NON SCHOLAE, SED VITAE DISCIMUS* Nem az iskolának, hanem az ÉLETNEK tanulunk! (Seneca)
Nem az a dolgunk, hogy megtanítsuk gyermekeinket szembenézni egy kegyetlen és szívtelen világgal. Az a dolgunk, hogy olyan gyerekeket neveljünk, akik kevésbé kegyetlenné és szívtelenné változtatják a világot. (L.R. Knost)
Férfi: Az hogy lehet? Úgy érted, mindent rosszul csináltam?! Az nem lehet, én megtettem mindent!
Mester: Nem, fiam, Te tettél, de épp a "mindent" nem tetted meg!
Férfi: Hogy érted ezt?
Mester: Anyát akartál, fiam, megkaptad! Mondd, mit jelent szerinted az, hogy "Anya"?
Férfi: Aki elvégzi a háztartást, ellátja a gyerekeket, meg ilyesmi…
Mester: No, ez az , látod, nem ezt jelenti!
A Nőt jelenti, fiam, aki szerelmével táplálja a családot!
De a tüzet nem csak őrizni, de táplálni is kell!
S Te nem törődtél a Fényével!
Férfi: De mi lett a szerelmével?
Mester: Megölted!
Férfi: Én öltem meg? Az nem lehet, én szerettem!
Mester: Valóban? Akár egy háztartási gépet!
S pont úgy is birtokoltad!
Gondolod, egy házassághoz elég ez?
Férfi: No, de hol hibáztam, Mester?
Mester: Megfeledkeztél róla fiam, hogy ott él benne a Lélek!
Mert a Nő szerelme a lelkéből fakad!
Három kör egymás körül: Lány, a belső kör, Nő a középső, s Anya a legkülső.
Te csak az Anyát szeretted, de közben megfeledkeztél a Nőről!
S egyáltalán nem érdekelt a benne élő Lány, a tiszta Gyermek!
Te voltál az ő tükre, de Te önmagaddal voltál elfoglalva, ahelyett, hogy ővele foglalkoztál volna!
Neked csak az Anya kellett, de Nő nélkül nincsen Anya, s ha elhal a Gyermek, kihuny a szerelem tüze!
Magára hagytad, elfordultál tőle, s lassan halkult, elsorvadt a lángja, a Fénye!
Férfi: De mit tegyek most, Mester?
Mester: Figyelj, s tanulj tőle!
Férfi: Én tanuljak tőle? De hát én vagyok az Erő, mit tanulhatnék egy gyenge Nőtől?
Mester: Ezt, fiam: a gyengédséget!
Mert ez az Ő ereje. A szíve! Messze felül van ez a Te erődtől!
Férfi: De hogyan tehetném ezt, Mester?
Mester: Mondtam már! Figyelj!
Figyeld és csendesedj el!
Kérdezd és hallgasd!
Ne Te legyél a fontos, hanem Ő!
Ismerd meg! Nem csak kívül, belül is!
Mire vágyik, mit kíván, mit szeret?
S hagyd el a kifogásaid!
Férfi: Na, de Mester, én nem fogom feladni önmagamat!
Mester: Akkor bizony elvesztél, fiam!
Mert Ő a Te Forrásod, Ő az, aki téged táplál, s Őnélküle Te csak félember vagy!
Persze, kereshetsz másikat, de amíg meg nem érted, el nem fogadod, hogy minden Nőben él a Lélek, csak egy üres tükör maradsz!
Tehát, Te döntöd el, megtöltöd-e tükrödet a Tűz fényével, vagy csak nyers erődben fürdeted magad!
Engedd meg, hogy megmutassa magát Neked, szeresd, óvd, és öleld, hogy biztonságban érezze magát, s akkor megnyitja majd neked, fiam, a Gyönyör kapuját!
Mert a Nő a Tudás, a Bölcsesség forrása, s tudása azért adatott, hogy tápláljon, s erőssé tegyen Téged, ha Te befogadod.
De a forrást óvni és táplálni kell, tükrözni, mert elapad!
S Ő felemel Téged, fiam azért, hogy Te is emelhesd Őt! Így működik!
Koronázd meg a Nőt, hogy Királya lehess!
S óvd, mint a legbecsesebb ékszert, mert Ő a Te igazi kincsed! S nélküle erőd tán lesz, de elsorvad a szíved!
Fenekestől felfordult körülöttünk a világ. Naponta kell szembenéznünk azzal, hogy a liberális ideológia nevében megcsúfolnak bennünket hitünkben, férfi vagy női mivoltunkban, nemzeti érzéseinkben. Ma hatalmas erők mozognak, amelyek igyekeznek felrúgni a nemi rendet, a családrendet, a házasság rendjét, mindazt, amely elvezette idáig az emberiséget. Még a szavakat is megszeplősítik – mondta a Demokratának dr. Bagdy Emőke pszichológus, akivel identitásunk építőköveiről beszélgettünk
– Manapság, amikor viharzik körülöttünk a történelem, s az úgynevezett migrációs válság naponta szembesít minket a gyöngeségeinkkel, egyre többen keresik a választ azokra a kérdésekre, kik vagyunk, hol vannak a gyökereink, merre tartunk? A sodródó fiatalokat és felnőtteket nézve úgy tűnik, nem állunk jól identitás dolgában.
– Az identitás önazonosságot jelent. Szilárd ismerete annak, „ki vagyok én”. Az e tudáshoz, vagyis az identitáshoz szükséges építőköveket 10-12 éves korunkig gyűjtögetjük, aztán egységessé építjük kiskamasz és serdülő korunkban. Az identitás fogalmát megalkotó Erik Erikson, múlt században élt dán származású, amerikai pszichoterapeuta által felállított személyiségfejlődési modell szerint az ember sokféle belső adottságot, lehetőséget hoz magával, amikor a világra születik. A gyermeket érő környezeti hatásoktól függ, ezekből melyik valósul meg. Éppúgy, mint a genetikában: a kulcsingerek a hozott potenciálokat aktiválják, mint ahogyan Csipkerózsikát is fel kell ébreszteni az álmából. A gyermeknek egyes életkori szakaszokban más és más a fejlődési „feladatuk”. A környezetnek pedig az a „feladata”, hogy a bennük rejlő lehetőségeket ki tudja teljesíteni. Nem csak biológiailag kell végigjárni a fejlődés útját, lelkileg is el kell jutni az érettségig. – Vagyis identitásunk építése már a pólyában elkezdődik?
– Én mindig azt mondom a leendő anyukáknak: adj két évet az életedből annak az emberpalántának, akit a világra hoztál! Ne csak színleg, tessék-lássék. Add oda magad egészen, mert ezzel lehetőséget adsz neki az egészséges életre. Az első évben az anya és a gyermek közös feladata az, hogy kialakítsák a biztonságos kötődés képességét, ami életre szóló minta. A csecsemő hozza magával a fogó-, a megkapaszkodási és az ölelés-reflexet. Ezek révén közli: meg akarok maradni, élni akarok, segíts ebben! Az anya feladata az, hogy tartósan védelmet, biztonságot nyújtson. Teljes személyiségével jelen legyen, és megfelelő válaszokat adjon a gyermek jelzéseire. Ha az anya vállalja e védő-óvó, nyugtató, csillapító szerepet, akkor felszabadulnak azok a hormonok is, amelyek a baba testi fejlődéséhez szükségesek. E hormonok megnyugtatóan hatnak majd felnőttkorban is, amikor stressz helyzetben találjuk magunkat. A biztonságos kötődés bevésődése az alap ahhoz, hogy később a lelki folyamatok végbe tudjanak menni, felépülhessen egy egészséges személyiség. Ha ez a folyamat sérül, ha az anya reakciói kiszámíthatatlanok, bizonytalanná válik a kötődés, ami elbizonytalanítja a gyermeket. Ez prognosztizálhatóan visszaüt majd felnőttkorban, amikor például nem tudja kimutatni és elfogadni a szeretetet, vagy állandó civakodás jellemzi a párkapcsolatait. – S ha sikerül az első év feladatát teljesíteni, jöhet a felfedezés kora?
– A második év az autonómia korszaka, amikor a gyerek megszerzi az első önálló ismereteket a világról. E korai tapasztalatokat tekinthetjük azoknak az első tégláknak, amelyekre támaszkodva később, a kamaszkorban felépíthetjük az önazonos személyiséget, a biztos identitást. Ha ebben az életszakaszban állandó hadakozásra kényszerül a gyerek a szülővel, akkor makacs és konok emberré válik, hiszen ő azt tanulta meg, hogy csak akkor érvényesítheti az akaratát, ha erőszakosan megvív érte. Ha pedig helyette oldanak meg helyzeteket, önállótlanná válhat. – Lassan eljutunk a 3-5 éves korhoz, amely napjainkban a genderkutatók és genderelméletek célkeresztjébe került, hiszen ekkor rögzítjük szexuális szerepeinket. A svédek már megválaszthatják, hogy kisfiúk akarnak lenni vagy kislányok. Ez normális dolog?
– A genderidentitás-elmélet egy bizarr, teljességgel képtelen és a fejlődési törvényeknek ellentmondó áramlat. Az esélyegyenlőségről szóló 1995-ben született Pekingi nyilatkozat téves értelmezésen, az elv félremagyarázásán alapul. Mindenkit arra buzdítok, hogy hallgasson a józan eszére. Hiszen az, hogy XX vagy XY kromoszómával születünk, eldől a fogantatás pillanatában, nem népszavazás dönti el, és nem képtelen eszmeáramlatok. Rajtunk, felnőtteken áll, miként zajlik le az a folyamat, amelynek során a kisfiú megtanul fiú módra élni, a kislány leány módon. – 2010 előtt nálunk is voltak olyan politikai törekvések, amelyek már az óvodában megszakították volna e folyamatot. Szerencsére az óvónők elemi erejű felháborodása révén sikerült megőrizni a kislányok szabadságát a babázáshoz, a fiúcskákét a vonatozáshoz.
– A neveléstudomány és a pszichológia azt mondja: a lányban erősítsd a leányt, a fiúban a fiút, mert ha a gyereket elbizonytalanítod nemi identitásában, az beláthatatlan következményekkel járhat. 3-5 éves korunkban az akaratunktól függetlenül, nagyrészt a szülői mintára támaszkodva, megszületik a döntés, hogy valaki fiú sorsban megy tovább vagy leány sorsban. Ha ez nem így történik, annak élethosszig tartó bizonytalanság, a nemi szerepazonosság hiányából fakadó krízissorozat lesz a következménye. Ha erre még ráerősítenek olyan képtelen mesék, mint amiket például az utóbbi időben a Kossuth rádióban hallhatunk, hogyan veszti el magát a kis virág, vagy mennyire élvezi az alma, ahogyan a kukac belefúródik a testébe és csiklandozza, az ilyenek romboló hatásúak lehetnek.
Tündérmese a vidéki, szegény családban felnőtt cigány lányról, aki egyszer meglátott egy hirdetést az újságban, és bár nem volt pénz a telefonján, be tudott kerülni az amatőr színtársulatba – aztán néhány évvel később főszerepet játszik egy budapesti kőszínházban a Rómeó és Júliában. Vagyis nem: ez kivételesen nem mese. Interjú Lovas Emíliával, aki a Turay Ida Színház két előadásában játszik, és szerepelt a Viktória – A zürichi expressz című filmben, és Szabó Simon díjnyertes rövidfilmjében, a Falban is.
Gyerekként is imádott a színpadon lenni, de sokáig nem jutott eszébe, hogy színész legyen. A tanárai mindig azt mondták, sosem lesz belőle Júlia. Amikor először állt színpadon, az olyan volt, mint légynek a légypapír. Ha egy filmben cigány lányt kell játszani, megvan az a pár ember, akit mindig fel lehet hívni. Kell foglalkozni a cigányság témájával, de nem úgy, ahogyan ő tette sokáig.
Amikor eldöntötted, hogy színész leszel, te is vágytál Júlia szerepére?
Nekem mindig azt mondták a tanáraim: „Emília, ügyes vagy, lesz belőled valami, de soha nem leszel Júlia”. Persze, amikor most megkaptam Júlia szerepét, rögtön felhívtam őket, de szerepálmom soha nem volt. Nyilván nagyon jó, hogy megkaptam ezt a szerepet, de nekem az a legfontosabb, hogy egyfolytában játszhassak, ne legyen kihagyás, és ezt csinálhassam, amíg világ a világ.
Ma már én is elhiszem, hogy lehetek Júlia
Forrás: Marton Szilvia
Miért gondolták a tanáraid, hogy sosem leszel Júlia?
Azt mondták, nem vagyok az a karakter, hozzám inkább mellékszerepek illenek.
Nem volt nagyon rossz fiatal, lelkes színésztanoncként ezt hallani?
Nem, mert tudtam, hogy jót akarnak nekem, nem azért mondták, mert ügyetlen vagyok. De, gondolom, ők jól ismerik a színházi világot. Akkor még én is úgy gondoltam, ez így van, és nincs is ezzel semmi baj, vannak jó karakterek, amiket majd megkaphatok. Nagyon izgi ám ezeket is játszani! De ma már én is elhiszem, hogy lehetek Júlia.
Beleszédül az ember abba, ha ilyen hamar főszerepet játszik?
Nem vagyok elszállós típus. Nagyon örülök neki, belerakom a szívemet-lelkemet, de ahhoz még nagyon fiatal vagyok, hogy elszálljak.
Ahhoz még nagyon fiatal vagyok, hogy elszálljak - Júliaként a Turay Ida Színházban
Forrás: Hurta Hajnalka
Tudsz a saját tapasztalataidból építkezni ebben a szerepben?
Szeretek magamból dolgozni, nyilván így a legkönnyebb. Konzervatív lánynak tartom magam: szeretem, ha udvarolnak nekem, és nem én megyek oda a fiúkhoz. Az első szerelem nekem is tizenöt évesen jött, sokáig együtt is voltunk – annál gyönyörűbb nincs a világon! Az első pillantásokat, az első érintéseket mind fel tudom használni Júliában.
Amikor a nyolcadik kerületi iskolák diákjai között néztem az előadást, és Júlia anyja azt mondta a kétségbeesett lányának, „Hozzám ne szólj, én úgyse felelek. Végezz, amit tudsz, végeztem veled”, a hátam mögött valakiből kiszakadt: „Na elmész te a picsába!”. Ez az érzés ismerős neked?
Lekopogom, de nem. Édesapám elég szigorú volt, és ezért azóta is hálás vagyok neki. Édesanyámmal elég jó viszonyban vagyok, mindent elmondok neki. Mindig azt mondta, bármit csináltam is, mindig elmondhatom neki, attól nem fog kevésbé szeretni, mert a lánya vagyok. Ő inkább olyan nekem, mint a dada a darabban.
Amikor én is magamra hagyatott voltam, azt én akartam: van, hogy az ember azt szeretné, hagyják békén és ne segítsen rajta senki.
Mindig imádtam a színpadon lenni
Forrás: Marton Szilvia
Mikor döntötted el, hogy színésznő szeretnél lenni?
Jaj, ezt a sztorit nagyon szeretem! Sokat jártam mesemondó- és szavalóversenyre, mindig táncoltam, imádtam a színpadon lenni. Egyszer, tizenhárom-tizennégy éves koromban egy újságban azt olvastam, lehet jelentkezni a Karaván Művészeti Alapítvány táborába. Lázba jöttem, nem volt egység a kártyámon, de egy szintén harmincas szám volt megadva, úgyhogy két napig vagy egymillió visszahívást kérő SMS-t küldtem, de tényleg, amennyit csak el tudsz képzelni.
Felhívtak, és elmondtam, nagyon szeretnék jelentkezni. Megnéztek egy castingféleségen, és azt mondták, járjak hozzájuk – én voltam az első vidéki gyerek. Aztán Balogh Rodrigó beválogatott a Tollfosztás című előadás szereplői közé. Amikor a Thália Színház kamaraszínpadán megéreztem a színház szagát, amikor bejöttek a nézők, és megéreztem, ami ezzel jár, az minden volt nekem.
A színházban az ember tényleg ki tudja tombolni magát: ott őszinte lehet, meg tudja nyitni a szívét, tud magából adni. Mintha pszichológushoz járna. Ez olyan volt nekem, mint légynek a légypapír. Tudtam, hogy én ezt akarom. A Karaván után jártam egy évet a Shakespeare Színművészeti Akadémiára, aztán a Magyar Színház akadémiájára.
A Karaván hirdetése előtt nem is gondoltál rá, hogy színész lehetnél?
Nem. Gyerekkoromban koreográfus szerettem volna lenni, a színház nem jutott eszembe.
A családod, a környezeted támogatott?
Örültek, mert tudták, én ezt szeretem, és tudom is csinálni. De amikor később panaszkodtam, hogy jaj, mi van, ha nem kerülök el sehová, vagy hogy nem vettek fel a Színművészeti Egyetemre, anyukám azt kérdezte: „Megéri ez neked? Miért nem mész el valahová dolgozni, hogy legyen állandó fizetésed?” Hiszen pályakezdőként színészetből nem lehet megélni.
Mindig is önfejű voltam
Forrás: Marton Szilvia
De megértette, hogy én nem fogok mást csinálni. Mindig is önfejű voltam: amit elhatároztam, annak úgy kellett lennie, és ezt anya is tudja. Nem vitatkozott, mert tudta, hogy felesleges.
És miért ragaszkodsz ennyire a színészethez?
Mert élek-halok a színházért. Már az is olyan élményeket ad lelkileg és fizikailag is, ha csak nézek valamit, hogy azt nem tudom elmondani – ha meg játszom, az pláne. Sokszor itt, a gyomromban érzem: nekem ez kell, ezt imádom.
Engem nem egy jó kajától vagy egy jó zenétől ráz ki a hideg, hanem egy jó előadástól, vagy ha egy jó partnerrel valami olyat csinálunk a színpadon, amiről azt érzem, ez most egy igazi pillanat. Ezt semmire sem cserélném el, még ha ritkán is van ilyen.
Természetes, hogy ilyen vagyok - Farkas Franciskával a Karaván Peer Gynt gyermekei című előadásában
Forrás: Karaván Művészeti Alapítvány - Négyessy Edda
Számított, hogy a legelső előadásod, a Tollfosztás a cigányságról is szólt?
Akkor még tapasztalatlan voltam a színházban: erről a témáról könnyebb volt megmutatnom, mit érzek, mit gondolok. Nekem sem nem könnyű, sem nem nehéz erről beszélnem, hanem természetes. Természetes, mert még nem voltam mondjuk a te bőrödben. Így élek lassan huszonnégy éve, ilyen a bőröm, ez a származásom, ilyen a lelkem. Természetes, hogy ilyen vagyok.
Volt, hogy filmben vagy színházban máshogy kezeltek a cigányságod miatt?
Franc se tudja, hogy ez szerencse vagy nem szerencse, de sok filmbe hívnak emiatt. Ha kell egy cigány szereplő, megvan az a pár ember, akinek mindig lehet szólni. Ez jó is, de skatulya is: csak akkor jutsz eszükbe, ha cigány lányt kell alakítani.
Nem hiszem, hogy színházban ez hátrányt jelentene: vannak még rajtam kívül kreol bőrű emberek. Még soha nem éreztem, hogy ez hátráltatna vagy segítene. Volt, hogy én sokat foglalkoztam ezzel a témával, de a tanáraim mindig azt mondták, ne tegyem, csak dolgozzak úgy, ahogy akarok.
Szabó Simon Fal című rövidfilmjében Lovas Emília a főszereplő női partnerét játssza. A kisfilmről itt írtunk bővebben.
Mit értesz azon, hogy egy időben sokat foglalkoztál a származásoddal?
Mindig lázadó természet voltam, és ebbe a témába is túlságosan belementem. Már egy szóra ugrottam, mindig ki akartam állni az igazamért, és mindig meg akartam magyarázni mindkét félnek, hogy miért van vagy nincs igaza. Ma is ezt csinálom, csak nem olyan vehemensen. Kell ezzel foglalkozni, csak nem úgy. Előbb magadat kell megismerned, mielőtt szembeszállnál a világgal.
Nem vitatkozni kell, hanem tenni azért, hogy segíts ezeken az embereken. Cigány vagyok, az egész családom az, vannak lent, Szabolcsban nagyon szegény rokonaim, szívemen viselem a témát. Ha már én kicsit jobb helyzetbe kerülhettem, tanulhattam, akkor szeretnék segíteni más gyerekeken, hogy ők is el tudjanak ide jutni.
Meg kell nekik mutatni, hogyan tudnak hatni a világra
Forrás: Marton Szilvia
A Tudás 6alom csapatával, Horváth Kristófékkal csináltunk egy slam poetry dalt, a Tanulj jól-t: ez növekedett, növekedett, és ma már gyerekekhez járunk le foglalkozásokat tartani. Meg kell nekik mutatni, hogyan tudnak hatni a világra, hogyan ne féljenek – ezzel kell foglalkozni, és nem magunkat őrölni mások miatt.
Mit tudsz mondani a foglalkozásokon a hátrányos helyzetű gyerekeknek, hogyan törjenek ki?
Buzdítani kell őket, vinni kell őket színházba, játszani kell velük, filmeket, könyveket kell mutatni nekik. Maguktól fognak érdeklődni, nem kell őket noszogatni: azok a gyerekek ki vannak éhezve erre, és olyan az agyuk, mint a szivacs.
Azt tapasztalom, most már tanulnak, verseket írnak, olvasnak, színházba járnak, darabokat csinálnak. Tanítunk nekik képességfejlesztő játékokat, ők nem tudják, hogy azok, de játsszák, és látszik, hogy fejlődnek. Ha beszélgetünk, adnak a véleményemre. Úgyhogy csak arra kell figyelnem, hogy megmutassam nekik, jó, ha van szabad választásuk, szabad életük, és ehhez tanulás és elszántság kell.
Elég az elszántság a kitöréshez? Nyitottak előttük a kapuk?
Nem. És tudod, miért nem? Mert az emberek nagyon félnek az ismeretlentől – ha belegondolsz, ez a legnagyobb baj mindkét oldalon. Nem ismerik a másikat, ezért lehet, nem mernének odamenni hozzád egy kávézóban, és lehet, hogy te se mernél odamenni hozzájuk. Nem azért, mert azt hiszed, ők rosszak, vagy ők hiszik ezt rólad, hanem mert megszokták a biztonságos lakhelyüket, megszokták, melyik a másik oldal, és ebből nehéz kilépni. Ezért kellenek pozitív találkozások romák és nem romák között.
Szegény családban éltem - Kurkó J. Kristóffal a Rómeó és Júlia című előadásban
Forrás: Hurta Hajnalka
Te milyen környezetben nőttél fel?
Szegény családban éltem. Anyukám és a barátja éjjel-nappal dolgoznak egy gyárban, hogy meg tudjanak élni. Nem azt mondom, hogy éheztem, mert anya mindig megteremtette, amit kellett, nem voltunk olyan szegények, mint mondjuk anyáék az ő gyerekkorukban. Anya, ha tud, mindig segít, de én nem tudok rá támaszkodni.
Téged mi segített a kitörésben?
Apukám magyar volt és szigorú. Mindig jól tanultam, versenyeket nyertem – sose felejtem el, mindig azt mondták: „na, a kis kócos cigány lány megint megnyerte a versenyt”. Ahol laktunk, volt a gettósuli, a szakmunkás, ahová kábé csak cigányok jártak, és volt a Damjanich. Én oda jártam, felvettek, mert jól tanultam, és szerettem is tanulni. Mindig vegyes volt a baráti társaságom, mindig tudtam barátkozni.
Nehéz volt a kitörés, és magamnak oldottam meg, hogy most itt legyek, sok barátoknál alvás és sok spórolás árán, de nem érzem, hogy olyan nehéz lett volna nekem, mint a legszegényebb falvakból egy kisgyereknek.
Kell az elszántság meg az elhatározás
Forrás: Marton Szilvia
Csak tanulni kell ahhoz, hogy sikerüljön?
És kell az elszántság meg az elhatározás. Már mondtam: ha én egyszer valamit elhatározok, nem lehet, hogy az ne úgy legyen. Ez persze egyénfüggő.
Említetted, hogy nem vettek fel a Színművészeti Egyetemre. Ezek szerint az a terved, hogy ott folytatod?
Nem, már túlkoros vagyok – már Kaposváron is ezt mondták. És hogy inkább menjek, játsszak, csináljam a dolgom. Én meg azt kérdeztem tőlük: jó, de hová? Akkor még nem volt semmilyen lehetőségem.
Emlékszem, ott is mondták: „magának még Júliát kell játszania”, hiszen onnan 28 évesen jöttem volna ki, és – azt mondták – bármilyen fiatalos is a külsőm, ezt a felelősséget nem vállalhatják. De már elfogadtam, hogy örök életemre „színész kettes” maradok.
Ez után hívott fel Darvasi Ilona, a Turay Ida Színház igazgatója
Forrás: Marton Szilvia
A Pesti Magyar Színiakadémia után hogyan lettél a Turay Ida Színházban a Rómeó és Júlia főszereplője?
Pál András és Őze Áron voltak az osztályfőnökeim. Az akadémia után felhívtam mindenkit, Áront is: „Figyeljen, nagyon nincs semmi munkám. Én vigyázok a gyerekeire, főzök kávét, megcsinálok bármit, csak segítsen valamilyen munkát találni!”
Pár nap múlva felhívott: „Jól van, Emília, berakom az előadásba. Tud bábozni?” Rávágtam, hogy persze, hogyne! De fogalmam se volt, úgyhogy gyorsan rákerestem, hogy legalább tudjam, mi az a bunraku báb. Aztán egy bábos megtanított rá, és imádom, nagyon élveztem. Ez után hívott fel Darvasi Ilona, a Turay Ida Színház igazgatója.
Nagyon szeretném magamat megmutatni - A Turay Ida Színház Párizsi éjszakák című előadásában
Forrás: Hurta Hajnalka
Ő hívott fel téged?
Megnézte több vizsgánkat az akadémián. A három fiút el is hívta a színházba, és nekünk, lányoknak odaadta a névjegykártyáját, mert kellett még két lányszereplő. Hárman voltunk, de én nem tudtam elmenni a castingra, mert Kaposváron felvételiztem az egyetemre – a két lány be is jutott.
Úgyhogy felhívtam azzal, hogy tudom, csak két lányra volt szükség, de nagyon szeretném magamat megmutatni, szívesen segédkezem bármiben a színháznál, ugrasszon, ha van bármilyen lehetőség. Úgyhogy voltam egyszer szórólapozni: ott ismerkedtünk meg. Éreztem a hangján, hogy szimpatizál velem. Aztán beugorhattam egy-két dalra a Bubamara című zenés előadásba. Ebben is megnézett, és utána hívott a színházba.
Azt akarom, hogy játszhassak egyfolytában
Forrás: Marton Szilvia
Hülye kérdés, de azért megkérdezem: mik a hosszú távú céljaid?
Nyilván nagyon szeretnék majd egyszer Jászai Mari-díjat és Kossuth-díjat. De főleg azt akarom, hogy játszhassak egyfolytában, hogy ne legyen vége, és ezt csinálhassam, amíg csak lehet.
Mindegy, hol? A színészhallgatók azért sokszor felállítanak egy rangsort: legjobb lenne a Katona József Színházba kerülni, vagy az Örkénybe.
Nagyon menő lenne mondjuk a Radnótiban játszani, de bizonyos értelemben mindegy: hasznos, ha sok helyre eljuthatok, és mindent kipróbálhatok. Biztos van, ami jobban áll, és van, ami kevésbé, de egyszer mindent ki kell próbálni.
Örülök, hogy egyáltalán van alattam színpad
Forrás: Hurta Hajnalka
Foglalkozol azzal, hogy a színházi szaklapok nem tartják túl nagyra a Turay Ida Színházat?
Ez nem az én dolgom. Nekem ugyanazt a munkát kell megcsinálnom itt a színpadon, mint bármilyen színházban bármilyen színésznek. Pályakezdőként örülök, hogy egyáltalán van alattam színpad.
