(Bp.: 1950.04.14. - 2016. július 14.)
Kossuth-díjas magyar író, publicista, a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) alapító tagja.
"A sport meg a politika a győzteseké. Aki nyer, annak van igaza.
A művészetben ez másként van.
Az ünneptől főként azt várnánk, hogy legyen!
Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek,
szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva,
hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés.
Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben,
valaki talán még könnyen mellettünk,
és arcunkat a fénybe tartjuk.
Ez volna az ünnep - jön, amikor ideje van,
harmónia és jóság nő a nyomában,
és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk.
A szenvedés is lehet új erőt adó,
ha például vezeklés a legnagyobb szégyenünkért,
a szeretetnélküliségért.
Tevékeny részvételünk nélkül az ünnep csak halott forma,
merev díszelgés valami előtt, ami tiszteletet érdemel,
az ünnep mint jólneveltség, mint imamalom, mint hatalom,
mint kötelességtudás (mert rend a lelke mindennek),
elhárítás, elkerülés, megúszás, konzerválás,
ilyen az az ünnep,
amelyből elvesszük a személyes tétjeinket.
Az ünnep nem ünnepség, ahol mindent előkészítettek már,
s csak be kell vonulnunk, hogy legyen végre valaki,
aki értékelje a hidegtálakat és a ragtime-zenekart.
A művészet nemcsak szakma, hanem kegyelem is.
Anya és fia közt nem létezik barátság.
A fiú mindjárt észreveszi a barát mögött leselkedő kémet,
s a kém háta mögött a féltékeny nőt.
Testünk a fájdalom és a kéj keresztjére ha nem is feszítve van,
de ott üldögél, vagy inkább ott kuporog, igen,
gátlásosan vacogva ott kuporog.
A fájdalomról, ha már elmúlt, könnyen és szívesen beszélünk,
abban az oktalan reményben, hogy nem jön többé.
A kéjről, ha már elmúlt, hol szívesen, hol kevésbé szívesen,
de mindig nehezen és nehézkesen,
abban a félelemteli reményben,
hogy majd újra jő, és soha el nem hagy bennünket.
Semmi sem olyan értékes, mint ami te vagy másokban,
és a többiek tebenned.
Minden kérdésen becsületesen el kell gondolkodni,
nem véletlenül teremtette az Úr a kérdő mondatot.
Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk,
ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van.
Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak,
állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok.
Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva,
de mégis ragyogna a Nap.
Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is,
az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat,
amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre.
Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...)
Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket.
Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön,
és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket,
az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot.
Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle),
ha hozzánk érnek.
Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban,
ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...)
mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón,
mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón,
mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva,
igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket,
az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek,
elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk,
árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket,
halljuk a nevünket az égből.
Barátság csak gyakorlatilag jöhet létre, gyakorlatilag válhatik tartóssá.
Vonzalom, sőt szeretet a barátságot egyáltalán nem segíti elő.
Az igazi, tevékeny, termékeny barátság abban áll,
hogy életünk folyamán egymással lépést tartunk,
kölcsönösen helyeseljük egymás céljait és így folytatjuk együtt utunkat tántoríthatatlanul,
bármily eltérő is különben életünk és gondolkodásunk módja.
bármily eltérő is különben életünk és gondolkodásunk módja.
Manapság vezető emberek szeretik vállalni a felelősséget.
Olvasom az újságban, onnét tudom.
Vállaljuk a felelősséget, mondják. Ez egy mondat, mondott mondat.
Csak hát a felelősség vállalása, az nem (csak) egy mondat.
Más a képzelet, és más a képzelődés, ahogy más
a beszéd, és más a fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik,
és az éhen maradt vágyakat köddel eteti;
a képzelet a lét törvénye szerint működik, és amit megteremt, műalkotást,
tettet, gondolatot: valódi és igaz.
Te ki vagy? Mit akarsz? Mit remélsz? (...) Egyik pillanatban azt gondolom,
most már semmi lényeges nem történik velem, minden rendben lesz,
rendben, és kíméletlenül halad majd minden a maga útján,
rendben, és kíméletlenül halad majd minden a maga útján,
és ezt a rendet és kíméletlenséget hívom az életemnek;
a másik pillanatban meg ismeretlen, homályos jövő mered rám,
farkasszemet néz velem, kicsit félek, mi lesz ebből,
és remegőn gondolok arra, mi minden történik még velem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése