebb hatással voltak a költőre. Húsz név, húsz történet szerepel a könyvben – rövid élete alatt ennyien (sőt ennél is többen) játszottak szerepet a költő fantáziáiban és hétköznapi valóságában. Sokan közülük idősebb, férjes asszonyok. Visszatérő motívum, hogy Attilát ellenállhatatlan, tehetséges gyereknek tartják, de nem komolyan vehető férfinak.
Mások nem a nőket, hanem a pszichoanalízist okolták
Egész életében ordítva és toporzékolva követelte a szeretetet a nőktől, azt, amit a Mamától nem kapott meg. Szántó Judit, aki hat évig élt együtt a költővel, hat öngyilkossági kísérletéről számol be ez alatt az idő alatt. Két alkalommal Attila éjjel kinyitotta a gázcsapot, hogy mindketten meghaljanak. Gyömrői Edit vőlegényének boxerrel ment neki, az analitikusnőt késsel próbálta szeretetre kényszeríteni. Ha ilyesmiről hallunk a hírekben, elborzadunk: micsoda emberek vannak! Csakhogy ez az ember közben a magyar irodalom legszebb, legmélyebb verseit írta meg. Az élet furcsa, perverz csodája, hogy a nyomorból néha – elképesztően ritkán – szépség születik.
Mások nem a nőket, hanem a pszichoanalízist okolták József Attila korai haláláért. Úgy vélték, az analízis során Attila olyan traumákkal szembesült, amelyeknek feldolgozására nem volt képes, ezért a terápia csak rontott az állapotán. Ő maga azonban így vallott erről Vágó Mártának élete utolsó évében: „A nagy verseim sohasem jöttek volna létre, ha az analízisben nem értettem volna meg a gyerekkori dolgok összefüggését a későbbiekkel. Ott oldódtak fel az elfojtott mondanivalók.”
Az európai kultúra természetesnek tartja, hogy a nagy művészet szenvedésből születik. Számunkra a teljesítmény nagyobb érték, mint az emberi élet. József Attila verseit olvasva az ember hajlamos úgy érezni, hogy ezért megérte pokolra menni. És közben elfelejtjük, hogy az a szerencsétlen, aki ezeket írta, mérhetetlenül áhítozott a szeretetre, hogy a szeretet visszatartsa őt oly dolgok elkövetésétől, amelyeket félt megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna, ha szerették volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek, s akit ezenkívül azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. (Szabad ötletek jegyzéke)
