Tanítva tanulás...

Tanulás az, ha rájövünk arra, amit már tudunk.

Cselekvés az, ha megmutatjuk, hogy tudjuk.

Tanítás az, ha másokat emlékeztetünk arra, hogy ők is éppolyan jól tudják.

Mindannyian tanulunk, cselekszünk és tanítunk.

(Richard Bach)

Inspiration Journey Dr.Jane Goodall: A remény magvai

Ki lehet igazán ember? (Szent-Györgyi Albert szerint)

Szent-Györgyi Albert, 1930-ban írta a következő sorokat, de ma is érvényes:

"Hogy csak az lehet igazán ember, aki igazán gyermek is tudott lenni, az régi igazság. 

Hogy csak az egészséges ember lehet igazán hasznos tagja a társadalomnak, ahhoz kétség nem fér. És mi kikergetjük hideg, sötét téli reggelen fél hét órakor kis gyermekeinket meleg ágyukból, hogy elzavarjuk őket az iskolába, ahol mozdulatlanul, rettegésben töltik el zsenge éveik nagy részét, ahol egészségtelen, félénk, 10 éves felnőtteket faragnak belőlük...

Ami itt folyik, ellenkezik nemcsak a fiziológia és orvostudomány, de ellenkezik az emberi józan ész legelemibb követelményeivel. 

Ami pedig az öt órai oktatást illeti, én magam ugyancsak szellemi munkához szokott tudós ember vagyok, de én képtelen vagyok tovább, mint két óra hosszat előadásra figyelni, még akkor is, ha az előadás érdekes (ami pedig előadásban elég ritka). És akkor mi 10-12 éves kis gyermekek fejének beszélünk öt óra hosszat? 

Én nem értek pedagógiához, de ha ez nem ellenkezik a pedagógia elveivel, úgy ezt a tudományt sem emberi lényeknek találták ki.
...
Hogy az iskola mit ad a mi elvett drága kincseinkért, a kivert érdeklődésért, a megcsonkított egészségért, az elnyomott szabadságért és önállóságért, azt nekem sok érdeklődésem ellenére sem sikerült kinyomoznom."

AMIKOR A TEST BESZÉL

„SOHA NEM A NEGATÍV ÉRZELMEK BETEGÍTENEK, HANEM AZ ELFOJTOTTAK” – AMIKOR A TEST BESZÉL

Az emberi lélek csodálatosan titokzatos és rejtélyes dolog. Kifürkészhetetlennek, néha szinte megfejthetetlennek tűnik. A test és a lélek kapcsolata sokszor ijesztő, főként az, hogyan reagálhatunk a testünkkel például egy-egy érzelmileg nehéz helyzetre, hogyan képes a testünk beszélni helyettünk. Sebestyén Eszter pszichológus írása.

–

Amikor valami bajunk van, jellemzően felháborodással fogadjuk. Miért pont most? Miért pont nekem? Miért történik ez? Úgy állunk hozzá a betegségekhez, mint valami derült égből villámcsapásszerű dologhoz. A felszínen úgy tűnhet, a betegségek akadályoznak bennünket a céljainkban, az életvitelünkben, nehezítik a hétköznapjainkat, és korlátoznak. Sokszor csak ennyit látunk belőlük.

Bár talán nincs a földön olyan ember, aki elsőre örülni tudna egy betegségnek, de ha több élettörténetbe belelátunk, jó néhány sorsot megismerünk, a leggyakrabban azt látjuk, hogy a betegségek értünk vannak.

A testünk jelez, hogy valahol eltévedtünk

Jelzi, hogy valahol eddigi életünk során cserben hagytuk magunkat, vagy éppen túl sokáig utáltuk azt, akik vagyunk/voltunk. Jelzi, hogy hiányzik neki valami. Melegség. Gondoskodás. Szeretet. Törődés.

A betegségek szólnak, ha úgy éltük az életünket, hogy túlságosan háttérbe szorultunk. Ha esetleg mindenki másról gondoskodtunk, magunkat kivéve. Vagy ha mindenki más érzéseihez igazodtunk, a sajátjaink helyett. Hogyha mindenkinek eleget akartunk tenni, meg akartunk felelni, és eközben épp magunknak fordítottunk hátat.

Jelezhetik azt is, ha túl sok mindent nyeltünk le, túl sok méltatlan bánásmódot tűrtünk. Vagy éppen rengeteg feldolgozatlan traumát cipelünk.

Számtalan üzenetük lehet a testi tüneteknek, de jellemzően nem egyik pillanatról a másikra törnek be az életünkbe, még akkor sem, ha a beteg akkor így érzi. Általában hosszú hiányállapotnak vagy régóta fennálló erős érzelmi feszültségnek a kifejeződései. A lelki feszültség sokszor már nem talál más kiutat magának.

Hajlandók vagyunk meghallani az üzenetet?

Ettől még fájnak, idegesítenek, nehezítik a napjainkat. Mindamellett a gyógyuláshoz igazán nagy erővel hozzájárulhatunk, ha hajlandók vagyunk meghallani, mit is akar üzenni. Mire van szüksége a testünkön keresztül a lelkünknek, minek a hiányától szenved? Ha erre rájövünk, elkezdhetjük ezt a hiányt pótolni.

Nagyon gyakran az hiányzik, hogy jók legyünk magunkhoz. Amit mondani vagy leírni ritka könnyű (sokszor én is csak idáig jutok el), megvalósítani viszont sokszor irtózatosan kemény munka.

Gyakran az hiányzik, hogy beszéljünk, a lelkünkben évek óta zajló csatákat kihangosítsuk, és elmondjuk valakinek. Ezt könnyű mondani, de ha valaki kiskorától arra volt kondicionálva, hogy ne higgyen a saját érzéseinek, ha azokat a környezete mindig semmisnek tekintette, akkor ez közel sem egyszerű feladat.

Sokszor szavaink sincsenek, igazán nem tanította meg senki az érzelmekről való kommunikációt. Azt hiszem, ez több generáción átívelő hiányosság a mi kultúránkban. Arról nem is beszélve, hogy gyakran olyan traumákat cipelünk magunkkal, amelyek elfojtva maradnak, esetleg nem is emlékszünk rájuk, éppen ettől viszont sokáig feldolgozatlanok maradnak, beszélni sem tudunk róluk, és betegítik a testet-lelket.  

A test kiáltása című könyvében Alice Miller pszichológus a következőt írja erről:

„A testünk olyan élő lény, aki tökéletesen emlékszik mindenre.”

Az elfojtott traumák sejtszinten égnek belénk, és okoznak károkat. Ugyanakkor nem önmagukban a traumák betegítenek, hanem az, ha azokat nem tudjuk kinek elmondani, nem tudjuk kivel megbeszélni, ha nem kapunk együttérzést, vigaszt, feloldozást.

A belénk égetett traumák

Gyakori, hogy a gyerekkorban elszenvedett traumák elfojtásra kényszerülnek. A gyerek pedig nem képes haragudni a szülőjére – aki bántja, megalázza, traumatizálja, molesztálja vagy éppen elhagyja őt –, mert rá van utalva. Ezért a traumájával csak annyit tud kezdeni, hogy saját magát hibáztatja, és elkezdődik egy betegítő folyamat.

A gyerek napjai úgy telnek, hogy senkivel nem tud beszélni az érzéseiről, a haragját teljesen elfojtja, vagy maga ellen fordítja.

És innen kezdődik egy mérgező folyamat, hiszen a saját magunk ellen fordított tudattalan agresszió betegíti a testünket is.

Sokszor hallani, hogy a negatív érzések betegítenek. Alice Miller ezzel szemben rengeteg élettörténet példáját alapul véve azt vallja:

soha nem a negatív érzelmek betegítenek, hanem az elfojtottak.

Nem a felvállalt, tudatosított harag, düh, szomorúság vagy félelem betegít, hanem az önbecsapás. Amikor ezeket az érzéseket titkoljuk vagy elfojtjuk, a pozitívokat pedig magunkra erőltetjük.

„Előbb-utóbb belebetegszik az ember, ha elhiszi, hogy azt érzi, amit éreznie kellene, s fáradhatatlanul próbálja nem azt érezni, amit tilos éreznie” – mondja könyvében. A testünk ragaszkodik az igazsághoz, nem lehet becsapni. Amikor másokhoz igazodunk, hogy szeressenek, hogy megfeleljünk, amikor magunkra haragszunk mások helyett, amikor nem létező érzéseket próbálunk meg érezni, és létezőket pedig elnyomni, akkor a testünk fellázad.

Test és lélek kezelése

Ha minden testi betegségnél megpróbálnánk nemcsak a testet kezelni, hanem a lelki hátterét is, rengeteget hozzátehetnénk a gyógyulásokhoz.

Ha mögé néznénk, hogy mi volt a testünk segélykiáltásának az oka, mi hiányozhat neki, mi ellen lázadhat, és ezeket megpróbálnánk megadni, nemcsak a lelkünket gyógyítanánk, hanem rajta keresztül a testünket is. Mert a test gyakran a lelkünk közvetítőcsatornája.

A testünk segélykiáltása vagy lázadása soha nem ellenünk van, hanem – Alice Miller szerint – „a legigazibb énünknek és életrevalóságunk erejének hiteles kifejeződése”.

Szintén erősen segíthetjük minden testi tünet gyógyulását, ha találunk olyan csatornát, amelyen keresztül megszabadulhatunk a felgyülemlett óriási érzelmi feszültségtől.

Fizikai szinten ilyen csatorna lehet a sport, lelki síkon pedig e gondjaink és főleg érzelmeink kibeszélése, kiírása, táncban, zenében vagy bármilyen művészetben való kifejezése. Hatalmas gyógyító ereje van annak, ha az érzelmi káoszt már nem a testünkben vagyunk kénytelenek raktározni, hanem találunk más kiutat.

A lelki „nagytakarítás” hatalmas segítség lehet a testünk jelzéseinek megértéséhez, ezután pedig már könnyebb megadni neki azt, amire lehet, hogy gyerekkora óta sóvárog, és megvédeni mindentől, ami mérgezőn hat rá.

Vagyis minden olyan kapcsolattól, amiben színlelni kényszerülünk, amiben nem működik a valódi érzéseinkről való kommunikáció. Ekkor ugyanis újabb és újabb esélyt adunk az érzések testi problémákban való megnyilvánulásának.

Ha megtanuljuk megérteni  a testünk üzeneteit, rájövünk, hogy nem akadályozni akar bennünket, hanem tulajdonképpen a legmegbízhatóbb szövetségesünk, mindig, minden körülmények között minket képvisel, a mi védelmünkben lázad.

Először finoman, aztán egyre erőszakosabban szól, hogy legyünk végre jók önmagunkhoz, helyezzük magunkat végre a sor elejére. Gyönyörű kérés, egyszersmind hátborzongató, hogy a világ legegyszerűbbnek tűnő dolga mennyire kegyetlenül nehéz lehet

(Forrás:wmn.hu)

A GIMNÁZIUMI FELVÉTELI -- SZÜLŐI SZEMMEL

„EZ AZ EGÉSZ AZT ÜVÖLTI FELÉJÜK, HOGY KICSIT SEM VAGYTOK FONTOSAK” 

2019. MÁRCIUS 6. 

Ezekben a napokban kezdi meg a nagyobbik lányom a szóbeli felvételiket a középiskolában. Bő fél éve privát matektanárunk is van a privát angoltanárunk mellett, több száz órányi felkészülésen, sok vitán, síráson, általános stresszelésen és egyenként rengeteg szorongáson vagyunk túl. Ez manapság nem különleges dolog, hanem sajnos a szükséges családi felkészülés. Tetemes költségek, sokórányi éjszakázás mindenki részéről, teljes tanácstalanság, elkeseredettség, öröm és zokogás, az iskolarendszer döbbenetes tükre – a gyerek jövőjét, akár egész életét meghatározó helyzetben. Doffek Gábor írása.

–

Felnőttként hajlamosak vagyunk legyinteni a dologra

Hiszen mind átmentünk ezen az egészen, meg „rémes volt az iskolarendszer régen is”. És különben is, „ez felkészíti a gyereket a jövőre, amikor még ennél is durvább stresszt, szorongást kell elviselnie. Végtére is ez jó edzőpálya” – nyugtatjuk magunkat. És akkor is el kell viselni, ha nehéz. Mellesleg, „kölyök, te akarsz épp olyan marha felnőttes tini lenni, nem? Meg évek óta sokáig akarsz fennmaradni, meg »nagyoskodni«, nem? Na, hát akkor rajta!”

Nagyobbat nem is tévedhetnénk.

Úszni sem úgy tanulunk, hogy egy marcona alak belerúg minket a mély vízbe azzal, hogy „el kell viselni, kisfiam”. Meg máshol még ennél is mélyebb ám. Illetve lehet így is, csak többnyire nem így képzeljük a gyerekeink életre való felkészítését.

De kezdjük az elején!

Azért az elején, mert mintha elfelejtettük volna, miért is tanul tovább a gyerek. Vagy az, hogy mi minden történik a középiskola évei alatt. Kezdjük azzal, hogy ezen évek alatt jönnek létre a felnőttkori lexikális tudásának, műveltségének az alapjai. Olyan „apróságok” mellett, hogy szeret-e majd olvasni, filmet nézni, vagy nem. Beszélni-e majd rendesen is nyelvet, vagy csak nyekeg, vagy azt sem, ahogy a magyarok többsége. Egyáltalán, felfogja-e azt a tényt, hogy a tudás hasznos dolog, vagy ez nem érdekli. Élvezi-e majd az életben, ha képzi, fejleszti magát, vagy ez örök nyűg lesz. Nem mindegy.

Alapok

Emellett, akinek felnőttként vannak úgynevezett „gyerekkorom óta” barátai, azok jelentős része ebből a korszakból származik. Nem feltétlenül a középiskolai osztályból, de ezekből az évekből. Tudom, hogy manapság jó pár általános iskolás szexel, meg járnak egymással, de azért nagy arányban az első meghatározó élmények a középiskolából származnak. Sőt, a szexuális kultúrát is javarészt ebben a korban szerzik. A szociális kapcsolódásaikat, azok minőségi igényeit, alapjait itt állítják fel maguknak. 

Itt tanulnak meg tisztelni vagy nem tisztelni egy tanárt, és ha lesz tisztelhető tanáruk, az itt tesz rájuk mély benyomást tudással, széles látókörrel, szemlélettel, kíváncsisággal.

Vagy nem tesz, és innentől a nagy nihilista vagány „beleszarás” válik mintává.

Nem mindegy, hogy az iskolai közegben az lesz a menő, aki okos, vagy az, aki az első csoportos szexszel kapcsolatos élményeivel haknizik a folyosón. Nem mindegy, hogy olyan lesz a suli, amiben mindenki sportol, vagy olyan, hogy a vécéből csak cigiszagúan lehet kijönni. Nem mindegy, hogy az iskola olyan, hogy van frankó tábor, kirándulás, közösség, amihez kapcsolódni, amire emlékezni, építeni lehet, és feltöltődni belőle. Vagy az intézmény egy légüres térben lévő kamaszt gyárt nekünk, akinek vagy mi, dolgozó, ciki és tiniszemmel idióta felnőttek töltjük ki a szabadidejét, vagy a téren találja meg.

Ezek, a gyerek életét meghatározó, életre szóló tapasztalások múlnak a középiskolán

Jelenleg úgy kell bejutni ezekbe az intézményekbe Magyarországon, hogy először is központi írásbeli felvételi van, azaz egyetlen dolgozatot írsz, és azt küldik el minden iskolába. Ha elszúrtad, mindenhol elszúrtad. Ha nem szúrtad el, akkor minden egyes iskola külön pontszámítási rendszerében (igen, tényleg) egyesével kiszámolhatod, hol mennyit ér a feladatlapod. Imádkozol, hogy behívjanak szóbelizni. Van, ahol van, van, ahol nincs. Van, ahol csak elbeszélgetnek, van, ahol négyórás a szóbeli. Akármennyi középiskolát beírhatsz, a rendszerben egyáltalán nem számít, hogy sok helyre pályáztál, van nagyjából két hét, amikor kétnaponta mész felvételizni, mint egy gép. Sokszor úgy jön ki, hogy naponta két szóbeli van. E mellé iskolánként más és más papírokat, bizonyítványt, fényképet stb. kérnek.

Az egész család hónapokig böngészi a neten a feltételeket. Aztán elemez, megbeszél, határidőket tart. Nyomtat, sőt nyomdát vesz, úgy olcsóbb.

Csapatbeosztások készülnek, ki hova megy a gyerekkel. Valaki tanul vele extrában, a másik iskolákat hívogat, kérvényeket írogat vagy táblázatokat gyárt. E-mail-, chat-, telefoncsatornák keletkeznek, és ezek csak a felvételit tartják szem előtt. Mindenkinek külön feladatai vannak. Minden héten más nyugtatja, biztatja és csillapítja a gyereket, aki teljes bizonytalanságban van, húszféle listát gyárt iskolákról, felvételi feladatokról, felvételihez csatolandó dokumentumokról. „Kell még igazolványkép, papa. Ki kell nyomtatni a tavalyi bizonyítványt a netről. Kell egy jellemzés ebbe a suliba, kézzel kell írni. Oda híres fotókat kell vinni, ide egy fogalmazást magamról.”

Ha behívták három, négy, öt helyre szóbelizni, olykor ütköznek időpontok

Ilyenkor kérvényeket kell írni, mint akkor is, amikor a gyerek írásbelije egy–két ponttal marad le a szóbelihez kellő határról. Az egész család titkárnő, sofőr, személyi edző, szakács üzemmódban van. Hónapokig. Az általános iskola úgy támogatja ezt a nehéz időszakot, hogy elküldi a központi jelentkezési lapot. Pont. És az általános iskola előtt leborulsz, mert csoda, hogy képesek színvonalas oktatást produkálni ebben a sokszor kaotikus térben. Mindenkinek minden oldalon ezer kötelezettsége, kötöttsége van. Hogy mást ne mondjak, a nyolcadikosok keringője a legzsúfoltabb felvételi előtti héten van, annyi a program… Miközben a gyereknek amúgy is téboly az időbeosztása, gondolok itt, ugyebár, a nulladik órában zajló ének- és tesiórákra, meg mindenre, ami ma egy felvételiző általános iskolás életét nehezíti.

És mindennek a katasztrofális mátrixnak a tetején ülnek tizenkét–tizennégy éves gyerekek…

…Akik legtöbb esetben, ugye, először így élik át a „kisgyerek- helyett… nagygyerek-élményt”. A pályaválasztást, a komoly tétet, a stresszt, az idegeskedést. Felfoghatatlan mennyiségű és érthetetlenül bonyolult a feladatrendszer, teljesen feleslegesen megbonyolított a pontrendszer, miközben (amúgy érthetetlenül) a legtöbb esetben hihetetlenül kedvesek és készségesek a középiskolai titkárságok. Vélhetően évek óta több ezer frusztrált szülővel, gyerekkel van dolguk.

Valószínűleg el sem tudjuk képzelni, valójában mekkora káosz van a rendszerben, ha mi ennyit érzékelünk belőle.

De volt olyan középiskola, ahol a negyvenkilencféle papírból egyet elfelejtettünk. És felhívtak minket, hogy ezt tessék még mellékelni. Ki is vághatták volna azonnal a gyereket a felvételi folyamatból. De szóltak. Nagyon meglepődtem.

Szóval szerintem ez a felvételi rendszer…

…sok tekintetben romboló, általánosságban pedig mindenki számára káros felállás. Ha valaki eltölt egy felvételi időszakot bármelyik kölyökkel, látni fogja, hogy ez sajnos igaz. Ebben a mostani káoszban a legkevésbé a gyerek tehetsége fontos, a szándéka, terve, akarata szintén túlságosan keveset számít.

Adott egy teljesen igazságtalan és feleslegesen stresszes írásbeli, ahol negyvenöt perc van matekból a tíz példára. Értem, hogyha szelektálni szeretnénk, azt szigorú feltételek mellett hatékonyabban tehetjük, de szerintem túl magasan van a léc. Legalábbis, ami a stressz-szintet jelenti a napi rutinhoz képest. És mindemellett van egy szóbeli, ami minden iskolában teljesen más, és amire emiatt alaposan felkészülni is közel lehetetlen. Illetve tizennégy évesen – hetekig éjszakázva – esetleg lehet. Ezt csinálja ezekben a napokban minden gyerek. Jobb híján.

Egységesnek mondott rendszer, ami nem is rendszer, hanem arcpirító káosz.

Ebben kellene felkészülnie a gyereknek élete egyik legfontosabb életszakaszára, amelyik teljesen biztosan meghatározza a felnőtt korának igen fontos, említett részeit. A személyiségének egy részét. A képességeit. Az alaptudását, és az alap- hozzáállását az élethez. És ki merem mondani, hogy ezek a gyerekek pontosan az ellenkezőjét érzik és kapják annak, mint amit kellene nekik. Ez az egész azt üvölti feléjük, hogy kicsit sem vagytok fontosak. Sem az, amit tudtok, sem az, amit akartok. Sem az, amire készültök, sem az, amitől féltek, aminek örültök, amiben kihívást láttok. Nem fontos nekünk semmi, ami ti vagytok.  

Pedig nem ezt érdemlik

Nem azt érdemli ez a rakás csillogó szemű kamasz, akik szépen megfésülködve éppen most szorongatják a tolltartót valami vadidegen, lenyűgöző középiskola termei előtt, hogy négy–öt hónap izzasztó készülés után egy sokkszerű élményt követően zokogjanak a folyosón, ahogyan gyakran láthattuk ezt az írásbeli felvételik után. És nem ezt érdemlik az iskolák sem. Döbbenetesen normális, segítőkész, kedves emberek szinte mindenhol megértőn bólogatnak, és tanárok meg szülők kísérgetik az elszánt gyerekeket, akik próbálják feldolgozni, ami éppen történik velük.

Pedig lehetne ez tök izgalmas, sőt akár szép élmény meg próba is. Lehetne valódi megméretés, sokkal reálisabb körülmények között, emberibb léptékkel, és nem is kellene hozzá sok. Szerintem megérdemelnék.

(forrás: wmn)

Hamvas Béla idézetek

HAMVAS BÉLA

1897. március 23. — 1968. november 7.

magyar író, filozófus

A Boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. 

 A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. 

 Mert, amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom így szólt: 

 Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit. 

Segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra 

és ne hagyd a sötétségben elmerülni. 

Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz oszd meg. 

Az egész világ a tiéd. 

Szabad vagy a kövektől az éterig.

Ismerd meg, hódítsd meg, senki nem tiltja, de jaj Neked, ha magadnak tartod. 

Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik, 

legyen szent fény, átokká válik, legyen gyönyör, halállá válik.

Elbocsátlak Téged is, mint mindenkit:

Felelős vagy minden emberért, aki veled él és el kell számolnod minden fillérrel, 

amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál és minden boldog pillanattal, 

amit magadnak tartottál meg. 

Most eredj és élj, mert a világ a tiéd. 

***
Minden lélek középpontja: az Én.

***

Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között. 

Miért csillag a barát? És miért barát a csillag? 

Mert olyan távol van, és mégis bennem él? (...)

 Mert nem kíván tőlem és én sem kívánok tőle semmit? 

Csak azt, hogy legyen, és így, ahogy van; és ő van, és én vagyok, 

ez kettőnknek tökéletesen elég? 

Nem lehet rá válaszolni. 

Nem is kell.

***

A barátság mélyebben van, mint a szeretet, és mélyebben, mint a szerelem.

***

A léleknek a lélek iránt való érzékenysége: a szeretet.

***

Az emberi világ nagy szava: a szeretet.

***
A szerelemnek és a barátságnak csak egyetlen rokon vonása van, s ez:

 ha felbomlik, annak oka sohasem a Másik, hanem mindig az Én.

AZ ANYAI PÉLDA

Csak azt akartam irni, hogy régen nem mondtam már, de hálás vagyok neked azért, 

aki vagyok...

 Hogy felneveltél legjobb tudásod szerint. 

Emlékszem, hogy a legjobb barátnőm voltál, és mennyit beszélgettünk, meg amikor általános-  és középsulis voltam, bármit elmondhattam neked, mindig megkaptam tőled a támogatást. 

Én is ilyen szeretnék majd lenni a gyerekeim számára. 

Köszönöm, hogy jó példát adtál, amire szivesen emlékszem vissza! 

Nagyon szeretlek, sokat gondolok rád és hiányzol! 

Mindig imádkozom érted, hogy az Úr segitsen anyagilag és egészségileg is! 

Szóval: vigyázz magadra nagyon! 

 Sok puszi. 

ZSÁKOKBAN, KOPORSÓKBAN, HULLÁK ALÁ REJTVE CSEMPÉSZTE KI A GYEREKEKET AZ ÁPOLÓNŐ

„Varsó angyala” kétszer annyi zsidó embert mentett meg, mint Schindler, mégis csak kevesen ismerik a nevét. Irena Sendlert, a 109 évvel ezelőtt e napon született lengyel ápolónőt a nácik letartóztatták és megkínozták, de egy regényes fordulattal kiszabadult, és nemcsak a háborút élte túl, de az egész századot. Vajon mi lett vele a világégés után? Kurucz Adrienn utánanézett.

–

Őszintén megmondom, bár szégyellem, nekem nem mondott semmit korábban az Irena Sendler név.

Egészen pár héttel ezelőttig, amikor is megnéztem a Bábszínházban Háy János monodrámáját: az Apa lányát, majd, mivel nem eresztett a darab, utánanéztem a történelmi háttérnek.

Ekkor kibomlott előttem egy életút, már amennyire így utólag áttekinthető bárkié is persze, és ezt most megosztom veletek, mert egészen elképesztő – sokféleképpen az.

Elengednéd a gyerekedet egy idegennel, ha azt állítaná, úgy életben marad?    

Pontosabban, ha csak úgy marad életben, ezt állítja?

Elengednéd-e egy minden pontján bizonytalan jövőbe a biztosnak látszó halálból, ahol az egyetlen pozitívum, hogy foghatod a kezét?

Irena Sendler egy olyan korban élt, ahol sokan kerültek abba a helyzetbe, hogy ezt a kérdést meg kellett válaszolniuk valamiképp.

A munkájában az egyik legnagyobb nehézséget épp ez jelentette: meggyőzni a gettóba zárt szülőket, hogy adják oda a gyerekeiket, még mielőtt végez velük a tífusz, vagy megölik őket. A szemtanúk szerint sok gyerek annak köszönheti az életét, hogy Sendler karizmatikus egyéniség volt, született szónok, vezéregyéniség, nagyon meggyőzően tudott beszélni. És higgadt tudott maradni vészhelyzetben is. Meg a vészhelyzetek vészhelyzetében is, amikor eltörték kezét-lábát a vallatói, de ő nem árulta el a segítőit, munkatársait, akkor már biztonságban lévő megmentettjeit.

Irena Sendler - Forrás: Getty Images/Laski Diffusion

A helyszín a varsói gettó, az évszám 1942–43

A gettóban összezsúfolt 450 ezer zsidó közül havonta átlagosan ötezerrel végzett az éhség vagy a járvány.

Irena Sendler szociális munkás volt, és azért juthatott be nem zsidóként a gettóba, mert a nácik féltek a fertőző betegségektől.

Sendler és segítői zsákokban, koporsókban, felnőtt halottak alá rejtve hozták ki az elkábított gyerekeket, összesen 2500-at, hogy legalább ők megmeneküljenek. Hogy miért volt szívügye ezeknek a gyerekeknek a megmentése? Ahogyan arra a Háy-darab címe is utal, az édesapja útját, hitét követte. Az apa orvos volt, a szegények orvosa, aki sokszor nem fogadott el pénzt a gyógyításért. A betegeinek nagy része zsidó származású volt, akik, amikor szeretett orvosuk tífuszos lett, és meghalt, vállalták, hogy nehéz helyzetük ellenére állják az akkor hétéves kislány taníttatásának költségeit.

Irena ápolónő lett, és amikor Németország lerohanta Lengyelországot, a varsói önkormányzatnál kapott munkát.

Társaival együtt hamis iratok ezreit készítette el zsidó családok számára. A gettósítás után egészségügyi vizsgálat címén a szociális munkásoknak szabad bejárást biztosítottak a nácik. Irena a zsidómentő szervezet tagjaként élelmiszert és gyógyszert vitt be az embereknek, szolidaritásból viselte a Dávid-csillagot. Kitalálta, hogy miként tudja legalább a csecsemőket és a kisgyerekeket kimenekíteni a gettóból, miután 1942 júliusában a németek elkezdték deportálni a zsidókat a treblinkai táborba.

Irena valóságos hálózatot épített ki, csatornákon, pincéken keresztül, mentőautóval (hullák alá rejtve), teherautóval kicsempészve a legfurmányosabb módokon játszották ki az őröket társaival.

Volt egy kutyájuk, betanították, hogy ugasson, amikor németek közelednek, így nem lehetett hallani a csecsemősírást.

A kimenekített gyerekeket keresztény lengyel családoknál, árvaházakban, kolostorokban, zárdákban, plébániákon helyezték el. Irena gondosan feljegyezte, melyik gyerek kié, hogy a háború után egyesülhessenek a családok, és a papírokat egy almafa alá ásta egy ismerőse kertjében. Sajnos, a gyerekek többsége addigra árva lett, a szülőkkel Treblinkában végeztek. Sokan ezután a befogadó családnál maradtak, ötszáz gyermek Izraelben kezdett új életet, ötszázan pedig szétszéledtek a világban, ma már utódaikkal együtt sokezres közösséget alkotnak Irena „gyerekei”.

A megmentett gyerekek közül néhány - Forrás: Getty Images/Photo12/UIG

1943-ban Sendler lebukott, letartóztatták, és halálra ítélték

Szerencsére egy munkatársának sikerült pénzt gyűjtenie, és megvesztegetnie az egyik Gestapo-tisztet, így az asszony megmenekült, pedig Varsóban plakátok hirdették a halálos ítéletét, kivégzésével példát akartak statuálni mindenkinek, aki segíteni próbál a zsidó családoknak.

Sendlert egy erdőben hagyták összeverve, a háború végéig bujkált, de álnéven továbbra is részt vett a zsidók mentésében.

A háború után sem volt nyugta: a kommunisták is üldözték egy darabig, mert kapcsolatban állt az emigráns lengyel kormánnyal.

Élete utolsó időszakát egy szociális otthonban töltötte, történetét elfeledte a világ, egészen addig, amíg amerikai diákok egy csoportja elő nem bányászta a „sztorit” egy iskolai feladattal kapcsolatos kutakodás során. Ezután híre ment Sendlernek a világban, kapott kitüntetéseket, forgattak róla dokumentumfilmet, könyvet is írtak róla, II. János Pál köszönőlevelet küldött neki, sőt jelölték Nobel-békedíjra is – nem kapta meg végül.

2007-ben - Forrás: Getty Images/Wojtek Laski

Mint a háborús generáció tagjainak nagy része, ő sem volt túl beszédes a múlttal kapcsolatban

Tudni lehet azonban, hogy a magánélete is viharosan alakult.

Háromszor ment férjhez két férfihoz. Sendler volt az első férje, de a háború után Irena elvált tőle, és hozzáment a korábbi szeretőjéhez, akitől kislánya is született. Összesen három gyermekük lett, de pár év múlva elváltak, és Irena újra összeházasodott első férjével, Sendlerrel. De ez a házasság sem sikerült.

Lánya, Janka azt nyilatkozta róla, hogy meg akarta menteni a világot, de a saját családjára nem nagyon jutott ideje.

Irena Sendler 2008. május 12-én halt meg, 98 éves korában.

Az egykori kínzások következtében utolsó éveit kerekesszékben töltötte.

Nem tekintett hősként magára, mert a hős szó idegesítette. Azt mondta, azt tette, amire nevelték: segíteni az embereknek a bajban. Nem megkülönböztetve őket egymástól ilyen-olyan szempontok szerint.

Kurucz Adrienn

(Forrás:wmn.hu)

I

„TANULNI NEMIGEN SZERETTEM” – 5 HÍRES MAGYAR, AKIK VÉGIGBUKDÁCSOLTÁK AZ ISKOLÁT

Gárdonyi Géza nem szeretett iskolába járni, Gobbi Hilda több tantárgyból sem remekelt, Ady Endre pedig négyszer ugrott neki a jogi egyetemnek. Öt olyan magyar kiválóságot mutatunk, akik nem éppen mintatanulók voltak. Aztán mégis elég sokra vitték. Farkas Edina Lina válogatása.

–

Az alábbi életutak azt is igazolják, amit egyre több kutatás is: a jó tanulási eredmények nem garantálják feltétlen a későbbi sikereket. Angela Lee Duckworth, a Pennsylvania Egyetem pszichológiaprofesszora például a kutatásai során egyetlen olyan közös személyiségvonást talált, amely szoros összefüggést mutatott a sikerrel: a kitartást. És tényleg, ha megnézzük a hírességeket, legyen szó íróról, színészről vagy tudósról – önéletrajzukból rendre kiderül, hogy a legtöbbjük bizony kitartó volt a mesterségében, hivatásában, még a kezdeti kudarcok ellenére is.

Petzval József, akiből majdnem suszterinas lett 

A mérnök-matematikus, egyetemi tanár – akinek kutatásai az elméleti és gyakorlati fénytan területén jelentősek, találmányai pedig forradalmasították a fényképezést – 12 évesen olyannyira nem remekelt matematikából, hogy meg is bukott belőle. Sőt, a tanítója közölte édesapjával, hogy

kár minden fáradtságért és pénzért, a fia nem nagy lángelme, jobb lenne, ha iparos pályára küldené.

Az öreg Petzval hajlott is a tanácsra, és az volt a terve, hogy elküldi fiát  suszterinasnak. Ám az ifjabb Peztval ettől annyira megijedt, hogy az egész nyarat  Mathias Hauser A mathematika elemeinek analitikai tárgyalása című könyvének szentelte. Azt forgatta, tanulgatta olyan szorgalommal, hogy végül a vizsgabizottságot finoman szólva meglepte a felkészültsége, még kitüntetésre is javasolták.

A kassai líceum ösztöndíjával került Pestre az Institutum Geometricumba, melyet 1828-ban végzett el, és végül „Geometer Approbatus”, azaz okleveles mérnök lett. Korábbi bukása semmit sem jelentett: ő a modern fényképészeti objektív lencserendszer, a Petzval portréobjektív megalkotója. Több más nagyszerű találmánya mellett optikai kísérleteinek lett az eredménye, hogy megalkotta a mai katonai reflektorok elődjének számító fényszórót.

Gárdonyi Géza szépírása: olvashatatlan!

A magyar író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja sem tartozott az éltanulók közé. A népiskolai tanítója egyenesen tehetségtelennek nevezte, és később a sárospataki gimnáziumban sem remekelt. Csiffáry Gabriella kutatásai szerint a középiskolában gyenge érdemjegyei voltak, amint ez a Sárospataki Református Kollégium anyakönyveiből is kiderül, sőt a kollégiumból a tanulmányi eredményei miatt el is küldték.

Az első tanév osztálykönyvében a végosztályzatra gyenge közepest kapott, szépírására pedig azt írták, hogy olvashatatlan.

A Kálvin téri Pesti Református Főgimnázium első osztályában magyar irodalomból, földrajzból és rajzból közepesre értékelték az első félévi munkáját. A második osztály első félévében tanulmányi eredménye tovább romlott: vallástanból, magyar irodalomból, mennyiségtanból és rajzból is elégségest kapott. Az elemi iskolai tanítói oklevele sem túl pedáns: elégséges minősítést találunk benne, de nem is rajongott a szakmájáért, és mindent meg is tett, hogy ne kelljen vele foglalkoznia.

Gyenge tanulmányi eredményei, olvashatatlan írása ellenére rengeteg művet írt, regényeket, novellákat, színdarabokat, meséket és verseket. Egri csillagok című regénye 100 éve kötelező olvasmány,  aminek filmváltozata minden idők egyik legnépszerűbb magyar filmjévé vált, sőt a regény 2015-ben egy amerikai forgatókönyvírót, Scott Falest is megihletett. Az írást mint mesterséget egyébként sosem tanulta, Juhász Gyula azt mondta róla: „Ő nem utóda senkinek, és őt nem is igen utánozza senki.”

Gobbi Hilda már fiatalon sem kedvelte a szabályokat

Az öntörvényű, szenvedélyes, Kossuth-díjas színésznő nem volt hajlandó beolvadni még akkor sem, amikor a hatalom minden eszközzel sematizálni akart. Életútját ismerve nem meglepő, hogy már az iskolában sem akart megfelelni az általános szabályoknak. A bizonyítványokból az ellentmondásos érdemjegyei jól tükrözik szabadelvű gondolkodásmódját és azt, hogy soha nem érezte magát komfortosan a mások által kijelölt korlátok között. Az elemi iskolában még kitűnő eredménnyel végzett, a középiskolában viszont romlottak a jegyei. Az első osztályban többnyire jeles és jó jegyei voltak, csak növénytan és állattanból, valamint ásványtan és vegytanból kapott elégségest. Harmadik osztályban már német és francia nyelvből, természettanból és kézimunkából is elégségesre értékelték.  

Az is kiderül az iskolai anyakönyvből, hogy szeretett az órákról ellógni, főleg, ha erkölcstan, magyar nyelv, ásvány- és vegytan órákról volt szó.

Mégis, a Színművészeti Akadémia ösztöndíjas növendéke, majd az egyik leghíresebb magyar színésznő lett,  politizált, szerepet vállalt az 1944-1945-ös ellenállási mozgalomban is.

Egy interjúban mondta egyszer: „Én sohasem voltam »csak« színész. Hiszek abban a sokak által ostobaságnak vélt közhelyben, hogy a színész akarva-akaratlanul mindig politizál. Már csak azért is, mert másfél méterrel magasabban áll a közönségnél, amikor szól hozzá."

Ady Endre, a makacs kölyök

„A gyermekkoromról nem tudok nevezetesebbet mondani, mint hogy koraérett, makacs, rossz kölyök voltam, de úgynevezett iskola-szemefénye. Nagykárolyba vittek gimnáziumba, a derék piaristákhoz a szüleim, családjuk múltjára büszke, kisbirtokos emberek. Ötödik gimnazista koromban Zilahra kerültem, az ősi kálvinista Wesselényi-kollégiumba, melyet ma is igazi alma materemnek tartok. De a szerető alma mater nyolcadikos koromban, pedig első eminens voltam, majdnem elbánt velem, consilium abeundival fenyegetett némely kiderült lumpolások miatt. Nagyon méltatlankodtam” – olvasható a Vallomások és tanulmányok című gyűjteményből. 

A költő egy picit kilóg a sorból azzal, hogy tanulmányi eredményei csak a jogi egyetemen kezdtek el erősen romlani.

Az első évben még rendszeresen látogatta az előadásokat, eredményei pedig kielégítőek voltak, de a második félévben már el-elmaradozott az órákról.

Ezután egyre inkább akadozni kezdett a tanulmánya, összesen négyszer veselkedett neki a jogi egyetemnek. Erről így ír: „Kalocsára írtam azonnal, hogy én katholikus és jezsuita akarok lenni s ha a dolog el nem igazodik, talán ma együtt hódítunk Bús Jakab páterrel. Nem így történt, jogásznak mentem Debrecenbe, készülni az apám nagy álmának, a família újrafölemelésének beváltására, a főszolgabíróságra, sőt talán alispánságra. Debrecenben, Pesten, még Nagyváradon is neki-neki rugaszkodtam a jog tudományának, a vége az lett, hogy fölcsaptam újságírónak.”

Hála az égnek, hiszen így ő lett a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, a magyar politikai újságírás egyik legnagyobb alakja.

Munkácsy Mihály, aki nem szeretett iskolába járni

Mélyről küzdötte fel magát, az asztalos legényből lett a 19. századi festészet meghatározó alakja, alkotásai nemzetközileg ismertek és elismertek.

Munkácsy Mihály tanulmányaira vonatkozóan kevés adat maradt az utókorra. Az viszont biztos, hogy Miskolcon járta az elemi iskola első két osztályát, Békéscsabán pedig a másik kettőt. Nem maradtak fenn az elemi iskolák anyakönyvei, az akadémiai éveit is csak kevés korabeli irat dokumentálja. A Bécsi Képzőművészeti Akadémiára történő beiratkozási ívén két gimnáziumi osztályt jelölt meg legmagasabb iskolai végzettségének. Munkácsy Mihály azt írja magáról feljegyzéseiben, hogy hatévesen íratták be az iskolába és sokszor elaludt a könyvek felett.

„Nyíltan be kell vallanom, nem voltam csodagyerek, aki már tízesztendős korában mesterművet alkot. Ha valahol ceruzára tettem szert, elkezdtem firkálni, de nem emlékszem, hogy pápaszemes tanáraimat, vagy játszótársaimat eltaláltam volna (…) Természetesen jobban szerettem a ceruzát, mint a könyveket, az utolsó példa is azt mutatja, de mit jelent ez az egész? Alig hihető, hogy abban a korban a gyerek mindent előbbre ne helyezzen könyveinél.

Mindig nevetek, ha az apa így mutatja be nekem gyermekét. – Rendkívül tehetséges. Ötéves korában már rajzol és semmi áron nem akar iskolába menni.

Ez legfeljebb annyit jelent, hogy a jó csemete szívesebben játszik, mint tanul, nálam se volt másképp. Mégis el kellett mennem az iskolába. (....) Miért örültem olyan nagyon, hogy asztalos leszek? Nagyon könnyű rá a felelet. Tanulni nem igen szerettem.”

Festeni, rajzolni viszont annál inkább, és ez felnőtt korában is így maradt, tehetsége, szorgalma pedig a világhírnévig emelte. Alkotásai olyan közgyűjteményekben kaptak helyet, mint a párizsi Musée d'Orsay, a New York-i Metropolitan Museum of Art, a seattle-i Frye Art Museum, a Detroit Institute of Arts vagy a Philadelphia Museum of Art vagy a moszkvai Puskin Múzeum.

Farkas Edina Lina

(Forrás:wmn.hu)

FacebookTwitterPinterestGoogle+LinkedIn

“Buta paraszt” (?)

Azt mondod, a paraszt buta, mert nem járt iskolába?

2017. nyara. Állok a hivatalban, előttem egy idős házaspár. Amolyan eres kezű, picit görnyedt, hatvanas pár, szegényes ruhában. A férfi bal kezében a kalapját szorongatja. Hiszen belépett valahová, ott le kell venni, úgy illik.

Elmagyarázná még egyszer, melyik rubrikába mit kell ikszeljek? És hol is írjam alá?

Az ügyintéző cicceg, látványosan unja az életét. Én már rég megtanultam: ha sorban kell állni, akkor sorban állok és igyekszem ezen nem forrongani, mert ha még forronganék is, azzal a sor nem halad jobban, csak én teszem tönkre az idegrendszeremet.

Az idős pár végül elköszön, a kijárat felé igyekszik. Én kerülök sorra. Az ügyintéző azt gondolja, cinkosra lelt bennem.

Buta parasztok, alig értették meg, mi a teendő. – mondja.

Nem szólok semmit, a tekintetem épp elég erős ahhoz, hogy rájöjjön, mégsem én vagyok az ő embere. Lehajtott szemmel “végez velem”.

A napokban olvastam egy elképesztően jó cikket a facebookon és miután elolvastam (aztán elolvastam még egyszer), ez a fenti eset jutott eszembe.

Mutatom nektek, gondolkodjatok el rajta, kérlek:

“Fiam, te azt mondod nekem, hogy” csakis a tanult emberek vitték előre az országunkat? “A tudósok és művészek? /…/ a paraszt buta volt, mert nem járt iskolába?

Akkor beszélgessünk, fiam!

Tudod, az a ‘buta paraszt’ állatot nevelt, tenyésztett és nemesített. Minden hazai tájegységnek megvolt a rá jellemző állatállománya, ami követte a helyi adottságokat, úgymint növényzet, csapadék, talajviszonyok és hőmérséklet. Ez így kimerít vagy kettő egyetemi diplomát! Érdekességként: a magyar tarka szarvasmarhának ötven éve még 12 tájfajtáját tartották nyilván, mára már csak magyar tarkát ismeri a szakirodalom. Tehát amit ez a ‘buta paraszt’ több száz év szorgalmas nemesítő tevékenységével létrehozott, azt a te tanult embered felelőtlen összevissza keresztező tevékenységgel mára teljesen tönkretette!

Az a ‘buta paraszt’ ez mellett gabona és zöldségnövényt, továbbá gyümölcsöt termesztett, nemesített. /…/ ezeket a gyümölcsöket például nem kellett permetezni és jól tárolhatók voltak, míg a mai okos professzorok által újított növények, úgynevezett növényvédelem nélkül nem hoznak termést, mert elviszik a betegségek, továbbá /gyümölcseik/ hűtőház nélkül szinte azonnal tönkremennek. Szóval a ‘buta parasztnak’ itt is kioszthatsz néhány egyetemi diplomát: növénytermesztő, növényorvos, nemesítő, kertész… A hiba csak ott van, hogy nem ismeri a latin nevét.

Ez a ‘buta paraszt’ ezen kívül még gazdálkodni is tudott a terméssel, egyik évről a másikra meg kellett terveznie, hogy a leendő termésből megéljenek. Továbbá tartalékot kellett képeznie. Az állatállomány ellátására is kellett gondolnia és ami a legfontosabb, megfelelő minőségű és mennyiségű vetőmagról kellett gondoskodnia, hogy a jövő évben mindezt újra megtehesse. Nos ezért jár egy közgazdász diploma és egy raktározási, raktárkezelési, logisztikai végzettség is.

De itt még nincs vége, az állatok levágása, feldolgozása, tartósítása és a hús modern eszközök nélküli tárolása, a növények tárolása, feldolgozása, még egy hentes szakmunkás bizonyítványt, további konzervipari ismereteket is feltételez, és legalább egy élelmiszeripari technikusi bizonyítvány kiosztását is megköveteli.

Az állatokkal folyamatosan fellépő betegségeket is gyógyítani kellett valakinek. Egy személyes élmény: kisgyermekként /láttam, hogy/ az egyik tehén benyelt egy almát, ami megakadt a torkán és fuldoklott. Az állatorvos azt tanácsolta, hogy metsszék el a torkát és mérjék ki az állatot, mert menthetetlen. Nos, az egyik öreg tanulatlan ‘buta paraszt’ amikor ezt meghallotta, megfogta a Dr. úr gallérját és kivágta az istállóból, kért egy kicsi kést, benyúlt az állat szájába és szétvágta az almát. Ez a tehén utána még számtalan borjút ellett. Tehát a ‘buta parasztnak’ jár egy állatorvosi diploma is!

De régen csak nagyon indokolt esetben fordult orvoshoz is, ma ilyenkor megyünk kórházba. Mert a kisebb betegségeket odahaza kezelte, otthon szült, a kertben megtermelte /vagy a környéken begyűjtötte/ a gyógynövényeket. Szinte minden faluban volt egy bába, vagy egy javasember, javasasszony, aki gyógyított embert és állatot egyaránt. Tehát jár egy orvosi és egy gyógyszerészi diploma is ennek a ‘buta parasztnak’.

Saját maguk készítették a mosó, mosdó, mosogatószerüket, ruha, fa, falfestékeiket. Talán ez megér egy vegyészmérnöki diplomát? Fiatal házasoknak, ha nem örököltek, pénzük sem volt a mesteremberekre, akkor a rokonság felépített egy házat. Hopp: építészmérnök, kőműves, téglakészítő, (vályogvető) ács, tetőfedő szakmák kerestetnek. Ma, ha valaki megtanulja a vályogvetést és a nádazás mesterségét, akkor művész úrnak szólíttatja magát és mutogatják a TV-ben, mint valami nagy tudású csodabogarat.

Gyermekkoromban nagyanyám felnézett az égre (nem az órájára!), és mondta, mennyi az idő. Régen az öreg paraszt ránézett az égre és mondta: most kell vetni, most aratni, most kaszálni, most haza kell hajtani az állatot, most sietni kell, mert jön az eső, a jég, vagy a hó. Napszaktól függetlenül, arra van észak, arra dél és hogy mennyi az idő. Tehát ennek a ‘buta parasztnak’ jár egy csillagász és egy meteorológus diploma is!

Míg napjainkban magukat művészeknek, celebeknek szólíttató emberek tucatjaival van teli a média, addig ezeket az embereket száz évvel korábban a legutolsó csárdából is elhajtották volna a zenészek, mint csepűrágó, tehetségtelen kontárokat! Ugyanis zeneművészeti főiskola nélkül is csodálatos zenészei voltak a vidéknek, akik nem gőgösen pöffeszkedtek, hanem szolgálták a művészetükkel a népet. Népünk zeneiségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a kétszázezer népdal, ami kinyomtatva is megtalálható, az olyan valóban tehetséges és elkötelezett művészeknek köszönhető, mint Kodály Zoltán. De soha ne felejtsük, ezek a remekművek a nép ajkán keletkeztek!

De tudod fiam, ha /a most a tanultak valamelyike/ elvégzi a képzőművészeti főiskolát, és az ott elsajátított tudásával a kétszáz évvel korábban élt, férjhez menni szándékozó tizenhét éves „buta” parasztlány kelengyéjének csupán tizedrészét képes megcsinálni, akkor már művésznek nevezi magát, saját stílusirányzatot indít, a saját kreálmányait a divatbemutatók kifutóira viszi.

Mondd fiam, hol itt az igazság?

Mondd fiam, összeszámoltad, hogy hány diplomát és különböző végzettséget kellene szétosztanod minden egyes ‘buta paraszt’ között, akiket te leszólsz, míg a te tanult, művelt /embered/ csupán egyetlen tudományágban jeleskedik? Feltéve, ha tényleg jeleskedik és nem valami kókler, aki csak azért kapott valami tudományos címet, mert a családba tartozik és összehoztak neki is egyet, mert ugye „ő is megérdemli”.

Tudod fiam, az a ‘buta paraszt’, aki nem járt iskolába, kisgyermekkorától járta az élet iskoláját a nap huszonnégy órájában, és mindent eltanult az öregektől. Így amikor Ő maga is öregember lett, többet tudott, mint száz egyetemi professzor, akik egymásnak jól hangzó titulusokat osztogatnak a felületes tudásukra és lenéznek mindenkit, akiknek nem jutott az ő szedett-vedett címeikből. Mert nem tartoznak az ő köreikbe! Ezek után, ugye elhiszed nekem, hogy a te tanult /embered/, aki a tudását az én ‘buta parasztomtól’ lopta, sok ezerszer többel tartozik az én népemnek, mint amivel bármelyik magyar tartozna neki, vagy neked?”

forrás: Internet 

MI TÖRTÉNIK AZZAL A GYEREKKEL, AKIT NEM SZERETNEK ELÉGGÉ?

Sok felnőttet ismerek, akit a gyerekkori szeretethiány folyamatosan kísért. Képtelenek betölteni az űrt. Sajnos sok gyerekkel is találkoztam, akik folyamatosan azt érzik, a szüleik nem szeretik őket. A legfájóbb érzés, ha pont azok nem szeretik az embert, akiknek a leginkább szeretniük, pátyolgatniuk, erősíteniük, támogatniuk, védelmezniük kellene. Sebestyén Eszter pszichológus írása.

–

Megszámlálhatatlan könyvet olvastam, rengeteg módszert tanultam és gyakoroltam, amikkel a szeretethiányt enyhíteni lehet. Munkám és életem során minden energiámmal arra törekszem, hogy minden gyerek érezhesse azt, hogy ő szerethető, sőt szeretni való. Sokan vagyunk ezzel így.

De minden igyekezetünk, tudásunk, elfogadásunk ellenére tisztában vagyunk azzal is, hogy a kisgyerekkori szülői szeretet soha semmivel nem pótolható teljesen. Csitítható, enyhíthető, csillapítható, de soha nem pótolható.

Azok a gyerekek, akik otthon nem kapják meg azt az érzést, hogy szeretik őket, felnőttkorukban is sokat fognak szenvedni ettől. Nem csak maga a hiány okoz fájdalmat, sokkal több téren befolyásolja az ember életét, mint ahogy azt sokan gondolnák.

Akit nem szeretnek kiskorában, nem tanulja meg szeretni saját magát. Nem tanulja meg becsülni magát, sokkal nehezebben tud kiállni magáért. Akit nem védenek meg kiskorában, sokkal nehezebb feladat lesz számára saját maga védelme, akármennyi idős. Mert, ha gyerekkorában valaki a rossz bánásmódhoz szokik hozzá, a megalázáshoz, a bántáshoz, a határainak megsértéséhez, akkor gyakran fel sem tűnik neki, ha újra számára méltatlan helyzetbe kerül. Hiszen annyira „ismerős, megszokott”. Még leírnom is fáj ezt a mondatot, de gyakran, akit gyerekként rendszeresen bántanak, felnőttként is egy bántó kapcsolatban érzi „otthon” magát. Az az ismerős, a „biztonságos” terep.

Mi történik a gyerekkel, akit nem szeretnek?

Szülőként nemcsak az a felelősségünk, hogy gondoskodjunk a gyerekeink fizikai szükségleteiről és tiszteletben tartsuk személyiségüket, hanem az is, hogy tükörként funkcionáljunk. 

A szülő a gyerek tükrévé válik. A gyerek úgy születik, hogy nem tud magáról semmit, a szülő tekintetéből, reakcióiból, beszédéből, szavaiból tájékozódik, onnan kap információkat saját magáról. Arról, hogy ő szerethető-e, hogy ő rendben van-e. A gyerek a szülői bánásmódból von le következtetéseket magára vonatkozóan.

Ha a szülő nem tudja őt szeretni, nem tudja őt jónak, szerethetőnek, elfogadhatónak látni, azzal eltorzítja a gyerek énképét.

Ilyen esetben a gyerek belenéz a szülői tükörbe, és egy „selejtet”, egy szeretetre nem méltó kis lényt lát benne. Ha egy gyerek nap mint nap ilyen tükörbe kénytelen nézni, képtelen lesz szeretni saját magát. Ha nap, mint nap bántják azok, akiknek szeretniük kellene, vagy olyan kapcsolatokat „keres” öntudatlanul, ahol szintén ebben a bánásmódban részesül, vagy pedig a bántást elsajátítja, és úgy tudja megteremteni a számára ismerős terepet, hogy saját magát bántja. Ez megnyilvánulhat az állandó önostorozásban, amikor is folyamatosan irreális elvárásokat állít maga elé, majd csalódik magában, hibáztatja magát mindenért.

De nem ritkán önsorsrontó életmódot okoz, amelyben az ember sosem él a jó lehetőségekkel, sorozatosan teszi tönkre a kapcsolatait, követi el ugyanazokat a hibákat, megy bele számára bántó helyzetekbe. Az önbántásnak pedig gyakran fizikai megnyilvánulásai is lehetnek, amikor már konkrét sebeket ejt saját magán, illetve az egészségét veszélyezteti.

Az önbántás különféle megnyilvánulásai egy tőről fakadnak, hogy az ember nem tanulta meg szeretni és tisztelni saját magát. Egy olyan tükörbe nézve nőtt fel, ami eltorzította az énképét. Egy olyan tükörbe kellett néznie nap mint nap, amibe fájt belenézni. A tükör ugyanis nem egy szeretetreméltó, tüneményes gyereket mutatott, hanem valami elfogadhatatlant, olyasmit, amiért szégyellnie kellett magát. És ez a szégyen gyakran évtizedeken át kíséri őt.

Messze nem csak arról van szó tehát, hogy akit gyerekként nem szeretnek a szülei, annak van egy pár nehéz éve, picit nehezebb a gyerekkora. A gyerek hisz a szüleinek, ha ők valamilyennek látják őt, akkor azt ő elhiszi, és ezt a képet magáévá teszi. Ez befolyásolja azt, milyennek látja, mennyire tudja tisztelni és elfogadni saját magát.

Saját magunkkal való kapcsolatunk az egész életünket végigkíséri. Ha nem tanuljuk meg magunkat szeretni, könnyen lehet, hogy egész életünkben másoktól várjuk, hogy a szeretethiányunkat csillapítsák, ami gyakran terheli a kapcsolatainkat. A gyerekkori szeretethiányt ugyanis nem pótolhatja soha teljesen egy felnőttkori kapcsolat, sem barátság vagy szerelem. Gyakran csak hosszabb terápiával lehet elérni azt, hogy saját magunkat meg tudjuk szeretni, értékelni, védeni, kiállni magunkért, és onnantól nem terhelik teljesíthetetlen elvárások a kapcsolatainkat.

Semmivé válni

Sok időt töltöttem gyerekek között „beavatottként”. Imádom összerakni a kirakós darabkákat, ahogy az életük mozzanatai összerakódnak a kis lelkükben, ahogy emlékek állnak össze történetekké, szülői reakciók pedig énképpé. Amilyen szép ezt látni egy egészséges szülő-gyerek kapcsolat esetében, épp olyan nehezen megemészthető számomra azoknak a gyerekeknek a sorsa, akiket szüleik nem tudnak szerethetőnek látni. A gyerekekkel való rossz bánásmód talán leggyakoribb formája az énképük torzítása.

Örkény Istvánnak van egy mondata, ami meglehetősen gyomorszájon vágott, mikor először olvastam:

„Az ember hozzákopik a körülményeihez. Akit semmibe vesznek, semmivé válik.” 

Amilyennek a gyerekeinket látjuk, olyannyira hatással van rájuk, hogy beépítik az énképükbe, személyiségükbe, és minél többször hallanak valamit, annál inkább olyanná válnak. A szülői tükör tehát nemcsak úgy hat, hogy olyannak látja magát a gyerek, amilyennek a szülő látja őt, hanem a személyiségét is formálja.

Egy kislány például, akit az apukája gyönyörűnek lát, és ezt szépen ki is fejezi, ragyogni fog, akkor is, ha messze nem ő a világ legszebb kislánya, és a ragyogásától csak szépül.

Egy fiú, akinek az apukája (az „erős férfi”) elismeri, amit csinál, amit bütyköl, szerel, rajzol, ügyködik, hiába ügyetlenebb még a felnőtt férfiaknál, az apa elismerésétől csak egyre ügyesebb és kompetensebb lesz.

Az a gyerek, akit a szülei rossznak látnak, és ezt hangoztatják is, egyre többször fog rosszalkodni, hiszen ő úgyis „rossz”.

Az a gyerek, akit ügyetlennek neveznek, annyira fog izgulni egy-egy helyzetben, annyira görcsösen meg akar felelni, hogy ettől a görcstől valóban ügyetlenebb is lesz.

Előfordul, hogy egy szülő betegeskedőnek látja az amúgy egészséges gyerekét. A gyerekkel folyamatosan úgy bánik, mintha beteg lenne, félti, óvja olyan dolgoktól, amiktől egészséges gyerekeket nem indokolt védeni. Pátyolgatja, gyógyítgatja, minden apró tünetére hirtelen felnagyított reakciókat ad, amivel a gyereket megijeszti. A gyerek pedig, ha mindig betegként kezelik, előbb-utóbb tényleg betegeskedővé válik.

Az a gyerek, akin átnéznek, akire nem figyelnek, akit észre sem vesznek, könnyen átlátszóvá, észrevehetetlenné válik.

Ha egy anya, egy szülő a gyerekében gyönyörködni tud, és elfogadja minden tulajdonságát, akkor ki tud kerekedni a személyisége, a legtöbbet tudja kihozni magából. A szülői szeretet messze túlmutat a gondoskodáson, a főzésen, a tiszta ruhákon, a tanulásban való segítésen.

A szülői szeretet – és annak hiánya is hatással van az egész életünkre

A szülői tükör nemcsak erősen hat a gyerek énképére, hanem önbeteljesítő jóslatként is működik. Ha egy gyerekben gyönyörködnek a szülei, az nemcsak a gyerekkorát teszi széppé, hanem az önbecsülését alapozza meg, ami pedig az egész életét könnyíti és pozitívan befolyásolja. Szülőként a legtöbbet azzal adhatunk gyerekeinknek, ha olyan tükröt tudunk mutatni neki, amibe öröm belenézni.

Sebestyén Eszter

Forrás: wmn.hu