A kritika többet árt, mint használ?

Akárhányszor mondod el, csak nem változnak a dolgok? Talán még rosszabbodnak is? Az okok a kritika és a lélek működésében rejlenek. Ismerd meg!

A kritikák nagy része csak ront a dolgokon

A kritizálás indítéka általában háromféle: vagy a személyiségben rejlik (az örök nevelő, lsd. ), vagy a figyelem felhívásának szándékával történik, vagy egyszerűen csak azért, mert irritál bennünket a másik viselkedése. Nos, a három közül csak az egyik hozhat pozitív hatásokat: ha azért mondunk kritikát, hogy felhívjuk az illető figyelmét egy olyan tulajdonságára vagy történésre, amelyről neki nincs tudomása. Ha ugyanis tud róla, akkor a kritika általában csak ront a dolgokon – figyelmeztetnek a pszichológusok. Hogy miért? Mert így működik az emberi lélek.

Amit sokat mondanak, azt elhisszük

Ha valakit folyton csak szidunk, akkor tulajdonképpen nem teszünk mást, mint beleplántáljuk a tudatalattijába: te ilyen vagy. Ami a tudatalatti számára azt jelenti: neked ilyennek KELL lenned! Figyeljük meg, hogy a kritizálás sokszor fogalmazódik meg túlzásokban: „MINDIG elfelejted”, „te SOHA nem figyelsz rám”, „MINDENT elhagysz” stb. Ezeket a mondatokat a tudatalatti elraktározza, és arra törekszik, hogy ez valóban így is legyen. Kritikánkkal tehát azt érjük el, hogy még tovább romoljanak a dolgok.

A másik önszeretetét ássuk alá

A kritizálással tulajdonképpen azt üzenjük a másiknak: „te nem vagy elég jó”, „téged így nem lehet szeretni, csak ha megváltozol”. Ő is hasonló véleménnyel lesz magáról, és egyre kevésbé fogja szeretni önmagát. Márpedig az önmagát nem elfogadó ember bizony sorozatosan hibákat követ el, hiszen ő maga sem akar jót magának. Így megint csak ott tartunk, hogy amit a kritikával meg akartunk változtatni, még nagyobb problémákat okoz.

A magunkéban a gerendát se, a máséban a szálkát is

Mindenkinek vannak olyan tulajdonságai, amelyeken „dolgoznia kell”.  A kritizáló ezt általában figyelmen kívül hagyja, és azért ostorozza a másikat, mert ő maga éppen jól teljesít az adott területen.  Ha mondjuk pedánsak vagyunk, hajlamosak vagyunk „megnevelni” párunkat, aki a legkevésbé sem az. Csak épp arról feledkezünk el, hogy ő is dolgozni akar majd a rendetlen magatartásán! Ő is tudja, hogy rendszeretőbbnek kellene lennie, de épp máson „dolgozik”, mondjuk, türelmetlenségét zabolázza. És azt is elfelejtjük, hogy más területeken pedig ő a jobb, és akár ő is „nevelhetne” bennünket. Ezzel csak azt érjük el, hogy figyelmét erőszakosan arra a problémára irányítjuk, amelyikre mi szeretnénk (legyen rendesebb), miközben az ő lelki fejlődéséhez az kellene, amit belső indíttatása diktál. Így gátoljuk személyisége kibontakozását, amely ismét csak azt okozza, hogy a javulás helyett a dolgok rosszabbodása következik be.

Teljesen rámehetnek a kapcsolatok

A folyton kritizáló szülő, férj, feleség, barát bizony nem kevesebbet kockáztat, minthogy elveszíti azt, akit szeret. A kritikáktól csorbát szenvedhet a szeretet, és bezárulhat a másik ember. Nem mondja el többé az érzéseit, a cselekedeteit, hallgat a hibáiról – így végső soron az életéről. Rámehet egy házasság, egy rokoni kapcsolat, egy szülő-gyermek viszony, egy barátság. Ráadásul a kritizáló nem éri el célját, sőt: ő maga idézi elő az egyre romló eseményeket.

Mindenki nevelje saját magát

De hát akkor mit tegyünk? Nyeljünk le mindent? Természetesen nem. Egyrészt az építő kritika valóban építő: ha rámutatunk valamire, és mellé még megoldást is ajánlunk, az valóban pluszt ad. Másrészt pedig nyilván nem kell elhallgatnunk, ha bennünket zavar valami: ki kell fejeznünk, hogy ez nem tetszik, de elég egyszer, és a saját érzelmeinkre koncentrálva, nem pedig arra, hogy „nahát, hogy lehetsz ilyen”. Azt mondjuk el, amit mi érzünk ezzel kapcsolatban: engem ez bánt, úgy érzem tőle, hogy nem figyelsz rám, nehézségeket okoz az életemben stb. 

A nevelést hagyjuk arra, akire tartozik:

saját magára

(Forrás: psziche)