Az egyik pártfogolt családhoz mentem. Szinte egyszerre értünk a házhoz a szülőkkel, épp akkor gyalogoltak haza a település iskolájából, az igazgatótól. Péntek volt. A gyerekek otthon voltak. Mindannyian. Nem kellett faggatni őket, hogy elmondják a történetet, ahogy ők látták.
Csendben kérdezik, nem emelt hangon. A tanító néni viszont emelt hangon válaszol. Mi több, kiabál. Megrángatja a gyereket, közli, elege van az effélékből… A cigányokból. Ekkor már a szülő is kiabál, isteni szerencse, hogy tettlegességre nem kerül sor.
Aztán hazamennek, és megállapodnak, mivel nem az első eset, feljelentik a rendőrségen. Aztán mégis az igazgatóhoz mennek először, aki meghallgatja őket, és ígéri, intézkedik.
De a család már nem akarja ezt a tanító nénit. Nem bíznak abban, hogy úgy bánik majd a gyerekkel, mint a többivel. A nem cigánnyal.
A tanítónőnek nem ez az első esete. Tudom, nemcsak ezzel a gyerekkel, családdal volt már konfliktusa. Megértem, nehéz velük. Nekem is. Aprók a lépések, amiket megteszünk, sok a kudarc, kevés a kézzelfogható eredmény. Könnyen belefásul az ember.
De ordításra ordítás a válasz. Ütésre, rángatásra is ütés, rángatás. Miért várnánk el, hogy a megalázott gyermek szülője udvariasan beszéljen velünk, pedagógusokkal? Főleg, ha a pedagógus kommunikációjából árad a lenézés, az undor, az agresszió.
Senki ne higgye, hogy nekem minden rózsaszín. Hogy velem nem kiabáltak, hogy engem nem loptak meg, nem csaptak még be, hogy nekem nem hazudtak. De lassan, (igaz, van, ahol évekig is eltart) minden nehéz családnál beérik egy másfajta kommunikáció hatása. Egy emberibb kommunikációé.
L. Ritók Nóra
(Forrás: www.osztalyfonok.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése