A boldog párkapcsolat titka

Sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. 

Csupán két dolog kell hozzá.

Amikor boldog esküvői fotókat lát az ember, azt gondolja: milyen mázlisták, hogy megtalálták egymást!

Sajnos manapság azonban egyre gyakoribb, hogy a nagy csinnadratta és a kezdeti extázis ellenére a történet végül nem happy enddel végződik. 
Az arányok egyre romlanak: 10 házasságból csupán 3 az, amely nem válással, vagy keserű, rendszeres tányércsapkodással végződik.

Van ami még az intimitásnál is fontosabb az idő múlásával. (Kép: Tumblr)

Az amerikai tudósok először a hetvenes években kezdték el közelebbről vizsgálni a házasságokat, mivel rohamosan nőtt a válások száma. 
Éppen ezért "laboratóriumi" körülmények közé vitték a témát, hogy rájöjjenek, mi az egészséges és tartós kapcsolat titka. 
Főként arra voltak kíváncsiak, hogy vajon minden eset más és más, vagy van olyan közös tulajdonság/gyakorlat, ami roncsolja a kapcsolatokat.

A kutatás egyik úttörője John Gottman volt, aki kollegájával Robert Levensonnal a Washingtoni Egyetemen vizsgált friss házasokat. 
A pároknak nem kellett mást tenniük, mint válaszolni pár egymással kapcsolatos kérdésre, miközben elektródákkal figyelték a testük reakcióját (vérnyomás, pulzus, izzadás). 
Ezután a kutatók hazaküldték őket, majd hat évvel később utánajártak, hogy kik maradtak közülük házasok.

Ezután két csoportra bontották őket: a „mesterekre” és a „tragédiákra”. 
Előbbiek nyilván azok, akik még mindig együtt voltak, utóbbiak azok, akik elváltak, vagy boldogtalanok voltak a házasságukban.

Amikor összehasonlították a "mesterek" és "tragédiák" hat évvel korábbi "eredményeit", rájöttek egy teljesen tiszta nyomvonalra: bár külsőre mindnyájuk viselkedése nyugodt volt, az elektoródák által mért értékek mást mutattak: a "tragédiák" szívverése szaporább volt és többet izzadtak - tehát a fiziológiailag legaktívabbak kapcsolata romlott a leggyorsabb ütemben.

És, hogy a kettőnek mi köze van egymáshoz? 
A fiziológiai tünetek tökéletesen megfeleltek a védekező/támadó módnak. 
Egy beszélgetés levezetése a társukkal mellettük olyan volt, mint egy vicsorgó tigrissel szembetalálniuk magukat. 
Még akkor is, amikor kellemes dolgokról meséltek, folyamatosan fel voltak készülve arra, hogy támadniuk kell vagy védekezniük.

Ezzel szemben a "mesterek" mindvégig nyugalomban voltak, látszott az a maguk köré teremtett "buborék", amiben mindketten kényelmesen érezték magukat.

Hogy ez miért is van, újabb kísérlet következett. 
130 friss házast figyeltek meg "akcióban". 
Elhívták őket egy kellemes szállodába, ahol azt kellett tenniük, amit amúgy is tennének nyaraláskor: pihizni, enni, medencében fürdeni, dumálni. 
Gottman itt megfigyelte, hogy mi is az a kulcsfontosságú dolog, ami a boldog párokat jellemzi. A nap folyamán a párok folyamatosan kapcsolódási kísérleteket tettek egymás felé. 
Például a férj, akit érdekelnek a madarak, felkiáltott, hogy: "Nézd, milyen gyönyörű az a madár!". 
A feleség erre többféleképpen reagálhat: sehogy, felháborodással, amiért megszakította az olvasásban, vagy lelkesedéssel és érdeklődéssel.

Akármilyen pitiáner a példa, és nem egy ilyen helyzeten múlik, de jól mutatja a kapcsolat alakulását. 

Azok, akik az esetek többségében reagálnak a párjukra, érdeklődnek az apróságaik iránt is (még akkor is, ha fáradtak, akkor is, ha őket baromira nem érdekli), egy boldog és kiegyensúlyozott társat kapnak. 

Így Gottman megállapította, hogy:
 egy idő után az intimitásnál is fontosabb 

a tartós kapcsolathoz  

a kedvesség és a nagyvonalúság. 

(Forrás: ujnemzedek.hu)

Nyáron tilos a tanulás! (Vekerdy Tamás)

Vekerdy Tamás állítja, az lesz jó szülő, aki saját magával is törődik gyereknevelés közben és nem boldog, hanem derűs, nyugodt és biztonságos gyermekkort teremt egy őszinte és szeretetteli családban. 

Ő már csak tudja, négy gyereket nevelt fel. 

– A gyermekpszichológus szerint milyen az ideális vakáció?
– A derűsen, közösen, jó lehetőségekkel eltöltött idő az, ami a leginkább pihentet, ilyen lehet az ideális vakáció. 
Régi tanuláspszichológiai tény, hogy egyes tanulási szakaszok után szünetet kell tartani, éppen azért, hogy ez a tudás be tudjon rendeződni az agyunkba, ez pedig alvás és pihenés közben, tehát a szünetekben megy a legjobban. 
Ez a leglényegesebb része a maradandó és a képességgé érlelhető tudás kialakulásának, mint amilyen például az olvasás, írás, vagy az autóvezetés. Persze, az a gyerek, akivel a szülők végiggyakoroltatták a nyarat, szeptemberben ügyesebb lesz, az egész nyáron csak vakációzó gyerek pedig szeptemberre, mintha mindent elfelejtett volna. De október végére kiderül, hogy a gyötrésnek még sincs jutalma.
A gyakorló gyerek addigra elfárad, unja a tanulást, a vakációzónak pedig minden eszébe jut, még azt is jól csinálja, amit a szünidő előtt nem tudott.

– A tanulás tehát tilos, de aludjon, ameddig akar, vagy azért legyen a szünidőben is rendesen beosztott napirend?
– A kettő között. Aludjon, amennyit akar, de azért ne folyjanak szét a napjai, legyen tagolt, legyen benne valamiféle rend. 
Az a jó, ha van ritmusa a szünidőnek, de fontos, hogy ne taktusa, hanem ritmusa legyen. A taktus az túl gépies, az a nagyon szigorúan vett ritmus, ami nem tesz jót. 
A vakáció idején inkább az a fontos, hogy lazaságból, „mégis inkább ehhez lenne kedvem” dolgokból legyen több. 
Szóval amennyit lehet, legyünk vele, amúgy pedig hagyjuk békén: ha utál kimenni az udvarra, hát olvasson a lesötétített szobában.



– Az még a jobbik eset, könyv helyett inkább számítógép és tévé van a lesötétített szobában.
– Kutatások bizonyítják, hogy a televízió károsan hat, olyan, mint az agymosás. 
Megváltoztatja ugyanis az agy elektromos struktúráit, az éber állapotból az alvásra hasonlító állapot felé tolja, és az agyat külső, visszalapozhatatlan impulzusokkal látja el.
Vagyis nem lesznek belőle olyan maradandó belső emlékképei, amelyek az énazonosságát segíthetik.

– Vagyis jobb, ha nem néz tévét?
– Nem vagyok dogmatikus, inkább azt mondom, tízéves korig sokkal jobb, ha a szülő limitálja a kütyük, így a televízió és számítógép használatát. Éppen azért, hogy a kisgyerekek megtanulják: felhasználói legyenek ezeknek a dolgoknak, ahelyett, hogy ezek a szerkezetek uralkodjanak felettük. Ehhez legjobb a közösen kiválasztott műsor, limitált időben és valamelyik szülővel együtt, hogy ha kérdése van, vagy megijed, legyen ott a felnőtt, aki segít és biztonságot jelent. 
Persze, mesélni még ennél is jobb, a hallott mesével indul ugyanis az olvasóvá nevelés, ami a gyerekek fantáziáját, kreativitását mindennél jobban fejleszti. 

– Az elmúlt évtizedekben az infokommunikáció valóban hatalmasat fejlődött és ettől sokat változott az életünk. 
Tetten érhető mindez a gyerekek fejlődésében is?
– Sokkal kevesebbet beszélünk a gyerekkel és a gyerekek előtt, valóban, gyakran a tévé beszél helyettünk, ami nem úgy hat, mint amikor egy élő szervezet beszél. 
Amikor egy kisgyermekhez élő ember beszél, megfigyelhető, hogy a gégefőjében izomrángások futnak le. Ez az egyik oka annak, hogy a kicsiknek döbbenetes képességük van az anyanyelv elsajátítására. 
Amikor gépi – például a televízió – hangját hallgatják, mindez nem így van. 
A beszédhibák száma ezért is nő és azért is, mert a beszédfejlődés alapja a mozgás, a mai kisgyerekek pedig katasztrofálisan keveset mozognak, ami szintén összefügg a televíziózással és a számítógép használattal. 

– Ön mennyire emlékszik a gyermekkorára?
– Többször próbáltam, de annyira jutottam, hogy ha visszagondolok, az az érzésem, mintha 5–7 éves koromig vattába lettem volna bugyolálva. 
A biztonság a legmeghatározóbb emlékem. 
Persze, vannak részletesebb képek is a fejemben, hogy például vasárnap korán reggel lehetett rohanni az apám ágyába és ott volt közös hülyéskedés és nagy mesélések, aztán ahogyan ámulattal figyeltem apámat, amikor hószagúan hazaérkezett a vadászatból és az övéről mindenféle madarak lógtak. De hogy ezekre a fényképek miatt emlékszem, vagy a fejemben rögzültek, már nem tudom eldönteni.

– Szóval szeretett gyerek lenni?
– Sok kínjára is emlékszem a gyerekkoromnak, például az írástanulás, vagy amikor a libát tanultuk természetrajzból, mégis azt hiszem, szerettem gyerek lenni. Abból gondolom, hogy tizenévesen írtam egy levelet a felnőttkori önmagamnak, amiben azt kívántam, hogy ne legyek soha felnőtt. 
Ezt többé-kevésbé sikerült is betartanom.

– Lehet, hogy azért nem akart felnőni, mert a felnőtt magyar társadalomról azt tartják, hogy nem túlzottan gyerekszerető. 
Ranschburg Jenő sokat hangoztatta ezt. Egyetért?
– Inkább azt mondanám, hogy nem egy gyerekértő ország a miénk. 
A saját gyermekkorunkra nemigen emlékszünk, és nem vesszük a fáradtságot, hogy megértsük a gyerekeket. 
Ilyenkor aztán terrorizálni kezdjük, hazugságokra kényszerítjük őket és elméleteket gyártunk, ahelyett, hogy azonosak lennénk azzal, amit éppen érzünk és ezért felelősséget vállalnánk.

– Szóval fontos a boldog gyerekkor.
– A boldogság megfoghatatlan. Inkább a derűs, nyugodt és biztonságos jelzők jutnak eszembe erről. Ehhez az kellene, hogy minden családban legyen egy ember, legjobb, ha ez az anya, akinek van ideje a gyerekekre, aki odafigyel, ha kérdezik, akivel lehet beszélgetni. 
Ez az érzelmi jelenlét, biztonság a legfontosabb. 
E nélkül lesz problémás a kamaszkor és kerülnek gyengén a felnőtt életbe a gyerekeink.

– Azt olvastam, előbb jogász lett és csak jó tanácsra kezdett pszichológiát tanulni.
– Az apám kérésére, akivel ennyire jóban voltam, végeztem el a jogot. 
17 évesen ugyanis, amikor megkérdezték, mi szeretnék lenni, azt válaszoltam, világcsavargó. Erre azt mondta, jó, de előbb szerezzek egy tisztességes diplomát és menjek el a jogra. 
Saját indíttatásból 7 éves koromig inkább gyerekorvosnak készültem, a doktor bácsink miatt, aztán hosszú ideig írónak. 
Mivel pedig az írók közül sokan jártak jogra, úgy gondoltam, nem lesz az olyan rossz. Később mégis valóra váltottam az eredeti terveimet és egy kicsit gyerekorvossá, meg egy kicsit íróvá is váltam azzal, hogy gyermekpszichológus lettem. 
Ez amúgy mélyről jövő, belső indíttatás is volt, ha egy gyerekkel találkozom, azonnal hat rám és érzem őt, ha egy felnőttel, mindig inkább csak unatkozom. Bizonyára családi hagyományokban is gyökerezik mindez, sok óvónő, logopédus és tanár van a felmenőim között és a tágabb famíliámban.

– Négygyermekes édesapa. Gyermekpszichológusként könnyebb vagy nehezebb annyira jó apának lenni, mint amilyenről ön mesél, ha az édesapjáról van szó?
– Azt a biztos pontot a gyerekeink életében, amibe kapaszkodni lehetett, ami nekem az apám volt, nálunk a feleségem jelentette és nagyon jó sorsuk volt mellette. Ő is gyermekpszichológus, így szent elhatározásunk volt, hogy itthon csakis civilek leszünk, és spontán módon reagálunk. 
Így aztán az is előfordult, hogy ráordítottam a gyerekeimre, pedig tudtam, hogy az olyan, mintha megütném, de volt mindennapos mesélés, később felolvasás és nem feltétlen azért, mert a szakmánk miatt tudtuk, mennyire sokat számít. 
A hitelesség, a gyerekek szeme előtt élt őszinte élet, vagyis az önmagammal való azonosság a legmeghatározóbb minta. 

– Ez egyszerűen hangzik, a felelősség mégis nagy, így nem is csoda, ha időről időre felmerül: lehet-e ezt egyáltalán elég jól csinálni?
– Kétségtelenül nehezebb ezt ma eldönteni, mint az elmúlt évszázadokban. Akkor nem volt gond, hiszen nagycsaládok éltek együtt, ott volt a dédi, a nagymama, nagypapa, nagynénik, nagybácsik. 
Volt minta, volt társaság a gyereknek és a szülők sem egyedül küzdöttek vele. 
A gyereknek való kiszolgáltatottság ma lehetetlenné teszi, hogy anya és apa pihenni tudjon. Pedig erre szükség van. 
Meg kell szabadulni időnként a gyerekektől. 
Egyedül is, a házastárssal együtt is pihenni kell, emberi életet kell élni, úgy sokkal könnyebb elég jól csinálni. 

– Sokan vannak, akik még nem tudják igazán, mit jelent a vakáció, mert csak szeptemberben lesz kisiskolás a gyerekük. 
Mit rontanak el leggyakrabban az „iskolakezdő” szülők?
– Azt, hogy nem tudatosítják magukban rögtön a legelején, hogy az iskola a gyerek dolga. 
Amennyiben anyát és apát ilyenkor az érdekli legjobban, hogy bepakolta-e a gyerekük a táskáját, hogy megírta-e a leckét, esetleg ő akar a korrepetítor lenni, azzal hibát követ el. 
Az iskolakezdés tétje, hogy 8–12 év normális, vagy pokoli évet fognak közösen megélni. 
Ehhez a kezdetektől azt érdemes éreztetni a gyerekünkkel, hogy mindig ott a család a háttérben, segít és megvédi, ha szükséges, vagy ezt kéri, a többit pedig nyugodtan rá kell bízni. 
Ha otthon hagyja a tornazsákot és ezért egyest kap, nem baj, ha másodszor és harmadszor is, az sem baj, ötödszörre megtanulja és ezzel együtt azt is, hogy ez az ő felelőssége, hogy megbíznak  benne minden körülmények között.

(Forrás:kiskegyed.hu)

Én cigánynak vallom magam

dr. Orsós Zsuzsanna: Saját utat választottam

Internetes tudományos blogját Kiss (Orsós) Zsuzsaként írja. 
Kutatóként Orsós Zsuzsannának ismerik. 
De hogyan is lett egy hétgyerekes roma család legkisebb tagjából biológusdoktor, egyetemi adjunktus, nem mellesleg az MTA első cigány doktori ösztöndíjasa? 
Történetéről – amely minta lehet sokak számára – a 168 Óra Szerda 11 című interaktív rádióműsorában beszélt.

Fotó: 168 Óra

– Segítsen. 
Azt írták önről a neten, hogy az MTA első cigány származású doktori ösztöndíjasa. 
Nem korrektebb úgy: roma származású? 
– Hivatalosan valóban elfogadottabb a roma kifejezés a cigány kisebbségre. 
Máskülönben én cigánynak vallom magam. 
Kulturális okból is.


– Mégpedig? 
– Magyarországon három különféle roma kisebbség él együtt. 
Szokásaik, nyelvhasználatuk is eltér. 
A muzsikus cigányok vannak legtöbben, ők csak magyarul beszélnek. 
Az oláh cigányok a lovári nyelvet használják saját közösségükben. Náluk a roma szó azt jelenti: ember. A harmadik nagyobb csoport a beás cigányoké: közéjük tartozom én is. 
Számomra a roma szó semmit nem jelent. 
Ezért is mondtam: cigánynak vallom magam.


– Hétgyerekes családban született. Hol nőtt föl? Szülei mit csináltak? 
– A hét gyerek közül a legkisebb voltam. 
Németkéren éltünk, Pakstól tizenöt kilométerre. 
Ott laktam tizennégy éves koromig. 
Szüleim kétkezi munkások voltak. 
Édesanyám sem írni, sem olvasni nem tudott, apukám valamelyest azért igen. 
Anyukámat én tanítottam: a nevét idővel megtanulta leírni és aláírni. 
Ennyi fért bele az életébe. Sajnos.


– Olvastam: egyetlen testvérének sincs érettségije. 
Szülei mégis elfogadták, hogy ön tanulni akar?  
– Utáltam óvodába járni, ovis barátaim sem voltak. 
Az iskolában viszont minden megváltozott: imádtam a könyveimet, azt, hogy tanulok. 
Persze megdöbbent a család, amikor az első év végén könyvet kaptam a jó tanulmányi eredményeimért. Talán akkor gondoltak bele először: lehet, hogy Zsuzsi kicsit más. 
Osztályfőnököm később mégsem ajánlotta a gimnáziumi továbbtanulást. 
Rosszulesett, amikor a pályaválasztási beszélgetésen közölte: bár jól tanulok, szerinte „ilyen mentalitással” nem tudnám elvégezni a gimnáziumot.


– Mit értett ezen az osztályfőnöke? 
– Nem tudom. Régen volt. 
Azt javasolta: tanuljak inkább szakmát.


– Lehet, hogy csak arra gondolt: önnek is minél előbb pénzkeresőnek kell lennie a nagy családjában? 
– Nem hallottam ki segítő szándékot a szavaiból. 
Azt fejezte ki: nem tart képesnek a gimnáziumra.


– És ki segített, hogy elhiggye, mégiscsak képes rá? 
-Az én példám is mutatja roma és nem roma gyerekeknek is: a tudás révén új utak, más lehetőségek választhatók.

Kémiatanárnőm, Lamm Jánosné támogatta, hogy továbbtanuljak, ő javasolt egy kémia–biológia fókuszú középiskolát Pécsett. Odakerültem. 
A tanárnő azóta is figyelemmel kíséri az életemet. Biztosan állíthatom: büszke rám.

– Lehet is. 
Ön ma már biológus adjunktus a Pécsi Tudományegyetem Orvosi Népegészségtani Intézetében. 
A közegészségtan a szakterülete. 
PhD disszertációját a daganatok kialakulásában szerepet játszó fontosabb genetikai tényezőkről írta. 
Diákjai tudják, hogy roma származású? Egyáltalán: szóba kerül ez a tudományos életben? 
– Nem téma. 
Egyetemi körökben sosem tapasztaltam ilyesmit. 
De én is látom, milyen a világ. 
A hivatalos nevem amúgy Kiss Zsuzsanna. 
Ugyanis felvettem a férjem vezetéknevét: úgy éreztem, ezzel erősítem az összetartozásunkat. 
De kutatóként Orsós Zsuzsa vagyok, így ismernek, ezt a nevet használom. 
Másfelől nyilvánvaló: nem úgy kezdem a közegészségtan-órámat, hogy Orsós Zsuzsa vagyok, és roma. Miközben biztosan tudják a hallgatók, hogy az Orsós roma név.


– Kutatói blogjából az is tudható: az egészségfejlesztéssel kapcsolatban pályázott a Nemzeti Kiválóság Programra, el is nyerte. 
És ez új teret nyitott az életében. 
Kutatási célcsoportja a pécsi Gandhi Gimnázium volt. 
– Az egészségtudatosság, egészségmegőrzés, prevenció kapcsán nem egyszerűen információkat szerettem volna átadni a roma gyerekeknek, hanem a dolgok hátterét, összefüggéseket is elmondani nekik. Hogy például miért is annyira káros, rossz a stressz, milyen betegségek kialakulásához vezethet a dohányzás, a helytelen táplálkozás, a fizikai inaktivitás. 
Kutatások szerint a roma populációban általában magasabb a dohányzási valószínűség.


– Amerikai szociálpszichológus mondta, az oktatás lényege nem az olvasás, az írás, a számolás vagy a történelmi ismeretek elsajátítása. 
Az igazi edukáció önmagunk és a másik megértését szolgálja. Egyetért? 
– Többé-kevésbé. Mert azt is gondolom: az alapismeretek ugyancsak fontosak. 
Kétségtelen: annyira felgyorsult a világ, hogy nincs kellő figyelem a másikra, nincs elég idő a stressz levezetésére – akár sétával, beszélgetésekkel, vendégek meghívásával. 
Nem pusztán a szolidaritás tűnt el, hanem a nyitottság a másik megértésére. 
A családi beszélgetések kivesztek a többségi társadalomból éppúgy, mint a roma közösségekből. Az iskolában átadják a napi ismeretanyagot, ám elmarad a felkészítés a napi valóságra, a társadalmi együttélés morális és etikai normáira. 
Pedig főként hiteles történetek megosztásával segíthetünk a szemléletformálásban.


– Az öné pontosan ilyen történet. 
– Amikor megjelentem a Gandhi Gimnáziumban, a kollégium vezetője megkért: a tematikus oktatás előtt mondjam el a diákoknak a történetemet, hogy én is közülük jöttem. Tágra nyílt szemmel hallgattak. 
Aztán úgy tapsoltak, hogy soha korábban nem kaptam ilyen erős visszajelzést. 
Később az egyik diák elmesélte: otthon beszélt a történetemről, és a szülei ismeretlenül is gratulálnak. Egy másik pedig azt mondta: ő is szeretne egyetemista lenni. Ennél több nekem nem kell, ez fantasztikus.


– Elérzékenyült... 
– Eszembe jut az is: a társadalmi problémákat leginkább talán az enyhítheti, ha a romák körében is egyre többen lesznek, akik egyéni utakat választanak. Ehhez nyilván kell a roma közösség elfogadása és a többségi segítség is. 
Rendkívül lényegesnek tartom, hogy a roma gyerekek ne csak az általános iskolát végezzék el, hanem járjanak egyetemre, legyen széles, komplexebb tudásuk. 
Ez visszahat az egész roma társadalomra is.


– Igaza van. 
De hát éppen ezt akadályozza meg a kormány azzal, hogy a tankötelezettséget tizennyolcról tizenhat évre csökkentette. 
– Pedig a lehető legfontosabb, hogy a gyerekek sokáig maradjanak az oktatási rendszerben. 
Nem arra értem, hogy bukdácsolással, időhúzással hosszú évekig üljenek az iskolapadban. 
De lehet őket inspirálni, a gyengébbeket segíteni a felzárkózásban. 
Meggyőződésem, mert az én példám is mutatja roma és nem roma gyerekeknek is: a tudás révén új utak, más lehetőségek választhatók.

 Írta: Pásztor Magdolna
(Forrás: 168ora.hu)

Lélek-Tantörténetek 12 részben (Bagdy Emőke)

1. rész: "Láss, ne csak nézz!"

2. rész: "Még jó, ha az ember haragja..."   https://youtu.be/vYIswSwZOaQ

3. rész: "Beletörődés vagy megküzdés"   https://youtu.be/qRciALbrN8w

4. rész: "Megéri-e altruistának lenni?"    https://youtu.be/NzNOfhqGolw

5. rész: "Lehet-e erőszakmentes az önérvényesítés?" https://youtu.be/r05lpz-46hs

6. rész: "Fenn az ember magasán"   https://youtu.be/BF6qQ5_7rS8

7. rész: "Te vagy a mindenem" https://youtu.be/BOx_dFMF0sU

8. rész: "A vétkek vétke a gyermekeken elkövetett bűn"  https://youtu.be/Y3p8OmZ4jDI

9. rész: "Valami eltörött"   https://youtu.be/JAM4YFjYcwI

10. rész: Értékválságban...   https://youtu.be/UEGLOS75kxQ

11. rész: Ikaroszi kockázatok  https://youtu.be/fPqCYqML7v4

12. rész: "Az én vezérem bensőmből vezérel"   https://youtu.be/RhBs_QLfveo

 

Ismerd meg Bill Gates életszabályait!

Szeretheted, utálhatod, de Bill Gates igazán jól megmondta a tutit.
Egy középiskolában hangzottak el az alábbiak tőle egy előadás során. 11 olyan dologról beszélt, amit a mai gyerekek nem tanultak és valószínűleg sosem fognak megtanulni az iskolában.
Arról beszélt, hogy az "érezd jól magad"-stílusú és "politikailag korrekt" oktatás egy generációnyi gyereket hagyott a valóság leghalványabb ismerete nélkül oly módon, hogy a valódi világban nagy eséllyel el fognak bukni.

1. szabály:
Az élet sosem igazságos - szokj hozzá!

2. szabály:
A világot nem érdekli az önérzeted. A világ azt várja el tőled, hogy érj el valamit AZELŐTT, hogy önérzeteskedsz.

3. szabály:
NEM lesz évi nettó 12 milliós fizetésed közvetlenül a középiskola után. Nem lesz belőled rögtön vezérigazgató-helyettes és nem kapsz céges autót. Azt ki kell érdemelni.

4. szabály:
Azt hiszed, hogy kemény veled a tanár? Várj csak, míg találkozol a főnököddel!

5. szabály:
A hamburgersütés nem ássa alá a méltóságodat. A nagyszüleid idejében más kifejezéssel illették: lehetőség.

6. szabály:
Ha elcseszed, az NEM a szüleid hibája, szóval ne nyávogj, hanem tanulj a hibáidból!

7. szabály:
A születésed előtt a szüleid nem voltak "uncsik". Azért váltak ilyenné, mert akörül forog az életük, hogy megkeressék a csekkekre, és úgy általában az életedre valót, kimossák a ruhádat, és hallgassák az öndicsérő áradozásodat, hogy mennyire jófej srác vagy. Szóval mielőtt nekiugrasz az esőerdőket megmenteni a szüleid generációja okozta káros hatásoktól, előtte megpróbálhatnád kiganézni a disznóólat a saját szobádban.

8. szabály:
Az iskolában lehet, hogy elfogadták a győzteseket és a veszteseket is. Az élet azonban NEM ilyen. Az iskolában kijavíthatod a rossz jegyeket, és annyi időt kapsz a helyes válasz megtalálására, amennyit csak akarsz. Ennek azonban SEMMI KÖZE NINCS a valós élethez.

9. szabály:
Az életet nem iskolai félévekben mérik. Nincs nyári szünet. És nagyon kevés munkáltatót érdekel, hogy te meg akarod találni önmagadat, arra ugyanis ott van a szabadidőd.

10. szabály:
A tévé NEM a valós életet mutatja be. A valóságban az embereknek muszáj dolgozni menni, és nem üldögélnek naphosszat a kávézóban.

11. szabály:
Légy kedves az uncsi, eminens stréberekhez. Könnyen lehet, hogy az egyikük egyszer a főnököd lesz...

(Forrás: net/fb)

A Föld visszavág

Bognár Imre Áron:
A Föld visszavág

Főemlősből emberré lettünk,
S nézd, azóta miket tettünk!
Bevándoroltuk az egész Földet,
Megtettünk sok millió mérföldet,
Megismertünk több száz állatot,
Néhányat olyannyira, hogy el is fogyott.
A villám sújtotta fából tüzet loptunk,
S fölé sülni halat akasztottunk.
Kunyhókat, később házakat emeltünk,
Alapanyagot ehhez az erdőkből szedtünk.
Idővel az ember jól megerősödött,
Az ismeretlen felfedezése mellett döntött.
Ha valahol bennszülöttekre akadtak,
Azok vagy behódoltak, vagy kiirtattak.
Hidegvérű konkvisztádorok az erdőben caplattak,
Közben az aranyért mindenkit kardélre hánytak.
Nem nagyon találták meg Eldorádót,
Mást nem tehettek, lemondtak az aranyvárosról.
Iparilag fejlődtünk, jöttek a gőzgépek,
Melyek füstöt termeltek, szénnel működtek.
Gyárak, masinák ezrei ontották a mocskot,
Létrehozva ezzel az első városi szmogot.
Az okosok ekkor már az óceánt szelték,
Nem tévedtek el nagy, végtelen vizén.

Sok gyönyörű élőlény köszöni eltűnését,
Sok közül egy: a steller-tengeritehén.
Most megemlékezem az óriás alkáról,
S a tyúkszerű, Mauritius-szigeti dodóról.
Sikeresen kipusztult többek közt még sajnos,
A három méter magas, hatalmas strucc rokon.
Megemlítek még egy "emlőst", az erszényes farkast,
Neki veszte az volt, betévedt pár farmra.
Kvagga barátunk sem futkos már Afrikában,
S a kék lóantilopot sem látjuk már mostanában.
Szegény őstulok sem bírta sokáig,
Kipusztult ő is, mint ki tudja még hány másik.

Mára már elértünk arra a szintre,
Hogy nem vagyunk tekintettel semmire.
Szennyezzük a vizeket, senkit sem érdekel,
A környezet mellett alig pár fő érvel.
Füst, szén-dioxid, ózon, freon?
"A légkörbe kerülnek? Na és aztán! Nem az én bajom!"
Atomerőművek, sugárzó atomhulladék:
"Hova is rakjuk? Jé, itt van egy szakadék!"
Az téged már nem érdekel, mi lesz később,
"Nem fogom én itten játszani a hőst!"
A fákat gyökerestül a talajból kitépjük,
"Itt fog megépülni a lakótelep, lesz sok pénzünk!"
Fel sem fogjuk sajnos, mit teszünk,
Még a talajvizet is szennyezzük, eszünk vesztettük.
Naponta eltűnik több száz faj,
A sok munkás meg csak hajt és hajt.
Teljesen felborul a Föld háztartása,
De nem baj az, nem baj, ott van még a pláza.

Meglásd, egyszer ezt a Föld Anya megunja,
S az emberiséget úgy istenesen arcon csapja,
Hogy abból aztán nem kérünk többet,
Főleg, hogy az arcokra kiül majd a döbbenet.
Látni fogjuk, a Föld, mint csap vissza,
Kíváncsi leszek, a cunamikat ki hogy fogadja.
Már pedig ez lesz, ha így megy ez tovább,
Évszázad múltán csúnya lesz itt a világ.
Ne csodálkozzunk, ha a vulkánok lávát köpnek,
S a törésvonalak áttüzesedve felrepednek.
Ha a Sirokkó porrá marja Észak-Afrikát,
S Kelet-Ázsiát szépen elnyeli az ár.
Óriási szélvész söpri Európát,
S tornádók hada repteti Amerikát.
A létező kontinensek darabokra esnek,
A dühöngő tenger elborít mindent.
A természet mindenható erői
Összefognak a homo sapiens ellen,
Hiszen ez a faj jelenti számára az ellent.
A háború elültével szétnézel a tájon,
S nem látsz embert sehol a világon.

Mentsd fel magad az idomítás terhe alól!

A szülők vállát nyomja a felelősség, hogy rendes embert kell faragniuk gyerekükből. Ezért a legtöbb anya és apa számára nemcsak arról szólnak a mindennapok, hogy ott és akkor megfelelően megoldódjanak a problémák, és jól érezze magát a család, hanem szemük előtt lebeg a cél: rendes, dolgos, becsületes, kedves, okos, szép, őszinte, hiper-szuper embert kell faragniuk ebből a babából, kisgyerekből.

Aztán rendre kiderül, hogy faragni nem is olyan könnyű, a gyerek egyáltalán nem úgy reagál, mint ahogy logikus lenne, és bár lehet, hogy végül egész remek ember lesz belőle, de akkor sem feltétlenül a szülők által megtervezetteket követve. 
Nem úgy, nem akkor, és nem annak hatására.

Egy anyuka megkönnyebbülve jelentette be: felmentette magát a feladat alól, hogy megnevelje a gyerekét! 
A gyerek négy éves fiú. Igyekezett következetes, igazságos, kellően, de nem túlságosan szigorú lenni, de úgy látja, bizonyos dolgokban teljesen mindegy, mit tesz, a gyerek a maga útján halad, és szófogadásra például egyáltalán nem lehet rábírni.

Igaz, közben egy csomó dolgot magától megért, és önszántából megcsinálja, például minden kérés nélkül összepakol, segít ebben-abban, de mikor valamire erélyes határozottsággal akarja rávenni az anya, akkor lepereg róla, viccnek veszi vagy hisztiben tör ki. 
Az anya első reakciója volt, hogy igyekezett még határozottabb lenni, de semmi sem változott.
Azt vette észre, annyira semmi értelme azoknak a törekvéseinek, hogy tanulja meg a gyerek, hogy így vagy úgy kell viselkedni, hogy feleslegesen frusztrálja magát ezzel: akkor inkább abbahagyja. 
Gondolt egy merészet: ezen túl nem fogja nevelni a gyerekét! 
Azóta sokkal jobb a hangulat, nem volt hangos szó, és a gyereken nem látszódnak az elkanászodás jelei, sőt, meglepően belátó sok helyzetben.

Na persze, ez az anya is neveli a gyerekét, de nem farigcsálja, nem idomítja. 
Ő is nap, mint nap szembe találja magát olyan helyzetekkel, mikor tiltani kell valamit, de ennek ott, az adott pillanatban van értelme: nem engedi rohangálni közvetlenül a villamossínek mellett, de nem azért, hogy tíz év múlva rendes ember legyen belőle, hanem mert ott és akkor veszélyes. 
A gyerek játszani akart még, de vitte öltözni, mert időpontjuk volt a gyerekorvoshoz. De nem azért, hogy tanulja meg hosszútávon, hogy abba kell hagyni a játékot, ha anya szól, hanem mert ott és akkor tényleg fontos volt.
Ez is nevelés, és minden nevelés, ami a szülő és a gyerek között történik a közös életükben. 
Akár akarjuk, akár nem, ennek során tanul a gyerek, és egy csomó minden ráragad pusztán azáltal, hogy együtt csináljuk, és számára is az lesz természetes.

Konrad Lorenz, etológus szerint az emberi tanulásnak nem az egyik, hanem egyetlen formája az utánzás. 
Ebből következik, azzal, ahogy a szülő él, viselkedik, legyen szó gyakorlati tettekről vagy érzelmi megnyilvánulásokról, folyamatosan neveli a gyereket. 

A gyerek példát lát arra, hogyan oldja meg a szülő a konfliktusait, hogyha fontos számára egy cél, akkor azért erőfeszítést tesz, rendben tartja a dolgait stb. Ehhez a hatáshoz képest elenyésző, mikor valamiről elhatározza anya vagy apa, hogy márpedig ezt meg fogja tanítani a gyereknek, és módszeresen és tudatosan igyekszik elérni nála valamit.

Sőt, gyakran ellentétes a hatás. 
Ha rászólunk szigorúan, hogy „köszönj szépen a néninek!”, ellenáll, sőt, akár görcs alakul ki benne a köszönéssel szemben, mintha az valami kellemetlen dolog lenne. 
Ha mi köszönünk, és nem szólunk, akkor ő is köszön: miért is ne tenné, látja, hogy így szokás, és ő is részese akar lenni a dolgoknak. 
Persze, nem minden gyerek köszön hamar, de az nem azért van, mert nincs jól nevelve, hanem például zárkózottabb, és neki kell egy kis oldódási idő, mire szívesen kapcsolatba lép a másik emberrel. 
Ez nem hiba, hanem sajátosság, amiről nem szükséges lenevelni. A köszönést előbb-utóbb megtanulja, ha látja, mindenki köszön.

Biztos sokan ingatják a fejüket, mert számos példa eszükbe jut, mikor nem vett át valamit „csak úgy” a gyerek, veszekedésekkel, fenyegetőzéssel kellett rábírni, vagy még úgy sem sikerült, pedig látta a jó példát. 
Például semmi házimunkát nem végez, pedig látja, hogy anya elpakol az asztalról, letörli, mos, főz, takarít. 
 Csakhogy, ha ezt látja, nem véletlenül vonja le a következtetést, hogy ez anya dolga. 
Ezekben a családokban tizenéves korban próbálják a szülők véres verejtékkel rávenni a gyereket, hogy valami apróságban ő is segítsen be. 
Ha viszont azt látja a gyerek, hogy mindenki kiveszi a részét a munkából, és első pillanattól (abban a korban, mikor még szívesen segít), ő is megkapja a maga feladatát, akkor eszébe se jut ágálni ez ellen. Akkor abba nő bele, hogy csapatmunka a házi teendők megszervezése, elvégzése, és ő is ennek a csapatnak a része. 
Meg is sértődne, ha éppen őt kihagynák!

Természetesen nem arról van szó, hogy tilos nevelni, hogy ne lehetne rászólni a gyerekre, adott esetben következményeket kilátásba helyezni és beváltani.  
Persze, hogy lehet, szükséges is! De ez a hétköznapok természetességében történik, úgy, hogy mindig csak az adott helyzetet akarjuk úgy megoldani, hogy az mindenkinek megfeleljen. Nem kell minden percben azon agyalnunk, hogy „na, ezzel a lépésemmel hogyan formálom hosszútávon a gyereket”. 
Néha megállhatunk, és megfontolhatjuk, jó úton járunk-e. 
De megnyugodhatunk: a nevelésnek a döntő része úgysem szándékos, hanem egyszerűen megtörténik, ha akarjuk, ha nem.
Cziglán Karolina
pszichológus

(Forrás: divany.hu)

Vallomással tartozom (Férfiaknak ajánlatos elolvasni!)

Randizok valakivel, pedig nős ember vagyok.

Ez a lány csodálatos teremtés. Szép, okos, ötletes, erős és szilárdan hisz istenben. 

Imádom őt vacsorázni vinni, meg moziba, színházba, és sosem mulasztom el elmondani neki, milyen szép. 

Öt percnél tovább sosem tudok rá haragudni, és a mosolya mindig beragyogja a napomat, akármilyen ramatyul érzem magam.

Néha váratlanul betoppan a munkahelyemre, pompás ebédet kanyarít, vagy meglep valamivel, amit ő sütött. 

El sem tudom hinni, milyen szerencsés vagyok, amiért nős férfi létemre randizhatok. Szeretném, ha sokan kipróbálnák, mert ez tényleg megváltoztatja az ember életét.

Ja, bocs! Mondtam már, hogy az illető, 

akivel randizok, a feleségem? 

Miért, mit vártatok?

Azért, mert házas vagy, még nem kell lemondanod a randizásról.
Továbbra is randizni akarok a feleségemmel, pedig már rég megvolt az esküvő. 
Az udvarlásnak nem muszáj véget vetni csak azért, mert már kimondtuk a boldogító igent.

Sokszor láttam már, hogy párkapcsolatok megrekednek egy bizonyos szinten, mert a pár tagjai véget vetettek az udvarlási korszaknak.

A randizás során különleges módon ismerhetsz meg valakit. Miért kellene ezt abbahagyni? Nem is szabad.

Az első randikon tapasztalt finom remegésnek a gyomorban nem szabad megszűnnie amiatt, hogy telnek az évek. 

Mindennap úgy kelj fel, hogy udvarolsz a társadnak, mintha csak az első randik egyikén lennél. 
Drasztikusan javulni fog a kapcsolatotok.

Ha párkapcsolatról van szó, a folyamatos kommunikáció és a felfedezések öröme a legfontosabb. 

Senki nem akar együtt élni olyan emberrel, aki igazából nem is kíváncsi rá.

Arra szeretnélek biztatni, hogy randizz a pároddal, próbáld minél jobban megismerni, és fogadd el, hogy az udvarlást nem szabad befejezni pusztán azért, mert már elhangzott az a bizonyos igen.

(Forrás: Facebook)

„Szegénység nem ott van, ahol nincs pénz”

Dóri 20 évesen önszántából tapasztalt meg sok nélkülözést, de egy percét sem bánja dél-amerikai stoppos kalandjának. Egy életre való élményt kapott eddigi utazásaiból, ám ezzel nem éri be.

Priskin Dórit átutazóban csíptük el Budapesten a Keleti pályaudvaron. Pécsen volt a szüleinél és Krakkóba ment tovább, ott tanul.

„Tulajdonképpen Franciaországban vagyok egyetemista angol-orosz-spanyol szakon, de épp Lengyelországban töltök egy évet ösztöndíjasként.”

Most 22 éves és már bejárta a fél világot. 17 évesen vágott neki a nagyvilágnak. Először csak nyárra hagyta el az országot.

„Egy barátnőmmel dolgoztam árufeltöltőként  Dél-Franciaországban. Kemény volt, sátorban laktunk és hajnal 4-kor indultunk munkába bringával, mindezt a francia minimálbérért, de élveztük.”

A következő vakációra is talált munkát és bár nagyon jó tanuló volt, nem lett volna nehéz bejutnia egyetemre, érettségi után nem ült újra iskolapadba.

„Akkoriban lett gyakorlatilag minden magyar egyetem fizetős és úgy gondoltam, inkább külföldön akarok továbbtanulni, csak még nem tudtam hol és mit.”

"Az utam hőse nem én vagyok"

Nem tétlenkedett, amíg a döntés megszületett, újra Franciaországba ment dolgozni, majd az ott gyűjtött pénzből Kanadába, aztán az Egyesült Államokba utazott. Többnyire vendéglátósként gyűjtötte magának a pénzt, sőt a családját is segítette. 1000-1500 dollárja volt, amikor eldöntötte, hogy végigstoppolja Dél-Amerikát. Fél év alatt járt Kolumbiában, Equadorban, Chilében, Peruban, Bolíviában, Argentínában és Brazíliában.

„Voltak terveim az útra, szállásra, de hamar kiderült, hogy a sors úgyis átírja azokat. Equadorban akartam kezdeni, de Kolumbiába olcsóbb volt a repjegy.”

Már ott is borult a terv, mert nem várta a reptéren a kanapészörfös vendéglátója,de egy másik kanapészörfös az utolsó pillanatban befogadta.  Megismerkedett egy salvadori fiúval, akivel aztán három hétig együtt utazgattak. Az adott neki egy kis biztonságot és hogy édesanyját is megnyugtassa, lefotóztatta magát a helyi katonákkal, mondván ilyen kedves emberek vigyáznak rá.

„Anyukám a képtől persze csak idegesebb lett. Végig az úton igyekeztem legalább négynaponta hírt adni magamról. Igen, az utam hőse nem én vagyok, hanem anyukám. Minden elismerésem az övé, amiért így viselte, hogy a bolond lánya végigjárja a kontinens lehető legveszélyesebb sarkait, a lehető legvakmerőbben és legnaivabban. De hát ő nevelt arra, hogy harcoljak az álmaimért, valósítsam meg őket, és ha kell, ne féljek ezért külföldre menni.”

Equadorban egy hostelben dolgozott Dóri másfél hónapig, ottani kollégáival vasárnaponként börtönben önkénteskedtek.

„Úgy jutottunk be elsőre, hogy amikor a családtagok mentek látogatni, mi is sorba álltunk. Csakhogy mi nem tudtunk nevet mondani, egy nő hallotta, mi a problémánk és odasúgta a férje nevét. Bent szabadabb a rendszer, mint nálunk, így bárkivel beszélgethettünk. Sokakat tettünk kíváncsivá, jöttek ismerkedni. Aztán már egy teljes listánk volt nevekből, kit látogatunk. Volt, hogy vittünk sütit, de mondták, hogy legközelebb könyvet vigyünk.”

Nyelveket akartak tanítani, de a rabok sem voltak igazán motiváltak erre és a bürokrácia is gördített akadályokat. A börtönigazgató inkább azt kérte, a látogatók gyerekeinek találjanak ki valamit az önkéntesek. Így kialakítottak egy gyereksarkot és izgalmas játékokat szerveztek.

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

•  

Kettesben vándoroltak

Dóri nagyon szeretett Ecuadorban élni, ráadásul megismert egy utcazenész, kézműves fiút is. A kíváncsiság hajtotta előre, a szíve húzta vissza. A srác 12 év utazgatás után épp készült letelepedni Equadorban, de végül újra maga mögött hagyta hazáját, hogy elkísérje Dórit. Együtt indultak tovább, öt hónapon át osztoztak élményekben, nehézségekben. Többnyire az általuk készített ékszerekből, utcazenéből éltek, sátoroztak vagy kanapészörföztek. Az út jó részére még két kutyát is maguk mellé fogadtak. Volt, hogy az állatok segítették, máskor nehezítették az utazást. Az egyik határon nem engedték át az ebeket, de sikerült jó gazdára bízni mindkettőt.
Dórit mindenhol rabul ejtette valami, blogjában így összegez: 

„Felejthetetlenek a perui ételek, az ecuadori gyümölcsök, a kolumbiai táncok, a bolíviai jólelkűség, a chilei sivatagok, az argentin maté és a brazil tengerpartok.”

Az élmények sora végtelen. Mesél például kobrát sütő gyerekekről, a Peruban megkóstolt, nyárson sült tengerimalacról és a zacskóban árult kóláról, kávéról és olyan helyekről, ahol több láma ment az úton, mint autó. Különleges eseményként tartja számon a bolíviai, aymarai napfordulót:

„Három napig ünnepeltek, hálát adtak a Föld anyának, a tűz körül táncoltak, lámát áldoztak. Minden alkalommal, ha alkoholt ittak, egy kortyot a földre löttyintettek köszönetként. A négyezer méteres magasság megviseli az emberi szervezetet, ez ellen cocalevelet rágnak, az tágítja az ereket. Akárkivel találkoztam, mindenki a kezembe nyomott egy marékkal. Az ízét nagyon nem bírtam, de tényleg jó volt szédülés, gyengeség ellen.”

Felejthetetlenek voltak a víz és áram nélküli brazíliai viskóban töltött napok is.

„Reggel izzasztó meleg van és ég a bőröd a csípésektől, nincs víz  zuhanyozáshoz, de még kézmosáshoz és pisiléshez sem, vagy kávéfőzéshez. A tengerben mosdani veszélyes volt a cápák miatt, néha mégis megtettem, de a só bántotta a bőröm. A szomszédtól kaptunk egy vödör állott, esővizet. Na azt 5-6 napig beosztottam. Jó lecke volt, én már mindennél jobban értékelem a vizet.”

Boldog, mert nem viszonyít

Másképp nézi minden más itteni luxusunkat is. Szerinte az európai, örök elégedetlenséget épp az szüli, hogy túl sok mindenünk van és  még többet akarunk.

 „Láttam egy mosolygós kisfiú képe alatt egy elgondolkodtató mondatot, úgy lehetne magyarra fordítani, hogy boldog, mert nem viszonyít. Bolíviában tényleg élvezik az emberek az életet, mert nem tudják, hogy van ennél jobb, vagy inkább másabb. Nem küzdenek mindig valami elérhetetlenebbért.”

Azt mondja, teljesen elvarázsolták az ottani népek.

„Gyönyörű tájakat láttam, de amitől igazán beleszerettem Dél-Amerikába az az emberek közvetlensége. Persze a turistákat ők is megpróbálják kihasználni, de engem mindig befogadtak, segítettek. Nagylelkűségről sokat lehet ott tanulni.  Ott döbbentem rá, hogy a szegénység nem ott van, ahol nincs pénz. Kolumbiában például egy 15-tagú család osztotta meg velünk bádogtetős kis kunyhóját. Örömmel kínálták a meleg vizet is a mosakodáshoz, ami ugyan csöppet sem volt meleg, de az a szeretet, amivel azt megosztották, többet ért minden kádas, habos fürdőzésnél”

Ide ráadásul nagyon kalandosan is jutottak el. Vendéglátójuk nem volt a megbeszélt helyen, a megadott időben, így Dóriék egy temető előtt várakoztak az éjszaka kellős közepén.

„Fura emberek jártak-keltek, de nem szóltak hozzánk. Egyszercsak kirohant az őr a temetőből, hogy elment tán az eszünk? A környék legveszélyesebb helyén ácsorgunk, csoda, hogy még nem raboltak ki minket, azonnal bezárt minket a temetőbe, aztán kiállt a szakadt kis dzsipjével és elvitt minket a keresett házhoz.”

A sok jó élményért meg is kellett küzdeni. Nem volt könnyű napokig mosakodás nélkül, vagy 30 kilós hátizsákkal hegyet mászni, 12 órát stoppolni a tűző napon a poros út mellett, 3 fokban kint aludni, mindenféle rovarok csípését elviselni, heteken át hasmenéssel küzdeni, átázott sátorban ébredni vagy arról dönteni, hogy ételre vagy szállásra költsön.

„Meleg helyzet volt, amikor Buenos Airesben az utcán rabolt ki 3 fiú. A tarisznyámat akarták, először nem adtam, de amikor mindhárman kést rántottak elő, odaadtam. Így csak a fényképezőgépemtől kellett elbúcsúzni, az életem megmaradt.”

Hallgass!

„Szeretek beszélni nagyon, de megtanultam hallgatni is. Kint éreztem rá, hogy van akinek az segít, ha megosztod vele az élményeidet, másoknak viszont az, ha meghallgatod az ő történetét. Ha tudsz másokra koncentrálni, az ő örömük okozhat neked is örömet.” – olvasható Dóri blogjában.

Mégis a legnehezebb nem az út maga volt, nem a kényelmetlenség, nélkülözés, a váratlan, veszélyes helyzetek. Sokkal jobban megviselte a kezdet és a vég.

„Nagyon vágytam Dél-Amerikába, de elképesztően nehéz volt meghozni a döntést, hogy 20 évesen, mindenki aggódása, intelme ellenére nekivágok az ismeretlennek egyedül, kevés pénzzel, használható spanyol tudás nélkül.  Aztán hazafelé a reptéren, úgy éreztem, a testem utazik, de a szívem marad. Fájdalmas volt otthagyni mindazt, amit megismertem, amibe beleszerettem, amiből még nem volt elég.”

Azóta egyszer már visszatért pár hónapra Brazíliába és járt önkéntesként Azerbajdzsánban is. Úgy érzi, minél többet utazik, annál inkább látja, mennyi mindent nem ismer még, ezért biztosan hosszú út vár még rá, igyekszik hozzászoktatni magát, hogy ez elengedésekkel jár.

„Akárhányszor meg akarunk érkezni valahová, először valamit magunk mögött kell hagyni és elbúcsúzni tőle. Megtanultam elköszönni. És megtanultam megköszönni is, mindig mindent az életnek, az embereknek, vagy valami megfoghatatlan energiának, hogy mindig segített és megvédett.”

 

(Forrás:hir24.hu -- Belicza Bea, Pál Anna Viktória cikke, 2015.05.10.)