Hogyan segíthetem a gyermekemet?

Nagyon hiányzik az önismeretre, az életre tanítás. Természetesen sok szülő ezt képes megadni, ám soknak önmagával is problémája van. Hogyan segítsünk a gyerekünknek? Soma üzenete.

Korszakváltásban vagyunk, ami azt jelenti, elérkezett az emberiség egy fordulóponthoz: leérkeztünk az anyagi lét, az anyagba süppedtség legaljára, ezáltal elérkeztünk egy mélyponthoz, egy váltáshoz, aminek a következtében új energiák és egyfajta új tudatosságra nyitás lépett be az életünkbe. Ez a hétköznapi életünk minden területére kihat, tapasztalhatjuk a megváltozott férfi-női kapcsolati és szerepminták változásában, a saját nemiségünkhöz, a gyógyításhoz és gyógyuláshoz, az egymáshoz viszonyulásban, és még sorolhatnám tovább.

Mindenki belebetegszik

Egyre több ember keresi az élet értelmét, felteszi a kérdést, hogy ő kicsoda valójában, mi dolga itt, és ha nem látja az értelmét az életben zajló folyamatoknak, belebetegszik. Belső ürességről, szorongásokról, lelki, idegrendszeri problémákról panaszkodnak, valami zajlik a tudat mélyén. Ha hallgatom azt, amiről a mai fiatalok  beszélnek, énekelnek - tanulságos meghallgatni a mai rapdalok szövegét -, azt érzem, hogy rengeteg a kiúttalanság-érzés, a deviancia, és hatalmas az igény bennük a szellemi, lelki támogatásra.

Miközben technikailag óriási változás ment végbe az elmúlt években, az iskolai oktatásban ehhez képest minimális történt.  Megtanultunk gyököt vonni, és be kellett magolnunk Európa ásványianyag-lelőhelyeit, ami valahol a mélyben nyilván nyomot hagy, és hat ránk, de nagyon hiányzik az önismeretre, életre tanítás. Természetesen sok szülő ezt képes megadni, ám soknak önmagával is problémája van, maga is segítségre szorul. Hatalmas szerepe és feladata van az iskolának, a közoktatásnak ebben a feladatban, és ezt egyre több pedagógus, szellemi ember és szülő érzi, és tesz is érte, hogy bejöjjön egy változás, az életre felkészítés, szellemi-lelki támogatás.

Saját út

Én magam sem voltam könnyű feladatban, amikor a gyermekeimnek iskolát, iskolákat kellett választani. Most, hogy körbenézek fiatalabb barátaim körében, akiknek a gyermekei most vannak, vagy voltak ebben a helyzetben, azt látom, hogy sorban állás van a személyiségcentrikus, Waldorf és minden olyan iskolában, ahol a gyermek személyisége kerül a fókuszba, ahol az egyre nagyobb nyomást okozó elvárások helyett a kreativitás fejlesztése, az egyéniség kibontása dominál. Ahol a fiatalok támogatva vannak abban, hogy felfedezzék, kibontsák a képességeiket, és önbizalommal, erővel tudjanak dönteni, a saját útjukat járni.

Ebben a legtöbb, amit egy szülő adhat, hogy ő maga meri megismerni önmagát, és képes egy olyan életet kialakítani, ami példaértékű lehet a gyermeke számára. (Hiszen minden gyermek elsődleges mintája az, ahogyan a szülei, illetve az őt felnevelő, körbevevő emberek élnek.) Vagyis a saját boldogságom a gyermekeim boldogsága is. Az lesz számárra is a minta, ahogy magamhoz, a páromhoz, a szüleimhez, a testvéreimhez,  az embertársaimhoz viszonyulok. A másik, ami még nagyon sokat segíthet a gyermekeinknek, az, hogy elvárások helyett inspiráljuk őket arra, hogy merjék megélni azt, ami hívja, érdekli őket.

Mindkét gyermekemnél kiskoruk óta figyeltem, hogy miben jók, mi érdekli őket, és olyan szakkörökre,
foglalkozásokra hordtam el őket (majd jártak maguktól), ahonnan mosolyogva, feltöltve jöttek haza. Emiatt a bizonyítványuk soha nem érdekelt igazán, a fontos az volt, hogy megtalálják azt, amiben "önkifejezhetnek". Vagyis hogy „alájuk rakjam" azt, amiben megélhetik, amire vágynak,  és hogy bízzanak magukban.

Ez persze nem megy a feltétel nélküli elfogadás nélkül, amihez elsősorban magamat, magunkat kell elfogadni. Azt az egyedi, egyszeri, és igenis tökéletes embert, akik épp vagyunk. „Vagyok, aki vagyok."

Eszembe jutott Khalil Gibran egy idevonatkozó mondata (a Próféta című könyvből): „Gyermekeid nem a te gyermekeid, nyílvesszők ők csupán, kiknek figyelheted röptét."

És ez a figyelem az, ami az egyik legnagyobb támogató erő.

(Forrás: nlcafe)