– A hajléktalanok gondjairól a rendszerváltás óta rendre szó esik. Mégis ön volt az első, aki vállalta, hogy tapasztalati úton próbálja azt megérteni.
– Ezen a speciális területen nem voltak hagyományai hazánkban ennek a típusú a kutatási formának, ezért külhoni antropológusok munkáira hagyatkoztam. Persze a kutató családjával sem egyszerű elfogadtatni, hogy két hónapig nem látják majd, mert kiköltözik az utcára. Az én szüleimnek is idő kellett, hogy megértsék a dolog lényegét: a választott csoportot csak huszonnégy órás, tudatos jelenlét közben lehet „feltérképezni”.
– A Moszkva tériek jellemzően a harmincas éveik végén, negyvenesek elején járnak. Többségük nem sokkal a rendszerváltás után került utcára. Nem a helyzetükön ironizálok, amikor azt mondom: esetükben elég gyors volt a külhoni mintakövetés.
– Tinédzserként többen is a késői Kádár-kor underground világához tatoztak. A legendás Fekete Lyuk volt az egyik törzshelyük. A Dinamit, Sex Action és hasonló zenekarok voltak kedvenceik. Vannak közöttük, akik intézetben nevelkedtek, de általában sem stabil családi háttér jellemzi a múltjukat. Veszélyeztetettebbek voltak, amikor a nyolcvanas évek végén nálunk is megjelentek a keményebb drogok. De tény az is: a nagy társadalmi változások általában is együtt járnak a tágabb közösséget érintő megrázkódtatásokkal. Még a pozitív átalakulások is a bizonytalanság érzetét kelthetik. Egy sajátos példa: a párizsi világkiállítás után megnőtt az öngyilkosságok száma. A hirtelen tempóváltás, a világ átalakulása szorongatóan hat. A Moszkva tériek közül egyetlen srác nevezte magát a rendszerváltás győztesének: akkor szabadult amnesztiával egy súlyos bűncselekmény miatt rárótt börtönbüntetésből.
– Önt ugyanakkor még a csoport legproblémásabb tagjai is segítették a munkájában. Ráadásul villongásaik mellett mintha általában szolidárisabbak lennének egymással is, mint a „normál” társadalom tagjai. Valós kép, vagy némileg idealizált?
– Mindegyikük összetett, erős személyiség. Vannak, akik olykor kevesebbet adnak be a közösbe, kicsit tovább tartják maguknál a borosüveget. De összességében az egymásra utaltság mégis magas szintre emeli az emberséget. Ha kell, akkor a legzsiványabbak is képesek négyfelé osztani egy szelet kenyeret. Senki nem lakik jól, de a gesztus is fontos. Ha valaki beteg, nem engedik tarhálni, gyógyszert szereznek neki. Nem önérdek dominál a szolidaritásukban. Az én munkámat sem csak puszta információkkal segítették. Ha butaságot csináltam, a saját érdekemben tettek helyre.
– Például?
– Amikor beálltam „parkoltatni” – integetve jeleztem a szabad helyeket a Fény utcai kocsisoron –, akkor a csoport domináns tagja, Tüsi, szigorral magyarázta el: nem lánynak való feladat. Hiszen megtörténhet, hogy valaki beránt maga mellé az autójába.
– A leírt helyzetekből az is kiderül: a peremhelyzetben élők számára a család, a szülők ideája még akkor is „szentség”, ha onnan származnak legerősebb sérelmeik. Ezt mi magyarázza?
– Hiába a rossz család vagy az intézeti háttér: az ember alapvetően társas lény, s próbálja idealizálni a lehetséges viszonyait. A hajléktalanoknak is reményt ad, ha vannak olyan abszolútumok, amelyekben hinni tudnak. Ilyen egyébként még a kutya is, amely igaz barátként, megbízható társként számukra is elérhető. Az is jellemző, hogy a csoportban mindenki mindenkinek a „testvére”.
– A csoporton túli világ történései mennyire szűrődnek át saját közegükbe?
– Választások idején például gyűjtik a szórólapokat, olvassák az ingyenes újságokat. Megvitatják az összes pártprogramot. Nem mindegy számukra: miként változik a szociális ellátórendszer, történik-e valami az egészségügyben, mi változik a Btk.-ban. Minden lecsapódik náluk, csak másként, mint a „normál” hétköznapokban.
– Vannak politikai elköteleződéseik is?
– Nagyon utálják a politikát, de képben vannak.
– Az említett Tüsi két nyelvet beszélt, bejárta a világot, minden függősége mellett empatikus volt, s érezte a különbséget tisztességes és amorális helyzetek között. Végül kábítószer-túladagolásban halt meg. Nem ő a könyv egyetlen szereplője, akinek sorstörténete azt jelzi: integrációjuk nem lenne a társadalom kárára. De egyelőre más az irány.
– A hajléktalanok kriminalizálása nem vezet sehová. Bár akit télen, nagy hidegben rabosítanak – enni kap, fűtött helyiségbe kerül –, az jobban jár, mint aki megfagy az utcán. De a szankcionálás az államnak is többe kerül, mint egy racionális stratégia kidolgozása, megvalósítása. Utóbbira is számtalan külföldi példa van. Persze nem az orosz modellre gondolok, ahol még tűcsereprogram sincs, viszont a „gyanús elemeket” a gyógyszertár elől viszi el a rendőr. Az viszont az egész társadalmat humánusabb irányok felé terelheti, ha megismeri a problémakört. Ha képes sorsokat társítani azokhoz, akiktől a többség ma még a fejét is elfordítja.
(Forrás: 168 óra)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése