Kibírhatatlan

Csak egy szokásos hétvége, otthon, két kamasz gyerekkel. A nagyobbik szobájából fülsüketítő zene ordít, a koszos ruháiból szőnyeg képződött az ágya körül, a mosatlan edényekből meg tornyot épített az asztalán. A kisebbik vonyít, hogy így nem tud tanulni, de igazából nem is akar, mert tele a töke az egész iskolával, a világgal, meg velem is. Elesett a suli udvarán előző nap és szerinte nem hajlik a térde (mondjuk, amikor „csokiosztás” van a nappaliban, akkor tud rohanni, szóval vannak fenntartásaim a térdproblémáival kapcsolatban).

Én a jéghideg konyhában (nagyon öreg házban lakunk nyár óta, gyönyörű a kert, de a fűtéssel akadnak gondok) kabátban, sapkában és házi mamusz helyett, házi csizmában főzök egy kétlapos villanyrezsón, elfagyott ujjakkal. Aztán a macska felugrik a konyhapultra, és leránt egy doboz tojást.

Ennél a pontnál arra gondolok, hogy én bizony beülök a kocsiba, és padlógázzal elszáguldok valahová, messzire, csak el innen, ez kibírhatatlan.

Aztán jön a hír. Tizenhat halott. Kamaszok. Akkorák, mint az én kettőm. Egy pillanat alatt mérhetetlen szégyen fut át rajtam, még az arcom is ég tőle: bevillan, hogy meg se néztem a térdét a kicsinek, és a naggyal ordítottam, mert… már nem is tudom, miért…

A szívem felhasad. Az összes anyává válok, akik elengedték a fiukat, lányukat, segítettek csomagolni, aggódtak, és mondták: „nagyon vigyázz magadra, jó?”. Nem akarok belegondolni. Nem lehet belegondolni. Mit érezhetnek, akik itt maradtak, mit érezhettek azok a gyerekek, akik a buszon voltak? Egyből bevillan, hogy én aztán soha nem engedem el az enyéimet, nem ülnek fel buszra, ami olyan messze viszik el tőlem őket, sőt semmilyen buszra sem ülnek fel! Becsomagolom, bebugyolálom őket valami puha ruhába, ami tűzálló, ütésálló, és legszívesebben egy láthatatlan ejtőernyőt is szerelnék rájuk, de hogy leragasztom a zárakat, az biztos, kipárnázom az ajtófélfákat is, és nem, nem engedem őket el, a külvilág veszélyes, én megmondtam, igaz?! Nevetséges vagyok.

Tudom, tudom: „Nem lehet burokban tartani őket.” De akkor mit lehet tenni? Mi van a szeretettel? A szeretet nem elég?! A szeretet gyenge, semmit sem ér… Ha összetörhet egy pillanat alatt az, amit annyi, de annyi szeretettel bugyoláltak be. Szeretném egyenként átölelni az anyákat, az apákat, a gyerekeket. Szeretném enyhíteni a fájdalmukat. A lehetetlent akarom, azt akarom, hogy ez az egész legyen meg-nem-történt!

Milyen érdekes, pillanatok alatt átértékelődnek ilyenkor a szavak. Mi az, hogy hideg? A konyhám egyáltalán nem hideg, a busz roncsaiból kimászott gyerekek mezítlábas talpa alatt a föld, na az pokoli hideg.

A szégyentől még mindig égő arccal, szó nélkül odabújok a kisebbikhez (ő még engedi), és beleszimatolok a nyakába. A lábát a kezembe veszem, és a puklis-lilás térdét megsimogatom. Milyen jó, hogy állandóan baja van velem, milyen jó, hogy nyaggat, nyúz és kötekedik.

Kibírhatatlan? Az ott, ami szombat éjjel történt, az kibírhatatlan. Isten segítsen az itt maradtaknak tovább létezni.

(Forrás: anyapara.hu)

Ezt a traumát nem lehet kinőni

Bár a súlyos bántalmazást nemcsak a törvény, hanem a társadalom is elítéli, a többség szerint a pofon és a fenekelés belefér. A téma kutatói szerint nagyon nem. Brouwer Pálhegyi Krisztina keresztény gyógypedagógus, pasztorálpszichológus szerint a testi fenyítés nemcsak veszélyes, de a Biblia sem igazolja.

A szakember – aki Krisztamami néven blogot vezet, és szülőknek nevelési tanácsadó alkalmakat szervez – az úgynevezett KÉK, azaz „kapcsolatra épülő, következetes” nevelés híve. Szerinte a gyerek viselkedése csak tünet, a jéghegy csúcsa. A büntetés–jutalmazás szemlélettel csak ezen lehet módosítani, és elhinni, hogy sikerünk van, pedig mélyebbre nem mentünk: a gyerek „szívéig” –, ahogy a Biblia mondja – nem jutottunk el, a morális részt nem érintettük, az akaratát, a motivációit, az indokait talán meg sem értettük. Csak elértük, hogy ne merjen „rosszalkodni”, vagyis olyat tenni, amit elítélünk. Ilyenkor frusztráljuk a gyereket, nemcsak a  veréssel, másféle büntetésekkel is.

Igazságszolgáltatás az óvodában

Viszonylag könnyen bevésődik a gyermek tudatába, hogy „nem rosszalkodom, mert akkor felpofoznak”. A büntető attitűd a pszichológus szerint épp olyan hatékonyan működik, akár a kutyaidomítás; csakhogy a kutyát nem a saját, önálló életére készítjük fel, és a gyerek esetében sem csupán az önállóságra nevelünk, hanem kiteljesedő, boldog életre.

A büntetés-jutalmazás szemlélet arra készteti a gyereket, hogy viselkedjen másoknak megfelelően, ha el akar kerülni kellemetlenségeket, vagy el akar érni valamit.

Pedig valójában a kapcsolat volna a legfontosabb a számára, ez a legfontosabb hajtóerő. Akkor lesz felszabadult, ha a szeretetkapcsolat fenntartása nem rá terhelődik, vagyis nem az ő viselkedésétől függ. Ha ebben megvan a biztonsága, akkor felszabadultan fedezi fel a világot, nem pedig félve csimpaszkodik a szüleire, azt tudakolva, hogy szeretik-e.

A büntetés minden formája kerülendő?

Számolni kell a társadalmi igazságérzettel is. Ha nem bünteted meg a gyereket, aki megszegte a szabályt, amit mindenki tud, akkor a többiek fogják megbüntetni. Ez az óvodában ugyanazt a funkciót tölti be, mint a felnőtt társadalomban az igazságszolgáltatás. Csakhogy az igazságszolgáltatás sem az erkölcseinkre, hanem a viselkedésünkre hat, illetve megvédi a társadalmat a deviáns elemektől. Ha kiküldöm a gyereket a folyosóra, akkor megvédtem tőle a csoportot, de közben vigyáznom kell, hogy az igazi nevelés egyetlen lehetséges közege, vagyis a kapcsolat ne sérüljön. A szankció óhatatlanul létrehozott köztünk egy szakadékot, egy szeparációt, amit csak én tudok áthidalni azzal, hogy utánamegyek és beszélgetek vele, próbálom megérteni, hogy miért viselkedett úgy.

Gyakran hallani, hogy a gyerek hároméves koráig nem érti a szabályok lényegét, ezért a legjobb gyorsan reagálni a szabálysértésre, és kisebb fájdalmakat okozni. És ha időben hagyjuk abba, akkor erre nem is fog emlékezni.

Lehet, hogy nem fogja tudni elmesélni a pszichológusnak, mi történt vele. Minél több bántást él át, annál kevésbé emlékszik később a gyermekkorára. Minél rosszabb lelkiállapotban van valaki, mert védekezésre kényszerül a bántások miatt, annál inkább gátlódik a memóriája. De ha egy emléknyomot nem tudsz felidézni, az attól még benned van és hat rád. Ezért különösen veszélyes a csecsemőkkel szembeni durvaság. Minél kevésbé voltak még szavaid, minél kevésbé volt még tudatod, amikor bántalmazás ért, annál kisebb az esélye, hogy legalább felnőttként meg tudd nézni azt a kisgyereket, aki voltál, és megsajnálni, és alkalmazkodni hozzá, vagyis az adaptáció lépéseit megtenni át tudd érezni és fel tudd dolgozni annak a kisgyereknek a veszteségeit, aki voltál.

Van olyan gyerek, akinek ahhoz kell alkalmazkodnia, hogy fogyatékkal születik, és van, akinek ahhoz, hogy bántották kiskorában.

Fotó: Thinkstock

A gyerek istene a felnőtt

A fizikai fenyítés támogatói gyakran hangoztatják, hogy nem szabad engedni, hogy a gyerek a saját késztetései szerint cselekedjen, mert elszabadul a pokol.

Ez egyfajta világképből fakad. Sokszor az a premissza, hogy a gyerek rossz. Bűnös, mert az eredendő bűn megrontotta természetét, így jött a világra. De a Biblia tanítása az eredendő bűnről nem azt jelenti, hogy mindenestől pokolfajzatok vagyunk, hanem azt, hogy bár ott van bennünk az istenképűség, vagyis a jó, de megvan a rosszra való hajlam is. Ez igaz a gyerekre, és igaz ránk. A gyerek nem ellenérdekelt fél, nem olyasvalaki, akinek le kell törni a lázadását. A gyerek ösztönösen meg akar felelni annak, akihez kötődik. A gyereknek a felnőtt az istene. Viszont a kisgyereknél a prefrontális kéreg, vagyis az agy perspektivikus gondolkodást segítő része még nem fejlődött ki. Ez öt és hét éves kor közt kezd működni, és nagyjából huszonöt éves korra fejlődik ki teljesen. Ezért még egy tizennyolc éves is sokkal impulzívabb, és kevésbé kiszámítható, mint egy idősebb. Tehát

ha egy kisgyerektől azt várom, hogy ne viselkedjen a belső késztetéseinek megfelelően, hanem az indulatain uralkodva azt tegye, amire tanítottam, akkor olyat várok tőle, amire képtelen. És ha büntetem érte, azzal kínzom.

Azért van a szülő, hogy megakadályozza a homokozóban, ha a kislapáttal az egyik dühében meg akarja ütni a másikat, de nem azért, hogy büntesse. A gyerek nem távirányítós készülék, vele kell lenni. És bizony nem elég elmondani neki, hogy mit szabad és mit nem. Mert megértheti ugyan, de bizonyos helyzetekben nem fog bírni magával.  Hiszen apuka is tudja, hogy nem szép dolog ordítani a gyerekkel, időnként mégis elordítja magát. Csak őt nem veri meg érte senki.

Van, akinél  olykor elszakad a cérna. És van, aki terv- és szertartásszerűen veri a gyereket.

A második sokkal rosszabb. Egy kisgyerek azt gondolja, hogy minden, amit a szülő tesz, az jó. A rossz dolgok egyszerűen nem lehetnek a szülő miatt, mert akkor az ő kis világa összezavarodik. A rossz dolgokért önmagát okolja inkább. Még azért is ő érzi magát hibásnak, ha a szülei esetleg elválnak. És az pláne miatta van, ha szegény szülőnek meg kellett vernie őt. Ez hasonló a Stockholm-szindrómához:

egy kézből kapja a pálcát és a kenyeret.

A gyerek úgy fogja érezni, hogy a szeretet és a bántás együtt jár, tehát ha nem bántják, nem is szeretik. Egy ilyen lány valószínűleg olyan társat keres magának, akitől megkapja a bántás-adagját.

Felnőttek kisgyermek szinten

Milyen egyéb következményei lehetnek felnőttkorban a kisgyerekkori bántalmazásnak?

Akit bántottak, és ezt soha nem dolgozta fel, nagyobb eséllyel lesz képtelen a viselkedését szabályozni felnőttként. A dühét esetleg nem tudja kontrollálni, mert nem képes az indulat mellett más tudattartalmakat felszínre hozni, vagyis perspektivikusan látni a helyzetet, úgy, hogy egyszerre több dolog legyen a fejében, és a  belső kontroll az ellentétek konfliktusa belülről megfékezze. Egy kisgyerekkel előfordul, hogy bár szereti a kistestvérét, ha megharagszik rá, akkor elfelejti, hogy szereti, és megüti. Ugyanez van az éretlen személyiséggel, aki megrekedt a kisgyerek-szinten. Aki fel tudott nőni, az indulatosan is képes gondolkozni. Az éretlen ember viszont nem tud egyszerre szeretni és haragudni.

De erre mondják sokan, hogy nézd, engem is vertek, mégis itt vagyok kiegyensúlyozott, boldog emberként.

A legtöbben azért ezt tényleg túlélik, de hogy mennyire kiegyensúlyozott és boldog valaki, azt inkább ne a felszínről ítéljük meg, például ne arról, hogy milyen „jól viselkedik”. Ugyanakkor lehet, hogy nem tudja átélni a saját szenvedélyeit, megélni a saját érzelmeit, és ha hívő, akkor folyamatosan retteg Istentől, hogy mikor jön a csapás, és esetleg ítélkezővé válik ő maga is, mert  ítélkező istenképe van. A büntetés–jutalmazás szemlélet megrekeszti az embert egy bizonyos szinten; sok felnőtt is, sajnálatos módon, így tekint önmagára, és így bánik a környezetével. A gyermekkori bántalmazás élményét nem lehet egyszerűen kinőni, és csak nehéz, hosszadalmas munka árán lehet kigyógyulni belőle, többnyire felnőttként.

Fotó: Thinkstock

Ha valaki felismeri, akár ezt az interjút olvasva, hogy eddig rosszul csinált valamit, hogyan hozza rendbe a dolgokat?

Kapcsolata válogatja. Olyan receptet egyszerűbb gyermeknevelési kérdésekben sem szeretek adni, hogy ezt és ezt csináld. A gyereknevelést amúgy mindenki elrontja néha, te is, én is. Ráadásul a felnőtt, aki lesz belőle, nem kizárólag a mi nevelésünk eredménye, hiszen van egy vele született, saját természete is és sok környezeti hatás. El lehet mondani, hogy ez nem volt helyes, és nagyon sajnálom. Ha már nagy a gyerek, akkor legjobb leülni vele, és elmagyarázni a mi saját utunkat. Ha még érdekeljük annyira, végighallgat. Ha maradt bennünk egy kis bizalma, nem fogja azt gondolni, hogy ez megint egy trükk. A kicsik szeretik az ismétlődő dolgokat, a rendet a családban. Egy olyan gyerek, aki már nagyon hozzászokott a veréshez, az meg fog ijedni, ha a verés abbamarad. Meg kell próbálni más módokon biztonságot nyújtani neki, biztosítani a figyelmünkről és a szeretetünkről, tehát nem elég elhagyni a verést. Más területeken nagyon figyelni kell a rutinra, nem elmulasztani az esti mesét, a fogmosást, a reggeli összebújást, sem semmit a napi szertartások közül.

Megnyugodni a labirintusban

Kizárólag pozitív dolgokat kaphat tőlünk a gyerek?

Az erőszakmentesség nem az úgynevezett pozitív neveléssel egyenlő. Szükséges olykor kellemetlenséget okozni, a könnyek fejleszthetnek is bennünket. Például nemet lehet mondani akkor is, amikor nagyon akar valamit a gyerek. Ha vacsora előtt nápolyit kér, és nem akarsz neki adni, akkor ne adj, akármennyire toporzékol. De próbáld megérteni, hogy a számára most a világ legnagyobb problémája, hogy nem kapott nápolyit, és közöld is vele, hogy megérted, de nem fogsz adni, mert van egy szabály, miszerint  vacsora előtt nem nassolunk. Öleld át, ha engedi, hogy hadd sírja el a válladon a bánatát a kielégítetlen sóvárgása miatt. Így biztonságot nyújtottál, miközben megerősítetted abban, hogy helyükön vannak a határok. Nem sérül a kapcsolat, hiszen nem ütöttél rá, hogy csönd legyen, nem szégyenítetted meg,

nem alkalmaztál szeretetmegvonást, hogy „eredj a szobádba és ne is lássalak, amíg így viselkedsz”, nem néztél rajta keresztül, hogy „hisztizz csak, engem nem érdekel”.

Pont ezek a helyzetek, amikor a biztonságot nyújtó kapcsolat közegében a személyiségfejlődéshez vezető alkalmazkodás fontos lépései történnek. Amikor labirintusba kerülsz, falnak ütközöl és nem találsz kiutat, az a frusztráció: akarok menni valahová, és nem lehet. Meg kell tanulni ott a labirintusban megnyugodni, amihez belső, lelki fordulat kell, hogy a kemény érzések, hogy „akkor is ezt akarom, akkor is, és ütöm a falat”, átváltozzanak puha, gyöngéd érzésekké. A nagyobb gyerektől végső soron elvehetjük a telefont, ha nem tudjuk másként elérni, hogy ne egész éjjel cseteljen, de értsük meg, hogy ez nagyon frusztráló. Mondjunk akár valami olyasmit, hogy „megértem, ha dühös vagy, és ezt meg is akarom hallgatni, de a telefonod  nálam marad reggelig”.

Ezek szerint a gyerek nem egyenrangú fél. Hiszen ő nem veheti el a telefonomat, és nem állíthat fel nekem szabályokat.

Fontos, hogy például a fiúknak az apukájuk ne csak a focipajtásuk legyen, hanem a nagy medve, és ők lehessenek a kis medvék. De a hierarchia nem azt jelenti, hogy „én vagyok az úr a háznál, mert én vagyok az erősebb, és az lesz, amit én mondok”. Mert ez erőszak. Inkább természetes hierarchia legyen, amiben van egy magától értetődő szülői „hatalom”. Ez abból adódik, hogy a gyerek rólam akarja lenézni, hogy milyen egy ember, és tőlem, mint szülőtől vár útmutatást.

Azokról a helyzetekről beszéltünk, amikor az általunk hozott szabályokat sikerül betartatni. De mi van, ha nem? Ha a gyerek beoson a spájzba és csak azért is elcsen egy nápolyit? Arra nem a büntetés a megfelelő reakció?

Ha a testvérei előtt csinálta, vagy eldicsekedett vele, akkor a többiek igazságérzete miatt valamilyen büntetést lehet alkalmazni. De én inkább elmondanám a gyereknek, hogy sajnálom, azt hittem, hogy ha elmondom, hogy nem szabad, akkor megérted és megfogadod. Most olyan helyre teszem a nápolyit, ahol nem éred el, mert szeretnék segíteni abban, hogy betartsd, amiben megegyeztünk. Ha nem mutatja is, nagyon fontos neki, hogy mit gondolok róla. A büntetésnek lehet az igazságosságot helyreállító értelme, de a közösség számára történik, nem a gyerek számára, és a gyerek személyiségét önmagában egyáltalán nem fejleszti. A gyereknek nincsen szüksége büntetésre.

Balavány György

(Forrás: 24.hu)

Bezzeg nálunk...

(Forrás: fb)

Ahol szeretnek, ott vagy otthon (Müller Péter)

Müller Péter: Ahol szeretnek, ott vagy otthon

Ezt a mondatot most éld át, és figyeld magadban.
Hamarosan érzed, hogy a mélyén ott van az a tapasztalatod,
hogy otthonod csak ott van, ahol szeretnek.
Ha valaki “hazamegy”, olyan helyre megy, ahol szeretet van.
Ahol szeret, és ahol őt is szeretik. “Itt végre jó. Hazajöttem.”
Ha valakinek az otthonában nincs szeretet, az nincs otthon.
Akkor sem, ha ott alszik, ott étkezik, és oda van bejelentve.
Akkor sem, ha a saját háza, amelyet a két kezével épített.
Minden ismerős és megszokott benne, de nincs otthon benne.
“Hazamenni” azt jelenti, hogy visszamenni lényem igazi és egyetlen valóságos állapotába – a szeretetbe.
Ahol otthon vagyok.
Minden más helyen idegenben élek.
A közönyben, a gyűlöletben,a szeretetlenségben az embernek nincs hazája,mert lelkének idegenek ezek az élmények.
Az ember idegenként élhet a férje mellett,néha még a saját gyermekei között is, ha nem szeretik.
Előfordul, hogy a biológiai anyaság kevés hozzá.
Vonatkozik ez a hazaszeretetre is.
A külföldön élők honvágyában a gyermekkoruk él,a megszokott nyelv, ismerős házak, utcák,s olyan állapotok emlékei, amelyben szerették.
Amikor egy barát, egy feleség, vagy férj idegenné válik –
vagyis ismerem, de már nem szeretem , idegenként élsz tovább mellette.
Az ember igazi hazája a szeretetben van. Minden más helyen számkivetett.

Újszülött ikerlányok beszélgetnek

Alig egy órával azután, hogy világra jöttek, az újszülött lányoknak,látszólag máris sok megbeszélnivalójuk akadt.

Amikor filmezni kezdte alig egyórás ikerlányait az újsütetű apuka,

Mike Lansky még nem is tudta, hogy a felvétel hamarosan az egyik legnépszerűbb videó lesz az interneten.

Pedig így történt, méghozzá azért, mert Lanskynek valami olyasmit sikerült megörökítenie a felvételen,

amit eddig csak keveseknek: azt, ahogy újszülött lányai „beszélgetnek” egymással.

Az, hogy az egypetéjű ikrek között különleges kapcsolat van, eddig sem volt titok.

Az ilyen ikerpárok tagjai eddig is gyakorta nyilatkozta arról, hogy pontosan érzik,

ha testvérükkel valami jó, vagy épp rossz történik, ahogy azt is tudják, mire gondol a másik.

Erről a bizonyos „különleges kötelékről” még videók is készültek:

elég, ha csak arra a felvételre gondolunk, ahol az újszülött babákat egymást ölelve emelték ki az anyaméhből.

Lansky felvétele ennek ellenére is különleges.

Azt rögzíti ugyanis, ahogy a babák egymással kommunikálnak, íme:

(Forrás: nlcafe.hu)

Ilyenek a mai gyerekek a gyerekpszichológus szemével

Előző cikkünkből kiderült, hogyan látják az óvónők a mai gyerekeket, illetve milyen változásokat tapasztaltak az utóbbi években a gyerekek viselkedését illetően. Ugyanezt a kérdést fogalmaztuk meg egy gyerekpszichológusnak: miben változtak az elmúlt pár évben a gyerekek, és ezek a változások minek köszönhetők, illetve milyen tanácsokkal szolgálhat a szülőknek, nekünk, hogy egy viszonylag normális, kiegyensúlyozott, lehetőleg lelki és testi bajoktól mentes felnőttet kapjunk a „projekt” végén.

Fukker Ágnes gyermekpszichológus egyetért az előző cikkben leírt óvónői véleményekkel: ő is hangsúlyozza, hogy a gyerek elsősorban tünethordozó, vagyis nagyban reflektál, visszatükrözi a szülők, pedagógusok, illetve az őt körülvevők jellemzőit.

A fogyasztói társadalom úrrá lett a gyerekeken, és ez rendkívül negatívan befolyásolja a lelki fejlődést. A játékkal és egyéb tárgyakkal elárasztás egyáltalán nem kedvez a figyelmi funkcióknak, az azonnali kielégülés pedig hátráltatja a személyiségfejlődést. Manapság egyet kurjant a gyerek, hogy ez vagy az kell neki, a szülők hanyatt homlok rohannak a boltba, megveszik az áhított tárgyat, a gyerek nézegeti pár percig, aztán továbbáll.
Ezzel az azonnali kielégüléssel a gyerek nem használja fel saját belső tartalékait, nem tanulja meg, mi az a vágyakozás, minden rögtön kell, és minden csak a felszínen marad. Az azonnali megoldás pedig az ösztönös kíváncsiságot öli ki.
Ez tüneti szinten abban mutatkozik meg, hogy a gyerekek (és a szülők is) felszínesek, „zizik”, nyugtalanok, türelmetlenek, túlmozgásosak. A problémamegoldás abból áll náluk, hogy vagy odébbállnak, vagy ütnek.
A pszichológus a játék iránti érdektelenséget is felfedezte már a gyerekeken, ami nagyon súlyos probléma. A gyerekek nem tudnak elmélyedni egy-egy játékban, pl. az építőkockák sem kötik már le őket annyira, hiányzik a kíváncsiság és a problémamegoldásra való törekvés: pl. hogy ezt a kockát vajon mire tudom még használni, milyen sokfajta épületet lehetne építeni belőle, stb.

A rohanás és az azonnali megoldások a szülő-gyerek kapcsolatot is rongálják

Egy szülőnek ki kellene tanulnia a gyerekét, amit alapos megfigyeléssel lehet csak elérni, erre azonban nincs idő, türelem: ha gond van, csak beütjük a keresőbe, megnézzük a neten, stb. És ha véletlenül nincs fent a válasz, az még jobban össze tudja zavarni az anyákat, és még inkább elveszettnek érzik magukat.
Fukker még egy nagy problémát említ: a mozgás hiányát. A mozgás az idegrendszeri fejlődés alapja, és ha nem mozgatjuk a gyereket, nagyot ártunk ezzel az idegrendszerének is. Hozzátette: egyre nagyobb gyerekeket lát babakocsiban, ahelyett, hogy a gyerek mozogna, járna, futna, ugrálna, leszíjazva ül a babakocsiban, hogy minél előbb ott legyen a szülő a célállomáson.

Fotó: Miquel Benitez / Getty Images Hungary

Az érzelmi élet kialakulása is a szülőkön múlik: az érzelmi szabályozás a tükrözéssel alakul ki, azaz – nagyon leegyszerűsítve - a gyerek azt csinálja, amit a szülő. Ám ha mindenki ül a monitor/tévé előtt, ez a tükrözés nem tud létrejönni.
Összefoglalva: az értelmi fejlődés a mozgáson alapszik, az érzelmi fejlődés pedig a tükrözésen. Vagyis szaladni, mozogni, ugrálni kell, és a családban pedig kommunikálni, közös programokat csinálni, és azt a kevés időt, amit a gyerekkel tölthetünk, ne mérgezzük tévével, számítógéppel, okostelefonnal, stb.
Idő kell a gyereknek is és a szülőknek is. Mert hiába gyorsult fel az élet, az idegrendszeri fejlődés ezt nem tudja követni.
(Forrás: divany.hu)

Generációk különbözőségei (Dr . Tóth József előadása)

Dr. Tóth József, pszichológus a különféle generációk gondolkodásmódjának különbözőségére mutatott rá előadásában, amelyben az úgynevezett „Z” generáció digitális mindennapjairól beszélt a Tudomány és bűnmegelőzés című konferencián.

A nárcisztikus személyiség jellemzői

Narkisszosz görög mitológiai alak, akit egy kikosarazott nimfa bepanaszolt Nemeszisznek, a bosszúállás istennőjének. Nemeszisz átka miatt Narkisszosz, amikor egy folyó vizének tükörképébe nézett azonnal beleszeretett önmagába. De hiába próbálta magához ölelni tükörképét, ez nem sikerülhetett neki, s ezzel ugyanazt a fájdalmat élte meg, amit a nimfa. Másnapra Narkisszosz eltűnt, elfogyott, s a helyen, ahol tükörképét próbálta elérni, csak néhány sárga szirmú virág (nárcisz) maradt. Narkisszosz azóta az önimádat jelképe.

A nárcizmus azonban nem egészében rossz. Az egészséges nárcizmus támogató, hiszen mindenkinek szüksége van az önmaga iránt érzett szeretetre, különben nem tudná megvédeni magát az ártalmaktól. De az ember társas lény, s a kiteljesedéshez valaki mást kell szeretnie, és a szeretete tárgyát is védenie kell. (A más iránt érzett túlzó szeretet, és a szeretet tárgyának vad védelme - például a féltékenység - ugyanolyan visszatetsző és veszélyes, mint a túlfokozott önimádat.) Az egészséges nárcizmus azonban többnyire együtt jár a kiegyensúlyozott lelkiállapottal. 

A nárcisztikus embert leginkább csak saját maga érdekli

A nárcizmus és a lelki egészség között az önbecsülés jelenti az összeköttetést. A megnövekedett önbecsülés miatt - mivel úgy vélik, hogy mások is szerethetőnek és a szerepükre alkalmasnak tartják őket - a nárcisztikus személyiségek szinte nem ismerik az aggodalmat vagy a szomorúságot.

A nárcisztikusok azonban, ha átlépik karakterük egészséges határait, gyakran bizonyítani akarják a fölényüket, amelyet a körülöttük lévő emberek (nem ismervén a mozgatórugóikat) értetlenül fogadnak. 

Honnan lehet tehát felismerni egy nárcisztikus személyiséget? Négy jelet kell keresni.

1. Az hajtja őket - gyakran tudattalanul -, hogy úgy vélik, mások ítélete is pozitív róluk. A nárcisztikus csak beszél és beszél, mert meg akarja mutatni, hogy milyen zseniális, és azt hiszi, hogy mások is ilyennek látják. Nincsenek tisztában vele, vagy nem érdekli őket, hogy milyen felfuvalkodottnak és önteltnek látszanak. 

Függetlenül attól, hogy ténylegesen semmiféle bizonyítottan fontos értéket nem állítottak elő, és nem értek el jelentős eredményeket, arra számítanak, hogy ismerjék el a felsőbbrendűségüket és csodálattal adózzanak nekik. Azonban a nárcisztikusokra az is jellemző, hogy saját hiányosságaikat rosszabbnak látják, mint a többiekét. Ha valamilyen hibájuk vagy gyengeségük a felszínre bukik, azt végzetes tragédiának látják. 

Mivel az elismertség olyan fontos nekik, a céljaikat ennek eléréséhez igazítják. A felsőbbrendűség érzése gyakran arra indítja őket, hogy irreálisan magas személyes normákat alakítsanak ki. Mégis nagyon alacsony standardok alapján várnak el bizonyos előnyöket. Például, meggyőződésük, hogy egyszer majd megkapják a Nobel-díjat, de elvárják, hogy kevesebb lakbért kelljen fizetniük csak azért, mert olyan nagyszerűek, és/vagy mert oly nagyszerű sikereik vannak kilátásban.

2. A kapcsolataik felületesek, és hiányzik belőlük az empátia. A nárcisztikusok erősen motiváltak, hogy megfeleljenek az elismertségre vonatkozó elvárásaiknak. Nem empatikusak másokkal. Ehelyett arra összpontosítanak, hogy a kapcsolataik hogyan segíthetnek nekik jobban érezni magukat. A nárcisztikus élvezi, ha hallgatóközönségre talál, de kevés érdeklődést mutat mások gondolatainak meghallgatására. S miközben megértő fülekre vágyik a nehéz időkben, nem valószínű, hogy mások nehézségei a legcsekélyebb mértékben is izgatnák.

3. Nehéz kijönni velük, mert úgy érzik, jobbak és mások, mint a többi ember, akikkel leereszkedően bánnak. Úgy érzik, jogosultak a különleges bánásmódra, és nyugodtan viselkedhetnek kizsákmányolóként, hogy elérjék a saját vágyaikat. Ez a stílus közvetlenül vagy közvetve azt mondja a velük kapcsolatba kerülőknek, hogy nem fontosak, vagy nem olyan jók, mint a nárcisztikus.

4. A rossz viselkedésük nem rövidéletű. Van egy viselkedésmintájuk, amelyet követnek a különböző helyzetekben a felnőtt életük során. Ez nem egy életszakasz, amit ki lehet nőni, mint például a tinédzserkori lázadást.

Aki nárcisztikus emberrel találkozik, ne lepődjön meg, ha kényelmetlenül, vagy megalázva érzi magát a társaságában. Lehet velük együttműködni, sőt barátok is lehetnek, de tisztában kell lenni e kapcsolat korlátaival.

(Forrás: hazipatika.com)

A szóbeli erőszak 15 típusa

Azt hitted, hogy a szóbeli bántalmazás csak másokkal történik? Olvasd el a példákat, és rájössz, Te is érintett vagy! .
Szóbeli bántalmazás
A szóbeli erőszak során az elkövető fél nem alkalmaz fizikai erőt: a másik önértékelését pofonok vagy ütés helyett szavakkal rombolja le. Nem kíváncsi a másik véleményére, hanem saját igazságát akarja mindenáron bebizonyítani, és így a másik fölötti uralmát biztosítani. A szóbeli bántalmazás megakadályozza a valódi kapcsolat létrejöttét.
A szóbeli bántalmazás célja
A vita tárgya gyakorlatilag mindegy, a lényeg a viselkedés milyensége: a másik összezavarása, manipulációja, az erő és hatalom egyenlőtlen eloszlásának fenntartása céljából. A végcél sohasem a konfliktus megoldása mindkét fél meghallgatásával: a verbális abúzus során az agresszív fél hiányzó önbecsülését kompenzálja a másik szóbeli bántalmazásával, hogy kontrollt és dominanciát szerezzen fölötte.
A szóbeli erőszak 15 típusa
1. Titkolózás
A titkolózás lényege valamilyen információ, érzelem vagy gondolat megosztásától való tartózkodás. Ha ez az eset áll fenn és hosszabb időn keresztül (tehát nem egy születésnapi meglepetés kapcsán), akkor nehéz egészséges kapcsolatról beszélni. Ilyenkor a felek intimitása a béka feneke alatt van, a kommunikáció Facebookra is posztolható tényekre szorítkozik:
“Elmentem focizni.”
“A kulcsok az asztalon vannak.”
A másik felé érzett empátia, a saját érzelmek, szükségletek, gondolatok kifejezésének hiánya egyértelmű jelként utal a verbális abúzusra. Eleinte a másik fél arra gyanakodhat, hogy partnere csak visszahúzódó, csendes, extrém móson szégyenlős, esetleg enyhén autista. Egy idő után azonban érdemes közelebbi kapcsolatba kerülni a realitással: abbahagyni az egészségtelen kapcsolat védelmét és leülni megbeszélni, mi lehet a probléma és a megoldás.

2. Ellenkezés
Amikor partnerünk vagy ismerősünk a fűszálba is beleköt, jobb ha gyanakszunk: valami nincs rendben. Vitatkozókedve, kritikai érzéke messze az átlagon fölüli, legyen az politikai, filozófiai, tudományos vagy teljesen hétköznapi téma. Ha épp most kezdtünk bele legfrissebb filmélményünk lelkes ecsetelésébe, a bántalmazó akkor is képes meggyőzni minket arról, hogy érzéseink nem állják meg a helyüket. A másik gondolatainak, élményeinek, érzelmeinek elutasítása, megkérdőjelezése napi gyakorlat az életében.
– Kész vagyok ettől az étteremtől. Hihetetlen ennek a pincérnek a stílusa.
– Nem tudom pontosan mire gondolsz, nem vettem észre semmi különöset.
– Nem láttad, hogy hogy nézett ránk?
– Szerintem minden OK volt, mit vettél észre?
– Szerintem Te azt sem tudod, miről beszélsz.

3. Leértékelés
Ilyenkor az erőszaktevő megpróbálja a másik élményeit, érzelmeit megkérdőjelezni, az illetőt pedig gyerekesnek, túlérzékenynek beállítani, aki képes apróságokból ügyet csinálni. Ezzel megkérdőjelezi a másik belső realitását, és indirekt módon kijelenti, hogy amit a másik tapasztal, az nem úgy van. Néhány példa:
Túlérzékeny vagy.
Mindent felfújsz.
Túl gyorsan vontad le ezt a következtetést.
Nem érted a viccet.
Túl komolyan veszed a dolgokat.
Bolhából elefántot csinálsz.
Túl sok az érzelem.
Túl élénk a képzeleted.1
Mindent rossz néven veszel.

4. Viccként tálalt szóbeli bántalmazás
A bántalmazó valamilyen sértő dolgot viccbe csomagol, így például a másik kinézetét, kompetenciáját vagy intellektuális képességeit kétségbe vonja, majd kijelenti, hogy csak vicc volt. Ha a bántalmazott erre úgy felel, hogy “Nem vagy vicces”, akkor a humorérzékét fogja ócsárolni, vagy azzal vádolja, hogy megint vitatkozni akar.
Hajtsd oldalra a fejed, hogy összegyűljön a két agysejted, és mondd el mit szeretnél.
Mi mást várhatnék egy nőtől?!
Egyszerűen nem talál el a boltba sem GPS nélkül.
Pont úgy viselkedsz, mint az a drága Anyád.
A nevedet is elfelejtenéd, ha nem lenne rajta a személyiden.

5. A beszélgetés bojkottálása vagy elterelése
Ez a fajta viselkedés gyakorlatilag a titkolózás egy fajtája: az abúzus elkövetője megszabja, hogy mi hangozhat el a beszélgetésben és mi nem.
Azt hiszed, mindent tudsz?
Ez egyszerűen egy csomó baromság.
Neked mindig igazad kell hogy legyen.
Kérdezett valaki?
Honnan szedted ezt a sületlenséget?
– Hová lett a fiókban lévő 30.000 forint? – Van elég költőpénzed, nem?
Ha számára nem tetsző téma van terítéken, kilép a beszélgetésből, így megakadályozva a probléma felszínre kerülését, kibontását. A kilépés lehet közvetlenül kifejezett igény vagy témaváltás.
Nem látom, hová vezet ez a beszélgetés. Itt és most ennek véget vetünk.

6. Hibáztatás és vádaskodás
Az elkövető olyasmivel vádolja az áldozatot, ami valójában az áldozat befolyásán kívül esik.
– Drágám, olyan távolinak érezlek. – Most épp mivel akarsz megvádolni?
– Drágám, ma annyira fáradt vagyok, nincs kedvem. – Biztosan megkaptad máshol. Mesélj!
Azért nem kaptam fizetésemelést, mert Te elszúrtad azt az ebédmeghívást.

7. Ítélkezés és kritika
Az ítélkezés és kritika meglehetősen hasonló a szóbeli bántalmazás hibáztatás és vádaskodás formájához, csak magában foglalja a partner negatív értékelését. Általában elhangzik valamilyen minősítés a másikról, ami kritikus formában kerül megfogalmazásra.
Az a baj Veled, hogy …
Neked igazából az a bajod, hogy …
A legtöbb dolog, ami úgy kezdődik hogy “Te …”, az értékítéletet tartalmaz és könnyen kritikává válhat.
Te soha nem vagy elégedett.
Te mindig találsz valamit, amin felhúzhatod magad.
Téged senki nem szeret, mert állandóan csak panaszkodsz.
Te megcsalsz engem.
Nézd meg, mit csináltál!
Legközelebb jobban tennéd, ha …
Ugyanez másoknak mesélve:
A saját árnyékától is retteg.
Egyszerűen képtelen rendet tartani.
Soha nem tartja be, amit megbeszéltünk.
Egyszerűen a szőnyeg alá söpri a problémákat.

8. Lekicsinylés, bagatellizálás
Ilyenkor az abuzáló fél a másik tetteit, vágyait, érzéseit lényegtelenné teszi, például a munkáját, nehézségeit, az általa választott ételt, időtöltést, vagy az öltözködési stílusát. Ez a fajta abúzus nehezebben észrevehető, és abban a hitben hagyhatja a szenvedő felet, hogy nem volt képes elmagyarázni, mennyire fontos neki az adott dolog.
– Nézd, Drágám, végre befejeztem az ágyások rendbe rakását! Egy hét földmunka után végül rendben van a kiskert! Szép lett, nem?
– Tényleg szuper, nehéz lehetett feliratozni őket.

9. Aláásás
Ebben az esetben nem csak az érzelmi támogatás marad el, mint a bagatellizálás esetében, hanem az önbecsülést és a lelkesedést is aláássa a bántalmazó fél.
– Micsoda gyönyörű virágok! – Egy virág az csak egy virág.
– Szeretnék rájönni, hogy vajon a …  – Minek? Kit érdekel?
Úgysem értenéd meg.
Úgysem fog sikerülni.
Ezzel most kit akarsz meggyőzni?

10. Megfélemlítés
A fenyegetés meglehetősen gyakorli szóbeli bántalmazási forma. Lehet teljesen nyilvánvaló:
Ha nem csinálod amit mondok, elhagylak.
Csináld amit mondok, vagy nagyon dühös leszek.
Ki fogod húzni a gyufát.
A megfélemlítés lehet áttételes is:
Ha nem fogadod meg a tanácsom, mások végül rá fognak jönni, hogy valójában mennyire megbízhatatlan is vagy.

11. Sértegetés
A sértegetés lehet kifejezett:
Hülye q..va vagy.
Anyád.
Vagy valamivel visszafogottabb:
Micsoda áldozati szerepben tetszelegsz…
Azt hiszed, számít a véleményed?

12. Elfelejtés
Amennyiben az elfelejtés nem kivételesen fordul elő, hanem rendszeresen, ott bizony gyanakodnunk kell. Lehet ez egy felajánlott szívesség folyamatos elodázása, találkozókról való elkésés, ígéretek nem teljesítése, vagy egy kettőjük között történt dolog meg nem történtté tétele:
Nem értem miről beszélsz. Nem fogom tovább ezt hallgatni.
Nem is vállaltam el, hogy megcsinálom.

13. Parancsolgatás
Egy hosszú távú kapcsolatban bármilyen parancsolgatás szóbeli erőszak, hacsak nincs vészhelyzet és mondjuk nem a tűzoltókészülék a téma.
Dobd ki ezt a szart.
Miféle takarítás ez? Térdelj le, nézz be a szekrény alá, és húzd végig az ujjad a padlón!
Nem mész sehová.
Ezt nem fogod fölvenni.
Kapcsold ki most azonnal!

14. Tagadás
A tagadás az áldozat realitását kérdőjelezi meg, ezért nagyon súlyos szóbeli bántalmazásnak minősül.
Soha nem mondtam ilyet.
Ezt csak Te találtad ki.
Egyáltalán nem beszélgettünk ilyesmiről.
Egy semmiség miatt dühíted fel magadat.
Nem tudom honnan szedted ezt.

15. Erőszakos düh
Bármilyen kiabálás vagy erőszakos megnyilvánulás szóbeli erőszak, főleg ha nincs alapja.
Kuss!
Befogod!
Állítsd le magad!

A szóbeli bántalmazás következményei
Az agresszió élménye rendkívül frusztráló és hosszú távon egészségkárosító magatartáshoz vezethet, amely lehet testi vagy lelki. Az áldozat az állandósult félelem miatt elkezdhet dohányozni, inni, számítógéppel játszani, vagy kóros méreteket ölthet nála a szorongás, depresszió, különféle testi tünetek. Nehéz lesz megbíznia másokban, önértékelése folyamatosan csökken, szexuális problémák vagy alvászavar léphet fel.
Mit tegyünk szóbeli bántalmazás esetén?
Az első lépés, hogy vegyük észre, miben vagyunk benne. A fenti példák segítenek abban, hogy tudatosabbak legyünk a szóbeli bántalmazásra.
A szituációra adott válaszok közül néhány, amit olyannyira megszoktunk, nem szerencsés:
Visszatámadás – “Hogy mered ezt mondani nekem?“
Védekezés – “Nem hiszem el, hogy megint ezzel jössz, mikor tudod, hogy mennyit tettem a dologért.“
Vitatkozás – “Baromságokat beszélsz és erre három érvem is van.“
Ezeket tehát ne mondjuk, ne tegyük. Amit viszont érdemes:
A másik érzelmeinek kifejezése – “Látom, hogy dühös lettél.” Ez általában először megnövekedett hangerőhöz és dühhöz vezet, hiszen elismerték az érzéseit, ám tovább folytatva az érzések és szükségletek tükrözését, a másik fokozatosan lenyugszik és képes lesz meghallani azt is, amit a bántalmazott mondani szeretne. “Csalódott vagy, mert több kontrollt szeretnél a dolgaid fölött.“
Saját érzelmek kifejezése – “Rosszul esik nekem, hogy ezt mondod. Szomorú vagyok.”
Határok meghúzása – “Azt szeretném, ha tisztelettel beszélnél velem.” “Szükségem van több segítségre a házimunkában.“
Kérés megfogalmazása – “Kérlek, hogy hadd legyek egyedül a fürdőszobában.” “Kérlek, hogy vidd le a gyereket a játszótérre.“
Konzekvenciák megfogalmazása – Jóllehet ha hosszú távon vagyunk kapcsolatban egymással az a legjobb, ha mindenki érdekei mentén tudunk cselekedni, vannak olyan helyezetek, amikor érdemes következményeket megfogalmazni. “Ha ez ezen a héten még kétszer előfordul, át fogom gondolni a kapcsolatunkat.“
Kérdezzük meg, mi az ő véleménye – “Te hogy látod ezt?“
Együttműködés ellenőrzése – Néhány esetben hasznos, ha a kérést követően megpróbáljuk elérni, hogy a másik tegyen ígéretet. “Megtennéd ezt nekem?”
Hosszú távú megoldások
Egy abuzív partner működéséhez kell valaki, aki mindezt elszenvedi. Ez egy játszma, amihez egy ember nem elég. Épp így, a változás is mindkét fél változását magában foglalja: az elszenvedő fél jobban kiáll magáért, az abuzív partner pedig képes ezt tolerálni, és visszább vesz az agresszióból. Természetesen ez csak a folyamat egyik lehetséges kifutása. Elképzelhető, hogy a másiknak esze ágában sincs változni. Ilyenkor próbáljuk meg felmérni, mit kapunk a kapcsolattól, mit teszünk bele, és gondoljuk át a lehetőségeinket egészen a kilépéssel bezárólag. Van, hogy egyszerűen fel kell állni és otthagyni az egészet.
Hogy milyen lehetőségek vannak a kilépésen kívül?
Keressünk szakszerű segítséget, pl egyéni vagy csoportos pszichoterapiát. Az áldozat kérheti bántalmazóját, hogy menjen el vele családterapeutához.
A külső segítség amiatt fontos, hogy az áldozat végül ki tudja jelölni saját határait: mi OK és mi nem.
Még egyszer, mert ez fontos: az, hogy a másik megváltozzon, az nincs a mi kontrollunk alatt. Amit mi tehetünk az az, hogy megtanuljunk, mi HOGYAN VISELKEDJÜNK ASSZERTÍVEN, hogyan védjük meg magunkat, hogyan vállaljunk felelősséget érzéseinkért, és a mögöttük rejlő szükségleteink kielégítéséért. Fedezzük fel, hogy mi a saját részünk ebből a játszmából és gondoljuk át saját szerepünket. Akarjuk ezt így tovább csinálni? Megéri ez így nekünk?
Valódi szeretet, empátia és elfogadás akkor lesz a kapcsolatban, ha mindkét fél képes felismerni és tiszteletben tartani saját és a másik határait. Addig a szeretet álruhában jár közöttünk…

(Forrás:asszertivakademia.hu)