Üzleti siker, vagy problémamegoldás?

Érdekes megközelítésben hallhattam egy OSI rendezvényen, Brüsszelben a problémamegoldás gátjairól. A Grassroots projekt keretében nyolc ország civiljei egyeztetették tapasztalataikat , ki-ki a saját, legnagyobb integrációs problémájával kapcsolódva a programhoz. Roma, bevándorló, vagy éppen más vallású csoportok integrációjáról volt tehát szó.
Azt már én is régóta érzem, többször írtam is már róla, hogy a problémák mélyére nem igazán akar lemenni senki, mindenki próbál gyorsan, kevés energia befektetéssel eredményt felmutatni, ezért leggyakrabban csak adminisztratív módon, vagy maximum a felszínt megkapargatva teljesülnek az elvárt célok, igazi megoldást sosem nyújtva, álságos eredményeket felmutatva, eljátszva a sikert, eltusolva a bajt.

Sokszor láttam, és látom, hogy a roma integráció, az oktatásban is, ezen a ponton áll, csúsztat, hamis képet fest. Az is gyakori jelenség, hogy túlhangosítja az iskola egy-egy gyerek sikerét, azt sugallva, nincs semmi probléma, sőt... miközben százakkal nem történik semmi. A hazugságokban sok dolog rejtve marad, aztán csak nézünk, hogyan lehetnek analfabéta fiatalok a 21.században!?
Nem térképeződik fel a baj, amiben sokak felelőssége van, leginkább az a jellemző, hogy a problémáról, a kudarcokról nem szívesen beszél senki. Ha valaki mégis feszegeti, akkor a szereplők másokat hibáztatnak mindig, a gyerek, a szülők az iskolát, óvodát, önkormányzatot, családsegítőt, ők pedig a szülőket, a családot, a kortárs csoportot, ha nincs más, akkor legalább egymást. A baj pedig marad, a problémák sokasodnak, egészen addig, amíg a helyzet már nem tartható tovább.
Mindenre képesek vagyunk a sikerért, és azoknak a gondoknak a szőnyeg alá söpréséért, amelyekkel szemben eszköztelenek vagyunk. Elnézzük a hiányzást, a kompetenciamérésen csúsztatunk, olyan is van, aki félévi jegyeket is hamisít. Csak az látszódjon, hogy minden rendben van. Az adminisztrációban nem érhető tetten a baj, és, ha látogatók jönnek, még mindig képesek vagyunk remek kirakat-órákat, műsorokat, bemutatókat csinálni. Akikkel nem boldogulunk, azok meg akkor szabad napot kapnak. A vezetők (politikusok) megnézik, ez remek, mondják, haladunk, fejlődünk, na ugye.
Nyilván van, amit átörökítettünk ebből, a történelem terhe nagy, de lassan már nem lehet erre fogni mindent. Valószínű más van a dologban. A pályázati szellem, amibe bele kellett tanulnunk, hiszen a működések, fejlesztések lehetősége ma nálunk is ezekben van. A pályázati rendszer azonban, ahogy egy OSI szakértő elmondta, olyan, mint az üzlet. Ugyanolyan működési mechanizmusai vannak. Az a sikeres szervezet, aki gyorsan, sok, látványos eredményt mutat fel. Biztonsággal teljesíti az indikátorokat, nem jelez változást a tervezetthez képest, hiszen jól tervezett, nem volt gond az elszámolással sem. Minél nagyobb projektet valósít meg sikeresen, annál nagyobb eséllyel pályázhat még nagyobbra. Hiszen szakmailag és pénzügyileg is igazoltan jól csinálta.
Ha így fogjuk fel, ki az az üzletember, aki nem gyors sikerre törekszik, kis befektetéssel, aki nem nagy haszonra szeretne szert tenni? Ki az, aki e helyett kudarcokat vállal, a legnehezebb, legproblémásabb helyeket keresi, és a nehezebb, lassabb utat választja? Aki bevállalja, hogy nem teljesültek az indikátorok, hogy nem a tervezettnek megfelelően haladt a munka, hogy előre nem látott gondok merültek fel?
Nagy kérdés persze, hogy jó-e ez így az integráció megoldására? Lehetne e másképp szervezni ezt az egészet? Még el sem tudtuk teljesen engedni a rendszerváltás előtti időkről átörökített hazugságok kényszeres beidegződéseit, és máris itt a másik, amit az üzleti szellem kényszerít ránk. Lehet e egyáltalán kivonni ebből a rendszerből azokat a területeket, ahol ez tovább nehezíti a helyzetet?
Nem tudom. Nyilván vannak, akiknek ez a szakmája, akik keresik a társadalmi hasznosulás lehetőségét a torzuló világban. Jó lenne ezeket is tisztán látni egyszer. És akkor a megoldások is jobban látszanának.

Azért az észak-írek elgondolkodtattak Brüsszelben. A protestáns-katolikus ellentéteket az oktatásban kezdték megszüntetni, közös iskolák szervezésével. A szülők kezdték, saját pénzből. Az államtól, és pályázatoktól függetlenül. Nekik nem kellett üzleti szellem. Nem volt értelme a csúsztatásnak, hazugságnak. Nem volt értelme kinek megjátszani magukat. A gyerekeikről volt szó. A jövőjükről. Megfizették a legjobb pedagógusokat, szerveztek jó, integrált iskolákat, és miután egyre több és több gyerek iratkozott a vegyes iskolákba, végül az állam is belátta, a megoldás ott van. És beszállt ő is, finanszírozással, hogy a korábban feloldhatatlan vallási ellentétek megszűnjenek. A helyzet pedig szépen alakul.
A tanulság számomra ebből az, hogy az integráció kulcsa az oktatásban van. És, hogy olyan rendszerben lehet hiteles megoldást kidolgozni, ahol nem kell csúsztatni. Aminek viszont gazdaságilag meg kell állnia, külső forrásból. Meg az is tanulság, hogy a sikeres modell lehet alulról jövő is. És utána állami. A központi ugyanis nem bír a hiteles problémafeltárással. Más erők mozognak benne.
Kár, hogy ezek a tanulságok nem vonatkoztathatók ránk. Sajnos. És nem nagyon látok lehetőséget a változásra.

L. Ritók Nóra 

(Forrás: www.osztalyfonok.hu)