A megszelidített ló és a bölcs indián (Sziráki Anett)

Az indiánok – akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukat – azt mondják, hogy nem “betörni” kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, elsősorban a cowboyoktól látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog lelkiállapotuk.

Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez. A szeretetnek pedig – így mondják az indiánok – kétféle ereje van: az egyik az Erély, a másik a Gyengédség. Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a vele való kapcsolata harmonikus lesz.

Az indiánok, ősi hagyományuk szerint, először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. “Lónyelven” beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, az kettőjük titka. Csak annyit hallani belőle, hogy: hóóóó… hóóó… hóóóóó… hóóó… de a gondolat a lényeg nem a szó. “Hó… hóóóó… hóóó…” – ez lefordíthatatlan, de a ló érti.

Amikor a ló lassan megnyugszik, a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka és a füle köré, s ezt roppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy a szíj laza-e vagy feszül. Ha ellenszegül: feszül, ha odaadó: laza. Ez a szeretet az Erély nyelvén azt jelenti: “te döntesz, nem én”. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked.

Az Erély nem tévesztendő össze az erőszakkal: az erőszak rabszolgákat csinál, mert önző és szeretetlen, az Erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak a lealjasítás, az Erély a megnemesítés eszköze. A ló ezt érti. Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy, puha, mindent megengedő, elomló, gyenge. Tévedés! Ez csak az egyik oldala. A másik – amit nem ismerünk, az erő. A szeretet ereje, ami  legyőzhetetlen és nagyon kemény lehet.

Innen kezdve már nem kell pányva, a ló az ember kezében van. Ezután végigsimogatja a remegő ló fejét, homlokától az orráig.
Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy a szagához hozzászokjon.  Aztán a bal oldalát simítja végig, majd a jobb oldalát, majd lassan a lábait – vagyis a legveszélyesebb részét. A máskor vadul rugdalózó lábak simogatása döntő: a ló érzi, hogy nem félnek tőle, mert nincs benne félnivaló. “Nem bánthatsz, mert szeretlek!” – üzeni ilyenkor az emberi tenyér.

Aztán az indián lassan ráfekszik a ló hátára. Kezdetben csak úgy, hogy a lába még a földet éri, aztán lassan… egészen lassan följebb-följebb kúszik. Végül elfoglalja helyét a ló hátán. Ekkor már uralja a lovat, aki ezentúl gazdájának hű társa lesz. És azt üzeni, néma gondolatával: “ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, gazdám!”. Ez az önnevelés, de a nevelés folyamata is.

Ha csak az Erély működik – így tanítják az indiánok -, az ostor és a pányva, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad.
Rabszolga ló lesz belőle. Dacos, törött lelkű, rosszkedvű lény. Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem riadt jobbágy, lelketlen robotgép. Ha pedig csak a Gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad. Önfejű és fékezhetetlen. Az történik, amit ő akar, visszaél a jósággal. Azt is mondják még, ha az indiánból bármelyik erő hiányzik, akár a Gyengédség, akár a Szigor ereje, az azt jelenti, hogy nem tud szeretni igazán. Vagy mondjuk így: nem tud jól szeretni. És ezt a ló nem csak “érzi”, tudja is.

A lovak többet tudnak a szeretetről, mint mi – mondják az indiánok. Azt is tudják például, ha a harcos így megszelídítette, ezentúl együtt él, együtt harcol, s néha együtt is hal meg vele. Barátommá tenni valakit ugyanis azt jelenti, hogy én is odaadom magamat neki, teljesen. Figyelek rá, és én is éppúgy érzem az érzését, és ismerem a gondolatát, mint ő az enyémet. A megszelídített ló és a bölcs indián barátsága szép példája minden nevelésnek és önnevelésnek.

Ha látod magad előtt a képet: a nemes arcú, nyílt tekintetű indiánt, amint pompás, istenkirályi tolldíszében ül barátjának és leghűségesebb társának a nyergében, akinek minden vad és nyers szeszélyét ismeri, s tud vele bánni, máris képet kaptál arról, mit értek én ezalatt a fogalom alatt, hogy önmagunkat megszeretni – vagy ami ugyanaz: mit értek azalatt, hogy öntudatos ember. Ritka ez az embertípus manapság. Olyan valakit jelent, aki saját lelkével egységben él. Nem a hangulatai rángatják, nem a szenvedélyei, nem a szomorúsága, félelme, szorongása, idegessége, nyugtalansága – mert ura a saját lelkének, ura a lelkiállapotainak, ura önmagának. Ez nem elfojtást jelent, hanem szeretetet. Láttam ilyen embert – csodálatos! Két dolog sugárzik belőle: az egyik az erő.
A másik: a derű. A kettő összefügg.

(Forrás:magyarno.com)