Az apák felelőssége (Szendi Gábor)

Ha a felelősségről esik szó, bevallom, nekem mindig az apák felelőssége jut eszembe. 
Nem csak azért, mert apa vagyok, nem csak azért, mert annyi felelőtlen apát látok, hanem azért is, mert az apaság és a felelősség szavak bonyolult viszonyban vannak egymással.

Szeretek a kályhától elindulni, s az én kályhám az evolúció. 
Sokáig úgy gondolták, az erkölcs emberi találmány, mára kiderült, hogy csak részben van így. 

Emberben is, de állatokban is, genetikailag kódolt erkölcsi érzék működik, amely kritikus helyzetekben "megmondja" mi a teendő. 
Számos alapvető morális kérdésben ösztönösen tudjuk a helyes választ, mielőtt még gondolkodtunk volna rajta. 
Az evolúciós morálkutatás rafinált történeteket eszel ki, hogy bizonyítsa, erkölcsi döntéseink automatikus folyamatok következménye, amit általában utólag ruházunk fel észérvekkel.

Kétségtelen, hogy erkölcsi szabályok olyasmiket írnak elő, ill. tiltanak, amiket az emberek maguktól nem feltétlen tartanának be. 
Ennek oka, hogy az erkölcsi előírások gyakran a közösségi érdeket, vagy az egyén távoli érdekeit képviselik, aminek az azonnali érdek gyakran ellentmond. 
Tipikus példája ennek az altruizmus. 
A minap láttam egy videót két majomról. 
Mindketten egy megoldandó feladatot kaptak, amit az egyik majom elbukott, a másik pedig megoldotta. 
Utóbbi jutalmul kapott egy banánt, amit elfelezett és odaadta a hoppon maradt majomnak. 
Világos, hogy az aktuális helyzetben a szerencsés majom sokkal szívesebben megette volna a banánját, minthogy elfelezze a másikkal, és nem azért osztotta meg, mert előre gondolkodott volna, hogy jól jön ez még neki fordított helyzetben. 
De erkölcsi érzéke olyan viselkedést sugallt neki, ami hosszú távon az ő érdekeit is szolgálta.

A nő, a férfi és a gyermek

A nő is, a férfi is génjei elterjesztésében érdekelt. 
Csakhogy míg a férfinek ehhez elvileg öt perc aktivitás is elég, a nő befektetése kilenc hónap terhesség, egy nem minden veszély nélküli szülés, és 15 év gyermeknevelés. Ezt befektetési aránytalanságot a nő sokféleképpen igyekszik csökkenteni, például gondos párválasztással, rejtett ovulációval, feltételekhez kötött szexszolgáltatással, stb.

Tekintve, hogy a férfiak és nők aránya minden társadalomban nagyjából egyenlő, ezért a nők szabad teherbeejtésében a férfit a többi férfi korlátozza. 
Ha a férfi szaporodni akar, márpedig ez létének a célja és értelme, akkor meg kell felelnie a nő szabta feltételeknek. 
A nő akkor választja a férfit, ha az hajlandó a közös élet terheit megosztani, pl. segít élelmet szerezni, védelmet nyújt a különféle támadásokkal szemben, kedves és figyelmes, stb. 
De ha már a férfi ennyit fektet a kapcsolatba, szeretne biztos lenni abban, hogy a közösen nevelt gyermekek valóban tőle származnak. 
Ezért sokat kell a nő körül sürgölődnie, hiszen a rejtett ovuláció miatt bizonytalan a nő megtermékenyülése. 
A nő pedig nem feltétlen a "férjétől" szeretne megtermékenyülni, találhat ő erre alkalmasabb férfit is, ha a "férj" nem elég szemfüles. 
Az anyaság mindig biztos, csak az apaság lehet kétséges. 
A nyugati társadalmakban a kakukkfiókák arányát átlagosan 10%-ra becsülik. 
Férfi-nő kapcsolata egy évmilliók alatt kicsiszolt keretrendszer tehát, ami viszont sosem jelentett abszolút garanciákat a férfi felelősség vállalását illetően. 

Lássuk be, a férfi igazi érdeke az apasága biztosításáig terjed, a gyermek felnevelése már soktényezős dolog. 
Abban segíteni fognak a nagyszülők, mai világunkban pedig még a szociális intézmények is. 
A férfinek tehát személyisége függvényében nagy a mozgástere abban, hogy áldozatos, gondoskodó, gyermekszerető apaként, vagy léha alkoholistaként vegyen részt a család életében.

Az apaság

Az apaság evolúciósan meglehetősen bizonytalanul kidolgozott szerep. 
A természeti népek vizsgálata betekintést enged az ősemberi lét rejtelmeibe is, hiszen akik ma kőkorszaki körülmények közt élnek, ugyanígy éltek 50-100 ezer évvel ezelőtt is. 
Vannak természeti népek, ahol az apa gondoskodó, vannak természeti népek, ahol egy gyermeknek több apja van, de a természeti népek többségében az apa csak úgy vagyogat, de túl sok terhet nem vállal magára. 
A kínai Na népnél pedig nem is ismerik az apaság fogalmát, a gyerekeket mindig a nő rokonai nevelik fel. 
Antropológusok úgy becsülik, hogy a férfiak átlagosan napi 15 percet foglalkoznak a gyerekkel, az is inkább csak játék, nem pedig gondoskodás. 
Még ennyi energiát sem ölnek mostoha gyermekeikbe. 

Mivel a törzseknél a párok időnként felbomlanak és új párok alakulnak ki, a nők viszik magukkal előző kapcsolataikból származó gyerekeiket, így a mostohaapaság inkább szabály, mint kivétel. 
Azt se higgyük, hogy a férfi a családfenntartó. 
A vadászó-gyűjtögető népeknél az ennivaló 60-70%-át a nők gyűjtik össze, ugyanis a bogyók és gyökerek biztosabban fellelhetők, míg a vadászat kockázatos dolog, a férfiak gyakran térnek vissza üres kézzel. 
Sok törzsnél az asszonyok a férfi említésekor csak legyintenek, mert szerintük sokat esznek, de kevés hasznot hoznak.

Összességében nézve az apák a gyerekekkel vadászó-gyűjtögető társadalmakban foglalkoznak a legtöbbet, már kevesebbet a kertgazdálkodást űző népeknél, s a pásztornépeknél az apák nem sokat tőrödnek a gyerekkel. 
A későbbi korokban az apa vagy dolgozott, vagy harcolt, a gyerek ellátása az asszony dolga volt.

A manapság elvárt apaszerepnek tehát igazából evolúciós előtörténete szórványos. 
Sosem szabad elfelejtenünk, hogy agyunk a kőkorszakra van optimalizálva, mai nemi szerepeinket a mi korunk igényei és ideáljai termelték ki.

A modern férfi-nő kapcsolat

Az utóbbi hatvan évben alaposan megváltozott a férfi-nő kapcsolat. amit az ipari forradalom munkáskéz igénye idézett elő. 
A nő munkába állása egyrészt távlatilag megteremtette a gazdaságilag önálló nő lehetőségét és kitermelte a fogamzásgátlás szükségességét. 
A fogamzásgátlás egyfelől felszabadította a nőt, másfelől viszont elértéktelenítette. 

A régebbi korokban, monogám világunkban a férfi nemi életének egyetlen biztonságos és legális módja a házasság volt. 
A férfit csak akkor tekintették társadalmilag felnőttnek és megbízhatónak, ha már házas volt. 
Ehhez igyekezett a férfi először egzisztenciát teremteni, s a házasság majd a gyermekáldás volt a férfi élet megkoronázása.

A fogamzásgátlás megjelenésével a szex kockázatmentessé vált mind a férfi, mind a nő részére. 
A szex végleg elvált eredeti evolúciós értelmétől, a gyermeknemzéstől. 
A szex kockázatmentessé válása radikálisan átalakította férfi és nő kapcsolatát. 
A férfinek többé nem kellett a szexért házasodnia, és feleségért, gyermekért felelősséget a nyakába vennie. 
A megváltozott keretrendszerben egészen más személyiségű férfiak és nők nőnek fel, akik merőben mást kezdenek gondolni házasságról, családról, gyermekvállalásról. 
A nők végre tanulni akarnak, a férfiak pedig egyre messzebbre szeretnék kitolni a legényélet végét, és szeretnék jó sokáig felelőtlenül élvezni az élet gyönyöreit. 
A nő, mi mást tehet, kényszerűen alkalmazkodik a helyzethez. 
Egy ideig egy nőnek ez nem is esik nehezére, hiszen a nők végre először a történelemben, tanulhatnak, és kiélhetik önmegvalósítási vágyaikat. 
Ám amikor a biológiai óra jelez, hogy most már ideje volna a gyermekvállalásnak, a nő, ha körülnéz, csupa elköteleződni nem akaró korabeli férfit lát, akik élvezni akarják az életet, nem pedig terhek és felelősség alatt nyögni.

E helyzet szülte azt, hogy ma már a legtöbb gyermek élettársi kapcsolatban és nem házasságban születik.

A gyermek és az apukája

Egyre több lélektani és szociológiai tanulmány és könyv jelenik meg a hiányzó vagy távollévő apa okozta rejtett traumákról. 
Régebben a válás nem csak azért volt ritka, mert sokáig szinte lehetetlen volt elválni, hanem mert a felek komolyan gondolták a holtomiglan-holtodiglan esküjét.
A 20. századi individualizmus terjedésével a válás is egyre könnyebbé vált, s ma már a házasságok fele válásba torkollik. 
Nem ritka a két-három gyermekes párok szétválása sem. 
Az élettársi kapcsolatok pedig még bomlékonyabbak. 
Olyan világot teremtettünk, amiben a férfi a legrosszabb tulajdonságait valósíthatja meg.

Az élettársi kapcsolat olyan kompromisszum, amiben a nő lement a kapcsolati minimumig, ami viszont a férfinek az elköteleződés maximuma. 
Az élettársi kapcsolat minden szempontból bizonyíthatóan hátrányt jelent, egyedül azt a célt szolgálja, hogy a férfi szabadnak érezhesse magát. 
Sok férfi bizonygatja, hogy a házasság "csak papír", de ha "csak papír", miért is ne lehetne aláírni? 

Az élettársi kapcsolat valójában "mintha" kapcsolat, ami van is, meg nincs is. Visszatükröződik ez abban is, hogy a férfiak az élettársi kapcsolatban keresnek a legkevesebbet, az ilyen kapcsolatokban felnőtt gyerekek nélkülöznek a legtöbbet, s az élettársi kapcsolatokban a legbizonytalanabb a felek anyagi helyzete is. 
Mindez azért van, mert évekig-évtizedekig lebegtetve van, meddig is fog tartani a kapcsolat, s a bizonytalanba senki nem akar tiszta erőbedobással mindent beleadni. 
Sok férfi fél vállalni az elköteleződéssel járó felelősséget, s az ilyen átmenetiségben született gyerekek felvállalása is csak ímmel-ámmal történik.

Ma már válni sem nehéz, de az élettársi kapcsolatot felbontani még könnyebb: elég csak elköltözni, hátrahagyva a korábbi életet, gyerekestül, élettársastul.

A férfi és a felelősség

Jó okunk van azt gondolni, hogy sok férfitől meglehetősen idegen a gyermekért vállalt felelősség gondolata. 
Sok férfi gond nélkül lelép, mások ugyan döcögve ellátják apai feladataikat, de sokszor csak a társadalmi elvárásoknak akarnak ezzel eleget tenni. 
A gyermek evolúciósan fogyóeszköz volt. 
A felelősségvállalás erkölcsi kategória, azaz eszmények és ideák nevében önként vállalt áldozat, aminek megtérülése nem garantált. 

Individualista korunk az egyén boldogulását fölébe helyezi a család és a gyermek érdekeinek. 
Egyre több a diszfunkcionális család, s az ebben felnőtt fiúk megismétlik gyermekeikkel saját sorsukat: nem vállalnak igazi, mély felelősséget a felnevelésükért és boldogulásukért. 
A társadalom egyre inkább kettéválik annak mentén, hogy lesznek majd az elkötelezett házasságok, melyekben a férfi és a nő együttesen vállalják a felelősséget gyermekeik felneveléséért, de egyre több gyermek fog felnőni laza, gyakran változó összetételű mozaik családokban.

(Forrás: tenyektevhitek.hu)

Egy apa útmutatója, hogy milyen férfihez menj feleségül

Mivel a férfiak ismerik legjobban a férfiakat, ezért érdemes ennek az apukának a tanácsaira hallgatni, aki leírta a lányának, hogy milyen irányelvek alapján válasszon magának egy életre társat.

1. Randizz vele, ha boldoggá tesz, de menj hozzá, ha meg is nevettet!

Randizz egy olyan férfivel, akivel boldognak érzed magad, de ahhoz menj feleségül, aki úgy igazán, teljes lényedben meg tud nevettetni, hogy belefájduljon a hasad. 

Randizz vele, ha elmúlik tőle minden fájdalmad, de akkor menj hozzá feleségül, ha csak ő képes még akkor is mosolyt csalni az arcodra, amikor a legrosszabb formádban vagy. 

A világ nem túl kedves hely, sokszor okoz fájdalmat. Legyél biztos benne, hogy olyan emberrel vagy, aki elviselhetőbbé teszi az életet. 

A humor az intelligencia remek mércéje, ráadásul fel is dobja a szürke, unalmas hétköznapokat.

2. Keress sebhelyeket a kezén!

Jó jel, ha valaha készített a két kezével valamit, vagy esetleg megvédte magát. 

Ez azt jelenti, hogy nem fél kiállni magáért, és nem tart attól, ha létre kell hoznia valamit, még akkor is, ha csak egy IKEA-bútor összeszerelése során szerezte a sebhelyeket.

 Azt jelenti, hogy hajlandó küzdeni, neked pedig ez kell, ha vele szeretnél élni.

3. Mielőtt igent mondanál, legalább egyszer lásd mérgesnek, ijedtnek és betegnek

Hozd ki belőle a legrosszabbat, tudnod kell, mi vár rád a sötétebb napokon. 

Fedezd fel a függőségeit, figyeld meg, hogy eléd helyezi-e ezeket, vagy kordában tudja tartani mindet. 

Nem tudod megváltoztatni, a teljes csomagot kell szeretned, ha összekötöd vele az életed. 

Ha bizonyos részeit most utálod, akkor nyolc évvel később elviselhetetlennek látod majd.

4. Bízz a megérzéseidben!

Ha bármikor nem érzed magad biztonságban mellette, ne gyárts neki kifogásokat, csak állj fel és lépj le.

5. Ha a pénz fontosabb neki, mint te, akkor később te leszel az utolsó a sorban

Az egy dolog, hogy esetleg sokat keres, ha nem hajlandó kifizetni a vacsorádat. 

A pénz és a szerelem ősellenségek, a válások 62 százaléka a pénz miatt következik be. 

Legyél biztos benne, hogy fontosabb vagy a férfinek, mint a jövedelme.

6. Ahogy egy férfi bánik az állatokkal, megmutatja, hogyan bánik a gyerekekkel

Ha azt látod, hogy veri a kutyáját, máris pakold össze a cuccodat, és költözz el. Az állatok feleannyira sem idegesítőek, mint a dackorszakos gyerekek. 

A gyerekeid gyönyörűek lesznek, de biztos lehetsz benne, hogy olykor idegtépően viselkednek majd. 

Azt is figyeld meg, hogyan viselkedik azokkal, akik kevés pénzt keresnek. 

Ha velük durván bánik, veled is úgy fog. 

A türelem és az empátia végtelenül fontos dolog egy kapcsolatban.

7. Ha nincs teljesen oda érted, akkor nem érdemel meg téged

Ha nem látja, milyen tökéletes vagy, akkor az az ő hibája, nem a tiéd. Van olyan férfi, aki felismeri majd, hogy milyen értékes kincs vagy. 

Maradj erős. Ha azt akarja, hogy változz meg, akkor állj ki magadért. 

Csodálatos vagy úgy, ahogy vagy!

(Forrás: nlcafe.hu)

Édesanyák imája felnőtt gyermekeikért

Hiszek benned, gyermekem,

Hiszem, hogy amit elérhetsz, az a végtelen.

Minden, miért jó szívvel dolgozol,

Majd egykor Téged igazol.

Lépésenként juthatsz el a célig,

Élvezd az utat - az idő sosem késik!

Használd a MOST erejét napjaidon,

S még Te is csodálkozni fogsz magadon!

Dacolva szelekkel és idővel,

Megállsz majd hittel és erővel.

S egyszer - talán még láthatom -

Fenn állsz majd a csúcsokon,

S kiáltasz: „Boldog vagyok, mert sikerült,

Minden szép álmom teljesült!”

7 örökérvényű igazság, amikre Forrest Gump tanított meg minket

1. Soha nem fogod megtudni, mire vagy képes, 

ha meg sem próbálsz belevágni egy új kalandba.

Forrest már gyermekkorában megtanulta, milyen kegyetlen a világ. Mivel csak egy speciális szerkezettel a lábán tudott járni, társai folyamatosan csúfolták. Egy apró, szőke kislány azonban barátjává fogadta, és hogy megvédje a folyamatos zaklatásoktól, azt tanácsolta neki: “Fuss, Forrest, fuss!” Bár addig a pillanatig Forrest a szerkezet miatt képtelen volt erre, Jenny miatt mégis megpróbálta. Egyre gyorsabban és gyorsabban haladt előre, a főiskolán pedig már a hihetetlen tempójából élt meg. Akarat, kitartás, bizalom – el se tudjuk képzelni, milyen fontosak ezek az élethez.

2. Ha barátokat szeretnél, neked is annak kell lenned.

A filmtörténelem egyik legszebb barátsága volt az, ami Forrest és Bubba között alakult ki, amíg Vietnámban harcoltak. Nem csak azért, mert hátukat egymásnak vetve aludtak, hogy megvédjék magukat a sártól, de nem is azért, mert Forrest visszament a sérült Bubbáért, miközben záporoztak körülötte a golyók; hanem azért, mert Bubba halála után Forrest csak érte dolgozott, és valóra váltotta az elhunyt fiú álmát. Ilyen az igazi barátság.

3. Figyelj a körülötted lévő világra!

Míg Forrest keresztül-kasul befutotta Amerikát, nem felejtett el időt szánni azokra az emberekre, akik időközben társául szegődtek. Sőt, észrevette a természet szépségeit is, a tavat, ami olyan tiszta volt, hogy az égbolt hiba nélkül tükröződött benne, és azt, ahogyan a sötétség narancsos-vöröses-kékes színekben játszó naplementével kezdi meg ideiglenes uralkodását. Mindig figyeljünk arra, mi zajlik körülöttünk: hallgassunk, lássunk, érezzünk!

4. Csináld azt, amit szeretsz, nem számít, mi az!

Forrest imádta nyírni a hatalmas pálya füvét kis, speciális kocsijával; nem számított, hogy már nem kellene ezzel foglalkoznia, tovább gurult ide-oda, és élvezte az így eltöltött időt. Kívülállók számára talán bolondságnak tűnt, de ő tudta, hogy ez boldoggá teszi őt, és nem foglalkozott senkivel. Mi is maradjunk mindig hűek önmagunkhoz, és merjük vállalni azt, amiben valóban örömünket leljük.

5. Mindig törekedj a pozitív gondolkodásra és az elfogadásra!

Amikor Dan hadnagy elveszítette a lábát a vietnámi háborúban, depressziós lett. Minden segítséget elutasított, önmagát és a sorsot hibáztatta, és egyre lejjebb csúszott a lejtőn. Később azonban csatlakozott Forresthez, és együtt üzemeltették a Bubba emlékére megvásárolt rákászhajót. Dan hadnagy nem csak a habokat szelte át számtalanszor, hanem a lelkét is újra meg újra beutazta, és megbékélt a helyzetével. Képes volt arra, hogy pozitívan, bizakodva tekintsen az előtte álló évekre, és célokat tűzzön ki maga elé. Rengeteget tanulhatunk tőle!

6. Adni jó!

Forrest egész élete abból állt, hogy másoknak adott, miközben ő vajmi keveset kért. Kitartóan szerette Jenny-t, sporteredményeivel sikeressé tette főiskolai csapatát, katonaként tanúsított bátorságával pedig büszkévé nemzetét. Reményt öntött Dan hadnagyba, és rengeteg pénzzel segítette Bubba családját, miután a fiú elhunyt. Nem azért adott, mert elvárta a viszonzást, hanem azért, mert segíteni szeretett volna – tisztán, őszintén, hátsó szándék nélkül.

7. Légy nyitott, és várd a váratlant!

Ahogy Forrest mamája mondaná: “Az élet egy doboz bonbon, soha nem tudhatod, mit veszel ki belőle!”

(Forrás: harmonikum.com)

A szeretet hatalma

Számomra az igazi szeretetet a feltétel nélküli elfogadás jelenti. (Irányi Ágota)

Nem az a gazember, aki hazudik, hanem akinek nem lehet megmondani az igazat (Vekerdy Tamás)

Vekerdy Tamás pszichológusnak a gyermekek szülők iránti ősbizalmának megőrzéséről, és a hatékony tanulásról-tanításról szóló gondolatait idézte a Librarius.hu kortárs kult magazin, amelyek Galambos Ádám evangélikus teológussal és Deák László evangélikus lelkésszel való beszélgetésükkor hangzottak el. 

Mit tanulhatunk a gyerekektől?

A kérdést Galambos Ádám tette fel Vekerdy Tamásnak  és Deák Lászlónak a PIM-ben tartott beszélgetésen.

Vekerdy két szóval válaszolt: spontaneitást és kongruenciát. A gyerekek spontának, mert a bennük megnyilvánuló érzelmeket, gondolatokat leplezés nélkül, azonnal és őszintén kifejezik, és kongruensek, azaz önmagukkal és a gondolataikkal azonosak, nem játsszák meg magukat, nem hazudnak. Ekkor hangzott el az az idézet is:

“Nem az a gazember, aki hazudik, hanem akinek hazudnak, akinek nem lehet megmondani az igazat.”

“A gyerek őszinte, spontán, azonos önmagával és ez legnagyobb értéke gyermeki mivoltának, ami visszafojtható, de akkor megváltozik, megromlik. 

Eljutunk a nevelés alapvető kérdéséhez, hogy melyiket fogadjuk el: legyél, aki vagy, és ehhez segítek, megteremtem a környezetet és megismerlek. Nem ugyanaz mint a “csinálj amit akarsz”. Vagy ott van a másik út, a képmutatásra nevelésé, “legyél akivé én akarlak tenni”, de ez az örök harcok útja. 

Ahány gyerek, annyiféle érdem, intelligenciából nyolcféle létezik, de az iskola csak az értelmi intelligenciát kéri számon.

Az iskolában megfelelés nem lesz azonos az életben való megfeleléssel, Churchill rossz tanuló volt, Petőfi megbukott, Stephen Hawking későn tanult írni, olvasni.”

A beszélgetés közben felmerült az ősbizalom kérdése is, ami alatt Vekerdy a gyermekeknek szüleik felé eredendően meglévő bizalmat érti, és amivel a gyermek együtt születik. A pszichológus szerint a legnagyobb trauma az, ha ez a bizalom megrendül.

“Kamaszkorban mindent fekete-fehérben lát a gyerek, de ha nem veszett el az ősbizalma a szülei iránt, akkor húsz-huszonegy éves korára a szülő visszakapja a gyermekét, mint kiegyensúlyozott, fiatal felnőttet, nem fog elsodródni.”

A modern iskola nem tanít, 

mert ott a tanulás a fontos

“A finn iskolában létezik ugyan alaptanterv, de van mellette egy miniszteri levél, amelyben kijelentik, hogy a pedagógus alkalmazza a megfelelő helyzetben, de ne tartsa be szigorúan.

A beszélgetés a lényeg, a tananyagot nem befejezni kell, hiszen a gimnáziumi anyag 9%-ára emlékeznek a 20-30 év közöttiek úgy, hogy alkalmazni is tudják. A lényeg az elmélyedés a jelenségben, az élmény és az öröm amely hozzá társul, ami jóval az iskola vége után is fenntartja az érdeklődő nyitottságot. 

Élmény, érzelmi megragadottság nélkül nincs hatékony tanulás.

Magyarországon nem pedagógus adta ki az első élményalapú tanulásra építő tankönyvet, hanem a Szegedi Rendőr-főkapitányság, mert a külföldi referens bemutatta a statisztikákat, hogy ott ahol élményalapú pedagógia van érvényben, csökken a fiatalkorú bűnözés és a visszaesők száma.”

Vekerdy Mérei Ferencet idézte, amikor az mondta, hogy ahol untatnak, onnan menekülj.

“Az ember nem unalmas, a tananyag sem, nem kell untatni a gyerekeket.”

(Forrás: Lemon.hu)

Így fejlesszük a gyerek érzelmi intelligenciáját!

Szülőként valószínűleg mindannyian azt szeretnénk, ha gyerekünk kiegyensúlyozott lenne, jól boldogulna az életben és velünk is jó kapcsolatot ápolna úgy a születésétől kezdve nyugdíjas koráig. 

Sajnos, erre semmi garancia nincs, még akkor sem, ha mi mindent jól csinálunk – ugyanakkor azért léteznek olyan, tudományosan alátámasztott módszerek, amelyek növelik a „sikeres nevelés” esélyét. Talán a legtöbbet vizsgált ilyen módszer az úgynevezett érzelmi fejlesztés.

John Gottman és munkatársai évtizedekig vizsgálták a szülő-gyermek interakciókat különböző helyzetekben, és ezek alapján többféle szülői hozzáállást azonosítottak be. 

A vizsgált gyerekeket aztán figyelemmel kísérték, és megnézték, melyik típusú nevelésnek milyen későbbi hatásai vannak. 

A tapasztalatok arra utalnak, hogy a legjobb módszer az érzelmi fejlesztő típusú nevelés: az ilyen szülők gyerekei később ellenállóbbak lettek a stresszel szemben, jobban bírták a kamaszkor nehézségeit, jobban teljesítettek az iskolában és kevesebb pszichés zavarral küzdöttek.

Gottman nemrég magyarul is megjelent könyvében rendkívül gyakorlatiasan, ugyanakkor tudományos alapossággal foglalja össze, mit is jelent ez az egész, miért nagyon fontos, és konkrétan mit kell csinálni – ha csak egyetlen könyvet olvas el a gyereknevelésről, akkor az legyen az!

Milyen típusú szülő vagyok?

A szakember összesen négy szülőtípust azonosított be, amelyek leírásából viszonylag könnyű magunkra ismerni, de ha nem megy, a könyvben találunk egy erre vonatkozó kérdőívet is. 

A négy alaptípus között persze vannak átmenetek, az azonban biztos, hogy nem mindegyik szülői hozzáállás tesz jót a gyereknek.

A legjobb, ha érzelmi fejlesztő szülők vagyunk: az érzelmi fejlesztő szülők gyerekei képesek lesznek felismerni és szabályozni saját érzéseiket, megoldani problémáikat, önértékelésük stabil lesz és társas helyzetekben jól kijönnek másokkal.

Akik nem érzelmi fejlesztő szülők, azokat három csoportba sorolják, az alapján, hogy mit kezdenek a gyerek negatív érzelmeivel – vagyis hogyan viselkedünk, amikor a hároméves visít, a nyolcéves zokog, vagy épp a kamasz ajtót csapkod és duzzog.

1. Elutasító szülők: akik semmibe veszik vagy bagatellizálják a gyerek érzéseit.

2. Helytelenítő szülők: akik ennél eggyel tovább mennek, és kifejezetten megszidják vagy megbüntetik a gyereket, ha negatív érzést mutat.

3. Laissez-faire, vagyis be nem avatkozó szülők: akik elfogadják a gyerek negatív érzelmeit és együttéreznek azzal, de nem állítanak korlátokat és megoldást sem kínálnak.

Mi baja lesz a gyereknek attól, ha a fenti három módszer valamelyikébe tartozunk? 

Az elutasító szülők jelentéktelenként kezelik gyerekeik érzelmeit és/vagy igyekeznek gyorsan elterelni róluk a figyelmet. 

Ebből a gyerekek megtanulják, hogy érzéseik nem jogosak, azaz ne figyeljenek arra, mit éreznek, ami pedig eléggé meggátolja az érzelemszabályozás megtanulását.

Az ilyen gyerekek nehezen kezelik saját érzéseiket, társas nehézségeiket, nagyobb hatással van rájuk a stressz. 

A helytelenítő szülők, akik még kritizálják vagy büntetik is az érzelemkifejezést, ugyanezt okozzák, csak nagyobb mértékben.

A laissez-faire szülői stílus elsőre nem is tűnik olyan rémesnek, hiszen a gyereknek mindent szabad, érzéseit kifejezheti, megértést kap – eddig szuper. 

Csakhogy, ha nem kínálunk útmutatást a viselkedésre vonatkozóan, nem tanítunk problémamegoldó technikákat a gyereknek és nem szabunk határokat, akkor a gyerek nem tanulja meg szabályozni az érzéseit, nehezen fog tudni koncentrálni és nehezebb lesz számára a barátkozás, a közös játék más gyerekekkel (később meg más felnőttekkel).

Nem direkt csináljuk

Sok szülő merő jó szándékból hagyja figyelmen kívül a gyerek érzéseit, mintha az nem számítana – vagy épp ezzel akarják bátorságra, kitartásra nevelni. 

A rémálmából sírva felébredő ötévesnek például jó szándékkal azt mondjuk: „nincs mitől félned” – a gyerek azonban az ilyen helyzetekben elfogadja a szülő értékítéletét és saját érzéseit kérdőjelezi meg.

Ha ezt sokat csináljuk, a gyerek megtanulja, hogy ő úgyis „rosszul érez”: ha mindig érvénytelenítjük az érzéseit, elveszíti az önbizalmát, rosszabb esetben nem tanulja meg beazonosítani és kezelni a negatív érzéseket, ami pedig a kiegyensúlyozott élet egyik fontos alapja.

A legtöbb szülő a saját gyerekkorából hozza ezeket az automatizmusokat: örököljük a gyerekek érzelmeinek figyelmen kívül hagyását szüleinktől, ahogy ők is örökölték nagyszüleinktől. 

Néha tudatosan veszünk át helytelen nevelési mintákat („apám is vert, mégis rendes ember lettem”), gyakrabban öntudatlanul, automatikusan ismételjük, amit gyerekként tapasztaltunk.

A gyerekekkel való együttérzés pedig valóban nem könnyű feladat, hiszen a hároméves problémái (leesett egy gombóc fagyi, nem tudja felvenni a kedvenc nyuszis pólóját, mert mosásban van, az a kisfiú elvette a homokozólapátomat, igaz, hogy itt egy másik, de nekem az kell) felnőtt szemmel gyakran megmosolyogtató kis bagatell hülyeségnek tűnnek. 

A hároméves számára azonban ezek ugyanolyan horderejű problémák, mintha mi leejtenénk egy egész üveg 2007-es évjáratú Chateau Latour vörösbort, a fontos tárgyalás napján nem találnánk a power dress-ünket, és reggel kiderülne, hogy kollégánk bitorolja ergonomikus irodaszékünket, nekünk meg hagyott egy kissámlit.

Nyugi, meg lehet tanulni!

A szakember szerint mindenkiből válhat érzelmi fejlesztő szülő, csak akarni kell, na meg megtanulni hozzá néhány technikát és gyakorolni őket. 

A nehézségek jelentős része ugyanis abból fakad, ha az ember nem érzelmi fejlesztő családban nőtt fel – így könnyen lehet, hogy saját érzelmeit sem tudja beazonosítani vagy jól kezelni.

Az első lépés tehát az lesz, hogy legyünk tisztában a saját érzelmeinkkel: az érzelmi tudatosság azt jelenti, hogy képesek vagyunk felismerni saját érzéseinket és beazonosítani azt, hogy a másik ember vajon adott szituációban mit érezhet. 

Ehhez kapunk a könyvben egy ún. érzelmi tudatosság-tesztet is, amit kitöltve kiderül, hol állunk ezen a skálán - ha pedig rosszul, akkor néhány tippet az érzelmi tudatosság fejlesztéséhez.

A második lépés, hogy legyünk tisztában a gyerek érzelmeivel – vagyis amikor épp visít, zokog vagy duzzog, akkor képesek legyünk viszonylag jó közelítéssel megtippelni, hogy most ez a gyerek éppen vidám, szomorú, szégyenkezik, nyugodt, dühös, frusztrált, unatkozik, megalázott, fél, meglepett, vagy micsoda. 

Ha eddig eljutottunk, az már fél siker, ugyanis az érzelmi fejlesztés az alábbi lépésekből áll:

1. Azonosítsuk be, mit érez most a gyerek.

2. Ismerjük fel a lehetőséget, hogy most taníthatunk valamit a gyereknek és/vagy közelebb kerülünk hozzá.

3. Hallgassuk meg a gyereket, és ismerjük el az érzés jogosságát.

4. Segítsünk a gyereknek abban, hogy megnevezze a saját érzéseit. (A kutatások szerint az érzelmeink megnevezése már önmagában egy kicsit nyugtató hatású az idegrendszerre).

5. Jelöljük ki a határokat és/vagy segítsünk megoldani a problémát: hiszen bármilyen érzést elfogadunk, de bármilyen viselkedést nem.

Vagyis: a visító háromévesnek mondjuk azt, hogy: „ilyen mérges vagy? 

Látom, hogy nagyon mérges vagy, én is nagyon mérges lennék, ha elvennék a játékomat! De megütni akkor sem szabad Pistikét. Nézd, mi lenne, ha... (megoldási javaslat)”.

Minél nagyobb a gyerek, annál nagyobb a tér a párbeszédre – vagyis a kiskamasz lánnyal megbeszélhetjük, mit érez, amikor szünetben nélküle vihorásznak a barátnői, biztosíthatjuk róla, hogy hasonló helyzetben mi is rosszul éreznénk magunkat, majd ezt követően kitalálhatnánk közösen lehetséges megoldásokat.

A legfontosabb, hogy egyik lépést sem szabad kihagyni: az együttérzés nélküli határszabás és tanácsadás nem sok mindenre jó, de az sem jó, ha csak együttérzünk és sosem szabunk határt a viselkedésnek vagy nem segítünk a problémamegoldásban.

Az apák szerepe

Gottman kutatásai során még egy nagyon fontos és sokszor elhanyagolt dolog is kiderült. 

A legtöbb nevelési szakkönyv ugyanis kimondva vagy kimondatlanul anyáknak íródott. 

Az anyák általában több időt töltenek a gyerekkel (főleg pici korában, de sokszor később is), hiszen apa dolgozik és a gyereknevelés hagyományosan női szerepkör. 

A korai pszichológiai elméletek még ehhez képest is végtelenül túlhangsúlyozták az anya szerepét: mintha az anya-gyerek kapcsolat kettősén kívül csak valahol a távolban létezne egy harmadik szereplő. 

Pedig az apának akkor is nagy szerepe van, ha időarányosan esetleg valóban kevesebbet van jelen. 

A kutatások ugyanis azt állapították meg, hogy a gyerekek fejlődésére hatalmas hatással van az, hogy apjuk melyik fenti csoportba tartozik. 

Természetesen az anya milyensége is befolyásolja a gyerek fejlődését, de az apa hatása sokkal szélsőségesebb, mind pozitív, mind negatív irányba. 

Az érzelmileg eltávolodott, kritikus apák hatalmas károkat tudnak okozni: az ilyen gyerekek rosszabbul teljesítenek az iskolában, többet verekszenek és az egészségi állapotuk is rosszabb.

Ezzel szemben az érzelmi fejlesztő típusú apák rendkívül jó hatással vannak gyerekeik fejlődésére: az ő gyerekük nagyobb eséllyel lesz jó problémamegoldó és könnyebben kezeli későbbi társas kapcsolatait – azaz apaként rengeteget tehetünk gyerekünk érzelmi jóllétéért.

Jó, köszi, de mi van, ha szakad az eső, késésben vagyunk és fagyiért hisztizik?

A szakember szerint szerencsére nem kell minden egyes pillanatban az érzelmi fejlesztést „csinálnunk”: vannak olyan esetek, amikor igen nehezen menne vagy épp totál lehetetlen. 

Ilyen helyzet, amikor szorít az idő: ha tényleg komolyan sietünk valahova, akkor úgyse tudjuk hitelesen előadni, hogy most ráérünk meghallgatni és komolyan venni a csemetét. 

Persze, érdemes azért súlyozni: ha az érzelmi fejlesztés miatt fél órával később érnénk a játszótérre, az talán nem olyan nagy gond, mintha családilag lekéssük a Budapest-Vancouver járatot.

Érzelmi fejlesztésre alkalmatlan helyzet az is, ha a szülő épp idegbeteg: fáradt, stresszes, nyúzott, kimerült, feje fáj. 

Ilyen pedig szinte biztosan előfordul szülőségünk során, talán egynél többször is. 

Gottman szerint ezekben a helyzetekben az a megoldás, hogy halasszuk az érzelmi fejlesztést egy későbbi időpontra. Ezt meg is mondhatjuk a gyereknek – hogy most nem tudunk ezzel foglalkozni, de majd este lefekvés előtt / holnap ebéd után / később megbeszéljük. 

Persze ilyenkor azért illik valamikor később valóban időt szakítani a dologra, hiszen ha minden egyes konfliktushelyzetre azt mondjuk, hogy „majd később megbeszéljük”, de a később sose jön el, az már nem érzelmi fejlesztés.

Puskás Pálma

(Forrás: divany.hu)

Hogy esnek át gyerekek a gyerekvédelem hálóján?

A gyermekvédelem egy-egy botrányos gyermekbántalmazási ügy vagy gyerekhalállal végződő eset kapcsán szokott a figyelem középpontjába kerülni. Mi működik rosszul? Elkerülhetők lennének ezek az esetek? Szilvási Lénával, az SOS Gyermekfalvak programigazgatójával beszélgettem, aki három évtizede dolgozik a gyermekvédelemben.

Szilvási Léna

Fotó: Dívány

Évekig bántalmazta, kiközösítette a nála nevelkedő gyereket egy Somogy megyei nevelőszülő. Hogyhogy nem tűnt fel senkinek évekig, hogy ilyen rosszul bánik a kislánnyal?

Nevelőszülőnek lenni nehezebb, mint szülőnek, és a szülő is elkövethet mindenféle hibákat. A nevelőszülőt a nevelőszülői tanácsadó háromhetente látogatja, nagyon jó szeműnek kell lennie, hogy észrevegye az apró jelekből, mi történik a családban. De a tanácsadó feladata elsősorban nem is az ellenőrzés, hanem a támogatás lenne.

Nagy érték, ha valaki nevelőszülőséget vállal, ha már felvette, kiképezte a hálózat, akkor az első időben nagyobb támogatást kellene adni neki, hogy megbirkózzon a nehézségekkel. Ugyanakkor persze fontos, hogy ha bármilyen problémát észlel, akkor látogassa gyakrabban, küldje el pszichológushoz, szupervízióba.

Egy pár éve bevezetett rendelkezés miatt 12 év alatti gyerek nem élhet intézetben, csak nevelőszülőnél, így most a nevelőszülőket intenzíven toborozzák, még mindig hiány van belőlük. Esetleg emiatt alkalmatlan emberek is átcsúsznak?

Nincs tökéletes szűrőrendszer. Egy nem ismert problémákkal és környezetből érkező gyerek nevelésében rengeteg nehézség lehet, az ennek kezelésére való alkalmasságot nehéz előre kiszűrni. Ezért kellenek a támogató rendszerek később.

A nevelőszülők érthetően érzelemvezérelt emberek, nagy vehemenciával fognak bele a tevékenységbe, a gyerekszeretet motiválja őket, de sokszor többet fektetnek egy feladatba, mint amennyit fel tudnak dolgozni, nagy a kiégés veszélye. Ha nem kapnak támogatást a nehéz helyzetekben, akkor érzelmileg kifáradnak 2-3-4 év múlva, és a gyerek ellen fordulhatnak.

Az említett nevelőszülő tipikusan a kiégés tüneteit mutatta: a vér szerinti gyerekeket előtérbe helyezte a nevelt gyerekkel szemben, ami azt mutatja, hogy nem tudott megbirkózni a feladattal. Egy vér szerinti szülő is egyre durvább eszközökhöz nyúl, ha nem boldogul a gyerekével, a nevelőszülő is, ha úgy érzi, nem kap támogatást.

Időnként bejárja a sajtót egy-egy hír az intézetekben uralkodó botrányos állapotokról. A kaposvári Zita gyermekotthonban például egymást terrorizáljak a fiatalok, túlzsúfolt és leharcolt a létesítmény, a nevelők tehetetlenek.

Ez az előző problémának a tobzódása, felerősödése. Az intézmények alulfinanszírozottak, a bérkeret nem elég, hogy jól képzett szakembereket vonzzanak a lakásotthoni munkába, ne lepődjünk meg, hogy a nevelési nehézséggel rendelkező gyerekek túl sok problémát jelentenek a munkatársaknak. Ez kiégéshez, hihetetlen stresszhez vezet, felerősödnek azok a személyiségvonások, amelyek az agressziót, az elutasítást tükrözik a gyerek felé, ez fokozza a gyerek negatív viselkedését.

A szülő-gyerek kapcsolat akkor tud jól működni, ha a felnőttben van elég tartalék a gyerek érzelmi elfogadásához. Egy megterhelt nevelői környezetben, ahol nem elég a szakember, nincsenek megfizetve, nem kapnak támogatást, nem tudják megbeszélni a kérdéseiket, ott ez a gyerekre is kivetül. A gyerek viselkedési problémái fokozódnak, erősödik az agresszió. Ez egy családban is tetten érhető, hát még egy nagy intézményben, ahol természetszerűen személytelenebbek a kapcsolatok.

Említetted a forráshiányt. Ki lehet jönni a gyerekek után járó állami normatívából?

A finanszírozás átláthatatlan. A normatív támogatás durván egymillió forint gyerekenként évente a gyerekvédelemben. Ez nem elegendő, átlagosan inkább kétmillió forintból lehet ellátni egy állami gondozott gyereket. Nagyok a különbségek: a nevelőszülői elhelyezés kevesebből is kihozható, de egy lakásotthonban vagy gyerekotthonban inkább 4 millió forint fölött van egy gyerek költsége, egy speciális szükségletű vagy például fogyatékos gyerek ellátása is drágább. Sajnos ez a normatívában nem tükröződik.

Egy jobban működő rendszer a finanszírozásban is differenciál. Ausztriában az állam többet fizet egy lakásotthonért, mint egy nevelőszülőnek, mert tudja, hogy a fenntartása drágább, emiatt a civil szolgáltatók bátrabban belefognak egy ilyen tevékenységbe. Plusz erőforrásokkal, erőfeszítésekkel jó szakembergárdát is lehet egy gyerekotthonba csábítani. Ausztriában heteken belük képesek nyitni egy lakásotthont, ha hirtelen sok gyerek bekerül. Magyarországon nem éri meg lakásotthont fenntartani. Ha az állami támogatás reálisabban tükrözi a szükséges kiadásokat, akkor megjelennek a versengő szolgáltatók, és ha van verseny, akkor be lehetne zárni egy olyan intézményt, amely botrányosan működik.

Fotó: Dívány

Magyarországon ráadásul az a különleges helyzet, hogy az egyházi fenntartók kiegészítő támogatásban részesülnek, ők 70 százalékkal több pénzt kapnak ugyanarra a gyerekre, igen igazságtalan módon. Az SOS az egyetlen civil szervezet, amely fenntart nevelőszülői hálózatot, minden más civil csatlakozott valamelyik egyházhoz. Egyébként még a magasabb egyházi fejkvótából sem lehet fenntartani egy lakásotthont.

Te kevesled az évi egymillió forintot, de most sok anya és apa arra gondol, hogy az ő gyerekére nem jut havi nyolcvanezer forint.

Köztudott, hogy a gyereket és különösen a több gyereket nevelő családok körében a legnagyobb a szegénység. A gyermekvédelem állami feladat és nem olcsó: fenn kell tartani egy hálózatot, szakmai vezető kell, könyvelő kell, nevelőszülői tanácsadó kell, el kell utazni a tanácsadónak a nevelőszülőhöz. Ezeket a gyerekeket hordani kell ide-oda, fejlesztésre, gyógytornára, pszichológushoz, hisz sok lemaradásuk van a korábbi traumák miatt. Csomó járulékos költsége van egy hálózatnak, ami egy család működésében nem jelenik meg költségként.

De ma az állami gondozásban élő gyerekek egy részét a szegénység és az azzal összefüggő problémák miatt emelték ki a családból, holott havi 80 ezerből a szülő is egész jó életet tudna biztosítani nekik.

A szakellátás (állami gondoskodás) nagyon drága, ezért az alapellátást (megelőzés) kellene erősíteni, hogy minimalizáljuk a szakellátásba kerülő gyerekek számát. Hisz oda súlyosabb állapotban érkeznek a gyerekek, ott egy stigmát kapnak, ott is traumákat szereznek. Az a cél, hogy csak a legvégső esetben kerüljenek ide a gyerekek.

A gyermekvédelmi törvény ki is mondja, hogy anyagi probléma miatt nem lehet kiemelni gyereket a családból, az állam kötelessége lenne, hogy a hajléktalan gyerekek problémáját megoldja. Magyarországon nem oldották meg a szociális bérlakások kérdését, ma 5 százalék alatt van az arányuk a lakáspiacon, ezzel megteremtettük azt a 10-20-30 százalékos réteget, akiknek a lakás biztosítása állandó bizonytalanságot vagy lehetetlen helyzetet teremt.

1994-től pár évet foglalkoztam hajléktalan családok átmeneti otthonával, és már akkor látszott, hogy háromféle család kerül be a hajléktalanellátásba. Az egyik csoport, akik a rendszerváltáskor egyszerre szorultak ki a munkaerőpiacról és a lakáspiacról, sose fogják tudni megfizetni a piaci árú albérleteket, ők vagy tartósan hajléktalanokká válnak, vagy szörnyű lakáskörülmények közé kerülnek, esetleg az ország szegényebb részeire költöznek, egyre jobban ellehetetlenülve. A mai napig ezeknek a családoknak a további generációi termelődnek újra.

A másik csoport a bántalmazó férj, élettárs elől menekülő nők. Egy gyenge támogatórendszer felépült ennek kezelésére, de nem elégséges, és a közvélemény még mindig nagyon keveset tud a családon belüli erőszak kezeléséről, esetleges a törvényi szabályozás.

A harmadik csoporttal pedig a mai napig nem foglalkozunk tudatosan, ők azok a nagyon fiatal szülők vagy elsőgyerekes szülők, akik nem rendelkeznek jó családi mintákkal, állami gondozásból vagy rossz családi környezetből jönnek. A szülők még nem készek érzelmileg 1-2-3 gyerek nevelésére, nem képesek megbirkózni a nehézségekkel.

Fotó: Dívány

Ez mutatkozott meg a szigetszentmiklósi gyerekbántalmazási ügy vagy a devecserigyerekgyilkosság esetében (Utóbbi esetben egy férfi halálra rázta élettársa héthónapos csecsemőjét). Beindul egy ciklus, ahol a szülők a gyerekeiket hibáztatják, nem képesek megbirkózni az állandó sírással, nem tanulták meg a napi ritmust kialakítani, nincs eszközük, hogy fegyelmezzék a síró, dacos gyereket. Belezuhannak egy családi káoszba, amitől az iskolázott szülők is kikészülnek, de ahol semmi támasz nincs, se egy tapasztalt nagymama, se egy kedves szomszéd, ott még nehezebb.

Ezek a családok elzárkóznak, félnek segítséget kérni a védőnőtől, gyerekorvostól. A gyerekorvos hol megérti őket, hol latinul beszél. Ezeknél a családoknál gyakoribb az egészségtelen terhesség, több a stressz, dohányoznak, a magzat rosszabbul fejlődik, több a koraszülés, a fejlődési rendellenesség.

Csomó kockázati tényezővel rendelkező gyereket kapnak azok a szülők, akik a legkevesebb erőforrással rendelkeznek. Halmozódnak a problémák, az egészségügyiek is. Az SOS-nél acsaládmegerősítő programunkban dolgoztunk egy mélyszegénységben élő családdal, ahol három kisgyereknek van ételallergiája, amit a fiatal szülő nem tudott kezelni, intenzív segítség kellett a családnak.

A terhesség 9 hónapja is nagyon más egy olyan családban, ahol mindenki várja a baba érkezését, és egy olyan családban, ahol sok a bizonytalanság. A rossz családi mintákkal rendelkező, súlyos szegénységben, albérletben élő nő számára a terhesség csupa szorongás: hova teszem? mit adok neki enni? elfogadja a társam? Valószínűbb, hogy az anya elfárad ilyen körülmények között. Ezekkel a szülőkkel sokszor két szinten kell foglalkozni: párhuzamosan kell a gyerekkel és az anyával.

Ha például adott egy 17 éves anya, aki maga intézetben nőtt fel, az anyja elhagyta, a gyerek apja elhagyta, dacból megtartotta a gyereket, és egyáltalán nem érzi a gyerek jelzéseit, akkor egy jó szakember egyszerre segíthet megértetni a gyerek jelzéseit, és ezzel párhuzamosan foglalkozik az anya érzéseivel, például a saját szüleivel szemben. Ezt hívják kétgenerációs beavatkozásnak.

Persze ha nincs elegendő erőforrás, akkor szükséges a gyerek kiemelése a családból. Ennél gyerekbarátabb megoldás az, ha intenzíven dolgozunk a családdal, ami akár napi több órás jelenlétet is jelenthet a család otthonában.

De ez hiányzik a magyar rendszerből...

Sokat segítene, ha megyénként egy vagy több mobil teamet felállítanának, amihez kell egy pszichológus, egy szociális munkás és egy autó. Talpra lehetne állítani a családot, de az egymilliót fel kellene használni ehhez. Egyébként nem elég akkor segíteni, ha a szülő kéri, a gyerek jogán kell segíteni.

A városokban az a jellemző, hogy egy családdal több ember is foglalkozik, de nem ugyanabba az irányba húzzák a család szekerét. Volt, hogy tíz ember foglalkozott egy családdal, de egy se magyarázta el az anyának, hogy ő mit tehet a gyerekei érdekében. Magyarországon nem működnek az informális támogató rendszerek, a szomszédok. És ahol működik, ott sem veszik észre, nem támaszkodnak rá.

Erősíteni kéne a gyereket nevelő családok kapcsolati hálóját. Sok helyen lehetne találni segítő szándékú embereket, nem igaz, hogy a gyerek osztályában vagy a szomszédok között nincs egy rendes szülő. Falakat építünk, pedig a természetes közösségeket kellene erősíteni.

A sajtón időnként végigfut egy hír, hogy a szülei halálra vertek vagy éheztettek egy gyereket. Ilyenkor felmerül a kérdés: hol volt a gyermekvédelem addig?

A szakkönyvek tartalmazzák azokat a jeleket, amelyekre fel kell figyelni a családgondozónak, védőnőnek bántalmazás esetén. Nem csak a kék foltok árulkodóak, de az is, ha az anya elveszti a kapcsolatát a gyerekkel, ha behúzott függöny mögött élnek, nem viszi gyerekorvoshoz. Kockázati tényező, ha a szülők fiatalok, frissen kerültek össze és nincs mögöttük családi háttér. Ilyenkor nem elég megkérdezni a szülőt, hogy hogy van. Devecseren meggyőződésem szerint látható volt az interakciós probléma az anya-gyerek, anya-apa között. Ilyenkor sűrűbb látogatás kell, ha kockázati tényezők vannak. Itthon viszont nem létezik ilyen kockázat-felmérési protokoll. Amíg nincs intenzív családgondozás, addig több gyereket fognak kiemelni a családból.

Nemrég egy másfél éves gyöngyösi kislány halt éhen, tele hűtő mellett, egy nem éhező családban. A csontsovány gyereket fél éve nem látta orvos, a szomszédok szerint a család bezárkózott, az apa nem engedte, hogy bárkivel beszéljenek, nem engedték be a védőnőt…

A védőnőnek ismernie kell a jeleket, hogy valami nincs rendben a családban. A bezárkózás erős jelzés, hogy takargatnak valamit. Kérdés, jelzett-e a védőnő a gyermekjóléti szolgálatnak és ők mit léptek, lehet, őket sem engedték be a lakásba. Van egy pont, mikor a rendőrök törik rá az ajtót a családra, de a részletek ismerete nélkül nem tudni, mindenki megtett minden lépést, vagy súlyos mulasztás történt ebben az esetben.

Miért éhezteti valaki halálra a gyerekét?

Vagy pszichésen sérült az illető, vagy olyan bántalmazóról  van szó, aki a gyerekeit, feleségét is félelemben tartja. 

Nagyon különböző megyénként annak a tűréshatára, hogy miért vesznek egy gyereket állami gondozásba. Van, amikor már azért is, mert hiányoznak a polgári életforma feltételei, máskor súlyos bántalmazások esetén sem.

Abszolút! A szakma nem biztosít elég útmutatást arra, hogy mit kell csinálni, nagyon eseti, hogy mi történik a gyerekkel, hogy mit lép a gyermekjóléti szolgálat. A gyermekvédelmi törvény kimondja, hogy csak végső esetben lehet gyereket kiemelni a családból. De azt nem mondja ki, hogy ne adjuk meg a megfelelő támogatást a családnak.

Fotó: Dívány

Nem elég havi egyszer látogatni a családot, mint a szigetszentmiklósi ügyben egy háromgyerekes, rossz szülői képességekkel rendelkező családnál. Ezzel csak tartósítják a gyerekek rossz helyzetét. Közben fel kellene mérni a gyerekek fejlődését érintő kockázatokat, és ezekre lépéseket tenni.

Minden nehéz sorsú gyerekben vannak erősségek, lehetőségek, minden szülő-gyerek kapcsolatban vannak erősségek, lehetőségek és ezeket kellene tudni kiaknázni. Egy nehéz sorsú szülőnek is rengeteg jó oldala van. Más szemléletre kéne felépíteni az egész támogató rendszert, nem csak az ellenőrzésre. Ehhez persze pénzügyi és humán erőforrást is biztosítani szükséges.

Ha már a szigetszentmiklósi ügyet említed: hatályon kívül helyezte a Fővárosí Ítélőtábla az elsőfokú ítéletet, mert az elsőfokú bíróság nem megfelelően járt el a szexuális erőszak ügyében. Új eljárást kell kezdeni. Ennyire nem bizonyítható 2016-ban Magyarországon, hogy a szexuális bántalmazás megtörtént-e?

Magyarországon még mindig nem állt fel az a szakmai testület, ami megállapíthatná. A bíróságok nem rendelkeznek azzal a szakemberhálózattal, akiknek a kompetenciája egyértelmű. Szégyen, hogy nincs egy ilyen csapat, akihez egyértelműen fordulhatna a szakma segítségért. Innentől a bíróság munkája is esetleges. Évekig elhúzódnak a tárgyalások. Mi ez, ha nem bántalmazás? Nem az a gyerek érdeke, hogy évente újra kihallgassák. Egyszer lenne szabad kivizsgálni, de a legjobb szakembergárdával.

Miért félnek úgy a szakemberek a szexuális bántalmazás megállapításáról?

A 80-as évek óta dolgozom a gyerekvédelemben. A kormányváltások szakembercserével jártak, nagyon mély szintekig, nem sikerült az országban egy olyan rendszert felépíteni, amely kompetens a szexuális és fizikai bántalmazás, családon belüli elhanyagolás, azaz azon súlyos kérdések tekintetében, amelyek miatt gyerekeket kiemelünk a családból.

A finneknek 25 évbe telt az elmaradt iskolarendszer átalakítása egy korszerű, gyerekbarát és eredményes oktatási rendszerre. A gyerekvédelemhez is hosszú távú elköteleződés kell és nem 3-4 évente új koncepciók. Nincs következetes szakmai irányítása a gyerekvédelemnek. Számtalanszor mondtuk, hogy legalább a gyerekhalállal végződő eseteket töviről hegyire elemezni kellene egy független szakmai testületnek. Ez máig nem történt meg, pedig öt ilyen eset feldolgozásából számtalan tapasztalatot lehetne felszínre hozni.

Még több gyermekvédelmi tartalom a https://gyereksorsok.hu/ blogon olvasható.

(Forrás: divany.hu)