Egy szomorú és megható történet az emberségről

Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút, aki olyan ötéves forma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.

Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett.
Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:
"Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem,
hogy megvegyem ezt a babát?"

Az idős hölgy ezt felelte:
" Tudod te is: nincs elég pénzed, hogy megvedd ezt a babát, kedveském."

Aztán megkérte a fiút, hogy várjon még itt öt percet,
amíg ő elmegy szétnézni. Hamar el is ment.

A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.

Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle:
"Kinek szeretnéd adni ezt a babát? "

"Ezt a babát szerette a húgom leginkább, és ezt akarta a legjobban, most Karácsonyra.
Nagyon biztos volt benne, hogy a Télapó elhozza neki."

Azt válaszoltam, hogy talán a Télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt:

"Nem, a Télapó nem viheti oda neki, ahol most ő van.
Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy."

 A szemei olyan szomorúak voltak, amikor ezt mondta:
"A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen.

Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz."

Megkértem a kisfiút hogy várjon meg, míg visszajövök az üzletből.
Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett.
Aztán azt mondta nekem: "És még azt is akarom, hogy
Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni.

Szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen."

 Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen.

Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút: "Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?"

"Oké!" - mondta. "Remélem, van elég!" 

Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz anélkül, hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást.
Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.

A fiú ezt mondta: "Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt." Aztán rám nézett és hozzátette:
"Megkértem tegnap Istent, mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen. Legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott!

Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől.

De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát.
Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát."

Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak.  

Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem.

Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből.

Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal
ezelőttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt.

A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van.
A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az
életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy sohasem tudna felkelni a kómából, amibe esett.

Ez a család lenne a kisfiú családja?

Két nappal azután, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony elhunyt.

Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látogatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt.

Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva, a kezében a fotóval. A baba a mellkasára volt helyezve. 

Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott.

Azt a szeretetet, amit ez a kisfiú érzett az anyukája és a húga iránt, még a mai napig is nehéz elképzelnem.

És a másodperc törtrésze alatt mindezt egy részeg ember elvette tőle...

(Forrás: MindenegybenBlog)