Ellopott gyerekkor -- érzelmileg bántalmazó szülők

A  bántalmazó kapcsolat felett érzett bűntudat – amit a szülők alakítanak ki gyermekeikben a felelősségre vonásaik alkalmával –, a szülői elfogadás megszerzéséért folytatott kétségbeesett próbálkozás mintegy kötőanyagként a bántalmazó családhoz láncolja a gyermeket. Sok esetben előfordul, hogy a gyermekek folyton visszatérnek a szülői házba a rég megérdemelt elismerés reményében, ezzel azonban megteremtik a lehetőségét, hogy a szülők ismét a legkegyetlenebb fegyverükhöz, a szavakhoz nyúljanak, és tovább rombolják gyermekeik önértékelését.

"A testi sértésekről készíthető látlelet, így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak, de ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?" (Ancsel Éva)
 
Az emberiség évezredes problémaköre, ennek ellenére a tudomány csak az elmúlt évtizedekben kezdett foglalkozni a gyermekek bántalmazásával.
A vizsgálatok három – fizikai, szexuális és érzelmi - területre vonatkoznak. Bár az érzelmi bántalmazás önmagában is előfordulhat, s a fizikai és szexuális bántalmazás soha nem jelenik meg nélküle, rejtőzködő természete miatt mégis sokkal kisebb figyelmet vívott ki magának.

Egy 2005-ben készült felmérés szerint Magyarországon a bántalmazott gyermekek csaknem 58 százaléka érzelmi, 40 százaléka fizikai, 2 százalék pedig szexuális abúzust élt át (Herczog, 2007). 10 évvel korábbi felmérések eredményei pedig arról szólnak, hogy a Magyarországon élő gyermekek 20 százaléka érzelmileg, 25 százaléka fizikailag, 5 százaléka pedig szexuálisan bántalmazott.
A probléma mértékét jelzi az ezredfordulót követően végzett ENSZ-felmérés, miszerint kicsiny hazánk dobogós helyen áll a gyermekekre veszélyes nemzetek listáján – a vizsgálatban részt vevő 27 ország közül a 4. helyet foglaltuk el.
Mindezek alapján bizton állíthatjuk, hogy a gyermekek lelki bántalmazásának felismerése felbecsülhetetlen jelentőségű. A mai napig keveset hallunk, tudunk róla, és éppen ez a rejtettség, a probléma iránti csekély érdeklődés eredményez alattomos pusztítást a gyermekek lelki fejlődésében.

Kép: RachelBostwick / Pixabay

De mit is nevezünk érzelmi bántalmazásnak? Az érzelmi bántalmazás magját a szülők verbális támadásai jelentik.

1.) Az egyik lehetséges módja annak, ahogy a szülők érzelmileg bántalmazhatják gyermekeiket, a gyermekek felé irányuló negatív kommunikáció. Ide tartoznak a becsmérlések, a negatív tartalmú kritikák, a szidalmazás, olyan „becenevek” használata, ami a gyermeknek fájdalmat okoz, a gyermek negatív tulajdonságokkal való felruházása, vagy a képességein való élcelődés.
Ebbe a kategóriába soroljuk a szülők gyermekükkel, vagy a gyermek megszületésével kapcsolatos negatív érzéseinek, kívánságainak a kifejezésre juttatását – például a"Bárcsak ne születtél volna meg!" felkiáltásokat, a szülő általi felelősségre vonást, bűnbakképzést, és a másokkal történő negatív összehasonlítást is.
Sok esetben megtörténik, hogy a szülők ezeket a sértéseket a humor álarca mögé bújtatva fejezik ki, miközben saját tetteiket, és a gyermek érzéseinek jogosságát elhazudtolva biztosítják a gyermeket arról, hogy ők "Nem bántanak, csak viccelnek!" (Forward 1989).

2.) Az érzelmi bántalmazás egy másik lehetséges módja, amikor a szülők túlzott elvárásokat támasztanak gyermekeikkel szemben – amikor a szülő figyelmen kívül hagyva a gyermek életkorából, személyiségéből adódó képességeit egy idősebb korú gyermekre jellemző képességeket vár el tőle.
A gyermek szükségleteinek és adottságainak ignorálása már önmagában helytelen szülői viszonyulási módnak tekinthető. Ezekben az esetekben azonban a szülők legtöbbször elvárásaik sikeres teljesítéséhez mint feltételhez kötik szeretetüket. Így a szülők által teremtett, a kudarcélmények sorozatát biztosító helyzetek mellett a gyermek még a szülői szeretet meglétében sem találhat megnyugvásra.

• A túlzott elvárással találkozók sajátos csoportját jelentik a partneresített és a szülősített gyermekek. Míg a túlzó elvárással szembesülő gyermek megmaradhat gyermeki szerepben, addig a partneresített és szülősített gyermek elveszti gyermeki identitását. A partneresített gyermekek a szülő társas kapcsolati hiányát hivatott pótolni.
  Ezek a szülők jellemzően barátként tekintenek gyermekükre, és problémáikat velük igyekeznek megbeszélni. A szülősített gyermekek egyik csoportját azok az idősebb korú gyerekek jelentik, akik a fiatalabb testvérek nevelésébe kapcsolódnak be, mintegy szülősegéddé válnak. Ők hordják iskolába, óvodába testvéreiket, segítenek a házi feladatuk elkészítésében, vagy éppen elmennek a szülői értekezletre szüleik helyett.
• Másik csoportjukat azok alkotják, akik egyik vagy mindkét szülőről gondoskodnak. Ilyenkor a szülő úgy tekint a gyermekére, mintha az az ő saját édesanyja vagy édesapja lenne és a szülő a gyermek szerepét magára vállalva vesz részt kapcsolatukban.
  Mindennek következtében a gyermek elveszíti gyermeki lényét és a róla gondoskodó, érte felelősséget vállaló szülőt (Napier, 1990). Ezek a szülők gyermekeik pszichés határait, egyediségét figyelmen kívül hagyva túl korai elszakadást, önállósodást, sőt gondoskodást várnak el tőlük, és olyan felelősséggel terhelik meg őket, amire még nincsenek felkészülve.

3.) Az „ellopott gyermekkor” esetei közé tartozik a szülői ridegség megtapasztalása, amikor a gyermek azt éli meg, hogy a szülő elérhetetlen számára. Ezeket a szülőket gyermekeik irányában az indifferens hozzáállás, inadekvát érzelmek nyújtása, ignoráló attitűd jellemzi. Az ily módon elutasított gyermekek fejlődésük során azt tanulják meg, hogy a magány egy biztonságos állapot, és
attól való félelmükben, hogy újra át kell élniük az elutasítást, távol tartják magukat másoktól, ami elszigetelődéshez vezet (Napier, 1990).

Kép: Russ / Flickr

Összességében elmondható, hogy az érzelmileg bántalmazó szülőt a gyermek iránti nem megfelelő vagy negatív attribúció, az érzelmi elérhetetlenség, válaszkészség hiány, a gyermek egyediségének, pszichológiai határainak felismerésére és elfogadására való képtelenség, valamint a nem megfelelő fejlődési elvárás jellemzi (Baker, 2009).

Felmerülhet az Olvasóban a kérdés, hol húzódik a határ a sok esetben ártatlannak látszó szidás, a szülők nevelési célzattal használt büntetési eszközei és a súlyos bántalmazás között?
A legfontosabb a folyamat fennállása, vagyis annak a kérdésnek az eldöntése, hogy milyen gyakorisággal alkalmazza a szülő például a szidást a büntetés eszközéül, milyen gyakran rideg gyermekével szemben, vagy éppen kapcsolatukat milyen mértékben jellemzi a szerepek tisztázatlansága, esetleg megfordulása.
Bántalmazásnak tekintjük azt, amikor a szülői bántás, a gyermek felé irányuló negatív viszonyulás nem a szülő egyszeri helyzetmegoldását, túlkapását jelenti, hanem huzamosabb ideig fennálló, krónikussá váló verbális vagy nem verbális agresszióját.

Milyen következményekkel jár az, amikor a szülők túlzásba viszik a sok esetben ártatlannak látszó szidást, a nevelés "szolgálatába" állított fegyelmezési eszközök alkalmazását? A fent bemutatott szülői mondatok, elvárások kivétel nélkül azt az üzenetet hordozzák a gyermek számára, hogy "Te és a te érzéseid, tetteid, gondolataid rosszak, elutasítandók, nem szerethetők, vagy egyáltalán nem is léteznek."
A gyermek azt éli meg, hogy csalódást jelent a szülők számára, nem elég jó a szülői szeretetre, értéktelen, nem méltó arra, hogy figyeljenek rá (Herman, 2003).

Az érzelmileg bántalmazott gyermek nem élheti át a "szeretik, mert létezik" megnyugtató érzését. Helyette ezek a gyermekek elhiszik, majd belsővé teszik szüleik feléjük irányuló viszonyulási módját, mindazt, amit a szüleik róluk mondanak: a kritikusságukat, a cinikusságukat, a sértéseiket, minden bántásukat. Meggyőződésükké válik, hogy rosszak, értéktelenek, és hogy hiba volt megszületniük. Ezek a belsővé tett sértések görbe tükrökként szilárd alapjául szolgálnak a sérült önértékelésnek.
 

Kép: Lance Neilson / Flickr

2010-ben végzett vizsgálati eredményeink alapján, mely az érzelmileg bántalmazott gyermekek megküzdési stratégiáinak vizsgálatát tűzte ki célul, elmondhatjuk, hogy a magukat érzelmileg bántalmazottaknak megélt gyermekek jellemzően nagyobb mértékben érzik, hogy ők a felelősek a családi viszályokért, a szüleik feléjük irányuló verbális bántásáért, szemben nem bántalmazott társaikkal.
Emellett megküzdési stratégiáikat – melyeket a számukra stresszt okozó helyzetben azért alkalmaznak, hogy általuk a pszichés jóllétüket helyreállítsák – kevésbé érzik hatékonynak, vagyis kevésbé érzik azt, hogy akár a kialakult helyzetet, akár saját érzéseiket meg tudnák változtatni. Mindez a bántalmazott gyermekek bűntudatát, tehetetlenségérzését fokozza. Ezzel párhuzamosan a megküzdési stratégiák közül gyakrabban alkalmaznak hosszútávon kevésbé konstruktív típusokat, mint amilyen a problémahelyzet elkerülése, érzelmeik elfojtása, tagadása, de előfordul a negatív események miatti rágódás, aggódás is. Mindez későbbi szorongásos, fóbiás, szomatizációs zavar, depresszió megjelenését valószínűsíti.

Az elutasítás, a közöny, a szeretetmegvonás következtében a gyermekek a düh, az elkeseredettség, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség mellett a remény, a vágy és a várakozás érzéseinek széles skáláját élik meg – a családban élni magányosan és kiszolgáltatottan, közben reménykedve várni a meg nem kaphatóra, az összetört lelkűek sajátja.

A szülői érzelmi bántalmazás a gyermekek életében folytonos harcot szül: a "születésük jogán jónak és szeretettnek lenni" érzésének hiánya az, aminek helyreállításáért, az anyai vagy apai áldás megszerzéséért folyik a végeláthatatlan küzdelem. Azért az áldásért, ami elengedhetetlenül szükséges lenne a szülőkről való leválás folyamatában.
Azonban a bántalmazó kapcsolat felett érzett bűntudat – amit a szülők alakítanak ki gyermekeikben a felelősségre vonásaik alkalmával –, a szülői elfogadás megszerzéséért folytatott kétségbeesett próbálkozás mintegy kötőanyagként a bántalmazó családhoz láncolja a gyermeket.
Sok esetben előfordul, hogy a gyermekek folyton visszatérnek a szülői házba a rég megérdemelt elismerés reményében, ezzel azonban megteremtik a lehetőségét, hogy a szülők ismét a legkegyetlenebb fegyverükhöz, a szavakhoz nyúljanak, és tovább rombolják gyermekeik önértékelését.

Az anyai szerep betöltése a legnemesebb feladatok közé tartozik. És ez valóban így van, hiszen a stabil, önálló, szeretni tudó és szerethető Én megszületését az anya megértő, támogató odafordulása teszi lehetővé a gyermek számára.
A korai anya-gyermek kapcsolat lenyomatait egész életünkben lelkünkben hordozzuk, függetlenül attól, hogy milyennek láttak bennünket csecsemőként, kisgyermekként, és ez a korai lenyomat az, amihez mint biztos kiindulási ponthoz visszatérünk önmagunk meghatározása, az önmagunkhoz való viszonyulás kialakítása alkalmával, mert ahogy Winnicott (1965) írja:
"Amikor a tükörbe nézünk, nemcsak magunkat látjuk, hanem azt is, ahogy anyánk tekintett ránk... Az én lényegében az anya szemeiben és arcán ismeri fel önmagát, és később az igazi tükörben, amely anyja arcát jeleníti meg." 

De éppen ebben a nemességben rejlik a legnagyobb felelősség is. Hiszen, ha a bántalmazás, a bántalmazó attitűd egyes megnyilvánulási formái, vagy a gyermek felé irányuló látszólag ok nélküli negatív érzések megjelennek az anya és gyermeke között fennálló törékeny kapcsolatban, akkor az a kapcsolatot az anyai "tükör"-szerepben megsokszorozódva rombolja szét. Mindez pedig olyan veszteségeket okoz, ami utólag csak nehezen pótolható.

Joggal érkezik a kérdés, mi késztet egy szülőt arra, hogy gyermekét ilyen megdöbbentő módon, és sok esetben a brutalitásig fokozódó mértékben utasítsa el?
Korábban ezeket a szülőket "rákos lelkűeknek" címkézték. Ma már a szakemberek differenciáltabban szemlélik a lehetséges okokat: a legtöbb esetben a tudattalanul kialakuló és zajló folyamatok hátterében a gyermek szükségleteivel kapcsolatos hamis elképzelések, a szülők hiányos tapasztalatai mellett a család rossz szociális környezetét, az anyai depressziót, a gyermek krónikus betegségét is megemlítik a bántalmazás okaként (Cicchetti és Valentino, 2005).
A transzgenerációs körre, vagyis a gyermekek felé irányuló bántalmazó viszonyulás generációról generációra történő átörökítésének veszélyére a legtöbb szakember felhívja a figyelmet. A bántalmazó szülők sok esetben maguk is bántalmazottak voltak gyermekként. A szülők, akik szintén szülői bántásban, elutasításban részesültek, a szülői áldás, elfogadás megszerzésének képtelenségét hagyják örökül gyermekeikre. 
Szülő és gyermeke osztozik a magára hagyatottság és a hiány élményében, mely táptalajt jelent a családok életét megmérgező érzelmi bántalmazás megjelenéséhez. A családokban többnyire rejtetten és emberöltőkön átívelő, alattomosan pusztító problémáról van szó.

A bántalmazott gyermeki lét felismerése jelentheti az első lépést a transzgenerációs kör megtörésének folyamatában. Legalább ennyire fontos annak felismerése, hogy a szülőktől csak az esetek igen kis százalékában kapható meg a vágyott elfogadás, a feltétel nélküli szeretet, hiszen ők maguk is éppen ebben szenvedtek hiányt, emellett legtöbben bántalmazó attitűdjükre, viselkedésükre is "vakok".
Ahhoz, hogy a szülői érzelmi bántalmazásban érintett gyermekek felnőttként "elég jó" szülőkké tudjanak érni saját gyermekeik számára, olyanokká, akik érzékennyé válnak a gyermekük valós szükségleteire, képessé arra, hogy észrevegyék a gyermek fejlődésében bekövetkező változásokat, figyelemmel legyenek gyermekeik pszichés határaira, és ehhez hangolják saját elvárásaikat, hogy egyedülállóságuk, megismételhetetlenségük gazdagító élményét megélhessék, a mindenkiben ott élő gyermek "elég jó" szülőjévé kell válniuk. Mindez pedig a belsővé tett bántalmazó szülő megszelídítésén, pozitív áthangolásán keresztül valósulhat meg. Az út végén pedig megkaphatják, amit oly kétségbeesetten vágynak: végül el tudják hinni és át tudják adni a következő generáció tagjainak az érzést, hogy: Szerethető vagyok!
 
Irodalom:
Baker, A. L. J. (2009). Adult recall of childhood psychological maltreatment: Definitional strategies and challenges. Children and Youth Services Review, 31, 703–714.
Cicchetti, D., Valentino, K. (2005). An ecologiacal-Transactional Perspective on Child Maltreatment: Failure of the Average Expectable Environment and Its Influence on Child Development. In.: Cicchetti, D., Cohan, D. J. (szerk): Developmental Psychopathology. Risk, Disorder and Adaptation, 3. kötet. 129-203.
EJF (2006). A gyermekbántalmazás felismerése, megelőzése, kezelése. [online],  letöltés dátuma: 2010. március 23.
Forward, S. (1989). Mérgező szülők. Budapest: Háttér Kiadó
Herczog, M. (2007). Gyermekbántalmazás. Budapest: Complex Kiadó
Herman, J. (2003). Trauma és gyógyulás. Budapest, Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület Napier, A. Y. (1990). A törékeny kapcsolat. Budapest: Animula Kiadó
Winnicott D. W. (1965). Az egyén fejlődése és a család. Budapest: Animula Könyvkiadó
 
(A Mindennapi Pszichológia 2010. évi pályázatának díjnyertes dolgozata. A szerző a tanulmány születésekor az SZTE BTK Pszichológiai Intézet V. évfolyamos hallgatója)
 (Forrás: családinet.hu)

A feltétel nélküli segítség. Így kellene élnünk!

Kibírhatatlan

Csak egy szokásos hétvége, otthon, két kamasz gyerekkel. A nagyobbik szobájából fülsüketítő zene ordít, a koszos ruháiból szőnyeg képződött az ágya körül, a mosatlan edényekből meg tornyot épített az asztalán. A kisebbik vonyít, hogy így nem tud tanulni, de igazából nem is akar, mert tele a töke az egész iskolával, a világgal, meg velem is. Elesett a suli udvarán előző nap és szerinte nem hajlik a térde (mondjuk, amikor „csokiosztás” van a nappaliban, akkor tud rohanni, szóval vannak fenntartásaim a térdproblémáival kapcsolatban).

Én a jéghideg konyhában (nagyon öreg házban lakunk nyár óta, gyönyörű a kert, de a fűtéssel akadnak gondok) kabátban, sapkában és házi mamusz helyett, házi csizmában főzök egy kétlapos villanyrezsón, elfagyott ujjakkal. Aztán a macska felugrik a konyhapultra, és leránt egy doboz tojást.

Ennél a pontnál arra gondolok, hogy én bizony beülök a kocsiba, és padlógázzal elszáguldok valahová, messzire, csak el innen, ez kibírhatatlan.

Aztán jön a hír. Tizenhat halott. Kamaszok. Akkorák, mint az én kettőm. Egy pillanat alatt mérhetetlen szégyen fut át rajtam, még az arcom is ég tőle: bevillan, hogy meg se néztem a térdét a kicsinek, és a naggyal ordítottam, mert… már nem is tudom, miért…

A szívem felhasad. Az összes anyává válok, akik elengedték a fiukat, lányukat, segítettek csomagolni, aggódtak, és mondták: „nagyon vigyázz magadra, jó?”. Nem akarok belegondolni. Nem lehet belegondolni. Mit érezhetnek, akik itt maradtak, mit érezhettek azok a gyerekek, akik a buszon voltak? Egyből bevillan, hogy én aztán soha nem engedem el az enyéimet, nem ülnek fel buszra, ami olyan messze viszik el tőlem őket, sőt semmilyen buszra sem ülnek fel! Becsomagolom, bebugyolálom őket valami puha ruhába, ami tűzálló, ütésálló, és legszívesebben egy láthatatlan ejtőernyőt is szerelnék rájuk, de hogy leragasztom a zárakat, az biztos, kipárnázom az ajtófélfákat is, és nem, nem engedem őket el, a külvilág veszélyes, én megmondtam, igaz?! Nevetséges vagyok.

Tudom, tudom: „Nem lehet burokban tartani őket.” De akkor mit lehet tenni? Mi van a szeretettel? A szeretet nem elég?! A szeretet gyenge, semmit sem ér… Ha összetörhet egy pillanat alatt az, amit annyi, de annyi szeretettel bugyoláltak be. Szeretném egyenként átölelni az anyákat, az apákat, a gyerekeket. Szeretném enyhíteni a fájdalmukat. A lehetetlent akarom, azt akarom, hogy ez az egész legyen meg-nem-történt!

Milyen érdekes, pillanatok alatt átértékelődnek ilyenkor a szavak. Mi az, hogy hideg? A konyhám egyáltalán nem hideg, a busz roncsaiból kimászott gyerekek mezítlábas talpa alatt a föld, na az pokoli hideg.

A szégyentől még mindig égő arccal, szó nélkül odabújok a kisebbikhez (ő még engedi), és beleszimatolok a nyakába. A lábát a kezembe veszem, és a puklis-lilás térdét megsimogatom. Milyen jó, hogy állandóan baja van velem, milyen jó, hogy nyaggat, nyúz és kötekedik.

Kibírhatatlan? Az ott, ami szombat éjjel történt, az kibírhatatlan. Isten segítsen az itt maradtaknak tovább létezni.

(Forrás: anyapara.hu)

Ezt a traumát nem lehet kinőni

Bár a súlyos bántalmazást nemcsak a törvény, hanem a társadalom is elítéli, a többség szerint a pofon és a fenekelés belefér. A téma kutatói szerint nagyon nem. Brouwer Pálhegyi Krisztina keresztény gyógypedagógus, pasztorálpszichológus szerint a testi fenyítés nemcsak veszélyes, de a Biblia sem igazolja.

A szakember – aki Krisztamami néven blogot vezet, és szülőknek nevelési tanácsadó alkalmakat szervez – az úgynevezett KÉK, azaz „kapcsolatra épülő, következetes” nevelés híve. Szerinte a gyerek viselkedése csak tünet, a jéghegy csúcsa. A büntetés–jutalmazás szemlélettel csak ezen lehet módosítani, és elhinni, hogy sikerünk van, pedig mélyebbre nem mentünk: a gyerek „szívéig” –, ahogy a Biblia mondja – nem jutottunk el, a morális részt nem érintettük, az akaratát, a motivációit, az indokait talán meg sem értettük. Csak elértük, hogy ne merjen „rosszalkodni”, vagyis olyat tenni, amit elítélünk. Ilyenkor frusztráljuk a gyereket, nemcsak a  veréssel, másféle büntetésekkel is.

Igazságszolgáltatás az óvodában

Viszonylag könnyen bevésődik a gyermek tudatába, hogy „nem rosszalkodom, mert akkor felpofoznak”. A büntető attitűd a pszichológus szerint épp olyan hatékonyan működik, akár a kutyaidomítás; csakhogy a kutyát nem a saját, önálló életére készítjük fel, és a gyerek esetében sem csupán az önállóságra nevelünk, hanem kiteljesedő, boldog életre.

A büntetés-jutalmazás szemlélet arra készteti a gyereket, hogy viselkedjen másoknak megfelelően, ha el akar kerülni kellemetlenségeket, vagy el akar érni valamit.

Pedig valójában a kapcsolat volna a legfontosabb a számára, ez a legfontosabb hajtóerő. Akkor lesz felszabadult, ha a szeretetkapcsolat fenntartása nem rá terhelődik, vagyis nem az ő viselkedésétől függ. Ha ebben megvan a biztonsága, akkor felszabadultan fedezi fel a világot, nem pedig félve csimpaszkodik a szüleire, azt tudakolva, hogy szeretik-e.

A büntetés minden formája kerülendő?

Számolni kell a társadalmi igazságérzettel is. Ha nem bünteted meg a gyereket, aki megszegte a szabályt, amit mindenki tud, akkor a többiek fogják megbüntetni. Ez az óvodában ugyanazt a funkciót tölti be, mint a felnőtt társadalomban az igazságszolgáltatás. Csakhogy az igazságszolgáltatás sem az erkölcseinkre, hanem a viselkedésünkre hat, illetve megvédi a társadalmat a deviáns elemektől. Ha kiküldöm a gyereket a folyosóra, akkor megvédtem tőle a csoportot, de közben vigyáznom kell, hogy az igazi nevelés egyetlen lehetséges közege, vagyis a kapcsolat ne sérüljön. A szankció óhatatlanul létrehozott köztünk egy szakadékot, egy szeparációt, amit csak én tudok áthidalni azzal, hogy utánamegyek és beszélgetek vele, próbálom megérteni, hogy miért viselkedett úgy.

Gyakran hallani, hogy a gyerek hároméves koráig nem érti a szabályok lényegét, ezért a legjobb gyorsan reagálni a szabálysértésre, és kisebb fájdalmakat okozni. És ha időben hagyjuk abba, akkor erre nem is fog emlékezni.

Lehet, hogy nem fogja tudni elmesélni a pszichológusnak, mi történt vele. Minél több bántást él át, annál kevésbé emlékszik később a gyermekkorára. Minél rosszabb lelkiállapotban van valaki, mert védekezésre kényszerül a bántások miatt, annál inkább gátlódik a memóriája. De ha egy emléknyomot nem tudsz felidézni, az attól még benned van és hat rád. Ezért különösen veszélyes a csecsemőkkel szembeni durvaság. Minél kevésbé voltak még szavaid, minél kevésbé volt még tudatod, amikor bántalmazás ért, annál kisebb az esélye, hogy legalább felnőttként meg tudd nézni azt a kisgyereket, aki voltál, és megsajnálni, és alkalmazkodni hozzá, vagyis az adaptáció lépéseit megtenni át tudd érezni és fel tudd dolgozni annak a kisgyereknek a veszteségeit, aki voltál.

Van olyan gyerek, akinek ahhoz kell alkalmazkodnia, hogy fogyatékkal születik, és van, akinek ahhoz, hogy bántották kiskorában.

Fotó: Thinkstock

A gyerek istene a felnőtt

A fizikai fenyítés támogatói gyakran hangoztatják, hogy nem szabad engedni, hogy a gyerek a saját késztetései szerint cselekedjen, mert elszabadul a pokol.

Ez egyfajta világképből fakad. Sokszor az a premissza, hogy a gyerek rossz. Bűnös, mert az eredendő bűn megrontotta természetét, így jött a világra. De a Biblia tanítása az eredendő bűnről nem azt jelenti, hogy mindenestől pokolfajzatok vagyunk, hanem azt, hogy bár ott van bennünk az istenképűség, vagyis a jó, de megvan a rosszra való hajlam is. Ez igaz a gyerekre, és igaz ránk. A gyerek nem ellenérdekelt fél, nem olyasvalaki, akinek le kell törni a lázadását. A gyerek ösztönösen meg akar felelni annak, akihez kötődik. A gyereknek a felnőtt az istene. Viszont a kisgyereknél a prefrontális kéreg, vagyis az agy perspektivikus gondolkodást segítő része még nem fejlődött ki. Ez öt és hét éves kor közt kezd működni, és nagyjából huszonöt éves korra fejlődik ki teljesen. Ezért még egy tizennyolc éves is sokkal impulzívabb, és kevésbé kiszámítható, mint egy idősebb. Tehát

ha egy kisgyerektől azt várom, hogy ne viselkedjen a belső késztetéseinek megfelelően, hanem az indulatain uralkodva azt tegye, amire tanítottam, akkor olyat várok tőle, amire képtelen. És ha büntetem érte, azzal kínzom.

Azért van a szülő, hogy megakadályozza a homokozóban, ha a kislapáttal az egyik dühében meg akarja ütni a másikat, de nem azért, hogy büntesse. A gyerek nem távirányítós készülék, vele kell lenni. És bizony nem elég elmondani neki, hogy mit szabad és mit nem. Mert megértheti ugyan, de bizonyos helyzetekben nem fog bírni magával.  Hiszen apuka is tudja, hogy nem szép dolog ordítani a gyerekkel, időnként mégis elordítja magát. Csak őt nem veri meg érte senki.

Van, akinél  olykor elszakad a cérna. És van, aki terv- és szertartásszerűen veri a gyereket.

A második sokkal rosszabb. Egy kisgyerek azt gondolja, hogy minden, amit a szülő tesz, az jó. A rossz dolgok egyszerűen nem lehetnek a szülő miatt, mert akkor az ő kis világa összezavarodik. A rossz dolgokért önmagát okolja inkább. Még azért is ő érzi magát hibásnak, ha a szülei esetleg elválnak. És az pláne miatta van, ha szegény szülőnek meg kellett vernie őt. Ez hasonló a Stockholm-szindrómához:

egy kézből kapja a pálcát és a kenyeret.

A gyerek úgy fogja érezni, hogy a szeretet és a bántás együtt jár, tehát ha nem bántják, nem is szeretik. Egy ilyen lány valószínűleg olyan társat keres magának, akitől megkapja a bántás-adagját.

Felnőttek kisgyermek szinten

Milyen egyéb következményei lehetnek felnőttkorban a kisgyerekkori bántalmazásnak?

Akit bántottak, és ezt soha nem dolgozta fel, nagyobb eséllyel lesz képtelen a viselkedését szabályozni felnőttként. A dühét esetleg nem tudja kontrollálni, mert nem képes az indulat mellett más tudattartalmakat felszínre hozni, vagyis perspektivikusan látni a helyzetet, úgy, hogy egyszerre több dolog legyen a fejében, és a  belső kontroll az ellentétek konfliktusa belülről megfékezze. Egy kisgyerekkel előfordul, hogy bár szereti a kistestvérét, ha megharagszik rá, akkor elfelejti, hogy szereti, és megüti. Ugyanez van az éretlen személyiséggel, aki megrekedt a kisgyerek-szinten. Aki fel tudott nőni, az indulatosan is képes gondolkozni. Az éretlen ember viszont nem tud egyszerre szeretni és haragudni.

De erre mondják sokan, hogy nézd, engem is vertek, mégis itt vagyok kiegyensúlyozott, boldog emberként.

A legtöbben azért ezt tényleg túlélik, de hogy mennyire kiegyensúlyozott és boldog valaki, azt inkább ne a felszínről ítéljük meg, például ne arról, hogy milyen „jól viselkedik”. Ugyanakkor lehet, hogy nem tudja átélni a saját szenvedélyeit, megélni a saját érzelmeit, és ha hívő, akkor folyamatosan retteg Istentől, hogy mikor jön a csapás, és esetleg ítélkezővé válik ő maga is, mert  ítélkező istenképe van. A büntetés–jutalmazás szemlélet megrekeszti az embert egy bizonyos szinten; sok felnőtt is, sajnálatos módon, így tekint önmagára, és így bánik a környezetével. A gyermekkori bántalmazás élményét nem lehet egyszerűen kinőni, és csak nehéz, hosszadalmas munka árán lehet kigyógyulni belőle, többnyire felnőttként.

Fotó: Thinkstock

Ha valaki felismeri, akár ezt az interjút olvasva, hogy eddig rosszul csinált valamit, hogyan hozza rendbe a dolgokat?

Kapcsolata válogatja. Olyan receptet egyszerűbb gyermeknevelési kérdésekben sem szeretek adni, hogy ezt és ezt csináld. A gyereknevelést amúgy mindenki elrontja néha, te is, én is. Ráadásul a felnőtt, aki lesz belőle, nem kizárólag a mi nevelésünk eredménye, hiszen van egy vele született, saját természete is és sok környezeti hatás. El lehet mondani, hogy ez nem volt helyes, és nagyon sajnálom. Ha már nagy a gyerek, akkor legjobb leülni vele, és elmagyarázni a mi saját utunkat. Ha még érdekeljük annyira, végighallgat. Ha maradt bennünk egy kis bizalma, nem fogja azt gondolni, hogy ez megint egy trükk. A kicsik szeretik az ismétlődő dolgokat, a rendet a családban. Egy olyan gyerek, aki már nagyon hozzászokott a veréshez, az meg fog ijedni, ha a verés abbamarad. Meg kell próbálni más módokon biztonságot nyújtani neki, biztosítani a figyelmünkről és a szeretetünkről, tehát nem elég elhagyni a verést. Más területeken nagyon figyelni kell a rutinra, nem elmulasztani az esti mesét, a fogmosást, a reggeli összebújást, sem semmit a napi szertartások közül.

Megnyugodni a labirintusban

Kizárólag pozitív dolgokat kaphat tőlünk a gyerek?

Az erőszakmentesség nem az úgynevezett pozitív neveléssel egyenlő. Szükséges olykor kellemetlenséget okozni, a könnyek fejleszthetnek is bennünket. Például nemet lehet mondani akkor is, amikor nagyon akar valamit a gyerek. Ha vacsora előtt nápolyit kér, és nem akarsz neki adni, akkor ne adj, akármennyire toporzékol. De próbáld megérteni, hogy a számára most a világ legnagyobb problémája, hogy nem kapott nápolyit, és közöld is vele, hogy megérted, de nem fogsz adni, mert van egy szabály, miszerint  vacsora előtt nem nassolunk. Öleld át, ha engedi, hogy hadd sírja el a válladon a bánatát a kielégítetlen sóvárgása miatt. Így biztonságot nyújtottál, miközben megerősítetted abban, hogy helyükön vannak a határok. Nem sérül a kapcsolat, hiszen nem ütöttél rá, hogy csönd legyen, nem szégyenítetted meg,

nem alkalmaztál szeretetmegvonást, hogy „eredj a szobádba és ne is lássalak, amíg így viselkedsz”, nem néztél rajta keresztül, hogy „hisztizz csak, engem nem érdekel”.

Pont ezek a helyzetek, amikor a biztonságot nyújtó kapcsolat közegében a személyiségfejlődéshez vezető alkalmazkodás fontos lépései történnek. Amikor labirintusba kerülsz, falnak ütközöl és nem találsz kiutat, az a frusztráció: akarok menni valahová, és nem lehet. Meg kell tanulni ott a labirintusban megnyugodni, amihez belső, lelki fordulat kell, hogy a kemény érzések, hogy „akkor is ezt akarom, akkor is, és ütöm a falat”, átváltozzanak puha, gyöngéd érzésekké. A nagyobb gyerektől végső soron elvehetjük a telefont, ha nem tudjuk másként elérni, hogy ne egész éjjel cseteljen, de értsük meg, hogy ez nagyon frusztráló. Mondjunk akár valami olyasmit, hogy „megértem, ha dühös vagy, és ezt meg is akarom hallgatni, de a telefonod  nálam marad reggelig”.

Ezek szerint a gyerek nem egyenrangú fél. Hiszen ő nem veheti el a telefonomat, és nem állíthat fel nekem szabályokat.

Fontos, hogy például a fiúknak az apukájuk ne csak a focipajtásuk legyen, hanem a nagy medve, és ők lehessenek a kis medvék. De a hierarchia nem azt jelenti, hogy „én vagyok az úr a háznál, mert én vagyok az erősebb, és az lesz, amit én mondok”. Mert ez erőszak. Inkább természetes hierarchia legyen, amiben van egy magától értetődő szülői „hatalom”. Ez abból adódik, hogy a gyerek rólam akarja lenézni, hogy milyen egy ember, és tőlem, mint szülőtől vár útmutatást.

Azokról a helyzetekről beszéltünk, amikor az általunk hozott szabályokat sikerül betartatni. De mi van, ha nem? Ha a gyerek beoson a spájzba és csak azért is elcsen egy nápolyit? Arra nem a büntetés a megfelelő reakció?

Ha a testvérei előtt csinálta, vagy eldicsekedett vele, akkor a többiek igazságérzete miatt valamilyen büntetést lehet alkalmazni. De én inkább elmondanám a gyereknek, hogy sajnálom, azt hittem, hogy ha elmondom, hogy nem szabad, akkor megérted és megfogadod. Most olyan helyre teszem a nápolyit, ahol nem éred el, mert szeretnék segíteni abban, hogy betartsd, amiben megegyeztünk. Ha nem mutatja is, nagyon fontos neki, hogy mit gondolok róla. A büntetésnek lehet az igazságosságot helyreállító értelme, de a közösség számára történik, nem a gyerek számára, és a gyerek személyiségét önmagában egyáltalán nem fejleszti. A gyereknek nincsen szüksége büntetésre.

Balavány György

(Forrás: 24.hu)

Bezzeg nálunk...

(Forrás: fb)

Ahol szeretnek, ott vagy otthon (Müller Péter)

Müller Péter: Ahol szeretnek, ott vagy otthon

Ezt a mondatot most éld át, és figyeld magadban.
Hamarosan érzed, hogy a mélyén ott van az a tapasztalatod,
hogy otthonod csak ott van, ahol szeretnek.
Ha valaki “hazamegy”, olyan helyre megy, ahol szeretet van.
Ahol szeret, és ahol őt is szeretik. “Itt végre jó. Hazajöttem.”
Ha valakinek az otthonában nincs szeretet, az nincs otthon.
Akkor sem, ha ott alszik, ott étkezik, és oda van bejelentve.
Akkor sem, ha a saját háza, amelyet a két kezével épített.
Minden ismerős és megszokott benne, de nincs otthon benne.
“Hazamenni” azt jelenti, hogy visszamenni lényem igazi és egyetlen valóságos állapotába – a szeretetbe.
Ahol otthon vagyok.
Minden más helyen idegenben élek.
A közönyben, a gyűlöletben,a szeretetlenségben az embernek nincs hazája,mert lelkének idegenek ezek az élmények.
Az ember idegenként élhet a férje mellett,néha még a saját gyermekei között is, ha nem szeretik.
Előfordul, hogy a biológiai anyaság kevés hozzá.
Vonatkozik ez a hazaszeretetre is.
A külföldön élők honvágyában a gyermekkoruk él,a megszokott nyelv, ismerős házak, utcák,s olyan állapotok emlékei, amelyben szerették.
Amikor egy barát, egy feleség, vagy férj idegenné válik –
vagyis ismerem, de már nem szeretem , idegenként élsz tovább mellette.
Az ember igazi hazája a szeretetben van. Minden más helyen számkivetett.

Újszülött ikerlányok beszélgetnek

Alig egy órával azután, hogy világra jöttek, az újszülött lányoknak,látszólag máris sok megbeszélnivalójuk akadt.

Amikor filmezni kezdte alig egyórás ikerlányait az újsütetű apuka,

Mike Lansky még nem is tudta, hogy a felvétel hamarosan az egyik legnépszerűbb videó lesz az interneten.

Pedig így történt, méghozzá azért, mert Lanskynek valami olyasmit sikerült megörökítenie a felvételen,

amit eddig csak keveseknek: azt, ahogy újszülött lányai „beszélgetnek” egymással.

Az, hogy az egypetéjű ikrek között különleges kapcsolat van, eddig sem volt titok.

Az ilyen ikerpárok tagjai eddig is gyakorta nyilatkozta arról, hogy pontosan érzik,

ha testvérükkel valami jó, vagy épp rossz történik, ahogy azt is tudják, mire gondol a másik.

Erről a bizonyos „különleges kötelékről” még videók is készültek:

elég, ha csak arra a felvételre gondolunk, ahol az újszülött babákat egymást ölelve emelték ki az anyaméhből.

Lansky felvétele ennek ellenére is különleges.

Azt rögzíti ugyanis, ahogy a babák egymással kommunikálnak, íme:

(Forrás: nlcafe.hu)

Ilyenek a mai gyerekek a gyerekpszichológus szemével

Előző cikkünkből kiderült, hogyan látják az óvónők a mai gyerekeket, illetve milyen változásokat tapasztaltak az utóbbi években a gyerekek viselkedését illetően. Ugyanezt a kérdést fogalmaztuk meg egy gyerekpszichológusnak: miben változtak az elmúlt pár évben a gyerekek, és ezek a változások minek köszönhetők, illetve milyen tanácsokkal szolgálhat a szülőknek, nekünk, hogy egy viszonylag normális, kiegyensúlyozott, lehetőleg lelki és testi bajoktól mentes felnőttet kapjunk a „projekt” végén.

Fukker Ágnes gyermekpszichológus egyetért az előző cikkben leírt óvónői véleményekkel: ő is hangsúlyozza, hogy a gyerek elsősorban tünethordozó, vagyis nagyban reflektál, visszatükrözi a szülők, pedagógusok, illetve az őt körülvevők jellemzőit.

A fogyasztói társadalom úrrá lett a gyerekeken, és ez rendkívül negatívan befolyásolja a lelki fejlődést. A játékkal és egyéb tárgyakkal elárasztás egyáltalán nem kedvez a figyelmi funkcióknak, az azonnali kielégülés pedig hátráltatja a személyiségfejlődést. Manapság egyet kurjant a gyerek, hogy ez vagy az kell neki, a szülők hanyatt homlok rohannak a boltba, megveszik az áhított tárgyat, a gyerek nézegeti pár percig, aztán továbbáll.
Ezzel az azonnali kielégüléssel a gyerek nem használja fel saját belső tartalékait, nem tanulja meg, mi az a vágyakozás, minden rögtön kell, és minden csak a felszínen marad. Az azonnali megoldás pedig az ösztönös kíváncsiságot öli ki.
Ez tüneti szinten abban mutatkozik meg, hogy a gyerekek (és a szülők is) felszínesek, „zizik”, nyugtalanok, türelmetlenek, túlmozgásosak. A problémamegoldás abból áll náluk, hogy vagy odébbállnak, vagy ütnek.
A pszichológus a játék iránti érdektelenséget is felfedezte már a gyerekeken, ami nagyon súlyos probléma. A gyerekek nem tudnak elmélyedni egy-egy játékban, pl. az építőkockák sem kötik már le őket annyira, hiányzik a kíváncsiság és a problémamegoldásra való törekvés: pl. hogy ezt a kockát vajon mire tudom még használni, milyen sokfajta épületet lehetne építeni belőle, stb.

A rohanás és az azonnali megoldások a szülő-gyerek kapcsolatot is rongálják

Egy szülőnek ki kellene tanulnia a gyerekét, amit alapos megfigyeléssel lehet csak elérni, erre azonban nincs idő, türelem: ha gond van, csak beütjük a keresőbe, megnézzük a neten, stb. És ha véletlenül nincs fent a válasz, az még jobban össze tudja zavarni az anyákat, és még inkább elveszettnek érzik magukat.
Fukker még egy nagy problémát említ: a mozgás hiányát. A mozgás az idegrendszeri fejlődés alapja, és ha nem mozgatjuk a gyereket, nagyot ártunk ezzel az idegrendszerének is. Hozzátette: egyre nagyobb gyerekeket lát babakocsiban, ahelyett, hogy a gyerek mozogna, járna, futna, ugrálna, leszíjazva ül a babakocsiban, hogy minél előbb ott legyen a szülő a célállomáson.

Fotó: Miquel Benitez / Getty Images Hungary

Az érzelmi élet kialakulása is a szülőkön múlik: az érzelmi szabályozás a tükrözéssel alakul ki, azaz – nagyon leegyszerűsítve - a gyerek azt csinálja, amit a szülő. Ám ha mindenki ül a monitor/tévé előtt, ez a tükrözés nem tud létrejönni.
Összefoglalva: az értelmi fejlődés a mozgáson alapszik, az érzelmi fejlődés pedig a tükrözésen. Vagyis szaladni, mozogni, ugrálni kell, és a családban pedig kommunikálni, közös programokat csinálni, és azt a kevés időt, amit a gyerekkel tölthetünk, ne mérgezzük tévével, számítógéppel, okostelefonnal, stb.
Idő kell a gyereknek is és a szülőknek is. Mert hiába gyorsult fel az élet, az idegrendszeri fejlődés ezt nem tudja követni.
(Forrás: divany.hu)

Generációk különbözőségei (Dr . Tóth József előadása)

Dr. Tóth József, pszichológus a különféle generációk gondolkodásmódjának különbözőségére mutatott rá előadásában, amelyben az úgynevezett „Z” generáció digitális mindennapjairól beszélt a Tudomány és bűnmegelőzés című konferencián.

A nárcisztikus személyiség jellemzői

Narkisszosz görög mitológiai alak, akit egy kikosarazott nimfa bepanaszolt Nemeszisznek, a bosszúállás istennőjének. Nemeszisz átka miatt Narkisszosz, amikor egy folyó vizének tükörképébe nézett azonnal beleszeretett önmagába. De hiába próbálta magához ölelni tükörképét, ez nem sikerülhetett neki, s ezzel ugyanazt a fájdalmat élte meg, amit a nimfa. Másnapra Narkisszosz eltűnt, elfogyott, s a helyen, ahol tükörképét próbálta elérni, csak néhány sárga szirmú virág (nárcisz) maradt. Narkisszosz azóta az önimádat jelképe.

A nárcizmus azonban nem egészében rossz. Az egészséges nárcizmus támogató, hiszen mindenkinek szüksége van az önmaga iránt érzett szeretetre, különben nem tudná megvédeni magát az ártalmaktól. De az ember társas lény, s a kiteljesedéshez valaki mást kell szeretnie, és a szeretete tárgyát is védenie kell. (A más iránt érzett túlzó szeretet, és a szeretet tárgyának vad védelme - például a féltékenység - ugyanolyan visszatetsző és veszélyes, mint a túlfokozott önimádat.) Az egészséges nárcizmus azonban többnyire együtt jár a kiegyensúlyozott lelkiállapottal. 

A nárcisztikus embert leginkább csak saját maga érdekli

A nárcizmus és a lelki egészség között az önbecsülés jelenti az összeköttetést. A megnövekedett önbecsülés miatt - mivel úgy vélik, hogy mások is szerethetőnek és a szerepükre alkalmasnak tartják őket - a nárcisztikus személyiségek szinte nem ismerik az aggodalmat vagy a szomorúságot.

A nárcisztikusok azonban, ha átlépik karakterük egészséges határait, gyakran bizonyítani akarják a fölényüket, amelyet a körülöttük lévő emberek (nem ismervén a mozgatórugóikat) értetlenül fogadnak. 

Honnan lehet tehát felismerni egy nárcisztikus személyiséget? Négy jelet kell keresni.

1. Az hajtja őket - gyakran tudattalanul -, hogy úgy vélik, mások ítélete is pozitív róluk. A nárcisztikus csak beszél és beszél, mert meg akarja mutatni, hogy milyen zseniális, és azt hiszi, hogy mások is ilyennek látják. Nincsenek tisztában vele, vagy nem érdekli őket, hogy milyen felfuvalkodottnak és önteltnek látszanak. 

Függetlenül attól, hogy ténylegesen semmiféle bizonyítottan fontos értéket nem állítottak elő, és nem értek el jelentős eredményeket, arra számítanak, hogy ismerjék el a felsőbbrendűségüket és csodálattal adózzanak nekik. Azonban a nárcisztikusokra az is jellemző, hogy saját hiányosságaikat rosszabbnak látják, mint a többiekét. Ha valamilyen hibájuk vagy gyengeségük a felszínre bukik, azt végzetes tragédiának látják. 

Mivel az elismertség olyan fontos nekik, a céljaikat ennek eléréséhez igazítják. A felsőbbrendűség érzése gyakran arra indítja őket, hogy irreálisan magas személyes normákat alakítsanak ki. Mégis nagyon alacsony standardok alapján várnak el bizonyos előnyöket. Például, meggyőződésük, hogy egyszer majd megkapják a Nobel-díjat, de elvárják, hogy kevesebb lakbért kelljen fizetniük csak azért, mert olyan nagyszerűek, és/vagy mert oly nagyszerű sikereik vannak kilátásban.

2. A kapcsolataik felületesek, és hiányzik belőlük az empátia. A nárcisztikusok erősen motiváltak, hogy megfeleljenek az elismertségre vonatkozó elvárásaiknak. Nem empatikusak másokkal. Ehelyett arra összpontosítanak, hogy a kapcsolataik hogyan segíthetnek nekik jobban érezni magukat. A nárcisztikus élvezi, ha hallgatóközönségre talál, de kevés érdeklődést mutat mások gondolatainak meghallgatására. S miközben megértő fülekre vágyik a nehéz időkben, nem valószínű, hogy mások nehézségei a legcsekélyebb mértékben is izgatnák.

3. Nehéz kijönni velük, mert úgy érzik, jobbak és mások, mint a többi ember, akikkel leereszkedően bánnak. Úgy érzik, jogosultak a különleges bánásmódra, és nyugodtan viselkedhetnek kizsákmányolóként, hogy elérjék a saját vágyaikat. Ez a stílus közvetlenül vagy közvetve azt mondja a velük kapcsolatba kerülőknek, hogy nem fontosak, vagy nem olyan jók, mint a nárcisztikus.

4. A rossz viselkedésük nem rövidéletű. Van egy viselkedésmintájuk, amelyet követnek a különböző helyzetekben a felnőtt életük során. Ez nem egy életszakasz, amit ki lehet nőni, mint például a tinédzserkori lázadást.

Aki nárcisztikus emberrel találkozik, ne lepődjön meg, ha kényelmetlenül, vagy megalázva érzi magát a társaságában. Lehet velük együttműködni, sőt barátok is lehetnek, de tisztában kell lenni e kapcsolat korlátaival.

(Forrás: hazipatika.com)