… amikor érte mentem délután az iskolába, sírva várt. Nem értettem, kérdezgettem, aggódtam, de csak nem felelt. Bántottak? Fáj valahol? Későn jöttem? Hagyjam. Rendben.
Itthon kibökte, hogy megkapták a félévi bizonyítványt.
Végre! – gondoltam, és úgy téptem fel az üzenőt, mintha életem első ajándékát bontanám, mindezt felhőtlen gyermeki izgalommal.
Fél szemmel látom, hogy ő mindeközben szép csendben kisomfordál a szobából. Gyere vissza, nézzük együtt! – kérlelem, de nem jön vissza. Hallom, hogy záródik a szobája ajtaja.
Mi lehet ebben az üzenőben, amiért így viselkedik? – morfondíroztam, és elkezdtem nézni.
Semmi meglepőt nem tartalmazott az üzenő, csak amire nagyjából számítottam.
Nem lett kitűnő, mert háromból is „csak” jól megfeleltje van, pont azokból, amikről tudtam, hogy nem készült fel a félévi dolgozatra rendesen.
Ez így korrekt, majd év végére kijavítja, ha akarja.
Bejöhetek? – kérdezem, majd bebújok mellé az ágyba. Sír…
– Mi a baj, szívem?
– Láttad, nem?
– A bizonyítvány miatt pityeregsz?
– Igen. Nem lett kitűnő.
– Valóban, de attól még ez egy nagyon szép bizonyítvány, semmi okod szomorkodni. Év végére kijavíthatod, ha szeretnéd.
– Miért, ha nem szeretném?
– Akkor nem kell. Én így is, úgy is nagyon szeretlek. Viszont látom, hogy téged zavar. Igaz?
– Igen.
– Szeretnéd, ha év végén ezek is ötösek lennének?
– Igen.
– Akkor kijavítjuk, jó?
– Jó. És hogy?
Egész este ezen traktorkodtam. Vajon normális az, hogy egy 7 éves gyerek azon stresszel, hogy nem lett kitűnő?
Még csak most kezdte az iskolát, épp hogy csak hozzá szokott az új társakhoz, a rendszeres kötelezettséghez, szokásokhoz, magához a tanuláshoz és még sorolhatnám.
Miért érzi már most, hogy ettől ő bármivel is kevesebb a kitűnő bizonyítvánnyal rendelkező társainál?
Vajon az én gyerekkoromban is ott volt már ez a versenyistálló fíling a levegőben, vagy ez mostanra élesedett ki ennyire?
Sok helyen olvasom, hogy milyen házi praktikákat alkalmaznak a gyerek motiválására, hogy az még jobb jegyet hozzon.
Ötösért ötszázas jár, négyesért egy százast vissza, hármasért háromszázat vissza, kettesért mindent vissza, egyesért pedig a következő 5 ötösnél semmi pénz.
Pff… lehet, hogy anno a kis Csányi Sándort ezzel meg tudták győzni, de nálunk nem hiszem, hogy beválna.
Ez a gyerek nem pénzközpontú. (Még a ruháit is én készítem ki reggelente…) Meg ilyenek, hogy minden rosszabb jegynél (például négyes….. wtf?????) vegyünk el tőle egy kedves játékot vagy olyat, amivel szívesen foglalkozik, hogy érezze annak hiányát… Jesszusom!?
Dehogy tennék én ilyet! Örülök, hogy van, ami tényleg érdekli és leköti.
Most tényleg attól lesz motiváltabb ötöst hozni, ha ezeket elveszem?
Hogyan bízna meg bennem ezek után? Ésatöbbi… hát hagyjuk is.
Nna, ezeket átolvasva és megismerve döntöttem.
A második félévben sem motiválok!
Helyette inkább gyakrabban bújunk össze és beszélgetünk az élet dolgairól, arról, hogy éppen mi zajlik odakint a világban (tabuk nélkül), ki az, aki tud ma érvényesülni és ki az, aki nem, és mi az ok és mi az okozat, mik a következmények, amikkel számolnunk kell, ha így vagy úgy cselekszünk, és kik azok, akikre számíthatunk, honnan, hogyan tudjuk legkönnyebben meríteni a számunkra szükséges szeretetet és a mindennapokhoz szükséges energiát, meg ilyenek.
És igen, szeretném én is megmutatni a bizonyítványát, mert végtelenül büszke vagyok rá így is, és bár ő nem tudja és nem is sejti, de hatalmas nagy RESPECT neki és minden ma tanuló kisgyermeknek, akiknek alaphangon 10 kilós a táskájuk, hulla fáradtak, sótlanul zabálnak és nap mint nap helyt kell állniuk ebben a mai magyar oktatási rendszerben.
Hát, kitartás srácok, építsétek azt a szép jövőt, de ne feledjétek, még gyerekek vagytok, hát néha jusson idő a játékra is…
(Forrás:fb)
