Megújul a finn oktatási rendszer

FINNORSZÁG LESZ AZ ELSŐ, AHOL TELJESEN ELTÖRLIK A TANTÁRGYAKAT

A finn oktatási rendszer a világ egyik legjobbja. 

Minden listán a top 10-ben van, de még most sem állnak meg: 

forradalmi újítást terveznek bevezetni.

A tervek szerint teljesen megszüntetik a tantárgyakat. Nem lesz fizika, matek, irodalom, történelem, vagy földrajz.

Az oktatásért felelős Marjo Kyllonen így indokolta az újítást:

"A régi divat az 1900-as évek elejének elvárásaihoz igazodik - de most már nem ugyanazok az igények, ezért valami olyat kell bevezetnünk, ami a 21. századhoz illeszkedik."

A külön tantárgyak helyett eseményeket és jelenségeket fognak tanulmányozni interdiszciplináris megközelítéssel. Például a második világháborút történelmi, földrajzi és matematikai szempontból vizsgálják majd. Vagy a "kávézói munka" kurzuson az angol nyelv, a gazdaság és a kommunikációs készségek területéről szerezhetnek információt.

A rendszert 16 év felettieknél kezdik először bevezetni. Az ötlet azt is magában foglalja, hogy a diákoknak maguknak kell majd kiválasztani, milyen témákról és jelenségekről szeretnének tanulni szem előtt tartva a jövőbeli terveiket. Ilyen módon senkinek nem kell végigülnie a fizika vagy kémia órát azon gondolkodva, mikor fogja ő ezt valaha használni bármire.

A hagyományos tantermi felállást is meg szeretnék változtatni: a diákok nem a tanárral szemben ülnek majd a padokban, várva, hogy felszólítsák őket, hanem kis csoportokban dolgoznak majd együtt, beszélik meg az adott óra problémáját.

A finn oktatási rendszer az együtt dolgozást, közös gondolkodást erősíti. Ez az új rendszer a tanári munkát is átalakítja, hiszen a különböző területek tanárainak jobban együtt kell működniük. A tanárok 70%-a Helsinkiben már elkezdte az előkészületi munkákat, ami a rendszer bevezetéséhez szükséges - ami fizetésemeléssel is jár.

(Forrás: pottyoslabda.hu)

Legyél tűz! (Kocsis Gábor)

Hiába próbálkozom, nem tudok javítani a kapcsolatunkon. 

Mit tegyek, hagyjam az egészet, vagy próbálkozzak még?

A közelmúltban egy kedves olvasóm ezzel a kérdéssel fordult hozzám, és amit neki válaszoltam, azt megosztom itt is, mert sokan küzdenek hasonló nehézséggel. Egy rokonáról volt szó, de a kérdés más esetben is aktuális, legyen szó párkapcsolatról, barátságról, vagy bármilyen más emberi kapcsolatról, ahol a másik fél fontos számunkra. Biztos vagyok benne, hogy Te is kerültél már ilyen helyzetbe: úgy érzed, Te mindent megtettél, hogy javíts a kapcsolatotokon, folyamatosan gesztusokat teszel a másik ember felé, aki viszont mintha ezt tudatosan semmibe venné, vagy egyáltalán észre sem venné. Zsákutca. Fussak vagy maradjak?

Futni nem jó. Illetve nagyon jó, ha azt sportolás céljából teszed – minden más esetben nem jó. Vannak helyzetek, amikor menni kell, és persze előfordul az is, hogy nem tehetsz mást, mint szaladsz, különben elüt a villamos, rád omlik az égő ház, vagy a fenekedbe harap egy rottweiler. De az emberi kapcsolatok máshogyan működnek. Ott nem jó szaladni, bármi is van.

Valóban vannak olyan mérgező kapcsolatok, melyekből ki kell lépni, ha nem akarod, hogy rámenjen az életed. Van, hogy épp a rokonod az, aki nem fér – nem férhet – bele az életedbe. Vagy a munkatársad, a párod, egy barátodnak hitt ember, és folytathatnám még a sort. Kizárni egy embert az életedből komoly döntés és a legtöbbször nagyon nehéz megtenni, de sokan már ott elakadnak, hogy vajon kizárják-e egyáltalán, vagy megpróbálják még egyszer, amit már annyiszor megpróbáltak.

A választ nem én fogom megadni erre, hanem Te. Kívülről nem lehet, és nem is szabad ítélkezni egyetlen emberi kapcsolatról sem. Te, aki benne vagy, eldöntöd, hogy mennyit ér számodra. De ehhez előbb nem magát a kapcsolatot kell jobban megvizsgálnod, hanem önmagadat. Mert gyakran nem is a másik emberrel van az igazi probléma, hanem saját magunk hiányérzetét, frusztrációját, tehetetlenségét vetítjük ki másokra. Igen, talán megpróbáltad százszor, ezerszer… Talán úgy érzed, mindent megtettél. Talán tényleg bele is adtál mindent, amit csak tudtál. De talán nem is a másik emberrel van a probléma, hanem saját magaddal – leginkább a hozzáállásoddal.

Tegyük fel ugyanis, hogy a szeretet valamilyen formája él benned a másik ember iránt. Ha már ez a feltevés is elbukott, akkor persze egyértelmű a helyzet: hátra arc, vissza se nézz! De ha kicsit is fontos számodra a másik ember, és valóban jelen van a szeretet, akkor ennek a szeretetnek tisztának, görcsösségtől mentesnek kell lennie. Ha erőlteted, nem fog működni – sem a másik ember részéről, sem saját magad részéről. Próbálkozhatsz görcsösen újra és újra, de ezzel a hozzáállással csak annyit fogsz elérni, amennyit eddig is. Inkább mondok egy hatékonyabbat.

Biztosan sokszor ültél már tábortűz mellett életed során. Ha fáztál, közelebb ültél a tűzhöz, ha pedig túl meleg volt, távolabb húzódtál. De bármit is tettél, a tüzet nem érdekelte, milyen közel ülsz, ugyanúgy árasztotta a meleget. Az, hogy mennyit kaptál belőle, rajtad múlt. Pontosan így működnek az emberi kapcsolatok is – illetve kizárólag így képesek jól működni. Az, hogy Te mit sugárzol a másik ember felé, az a Te dolgod. Ezért felelsz Te, és ezen tudsz változtatni, ha szükséges. Az viszont, hogy mások hogyan értékelik, amit Tőled kapnak, már az ő dolguk. Ehhez Neked semmi közöd, olyan értelemben, hogy nem fogsz tudni kierőszakolni olyan reakciót, amit a másik ember nem akar, vagy amire nem képes. Ha ezen görcsölsz, akkor egyrészt magadat rombolod belülről, másrészt eleve ellehetetleníted a kapcsolatot. Minden értékes kapcsolat ugyanis feltétel nélküli szereteten alapul. Adsz, de nem vársz érte semmit cserébe. Ha kapsz is, akkor megvan az egyensúly és működőképes a kapcsolat. Ha nem kapsz semmit, akkor nincs jövője a kapcsolatnak. De el nem várhatod, hogy bármit is kapj, mert azzal feltételhez kötötted a saját szeretetedet – és ezáltal meg is ölted annak őszinteségét.

Ha bajban vagy és nem tudod eldönteni, mit tegyél, gondolj a tűzre. Ne szaladj, mert nincs miért szaladnod. A múlton már nem tudsz változtatni, lépj tovább azon. Csak a jelen pillanat a Tiéd, ezért hozd ki belőle a legtöbbet. Legyél tisztában a saját értékeiddel – mert rengeteg van –, sugározd magadból a pozitív érzéseket és gondolatokat, és ne legyenek kapcsolódó feltételeid vagy elvárásaid. Akinek elég fontos vagy, az közelebb fog kerülni hozzád, akinek pedig nem kell a szereteted, az úgyis eltávolodik. Te csak a saját részeddel foglalkozz: legyél tűz! 

(Forrás:hasznaldfel.hu)

Rogers és az elfogadás

Carl Rogers (1902-1987) a segítői alapszemlélet forradalmi megújítója. A segítő kapcsolatra vonatkozó tanításai nem csak pszichológusoknak szólnak. Bárki számára megszívlelendők, aki más emberek fejlesztésével foglalkozik, mások lelki jólétét, fejlődését befolyásolja életével vagy munkájával, legyen bár  tanár, szülő, szervezeti vezető, lelkész, edző vagy orvos. És ha jobban meggondoljuk: mindannyian ilyen helyzetben vagyunk .

A legtöbb ember, akár felnőtt, akár gyerek, csak akkor oldódik föl és kezd igazán figyelni, dolgozni, teljesíteni és ragyogni, ha érzelmileg biztonságban érzi magát. Ha abban a meggyőződésben élhet: aki itt engem fejleszt vagy vezet, akivel itt együttműködöm, az tisztel, becsül és megért engem; jót akar és nekem drukkol; nem bántana, nem alázna meg és nem árulna el – nem kell félnem.
Rogers szerint az ember fejlődésének alapfeltétele az elfogadottság. Ez az origó, ez a nullpont, illetve ez kellene, hogy az legyen. Úgy fogalmaz: a teljes elfogadás légkörében optimálisan megy végbe a személyiség kibontakozása, illetve újraindul az elakadt személyiségfejlődés. Innen indulhat el bármiféle fejlesztői, tanítói, nevelői, együttműködési folyamat.

Ahol viszont éles kritika, megbélyegző ítélet, gyanakvás, ellendrukkolás, előítélet, rosszindulat van a levegőben; ahol arra megy ki a játék, hogy megbukjunk; ahol azt akarják megcsípni, mit nem tudunk; ahol negatív jóslatokat huhognak a fülünkbe; ahol eleve le vagyunk írva vagy hátránnyal indulunk; ahol labdába sem rúghatunk; ahol furcsán néznek ránk, ott nehéz kibontakoztatni vagy megmutatni azt, ami bennünk rejlik. Ott nehéz jól teljesíteni, elengedetten, sikeresen, melegen, szerethetően megjelenni, nehéz kihozni magunkból a legjobbat akár teljesítményben, akár érzelmi ragyogásban, melegségben.

Rogers elfogadással kapcsolatos gondolatait remekül ragadja meg egy másik pszichológus, Thomas Harris „okéság”-fogalma. Ahol elfogadnak, ott azt érzem: „OK vagyok”. Itt szeretnek, így, ahogy vagyok, a jelenlegi fejlettségi szintemmel együtt. Amit mondanak, azt az én fejlődésem érdekében mondják; itt meglátják azt, amiben jó vagyok, bármily apróság legyen is; és azt gondolják, a hiányosságaimnak bizonyosan jó oka van; itt azt tartják rólam, hogy   a gyarlóságaimmal és hiányosságaimmal együtt eredendően jóra törekvő lény vagyok, akit – bár van még tanulnivalója – elfogadható indítékok mozgatnak. Ilyen helyzetben bármelyikünk elengedetté, görcsmentessé válik, hálát érez, megtáltosodik, és megtanulja kihozni magából még azt is, amiről nem is tudta, hogy benne van.

Az az ember, aki alapállásban, erőfeszítés-mentesen azt érzi, hogy ő úgy, ahogy van, elfogadható és rendjén való, szerethető ember, akkor életpozíciója ez: „OK vagyok”.

Ha másvalakit elfogadok, ha azt érzem, hogy ez az ember mindenestől, még a hibáival együtt is megérthető és elfogadható a számomra, akkor azt érzem: „ő OK”.

Ha mindketten elfogadjuk egymást, akkor „OK vagyok, OK vagy” típusú kapcsolatban állunk.

Visszatérő viták tárgya, hogy lehetséges-e és cél-e az, hogy mindenkivel és bárkivel eleve „OK vagyok, OK vagy” típusú kapcsolatban vagy életpozícióban álljunk. Az azonban könnyebben elfogadható, hogy a segítő típusú kapcsolatoknak OK-OK kapcsolatnak kell lennie ahhoz, hogy fejlődés történjék, és a kapcsolat betöltse funkcióját. OK-OK kapcsolatban tud csak megfelelő hatást kifejteni a tanár a diákjával, a pszichológus a kliensével, a szervezeti vezető a beosztottjaival és kollégáival, a lelki gondozó a rá bízottakkal,  az orvos a betegével, a szülő a gyermekeivel.

A teljes elfogadás nem jelent kritikátlanságot. Nem azt jelenti, hogy ne lenne mérce, hogy ne lenne szemünk a minőségre, ne tudnánk elkülöníteni, mi a kiváló és mi a gyengébb. A kérdés csak az, hogy hogyan fejlesztjük jól azt, aki kiváló, és hogyan azt, aki gyengébb, hogy mindkettő kihozhassa magából a maximumot és sértetlen önbecsüléssel, ép lélekkel találhassa meg a neki legmegfelelőbb helyet a világban.

A teljes elfogadás nem jelenti, hogy ne adnánk normákat, kereteket, struktúrákat. Épp ellenkezőleg: a norma és a struktúra alapvető lelki szükséglete a fejlődő és teljesítő emberi léleknek. Az elfogadás csak azt jelenti: a normákat és kereteket mindig értelmesen, humánusan, a fejlesztett személy és a közös cél érdekét szolgálva adjuk.

Az elfogadottság nem jelent felhatalmazást önzésre és féktelen nárcizmusra, mások letiprására. Akit fejlesztünk, annak ártó cselekedeteiről nyomatékosan is elmondhatjuk, hogyan árt, mik a következményei, amelyek miatt az a tett elfogadhatatlan. De a személyt nem kell összekötni a tettével, nem is hasznos, ha e kettőt azonosítjuk: hiszen az a célunk, hogy ő is a jobbik énjével azonosítsa magát és annak az útját járja.
Saját magunkat sokszor nehezebb elfogadni és szeretni, mint másokat. Rogers egyik legfontosabb gondolata, felismerése épp a különös paradoxont tanítja: ha elfogadjuk magunkat itt, most, jelen állapotunkban, olyannak, amilyenné eddigi sorsunk formált, épp ekkor és ezáltal válik lehetővé a változás, az eddigi énünk meghaladása

(Forrás: szeresdjol.hu)