“Szülőként félelmetes a szakemberek tanácsával szembemenni, de a szívem mélyén tudtam, hogyha Jake a gyógypedagógián marad, el fog sorvadni. Elhatároztam tehát, hogy az ösztöneimre hallgatok, és nem fölhagyok a reménnyel, hanem belékapaszkodom.”
Kristine Barnett fiának IQ-ja nagyobb, mint Einsteiné, fotografikus memóriával rendelkezik, és két hét alatt egyedül megtanulta a függvénytant. Jacob kilencévesen fogott hozzá egy olyan eredeti asztrofizikai teória kidolgozásához, amelyért szakértők szerint egyszer Nobel-díjat kaphat, tizenkét esztendősen pedig már fizetésért végzett kvantumfizikai kutatásokat. Történetét azonban az teszi még inkább figyelemre méltóvá, hogy Jake rendkívüli elméje kis híján az autizmus ködébe veszett. Kétévesen, amikor állapotát diagnosztizálták, az édesanyjának azt mondták, ez a gyerek talán soha nem lesz képes önállóan bekötni a cipőjét.
A szikra egy édesanya különleges visszaemlékezése. Miután Jake-et otthon és a fejlesztő óvodában olyan „szakértők” vették körül, akik a legalapvetőbb készségekre próbáltak összpontosítani, és korlátozni igyekeztek mindabban, ami elvonta ezektől a figyelmét – a csillagok, a falon mozgó árnyékok, a skótkockás kanapéhuzat tanulmányozásában –, Jake szellemileg egyáltalán nem haladt előre. Kristine érezte, hogy változtatnia kell ezen. A szakemberek és a férje, Michael helyett a saját ösztöneire hallgatott, kivette Jake-et a fejlesztő óvodából, és hozzálátott, hogy maga készítse föl az óvodai nagycsoportra.
A házuk garázsában vezetett családi napközi tapasztalataira támaszkodva eltökélten fáradozott a Jacobban észrevett „szikra” – a szenvedélyes érdeklődés – lángra lobbantásán. Úgy döntött, nem azzal törődik, amire a fia képtelen, inkább a képességeire fog koncentrálni. Ez az alapelv, valamint a játékok és normális gyermekkori élmények (labdázás, kirándulás, kerti sütés) fontosságába vetett hit segítette Kristine-t a hihetetlen akadályok leküzdésében.
Barnették nem voltak jómódúak, és az anyagi gondok mellett Kristine-nek saját súlyos egészségügyi problémáival is szembe kellett néznie. Kristine és Michael kitartó munkával, Jake meg két öccse iránti elszánt odaadással, valamint a rokonok, ismerősök összefogásába vetett rendíthetetlen hittel mégis minden várakozást felülmúló eredményeket értek el.
A szikra drámai, gondolatébresztő, szemléletformáló elbeszélés a félelmetes nehézségekkel szembeszálló szeretet és bátorság erejéről, a káprázatos lehetőségekről, amelyek akkor tárulnak föl, ha megtanuljuk, hogyan aknázzuk ki maradéktalanul a minden gyermekben, valamennyiünkben ténylegesen rejtőző képességeket.
Kristine Barnett: A szikra.
Egy anya története a zseninevelésről
Egy anya története a zseninevelésről
BEVEZETÉS
Az egyetemi fizika-előadáson a terem végében ülök, a hallgatók pedig kis csoportokat képeznek az oldalt sorakozó tábláknál, hogy nekigyürkőzzenek a mai egyenletnek.
A munka meg-megakad. Rengeteget törölnek. Miközben a diákok hevesen vitatkoznak, megpillantom kilencéves fiamat, aki a terem elejében fesztelenül diskurál a professzorral. Egyre fokozódik a feszültség. Végül a fiam széket húz az egyik fehér táblához, és föllép rá. Még így is kénytelen lábujjhegyre állni, és kinyújtani a karját, amennyire csak bírja.
Most látja először az egyenletet, akárcsak a többiek, de egy pillanatra sem habozik. Gyorsan és folyamatosan írja a számokat. Rövidesen az egész terem őt figyeli. A többi csoportban abbamarad a munka, mindenki ezt a hátracsapott baseballsapkás kissrácot lesi. A fiam észre sem veszi a szájtáti nézősereget, boldogan merül a táblára zúduló számokba és szimbólumokba. Ezek hihetetlen sebességgel szaporodnak: öt sor, azután tíz, majd tizenöt, már a szomszédos csoport táblájára is átcsordulnak.
A fiú kisvártatva a csoporttársainak magyaráz, mutogat és értelmez, rávezető kérdéseket tesz föl, akár egy tanár. Egy komoly arcú, parketta-hajfonatos nő kiválik a saját csoportjából, és közelebb húzódva fülel. Csatlakozik hozzá egy görnyedt fiatalember, aki lelkesen bólogat, ahogy kezdi kapiskálni.
Perceken belül az összes diák az én kisfiam köré gyűlik a terem elejében. Amikor egy cseles részt mutat, amit az egyenletben talált, ugrál örömében. Egy szakállas egyetemista kérdez valamit. A professzorra pillantok, aki mosolyogva támasztja a falat.
Most, hogy már értik a problémát, az egyetemi hallgatók visszatérnek a csoportjukba, és az ő kezükben is megindul a filctoll, de testbeszédük továbbra is félreérthetetlenül feszültséget sugároz. A teremben senki sem imádja úgy az egyenletet, ahogyan a fiam.
Az órának vége, kiürül az előadóterem. A fiam összepakolja a filctollait, közben élénk eszmecserét folytat egy diáktársával az új kosárlabdás videojátékról, amelyet mindketten szeretnének. Feljönnek hozzám a lépcsőn, a professzor is odalép, és a kezét nyújtja.
- Szeretném elmondani, Mrs. Barnett, mennyire örülök, hogy taníthatom a fiát. Nem vitás, hogy Jake a legjobbat hozza ki a többi diákból, mert nincsenek hozzászokva, hogy valaki így lekörözze őket. Őszintén szólva, magam sem vagyok egészen biztos benne, hogy lépést tudok-e majd tartani vele.
Mindketten nevetünk.
- Te jó ég! – mondom. – Tudja, hogy többé-kevésbé én is ezt gondolom magamról?
A munka meg-megakad. Rengeteget törölnek. Miközben a diákok hevesen vitatkoznak, megpillantom kilencéves fiamat, aki a terem elejében fesztelenül diskurál a professzorral. Egyre fokozódik a feszültség. Végül a fiam széket húz az egyik fehér táblához, és föllép rá. Még így is kénytelen lábujjhegyre állni, és kinyújtani a karját, amennyire csak bírja.
Most látja először az egyenletet, akárcsak a többiek, de egy pillanatra sem habozik. Gyorsan és folyamatosan írja a számokat. Rövidesen az egész terem őt figyeli. A többi csoportban abbamarad a munka, mindenki ezt a hátracsapott baseballsapkás kissrácot lesi. A fiam észre sem veszi a szájtáti nézősereget, boldogan merül a táblára zúduló számokba és szimbólumokba. Ezek hihetetlen sebességgel szaporodnak: öt sor, azután tíz, majd tizenöt, már a szomszédos csoport táblájára is átcsordulnak.
A fiú kisvártatva a csoporttársainak magyaráz, mutogat és értelmez, rávezető kérdéseket tesz föl, akár egy tanár. Egy komoly arcú, parketta-hajfonatos nő kiválik a saját csoportjából, és közelebb húzódva fülel. Csatlakozik hozzá egy görnyedt fiatalember, aki lelkesen bólogat, ahogy kezdi kapiskálni.
Perceken belül az összes diák az én kisfiam köré gyűlik a terem elejében. Amikor egy cseles részt mutat, amit az egyenletben talált, ugrál örömében. Egy szakállas egyetemista kérdez valamit. A professzorra pillantok, aki mosolyogva támasztja a falat.
Most, hogy már értik a problémát, az egyetemi hallgatók visszatérnek a csoportjukba, és az ő kezükben is megindul a filctoll, de testbeszédük továbbra is félreérthetetlenül feszültséget sugároz. A teremben senki sem imádja úgy az egyenletet, ahogyan a fiam.
Az órának vége, kiürül az előadóterem. A fiam összepakolja a filctollait, közben élénk eszmecserét folytat egy diáktársával az új kosárlabdás videojátékról, amelyet mindketten szeretnének. Feljönnek hozzám a lépcsőn, a professzor is odalép, és a kezét nyújtja.
- Szeretném elmondani, Mrs. Barnett, mennyire örülök, hogy taníthatom a fiát. Nem vitás, hogy Jake a legjobbat hozza ki a többi diákból, mert nincsenek hozzászokva, hogy valaki így lekörözze őket. Őszintén szólva, magam sem vagyok egészen biztos benne, hogy lépést tudok-e majd tartani vele.
Mindketten nevetünk.
- Te jó ég! – mondom. – Tudja, hogy többé-kevésbé én is ezt gondolom magamról?
Kristine Barnett vagyok, és a fiamat, Jake-et csodagyereknek tartják a matematika és a természettudományok terén. Nyolcéves korában kezdett felsőfokú matematikai, csillagászati és fizikai tanulmányokba, kilencesztendősen vették föl az egyetemre. Nem sokkal később nekiveselkedett egy eredeti teória megalkotásának a relativitás témájában. Ebből olyan hosszú egyenletek kerekedtek ki, hogy gigantikus írótáblájáról átfolytak lakásunk ablakaira. Mivel nem nagyon tudtam, hogyan segítsek, megkérdeztem Jake-et, nincs-e valaki, akinek megmutathatná a munkáját, és a felhatalmazásával kapcsolatba léptem egy neves fizikussal, aki nagylelkűen vállalta, hogy átnézi első lépéseit. Az illető megerősítette, hogy az elmélet valóban eredeti, és ha helytálló, akkor Jake Nobel-díjra számíthat.
Azon a nyáron, tizenkét évesen fizetett kutatóként alkalmazták Jake-et az egyetemen – mint fizikust. Ez volt az első nyári diákmunkája. A harmadik hétre megoldott egy mindaddig nyitott rácselméleti problémát, ezt később az egyik legrangosabb szakfolyóiratban publikálták.
Néhány hónappal korábban, az év tavaszán egy kis helyi újság nyúlfarknyi cikkben tudósított arról a szerény jótékonysági alapítványról, amelyet a férjemmel, Michaellel hoztunk létre. Nem számítottunk rá, hogy ennek nyomán egy jelentősebb hírlap fog írni Jake-ről. Mire fölocsúdtunk, tévés forgatócsoportok tanyáztak a házunk előtt. Megállás nélkül csengett a telefon: filmesek, televíziós talkshow-k, országos hírcsatornák, tehetséggondozók, kiadók, elit egyetemek képviselői kerestek bennünket – a riporterek és műsorvezetők mind azért törték magukat, hogy interjút készíthessenek Jake-kel.
Ez összezavart. Őszintén mondhatom, hogy Michaellel akkoriban fogalmunk sem volt, miért érdeklődnek ennyien a fiunk iránt. Azt persze tudtuk, hogy eszes gyerek. Fölfogtuk, hogy Jake matematikai és természettudományos képességei igen fejlettek, és nem „normális” dolog, hogy egyetemre járjon. De a férjem meg én egészen másfajta győzelmekre összpontosítottunk, nekünk azok adtak okot az ünneplésre: hogy Jake tűrhetően baseballozik, hogy vele egyidős, összetartó barátaival Halo: Reach lövöldözős videojátékot játszanak és moziznak az alagsorunkban, és (bár meg fog ölni, amiért ezt szóba hozom) meglelte az első barátnőjét.
A mi szemünkben Jake életének ezek a hétköznapi mozzanatai a legrendkívülibbek. Így amikor megrohant bennünket a média, teljesen elképedtünk. Miután beszéltünk néhány riporterrel, és elolvastuk vagy meghallgattuk róla írt beszámolóikat, akkor kezdtük végre megérteni, mennyire elszakadtunk az eseményektől. Az az igazság, hogy csak a ragyogó reflektorfény láttatta meg velünk, hogy a fiunkkal közös életünk menete megváltozott.
Tudják, azok a riporterek nem érzékelték, hogy Jake valószínűtlen elméje még inkább figyelemre méltóvá vált attól, hogy kis híján kárba veszett. Amikor a média fölbukkant a küszöbünkön, mi még Jake kétévesen megállapított autizmusának keretei között éltünk. Korábban tehetetlenül figyeltük, hogy eleven, koraérett kisfiunk fokozatosan fölhagy a beszéddel, eltűnik a szemünk elől a maga világába. Borús prognózisa csakhamar kifejezetten gyászosra változott. Hároméves korában a szakemberek legfeljebb annyit reméltek, hogy tizenhat évesen majd képes lesz önállóan bekötni a cipőjét.
Ez a könyv arról szól, hogyan jutottunk el onnan idáig; egy édesanya különleges fiával megtett útjának krónikája. Nekem azonban legfőképpen a remény hatalmáról mesél, a káprázatos lehetőségekről, amelyek akkor tárulnak föl, ha nyitva tartjuk elménket, és megtanuljuk igazán kiaknázni a minden gyermekben benne rejtőző képességeket.
Azon a nyáron, tizenkét évesen fizetett kutatóként alkalmazták Jake-et az egyetemen – mint fizikust. Ez volt az első nyári diákmunkája. A harmadik hétre megoldott egy mindaddig nyitott rácselméleti problémát, ezt később az egyik legrangosabb szakfolyóiratban publikálták.
Néhány hónappal korábban, az év tavaszán egy kis helyi újság nyúlfarknyi cikkben tudósított arról a szerény jótékonysági alapítványról, amelyet a férjemmel, Michaellel hoztunk létre. Nem számítottunk rá, hogy ennek nyomán egy jelentősebb hírlap fog írni Jake-ről. Mire fölocsúdtunk, tévés forgatócsoportok tanyáztak a házunk előtt. Megállás nélkül csengett a telefon: filmesek, televíziós talkshow-k, országos hírcsatornák, tehetséggondozók, kiadók, elit egyetemek képviselői kerestek bennünket – a riporterek és műsorvezetők mind azért törték magukat, hogy interjút készíthessenek Jake-kel.
Ez összezavart. Őszintén mondhatom, hogy Michaellel akkoriban fogalmunk sem volt, miért érdeklődnek ennyien a fiunk iránt. Azt persze tudtuk, hogy eszes gyerek. Fölfogtuk, hogy Jake matematikai és természettudományos képességei igen fejlettek, és nem „normális” dolog, hogy egyetemre járjon. De a férjem meg én egészen másfajta győzelmekre összpontosítottunk, nekünk azok adtak okot az ünneplésre: hogy Jake tűrhetően baseballozik, hogy vele egyidős, összetartó barátaival Halo: Reach lövöldözős videojátékot játszanak és moziznak az alagsorunkban, és (bár meg fog ölni, amiért ezt szóba hozom) meglelte az első barátnőjét.
A mi szemünkben Jake életének ezek a hétköznapi mozzanatai a legrendkívülibbek. Így amikor megrohant bennünket a média, teljesen elképedtünk. Miután beszéltünk néhány riporterrel, és elolvastuk vagy meghallgattuk róla írt beszámolóikat, akkor kezdtük végre megérteni, mennyire elszakadtunk az eseményektől. Az az igazság, hogy csak a ragyogó reflektorfény láttatta meg velünk, hogy a fiunkkal közös életünk menete megváltozott.
Tudják, azok a riporterek nem érzékelték, hogy Jake valószínűtlen elméje még inkább figyelemre méltóvá vált attól, hogy kis híján kárba veszett. Amikor a média fölbukkant a küszöbünkön, mi még Jake kétévesen megállapított autizmusának keretei között éltünk. Korábban tehetetlenül figyeltük, hogy eleven, koraérett kisfiunk fokozatosan fölhagy a beszéddel, eltűnik a szemünk elől a maga világába. Borús prognózisa csakhamar kifejezetten gyászosra változott. Hároméves korában a szakemberek legfeljebb annyit reméltek, hogy tizenhat évesen majd képes lesz önállóan bekötni a cipőjét.
Ez a könyv arról szól, hogyan jutottunk el onnan idáig; egy édesanya különleges fiával megtett útjának krónikája. Nekem azonban legfőképpen a remény hatalmáról mesél, a káprázatos lehetőségekről, amelyek akkor tárulnak föl, ha nyitva tartjuk elménket, és megtanuljuk igazán kiaknázni a minden gyermekben benne rejtőző képességeket.
A SZIKRA
Egy centi
vagy tízezer kilométer
vagy tízezer kilométer
2001. november
JAKE HÁROMÉVES
- Mrs. Barnett, az ábécékártyákról szeretnék beszélni magával, amelyeket Jacobbal küld az óvodába.
Jake meg én a gyógypedagógusnővel ültünk a nappalinkban, az államilag előírt havi családlátogatások egyikén. A fiam a világon mindennél jobban imádta az élénk színű betűkártyákat, úgy ragaszkodott hozzájuk, ahogy mások az agyondédelgetett plüssmacihoz vagy a pókhálósra kopott plédjükhöz. A kártyákat szokásos bevásárlóhelyem, a SuperTarget kijáratánál árulták.
Míg más gyerekek reggelipelyhet vagy müzliszeletet csempésznek az anyjuk bevásárlókocsijába, az enyémben csakis Jake kedvenc ábécékártyáinak egy-egy újabb csomagja tűnt föl rejtélyes módon.
- Jaj, nem én küldöm a kártyákat; Jake markolja föl őket kifelé menet. Úgy kell kicsavarnom a kezéből,
hogy rá tudjam adni a felsőjét. Még az ágyba is magával viszi a kártyáit!
Jake óvónője kínosan feszengett a kanapén.
- Talán picit módosítania kéne a Jacobot illető várakozásain, Mrs. Barnett. A mi nevelési programunk az életviteli készségekre irányul. Olyasmikre koncentrálunk, hogy például egy szép napon megtanuljon egyedül öltözködni – magyarázta szelíd hangon, de igyekezett félreérthetetlenül kifejezni magát.
- Hát persze, ezt én is tudom. Azokkal idehaza is foglalkozunk. De egyszerűen odáig van a kártyáiért…
- Ne haragudjon, Mrs. Barnett, de a következő a helyzet: véleményünk szerint Jacob esetében nem lesz szükség arra, hogy az ábécé miatt aggódjanak.
Végre-valahára megértettem, mit próbált megmagyarázni a fiam óvónénije. Saját érdekemben kívánta tisztázni az életviteli készségfejlesztő program célkitűzéseit. Nem azt mondta, hogy az ábécékártyák koraiak. Azért nem kell majd az ábécé miatt aggódnunk, mert szerintük soha nem fog olvasni.
Döbbenetes pillanat volt ez egy olyan esztendőben, amely amúgy is bővelkedett effélékben. Jake autizmusát nem sokkal korábban diagnosztizálták, és ekkortájt értettem meg végre, hogy teljesen megjósolhatatlan, mikor jut el, illetve eljut-e egyáltalán Jake a normális gyermekkori fejlődési állomások bármelyikéhez. Csaknem egy éven át lépegettem előre, hogy szembetalálkozzam az autizmus tátongó, szürke bizonytalanságával. Tehetetlenül állva szemléltem, ahogy eltűnt Jake sok képessége, például az olvasás és a beszéd. Azt azonban nem akartam hagyni, hogy zsenge hároméves korban bárki is rácsukja az ajtót egy gyermek fejlődőképességére, akár autista, akár nem.
Noha nem reménykedtem, hogy Jake valaha is olvasni fog, fonák módon azt sem akartam tudomásul venni, hogy meghúzzák nekem a felső határt, főleg ilyen alacsonyan, hogy mennyit várhatok tőle. Aznap délelőtt
úgy éreztem, mintha Jake óvónője rácsapott volna egy ajtót a gyerek jövőjére.
Szülőként félelmetes a szakemberek tanácsával szembemenni, de a szívem mélyén tudtam, hogyha Jake a gyógypedagógián marad, el fog sorvadni. Elhatároztam tehát, hogy az ösztöneimre hallgatok, és nem fölhagyok a reménnyel, hanem belékapaszkodom. Nem fecsérlek időt, fáradságot arra, hogy pedagógusokkal és terapeutákkal viaskodjam, rávegyem őket elvárásaik vagy módszereik megváltoztatására. Nem akartam hadakozni a rendszer ellen, nem akartam ráerőltetni másokra, amit Jake számára helyesnek tartottam. Ahelyett, hogy ügyvédeket, szakértőket és szószólókat fogadtam volna föl, akik megszerzik az igényeinek megfelelő szolgáltatásokat, inkább közvetlenül Jake-re fordítottam figyelmemet, és elkövettem mindent, amit szükségesnek véltem, hogy segítsem képességei teljes kibontakoztatásában – bármik legyenek is azok.
Ennek eredményeként életem legrémisztőbb döntését hoztam. Ez azt jelentette, hogy szembemegyek a szakemberekkel, de még a férjemmel, Michaellel is.
Aznap elszántam magamat, hogy fölszítom Jake-ben a szenvedélyt. Talán tényleg az olvasást próbálja megtanulni szeretett ábécékártyáival, talán nem. Akár így, akár úgy, nem veszem el tőle őket, hanem gondoskodom róla, hogy annyi legyen neki belőlük, amennyit csak akar.
Jake meg én a gyógypedagógusnővel ültünk a nappalinkban, az államilag előírt havi családlátogatások egyikén. A fiam a világon mindennél jobban imádta az élénk színű betűkártyákat, úgy ragaszkodott hozzájuk, ahogy mások az agyondédelgetett plüssmacihoz vagy a pókhálósra kopott plédjükhöz. A kártyákat szokásos bevásárlóhelyem, a SuperTarget kijáratánál árulták.
Míg más gyerekek reggelipelyhet vagy müzliszeletet csempésznek az anyjuk bevásárlókocsijába, az enyémben csakis Jake kedvenc ábécékártyáinak egy-egy újabb csomagja tűnt föl rejtélyes módon.
- Jaj, nem én küldöm a kártyákat; Jake markolja föl őket kifelé menet. Úgy kell kicsavarnom a kezéből,
hogy rá tudjam adni a felsőjét. Még az ágyba is magával viszi a kártyáit!
Jake óvónője kínosan feszengett a kanapén.
- Talán picit módosítania kéne a Jacobot illető várakozásain, Mrs. Barnett. A mi nevelési programunk az életviteli készségekre irányul. Olyasmikre koncentrálunk, hogy például egy szép napon megtanuljon egyedül öltözködni – magyarázta szelíd hangon, de igyekezett félreérthetetlenül kifejezni magát.
- Hát persze, ezt én is tudom. Azokkal idehaza is foglalkozunk. De egyszerűen odáig van a kártyáiért…
- Ne haragudjon, Mrs. Barnett, de a következő a helyzet: véleményünk szerint Jacob esetében nem lesz szükség arra, hogy az ábécé miatt aggódjanak.
Végre-valahára megértettem, mit próbált megmagyarázni a fiam óvónénije. Saját érdekemben kívánta tisztázni az életviteli készségfejlesztő program célkitűzéseit. Nem azt mondta, hogy az ábécékártyák koraiak. Azért nem kell majd az ábécé miatt aggódnunk, mert szerintük soha nem fog olvasni.
Döbbenetes pillanat volt ez egy olyan esztendőben, amely amúgy is bővelkedett effélékben. Jake autizmusát nem sokkal korábban diagnosztizálták, és ekkortájt értettem meg végre, hogy teljesen megjósolhatatlan, mikor jut el, illetve eljut-e egyáltalán Jake a normális gyermekkori fejlődési állomások bármelyikéhez. Csaknem egy éven át lépegettem előre, hogy szembetalálkozzam az autizmus tátongó, szürke bizonytalanságával. Tehetetlenül állva szemléltem, ahogy eltűnt Jake sok képessége, például az olvasás és a beszéd. Azt azonban nem akartam hagyni, hogy zsenge hároméves korban bárki is rácsukja az ajtót egy gyermek fejlődőképességére, akár autista, akár nem.
Noha nem reménykedtem, hogy Jake valaha is olvasni fog, fonák módon azt sem akartam tudomásul venni, hogy meghúzzák nekem a felső határt, főleg ilyen alacsonyan, hogy mennyit várhatok tőle. Aznap délelőtt
úgy éreztem, mintha Jake óvónője rácsapott volna egy ajtót a gyerek jövőjére.
Szülőként félelmetes a szakemberek tanácsával szembemenni, de a szívem mélyén tudtam, hogyha Jake a gyógypedagógián marad, el fog sorvadni. Elhatároztam tehát, hogy az ösztöneimre hallgatok, és nem fölhagyok a reménnyel, hanem belékapaszkodom. Nem fecsérlek időt, fáradságot arra, hogy pedagógusokkal és terapeutákkal viaskodjam, rávegyem őket elvárásaik vagy módszereik megváltoztatására. Nem akartam hadakozni a rendszer ellen, nem akartam ráerőltetni másokra, amit Jake számára helyesnek tartottam. Ahelyett, hogy ügyvédeket, szakértőket és szószólókat fogadtam volna föl, akik megszerzik az igényeinek megfelelő szolgáltatásokat, inkább közvetlenül Jake-re fordítottam figyelmemet, és elkövettem mindent, amit szükségesnek véltem, hogy segítsem képességei teljes kibontakoztatásában – bármik legyenek is azok.
Ennek eredményeként életem legrémisztőbb döntését hoztam. Ez azt jelentette, hogy szembemegyek a szakemberekkel, de még a férjemmel, Michaellel is.
Aznap elszántam magamat, hogy fölszítom Jake-ben a szenvedélyt. Talán tényleg az olvasást próbálja megtanulni szeretett ábécékártyáival, talán nem. Akár így, akár úgy, nem veszem el tőle őket, hanem gondoskodom róla, hogy annyi legyen neki belőlük, amennyit csak akar.
Kristine Barnett: A szikra. Egy anya története a zseninevelésről (The Spark. A Mother’s Story of Nurturing Genius), Fordította: Komáromy Rudolf, Kiadó: Európa Könyvkiadó, Kiadási év: 2013, Oldalszám: 404
(Forrás: cultura.hu(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése