Játékos nevelés (Könyvajánló)

OLVASS BELE A KÖNYVBE - ÉRDEMES!

"A játékidő ahhoz ad segítséget, hogy a játékon keresztül erősítsük a kapcsolatot a gyerekekkel, segítsünk nekik felfedezni a világot, regenerálódni a kisebb-nagyobb megrázkódtatások után és persze szórakozni. Ennek a módja elég egyszerű: a szülő (vagy más felnőtt) elkülönít egy rendszeres idősávot, amit a gyerekkel tölt. Ebben az időben csak rá figyel, semmilyen külső tényező nem térítheti el, és mindvégig a kapcsolódáson, a bevonódáson és a kettőjük közötti kommunikáción van a hangsúly. Ebben az időben nem vesszük fel a telefont, ha csöng, és nem állunk neki vacsorát készíteni, vagy szundítani egyet. A játékidő során nagyon hasonló dolog történik, mint amit a játékterapeuták csinálnak: vagy a gyerek határozza meg az események menetét, vagy mi igyekszünk úgy alakítani azt, hogy ezzel segítsünk neki túltenni magát valamilyen érzelmi problémán. A játékterapeuták persze általában olyan gyerekekkel dolgoznak, akiknek komolyabb gondjaik vannak, az általunk használt technikák azonban a játék valamennyi gyerek számára elérhető gyógyhatásán alapulnak. Ha a játék képes kimozdítani egy gyereket a szélsőséges elszigeteltségből, vagy helyreállítani a kapcsolódást egy krízishelyzetben lévő családban, akkor nyilvánvalóan arra is jó, hogy enyhítse a 'hétköznapi' elszigeteltséget és segítsen kezelni az 'átlagos' szintű agressziót vagy frusztrációt. Vagyis minden gyerek számára hasznos, és vannak olyan konkrét problémák, amelyekre konkrét megoldásokkal szolgál. Amikor épp jól mennek a dolgok, egyszerűen csak egy kellemes módja az együttlétnek és a közös élményszerzésnek, amikor kevésbé mennek jól, megkönnyíti az életet, ha pedig teljességgel lehetetlen a helyzet, segít megoldani a problémákat, meggyógyítani az érzelmi sebeket, vagy szorosabbá tenni egy meglazult kapcsolatot. Ha van kijelölt, rendszeres játékidő, azt a gyerekek előre várhatják, előre készülhetnek rá. Gyakran az érzelmeik kifejezését is ekkorra tartalékolják, amitől maga a játékidő esetleg nehezebben átvészelhető időszak lesz a felnőtt számára, viszont tehermentesíti a nap egyéb részeit."

"A testvérféltékenység látványosan enyhülni szokott attól, ha mindegyik gyereknek jut saját játékidő, amikor kettesben lehet valamelyik szülővel. Különösen sokgyerekes családokban gyakori, hogy a testvérek nagyon erősen vágynak arra, hogy a szülő kizárólag rájuk figyeljen, ha csak pár perc erejéig is. Tudom, nem könnyű erre időt találni, de bőségesen megtérül. Az a gyerek, akinek kétségbeesett szüksége van figyelemre, el is fogja érni, hogy megkapja - ha máshogy nem megy, aggasztó viselkedéssel éri el. Akkor már inkább kapja meg játékidő formájában." 

"A játéknak az adja a rendkívüli erejét, hogy a valóságban érvényes hétköznapi szabályok szünetelnek benne. Egy kisfiú szuperhősnek képzelheti magát, egy kislány két vállra fektetheti az apukáját a szőnyegen, a tanár szerepében pedig maguk osztogathatják a feladatokat, jegyeket és büntetéseket. Végre kárpótolhatják magukat mindazokért a frusztrációkért, aminek a nagyobb, erősebb, ügyesebb felnőttek világában ki vannak téve."

"Egy válás zűrzavarában vergődő, vagy egyik családtagjukat nemrég elvesztett gyerekekkel különösen gyakran előfordul, hogy egyáltalán nem beszélnek a dologról, aztán viszont verekszenek az óvodában, mindenkivel undokul beszélnek, nem hajlandóak elvégezni a házimunkát, nem írnak leckét. Egy gyerek azt vágja a fejünkhöz, hogy 'Utállak!', mert azt még nem tudja megfogalmazni, hogy olyan sebezhetőnek érzem magam, félek és szükségem van rád. A nagyobb gyerekek erőteljesebb eszközöket is bevethetnek, hogy elfojtsák nemkívánatos érzelmeiket – alkoholhoz, drogokhoz, felszínes, tartalmatlan szexhez folyamodhatnak. A játékos nevelés segít a gyerekeknek, hogy visszataláljanak az érzelemkifejezés szabadságához, ahelyett, hogy magukba fojtanák vagy kerülőutakra kényszerítenék érzéseiket."

"A felnőttek azért kerülik a játékosságot a kényes nevelési helyzetekben, mert félnek, hogy ezzel megjutalmazzák a rossz viselkedést. 'Szigorúnak, dühösnek és hidegnek kell maradnom, hogy érezze a tette súlyát.' A játékosság azonban nem a jutalmazásról vagy büntetésről szól, hanem a hiányzó hozzávaló, a kapcsolódás pótlásáról, mivel már eredetileg is ennek hiánya okozta a problémát. Sokkal hatékonyabban át tudjuk adni értékeinket, és jóval több együttműködést fogunk tapasztalni a szabályok betartásában, ha játékosak vagyunk, mint ha szigorúak."



"Egyes szülők tiltják az erőszakos játékokat, mert attól félnek, ezek érzéketlenné teszik gyerekeiket az igazi erőszakkal szemben. Ám van, ami csak szimbolikus agresszióval jár: az akcióhős-figurák, játékpisztolyok, képzelt fegyverek világa. Ennél a típusú játéknál a tiltás hatástalan. Szinte mindig célszerűbb, ha a felnőtt beszáll a játékba, és szereplőként elkezdi más irányba vinni azt, mint ha kerekperec megtiltja. Ha a gyerekek arra vágynak, hogy ilyesmit játsszanak, az annyit jelent, hogy ezek az agresszív késztetések és pusztításra fókuszáló forgatókönyvek már ott vannak a fejükben. Azzal pedig nem lehet őket eltávolítani ettől, ha egyszerűen megtiltjuk, hogy ilyesmit játsszanak. A gyermekpszichológusok véleménye megoszlik azzal kapcsolatban, hogy segít-e egy dühös gyereknek, ha párnákat püfölhet, fatörzseket, köveket csépelhet. Vannak, akik szerint ez az agresszió kiélésének egészséges módja, míg mások szerint csak felerősíti az agressziót és erőszakra nevel. Szerintem pedig ez attól függ, hogy kíséri-e az adott viselkedést meleg emberi kapcsolat."

"Ha hiszik, ha nem, néha már az is elég, ha egy-két dührohamot hagyunk félbeszakítás, csillapítás nélkül végigmenni – és a gyerek utána varázsütésre felhagy a rendszeres hisztivel, mert azt érzi, hogy végre meghallották, amit mondani próbált. Ehhez pedig csak annyira van szükség, hogy az esedékes hisztirohamnál egyszerűen maradjunk a gyerek mellett: se el ne zavarjuk, se ne bombázzuk tisztázó kérdésekkel és megoldási javaslatokkal. Ha a szülők érzelmileg nem zárnak le ilyenkor, miközben megingathatatlanul képviselik korábbi álláspontjukat, a dührohamok segíthetnek a gyereknek megtanulni, hogy lelkének legsötétebb démonaival sincs magára hagyva. A legtöbb család vagy behódol a hisztinek, vagy ellenkezőleg, jottányit sem hajlandó engedni eredeti álláspontjából, nehogy a gyerek úgy érezze, jutalmat kap azért, ami a családtagok szemében egyértelműen negatív viselkedés. Paradox módon azonban nemcsak az első, de a második módszer is ahhoz vezet, hogy a gyerek még gyakrabban fog hisztizni, nem pedig felhagy vele."

"Ha a gyerekek érzéseiből és igényeiből indulunk ki, a fegyelemmel kapcsolatos megközelítésmódunk teljesen megváltozik. Képzeljük el, hogy gyerekünk viselkedése egy kódolt üzenet. (Ami azt illeti, valóban az.) Ahhoz, hogy az üzenetet megfejtsük, próbáljuk lefordítani egy olyan mondattá, amely az 'Arra van szükségem, hogy…', vagy 'Úgy érzem, hogy…' szavakkal kezdődik. Próbáljuk kiegészíteni a mondatot, aztán pedig az ilyen módon megfogalmazott igényre reagáljunk, ne pedig a viselkedésre. Lehet, hogy a fordításunk nem minden esetben lesz pontos vagy helytálló, de mindig érdemes megpróbálni a minket zavaró viselkedés mögött megbújó szükségleteket és érzéseket azonosítani."

A könyv megrendelhető a Nyitott Akadémia oldalán: 
http://www.nyitottakademia.hu/nyitolap


(Forrás: nyitottakademia)