Ezekben a pillanatokban is ezer néma áldozat fojtja el a fájdalmát” – Hogyan tovább a #metoo után?

Hónapok teltek el a #metoo-mozgalom indulása óta, ami túlzás nélkül az egész világot felrázta. A kampányból fogalom lett, és minden olyan ember számára, akit valaha szexuálisan zaklattak, vagy hatalommal való visszaélés áldozata volt, a bátor kiállást, a történetének félelem nélküli megosztását tette lehetővé. Mindez pedig a társadalmat arra figyelmeztette, hogy ideje végérvényesen fellépni a visszaélésekkel szemben. De mégis mit tehetünk egyénként azért, hogy valódi változásokat érjünk el? Hogyan érdemes a témáról beszélgetni? Filákovity Radojka írása.

Sokan őrzünk olyan történeteket magunkban, amelyek arról szólnak, hogy valaki nem tartotta tiszteletben a határainkat, tárgyként kezelt minket, esetleg visszaélt a bizalmunkkal. Olyan történeteket, amelyeket az eset elszenvedőjeként mi szégyellünk – holott nem nekünk kellene –, és amiket legszívesebben meg sem történtté tennénk. A #metoo-mozgalom hatására az elmúlt hónapokban napvilágra került néhány ezekből, köszönhetően sok bátor nő és férfi kiállásának. Most, hogy a botrányok hullámai csitulni kezdenek, érdemes elgondolkodni azon, hogyan tovább. Mit tehetünk mi magunk annak érdekében, hogy visszaszorítsuk a visszaélések számát?

Mindenkinél máshol húzódnak a határok

A Harvey Weinstein-ügy kapcsán felszínre került zaklatásos esetek az egész világon hatalmas visszhangot keltettek, a róluk való közbeszéd azonban arra is rávilágított, mennyire egyénfüggő, hogy hol húzódnak a hátaraink. „Mindenkinek más számít zaklatásnak. Az interneten kapott kéretlen üzeneteket, a szórakozóhelyeken történő »véletlen« tapogatásokat, vagy az utcai beszólásokat sokan apróságoknak tartják, legyintenek rájuk, pedig ezek ugyanúgy megalázó helyzetek, amik rossz érzést keltenek az emberben” – hangsúlyozza a 22 éves Sofija Sibalin, majd gyorsan hozzáteszi, hogy ezeket sem szabad elbagatellizálni, mert akár komolyabb visszaélések előszelei is lehetnek. Néha pedig tényleg a vak szerencsén múlik, hogy nem történik baj. A fiatal lány nem is olyan rég épp a buszra várt, amikor leparkolt előtte egy autó, a belőle kiszálló férfi pedig határozottan felszólította, hogy menjen el vele, szeretné megismerni. „Miután nemet mondtam, elhordott mindennek. Féltem. Szerencsére nem egyedül álltam a megállóban, végül nem történt baj” – meséli Sofija. Szerinte a szexuális zaklatás rengeteg felnőtt nőt, de még kislányokat is érint különböző formákban, a #metoo-mozgalom viszont abban is segíthet, hogy a visszaéléseket ne tabuként kezeljük, a nők pedig a jövőben jobban ki merjenek állni magukért, bátrabban kifejezzék, hol húzódnak azok a határvonalak, amiket nem szeretnének, ha a másik átlépne.

Kristóf szintén a húszas évei elején jár, és ő is a kommunikációban látja a megoldást, ami segíthet visszaszorítani a szexuális zaklatásokat és a hatalmi visszaéléseket. A #metoo-kampány hatékonysága szerinte épp abban rejlik, hogy a közösségi médián keresztül rengeteg embert meg tudott szólítani, azok számára is rávilágított a jelenség létezésére, akik nem érintettek a témában. Ez azért is fontos, mert úgy gondolja, a hétköznapi emberek ereje az egységben rejlik, a visszaélésekkel szemben csak közösen tudjuk felvenni a harcot.

Sofija és Kristóf már annak a generációnak a tagjai, akik az elmúlt hónapok hatására sokkal világosabban látják a problémát, egyúttal bátrabban hallatják a hangjukat is, hiszen tisztában vannak az erejükkel és a jogaikkal. Ez persze nem védi meg őket a visszaélésektől, viszont biztosítja számukra a tudatot, hogy ilyen helyzetekben nem kell a hallgatást választaniuk, és hogy nincsenek egyedül.

#énis

Talán kevesen tudják, de a „Me Too” kifejezést – ami magyarul annyit tesz én is – először Tarana Burke amerikai színésznő, aktivista használta 2006-ban, hogy felhívja a figyelmet a szexuális visszaélésekre. Az ő nyomdokait követte Alyssa Milano színésznő tavaly októberben, amikor a Twitteren #metoo hashtaggel igyekezett minél több ember figyelmét felhívni Harvey Weinstein producer zaklatásos ügyeire. Akkor úgy fogalmazott: ha minden nő, akit szexuálisan zaklattak vagy bántalmaztak, megjelöli ezt a hívó szót a státuszában, akkor talán az emberek is érzékelni fogják, valójában milyen nagyságrendű a probléma. Az akciója annyira sikeres lett, hogy kampánnyá nőtte ki magát, és hatására nemcsak nők, hanem férfiak is előbújtak a történetükkel.

Felismerni és kifejezni a szükségleteinket

A szexuális igényeinkről való nyílt kommunikáció sosem volt még ennyire égető. Román Boglárka szexuálpszichológus szerint felismerni és kifejezni a szükségleteinket, fantáziáinkat, vágyainkat épp annyira kulcsfontosságú, mint képesnek lenni kifejezni magunkat, ha olyan történik, ami számunkra nem elfogadható. Fontos, hogy meg tudjuk húzni a saját határainkat, fel tudjuk állítani a saját szabályainkat, hogy megtanuljunk nemet mondani – még a párkapcsolatunkban is. Azzal ugyanis, hogy elsajátítjuk, hogyan lehet érzelmileg odafordulni a másikhoz, hogyan lehet kérni, illetve kifejezni, mi az, ami gátló és bántó a viszonyban, tulajdonképpen egy párkapcsolati térképet adunk egymás kezébe. „Nem szabad elfelejtenünk, hogy a saját jó érzéseinkért mi magunk vagyunk a felelősek. Az asszertív kommunikációs technikák segíthetnek abban, hogy hatékonyan, határozottan fejezzük ki érzéseinket, gondolatainkat” – teszi hozzá.

A szakértő figyelmeztet: a szexuális zaklatás egy egész életet megváltoztathat, komoly nyomokat hagyva az emberben. A tünetek skálája pedig nagyon széles, testileg és lelkileg is megmutatkozhatnak. Előfordul érzelmi elszigetelődés, depresszió, a szociális élet, valamint a magánélet háttérbe szorítása, de szexuális alulműködés vagy túlműködés, valamint különböző szexuális diszfunkciók is jelentkezhetnek, úgy, mint a vágyhiány vagy az orgazmushiány. Emellett önmarcangolás, önvád, önértékelési gondok is felléphetnek. „Jellemző lehet a saját test sanyargatása, étkezési és különböző függőségi problémák, illetve alvászavar, szorongás, pánik és kötődési nehézségek is kialakulhatnak” – fejti ki Román Boglárka. A megoldást ilyen esetekben a terápia jelenti, amelyben többek közt hangsúlyt fektetnek a saját igények, szükségletek felismerésére, kifejezésüknek elsajátítására, az énhatékonyság növelésére, az áldozati szerep átkeretezésére, az esetleges veszteségélmény feldolgozására, átdolgozására. A szexuálpszichológus szerint, ahogyan azt a #metoo-kampánynál megfigyelhettük, sokat segíthet a csoportélmény is: ha a zaklatást vagy az erőszakot elszenvedő érzi, hogy nincs egyedül, mások is átéltek már hasonlót.

Kitörni a csend birodalmából

A #metoo-mozgalomnak köszönhetően néhány hónapja megtört a csend, számos áldozat kapott erőt ahhoz, hogy megossza a történetét. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy még mindig azok vannak kisebbségben, akik az elmúlt hónapok hatására elő mertek bújni. Az sem ritka ugyanis, hogy valaki egy teljes életre hallgatásba burkolózik – általában félelemből, szégyenérzetből teszi, vagy azért, mert az elfojtástól várja a gyorsabb felejtést. Valójában viszont nemcsak az esetek felderítésében, hanem a traumafeldolgozásban és a megelőzésben is fontos szerepe lenne a kommunikációnak.

„Először is szögezzük le: a szexuális zaklatás és a hatalommal való visszaélés elsősorban nem kommunikációs kérdés, hanem munkaetikai, büntetőjogi, szociokulturális, pszichológiai, valamint genderelméleti aspektusokat egyaránt magában foglaló társadalmi probléma. Ennek ellenére a megelőzésben és a feloldásban egyaránt kulcsfontosságú lehet az érdemi párbeszéd” – mondja Pintér Dániel Gergő, PR-stratéga és válságkommunikációs szakértő. Hozzáteszi, hogy a témáról a magánemberek szintjén is beszélni kell, nem csak akkor, ha egy neves színésznő az áldozat – meg kell érteni, hogy kivétel nélkül minden ügy precedensértékű. „A társadalom mélyrétegeiben tömeges értéksérelem lappang; a konkrét esetek mellett, a nyilvánosság látómezején kívül ugyanis ezekben a pillanatokban is ezer másik izolált visszaélés történik, és ezer néma áldozat fojtja el a fájdalmát” – hangsúlyozza.

Az érdemi változáshoz a szakértő szerint elengedhetetlen, hogy a visszaélést attól függetlenül is minden esetben láthatóvá tegyük, hogy kivel és milyen közegben esett meg. Ha a közeg, amiben az abúzus történt, a társadalmi normákhoz képest sajátosabban, esetleg szabadosabban kezeli a szexualitást, úgy erre mindenképp fel kell hívni a figyelmet. Viszont az iparág legitimáló szerepére fogni a nyilvánvaló határátlépéseket cseppet sem célravezető. Ezen a ponton Pintér megemlíti a média felelősségét és képmutatását is: míg az egyik csatorna közéleti műsorában szigorúan elítélik a molesztálást, ugyanitt, egy valóságshow-ban egy órával később „teljes gázzal megy a nők tárgyiasítása”. Ez az önkényes szelekció pedig újra előhozza az érdemes, illetve érdemtelen áldozatok kérdéskörét, ami nagyon súlyos probléma, hiszen a szexuális zaklatásokról nemcsak akkor kell beszélni, ha valaki olyannal történt, aki a média számára hírértékkel bír, hanem minden esetben. „Emellett nagyon fontos, hogy ne csak az áldozathibáztatás és a tabusítás elítélése mellett foglaljunk egyértelműen állást, hanem a feltételezett elkövető instant karaktergyilkolását is mindaddig utasítsuk el, amíg minden részlet nyilvánosságra nem kerül” – mondja Pintér Dániel Gergő.

Társadalmi érzéketlenség és áldozathibáztatás

A szakértő szerint az össztársadalmi szintű változáshoz az átláthatóság, az őszinte párbeszéd feltételeit is meg kell teremteni. Ezt nehezíti, hogy az abúzusok megítélése egyáltalán nem egységes: gyakran sunnyogó, magyarázatokkal elfedő, szinte elfogadó.

„Az általános probléma kezelésén a politikai hatalom képviselőinek hallgató cinizmusa sem segít: például a családon belüli erőszak visszaszorítását célzó Isztambuli Egyezmény évek óta hiába vár ratifikálásra itthon” – magyarázza. Emellett a társadalmi érzéketlenség – ami a szociológiai kutatások alapján hazánkban az európai átlag fölött van – is hatalmas gond. A hatalommal való visszaélés kapcsán a közeg kevésbé támogató, gyakoriak a szexista érvek és az áldozathibáztató hozzáállás. „A másik oldalról nézve is előfordul, hogy átesünk a ló túloldalára: nem feltétlenül szükséges például »minden férfit kasztrálni«, aki már közeledett viszonzatlanul nőhöz. Szélsőséges hozzáállás helyett érdemes volna inkább átvenni a tengerentúli preventív gyakorlatot és a már általános iskolás korban megkezdett szemléletformálást.”

Pintér Dániel Gergő szerint a megelőzés mellett a traumafeldolgozásban és a mediálásban van kulcsszerepe a kommunikációnak. Itt fontosnak tartja kiemelni, hogy a zaklatási ügyek megítélése nagyon szubjektív – zaklatás az, amit valaki annak érez –, ez pedig büntetőjogtól teljesen független. „Ahhoz viszont, hogy a normasértő cselekményeket érdemben kezeljük, tudatosítanunk kell, hogy a jog és a büntetőeljárások fontos, de nem elégséges megoldási eszközök, nem fektetnek ugyanis kellő hangsúlyt sem az áldozatot, sem a környezetét ért károk helyreállítására, illetve a szabálysértő tettével való érdemi szembenézésre sem. Nem motiválják az elkövetőt abban, hogy vállalja és megbánja tettét, tudatosodjon benne cselekményének valós következménye, tegyen valamilyen explicit vállalást a helyreállítás érdekében, így tulajdonképpen azt sem teszik lehetővé, hogy végül újra integrálódjon a társadalomba.”

„A férfiak nem ösztönlények, a lányok fő értéke nem a külsejükben áll”

Kívülállóként számos eszköz a rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy változást generáljunk. Antoni Rita, a Nőkért Egyesület elnöke szerint első lépésként például annyit tudunk tenni, hogy változtatunk a nézőpontunkon – fontos aspektus, hogy ne az áldozatban keressük a hibát. „Ne azt a kérdést helyezzük a középpontba, hogy az áldozat miért nem szólt hamarabb, hanem azt, hogy az elkövető miért követte és követhette el a zaklatást vagy az erőszakot.” De szerinte az is lényeges, hogy ne bíráljuk az áldozatokat akkor sem, ha nem az elvárásaink szerint viselkednek. Ha személyesen nekünk bújik elő valaki, biztosítsuk afelől, hogy átérezzük a történtek súlyát, figyelmesen hallgassuk végig, és higgyünk neki. Ne nehezteljünk rá, ha nem tesz azonnal feljelentést. Sokkal többre megyünk, ha éreztetjük vele, hogy támogatjuk, és elfogadjuk a döntéseit.

Antoni Rita szerint az sem elhanyagolható, hogyan kommunikálunk az adott esetekről. „Ha kívülállókkal beszélgetünk (akár online, akár offline) egy esetről, mondjuk egy ismert áldozat kapcsán, ne kételkedjünk a szavahihetőségében, és ne bélyegezzük hisztisnek, ne mondjuk, hogy feltűnési viszketegségben szenved. A beszélgetést hallgathatja vagy olvashatja egy áldozat az ismeretségi körünkből – ne vegyük el a kedvét a segítségkéréstől, és ne lökjük őt még mélyebbre az önhibáztatásba” – mondja. Szerinte inkább tegyünk róla, hogy a beszélgetésben az kapjon hangsúlyt, hogy ezt senki sem érdemli, hogy ez bűncselekmény, ami ellen társadalmi szinten fel kell lépni. A Nőkért Egyesület elnöke hangsúlyozza: a megelőzésért sokat tehetünk, ha a gyerekeinket abban a szellemben neveljük, hogy férfi és nő egyenlő. „A férfiak nem ösztönlények, a lányok fő értéke nem a külsejükben áll, a tiszteletet pedig mindenki megérdemli.”

A nevelésen sok múlik

Az, hogy a felnövekvő generáció tagjai hogyan viszonyulnak majd embertársaikhoz, nagyban függ az otthonról hozott példától. „A mintát, amit adunk, nem tudjuk felülírni a szavainkkal, csak alátámasztani, ezért jó, ha hitelesek vagyunk. A fiaimnak a nők tisztelete szerintem természetes dolog lesz: egyrészt, mert mi a férjemmel emberként és férfi-nőként is tiszteljük egymást, másrészt az egész családunkban ez a jellemző hozzáállás” – mondja Széles-Horváth Anna újságíró, a Galagonyalány című gyereknevelésről szóló blog szerzője, két kisfiú édesanyja.

Deliága Éva gyermekpszichológus szerint azonban fontos, hogy a szülők ne csak egymás felé, hanem a gyermekük iránt is tiszteletet tanúsítsanak – ez már egészen apró hétköznapi dolgokban is megmutatkozhat. „A gyerekünk intim határainak tiszteletben tartása különösen fontos: ne kényszerítsük rá például, hogy a rég nem látott rokonnak puszit adjon, ha ezt nem szeretné. Annak ellenére, hogy a gyerekünket alapvetően szófogadásra tanítjuk, meg kell vele értetni, hogy olyan a testével kapcsolatos dolgot, ami kényelmetlenül érinti, nem kell megcsinálnia egy felnőttnek sem”. A gyermekpszichológus szerint ez azért is nehéz, mert egy bizonyos életkorban számtalan, az intim területeket érintő gondozási feladat van, amit a szülőn kívül még néhány olyan felnőttnek is el kell látnia, akinek a gyerek a gondjaira van bízva. Mivel a kicsik ilyen szempontból (is) kiszolgáltatott helyzetben vannak, ezért is fontos az önbizalom fejlesztése, illetve – ahogyan a szakember már említette – a gyermek határainak tiszteletben tartása. Így jó eséllyel meg tudja érezni, melyek azok a közeledések, amik ártó szándékúak, és túlmennek a gondoskodás miatt feltétlenül szükséges határon.

Nemcsak egy idegen, hanem a szülő is könnyen határt sérthet, és komoly károkat okozhat úgy, hogy észre sem veszi – figyelmeztet a gyermekpszichológus. A szájra puszi is egy tipikus esete annak, amikor a szülő nem tartja tiszteletben gyermeke intim határait. „Nagyon rossz gyakorlatnak tartom, hiszen egy erogén zónáról, egy idegvégződésekkel sűrűn behuzalozott részről van szó. Ez az intimitási forma a szerelmesek között megszokott, nem kell a szülő-gyerek kapcsolat részévé tenni” – hangsúlyozza Deliága Éva.

A bizalom kialakítása elengedhetetlen

A jó minta mellett kisgyermekkorban nagyon fontos a szülőkkel való partneri viszony kialakítása. Ez segít abban, hogy baj esetén a gyerek érezze, bátran fordulhat hozzánk, hogy természetesnek érezze, bármit elmondhat. „Tudom, hogy létezik kortárs közeg, ahol tapasztalhatnak majd más, rossz példát. Azonban mi éppen arra törekszünk, hogy gyerekkorukban kialakuljon az a fajta erős bizalom felénk, amivel a zsebükben, majd minket kérdeznek meg, ha kétségük támadna az itthon tapasztalt értékrendben” – mondja Széles-Horváth Anna. Szerinte nem lehetnek tabu témák itthon sem a szerelem, sem a szex, sem a testiséggel vagy a férfi-női léttel kapcsolatos kérdések. Ezeket nyíltan kell kezelni.

A gyermekpszichológus szerint is erősíteni kell a gyermekben, hogy nem kell titkolóznia előttünk – egyúttal érdemes a titok jelentését megkülönböztetni a meglepetéstől. „A rossz titkokat, a nyomasztó titkokat, a bántó dolgokat, amikről valaki azt mondta, hogy nem szabad megosztani a szülővel, azokat el szabad, és el kell mondani” – mondja Deliága Éva. Hangsúlyozza, hogy a szexuális zaklatásos eseteket éppen a kommunikációs gát tartja a felszín alatt. A meg nem értettségtől és az áldozathibáztatástól való félelem sokakban megakadályozza, hogy beszéljenek a történtekről.  A bizalomra, a jó érzelmi kapcsolatra épülő viszony a szülővel éppen azt segíti elő, hogy ilyen visszaélések ne maradjanak titokban. Szerinte azt is fontos tudatosítani a szülőkben, mennyire gyakoriak a gyerekekkel szemben elkövetett szexuális visszaélések – az esetek 70 százalékában pedig ismerős az elkövető. A #metoo-kampány hatalmas tanulsága a szülők számára, hogy erre az eshetőségre is gondoljanak. Erről beszélni kell, fel kell készíteni a gyerekeket az ilyen jellegű veszélyekre is.

Szöveg: Filákovity Radojka

(Forrás: https://noklapja.nlcafe.hu)

A mentálisan erős szülők ezeket a dolgokat kihagyják a gyereknevelésből

Fejben erős gyerekeket nevelni nem könnyű, hiszen ehhez a szülőnek is nagyon ott kell lennie mentálisan – nézni, ahogy a gyerek küzd, szembesíteni őt a félelmeivel, és felelősségre vonni a hibáiért nem egyszerű.

Viszont az amerikai Forbes szerint azok a gyerekek, akiket így nevelnek, könnyebben veszik majd az akadályokat, amiket az élet eléjük gördít, ami a siker egyik alapvető követelménye. Összeszedték, mik azok a dolgok, amiket kerülnek azok a szülők, akik így nevelik a gyerekeiket, ezekből szemezgettünk.

Nem állítják be őket áldozatnak

Kiestek a focicsapatból? Nem jött össze egy dolgozat? Ettől még nem kell áldozatként tekinteni a gyerekre, akit a rendszer próbára tesz. A visszautasítás és a kudarc az élet része. Nem szabad otthon körbeölelve keseregni és elátkozni mindenkit, ehelyett meg kell tanítani őket arra, hogy fordítsák hasznukra a küzdelmeiket. Meg kell találni a lehetőségeket, bármennyire is úgy tűnik, hogy a körülmények összefogtak ellene.

A bűntudat nem befolyásolja a nevelést

Amikor egy szülő bűntudatot érez, hajlamos eltérni a nevelési elveitől – például ha egyszer nemet mondott valamire, akkor a gyerek elkámpicsorodását látva inkább beadja a derekát. A mentálisan erős szülők tudják, hogy bár kellemetlen, de elfogadható dolog a bűntudat, és ez nem állhat a bölcsebb döntések útjába.

Nem állítják be a gyereket a világ közepének

Az ember hajlamos mindent alárendelni a gyerekei érdekeinek és igényeinek, de ez hosszabb távon nem jó stratégia, mert ezekből a gyerekekből lesznek később az önző felnőttek. A mentálisan erős szülők arra helyezik a hangsúlyt, hogy megtanítsák a gyereknek, hogy ő mivel járulhat hozzá a világ jobbá tételéhez, nem pedig azt, hogy a világ mivel tartozik neki. Bill Gates apja egy interjúban azt mondta, a volt felesége erősen vallásos volt, és az egyik legfontosabb vezérelvük, amik mentén a gyereket nevelték, a bibliai Lukács könyvéből származott: „Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.”  A Microsoft atyja pedig híres a jótékonykodásról, úgyhogy ez nem ment mellé.

Nem féltik túl a gyereket

Ha burokban nevelik, akkor persze megspórolják maguknak a plusz idegeskedést, viszont lassítják a gyerek fejlődését. A mentálisan erős szülők nem védelmeznek, hanem utat mutatnak, engedik, hogy a gyerek maga fedezze fel a világot, még akkor is, ha ez szülőként a frászt hozza rájuk.

A gyereknek nem lehet hatalma a szülő felett

Azok a gyerekek, akik megmondják, hogy mi legyen a vacsora, vagy mit csináljon a család a hétvégén, túl sok hatalommal bírnak a szülő fölött. Egy gyerek számára nem egészséges, ha egyenrangú félként kezelik– a cikk szerint érdemes megtartani a hierarchiát, persze ez nem zárja ki azt, hogy meghallgassák a gyerek véleményét.

Nem várják el azt, hogy a gyerek tökéletes legyen

Az, hogy magasak az elvárások, egyáltalán nem baj, de ha azt akarják, hogy minden területen mindenkinél jobbak legyenek, az vissza fog ütni. Arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy saját magukhoz képest a legjobbak legyenek.

Nem akadályozzák meg azt, hogy a gyerek hibázzon

Lehet, hogy valamit elront egy dolgozatban, nem pakolja be a cuccait rendesen az edzésre – a legnagyobb tanítómester az élet, néha hagyni kell dolgozni. Engedni kell a gyereket hibázni, és aztán nézzen szembe a következményekkel is, mert ebből fog igazán tanulni.
(Forrás: https://forbes.hu)

Berci, nincs veled semmi baj!

 Egy figyelemzavaros felnőtt levele 

egy figyelemzavaros  kisfiúhoz 

Drága Berci!

Huszonöt évvel ezelőtt hozzád hasonlóan én is harmadikos voltam, és pont, ahogy most neked, nekem sem ment könnyen a tanulás.                                                                              Az akkori tanító nénim nem szeretett, szerinte lusta voltam, és megjósolta, ha egyszer nagy leszek, nem viszem majd semmire.                                                                                    Nagyon sajnálta az apukámat és az anyukámat, hogy ennyi problémát okozok nekik. 

Minden reggel hasfájással ébredtem, ami aztán egész nap elkísért, mert hiába ültem az első padban, hiába igyekeztem, hiába ráncoltam a homlokom a figyelemtől, sajnos nem mindig értettem meg elsőre, hogy mi az, amiről épp tanulunk – Ica néninek pedig elhittem, hogy én egy nagyon buta kislány vagyok. 

Mindegy, hogy éppen mi akartam lenni, hatalmas terveim voltak, sokat fantáziáltam arról, hogyan teszek jót a világgal, hogyan keresek sok pénzt, és hogyan mentem meg a szegény gyerekeket, akik nem élhetnek együtt a szüleikkel, mert még egy kakaós csigára sincs pénzük.              
Nagyon sokat szomorkodtam emiatt, mert a szívem mélyén én egy szuper okos ember szerettem volna lenni, pont olyan mint az apukám, akit mindenki nagyra becsült és szeretett, mert sok embernek adott munkát, sok nyelven tudott, és úgy tudott fejben osztani és szorozni, mint senki más.

 Amikor a felnőttek arról kérdeztek, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, soha nem tudtam csak egy dolgot mondani, egyszerre álmodtam arról, hogy állatorvos, régész, postás és feltaláló legyek – aztán megismertem a csillagokat, láttam a tengert, összebarátkoztam egy festővel, kedvencem lett a reggeli időjós, és a falu patikusának munkája is teljesen elvarázsolt. 

Néha ezek az álmok az iskolapadban, olvasásórán értek utol, és repítettek nagyon messze. Ica néni persze mindig nagyon haragudott rám ilyenkor, favonalzóját hangosan az íróasztalának csapta, és nagyon ideges mondókába kezdett. Összeszorította a száját, mint egy kígyó, sziszegett, és miattam – meg néhány hozzám hasonló „lassú” – osztálytársam miatt bosszankodott. 

Ott, az első sorban, a kényelmetlen padban egy életre megtanultam, hogy egy hármas tanulóból soha nem lehet nagy ember, mert aki nem tudja rendesen elmesélni, miről szólt az olvasmány, aki szavalás közben mindig elfelejt néhány verssort, aki olvasás közben maga találja ki a szavak végét, akit jobban izgat a tanterem ablaka, mint a tábla, aki rendre elveszíti a füzeteit, aki nem képes egész nap nyugton ülni, aki nem érti, hogy a 2+5 az pont ugyanaz, mint az 5+2, az csak ne álmodjon nagyokat! 

Tudod, Berci, akkoriban azt hittem, a felnőtteknek mindig mindenben igazuk van, hiszen ők a nagyok, a bölcsek, akik pontosan tudják, hogyan működik ez a világ, így elhittem azt is, hogy én egy buta, rossz tanuló kislány vagyok, akiből azért nem lesz soha nagy ember, mert az ellenőrzője tele van hármassal. 

Elhittem, hogy velem gondok vannak, hiszen az édesanyám szülői értekezletről mindig feszült arccal érkezett haza, és nagyon sokat beszélgettek rólam az apukámmal.

 Szomorú voltam, mert nemcsak a csillagokról álmodoztam, de ötösökről is, mindennél jobban szerettem volna, ha egyszer egy csokor csillagos ötössel lephetem meg az édesanyámat – pont, ahogy Sári, Évi, Kinga és Csilla, az osztályunk legjobbjai. Az ötös azonban csak egy újabb álom maradt – és én szépen elfogadtam, hogy tőlem „csak” ennyi telik. 

Akkor, ott, tízévesen még nem tudtam, hogy nincsen velem semmi baj, a Jóisten egyszerűen csak másféle agytekervényeket talált ki nekem, olyanokat, amikhez külön kincses térképet is tervezett, hogy sokkal izgalmasabb úton juthassak el a betűk és a számok birodalmába, oda, ahol nincsenek ötösök és egyesek, ott csak a tudás van, amit bárki megszerezhet, és pont olyan nagy ember lehet belőle, ahogy azt az álmaiban elképzeli. 

Drága Berci, nagyfiú vagy már, és tudom, nem mindig könnyű, de arra kérlek, egyvalamit ne felejts el: nincs veled semmi, de semmi baj. 

Ne aggódj a hármasok miatt, ne szorongj, ha valamit nem értesz, és ne érezd úgy, hogy buta lennél, mert nem vagy az. 

Az a buta, aki veszi a bátorságot, hogy megpecsételjen ezzel – egy életre. 

Kérlek, ne higgy nekik, nincs benned semmiféle hiba, csak keresd kitartóan a kincses térképedet, hogy egyszer te is átölelhesd az álmaid. 


(Forrás: https://www.nlcafe.hu )

A boldogságórák közvetlen és közvetett hatásáról

Kísérleti programból tudományos mérésekkel igazolt boldogságórák

Ismeretes, hogy a lélektan pozitív pszichológiai irányzata az elmúlt évtizedekben diadalútját járja. Csíkszentmihályi Mihály révén közismertté vált olyanok számára is, akiknek nincs érintkezésük a pszichológia gondolatvilágával.

Az irányzat egyik kiváló képviselőjének Sonja Ljubomirskynek a „Hogyan legyünk boldogok?” című bestseller könyvét is igen sokan ismerik. Többek között ő is igazolta kutatómunkájának eredményeként azt a tételt, hogy a boldogság tanítható.

Boldogságfokozó gyakorlatokkal ismertetett meg bennünket. Ennek nyomán indult Bagdi Bella ötlete és egy őt körülvevő lelkes pedagógus szakembergárda törekvéseként 2014-ben az iskolai boldogságórák kísérlete. Felismerve annak jelentőségét, hogy ezek a „boldogságfokozó” élmények valójában a magyar oktatáselvű (ismeretátadási) hangsúlyú pedagógiai gyakorlathoz éppen a viselkedéskultúrát, az érzelmi és szociális intelligencia fokozását szolgáló ellensúlyt képezhetik, magam is a meginduló kísérleti munka fővédnöke lettem és pszichológus társaimmal bekapcsolódtam.

Egy iskola boldogságfalán olvasható ez az üzenet egy tanulótól.

Oláh Attila, a magyar és nemzetközi pozitív pszichológia jeles professzora a boldogságórák fokozatosan kibontakozó, igényes élménypedagógiai rendszerének tudományos hatásvizsgálatát indította el és viszi mindmáig, bekapcsolva az ELTE mellett a Károli Gáspár egyetem pszichológia szakának kutatómunkáját is.

A boldogságórák hatásának tudományos mérési eredményei

„Nincs még egy olyan alternatív pedagógiai program a hazai közoktatásban, amelynek hatását szisztematikus tudományos mérésekkel ellenőrzik. A boldogságórák közvetlen és közvetett hatásáról már rendelkezünk mérési eredményekkel. Ezek a mérési eredmények azt erősítik meg, hogy a boldogságórák közvetlen hatásként pozitív érzelmi állapotot generálva, megnyitják az elmét, fokozzák az érdeklődést és erősítik a figyelemkoncentrációt. A boldogságórák gyakorlatai a pozitív érzelmek generálására fókuszálva általános hatásként az intellektuális működés erőlködésmentes, pozitív élményként megélt állapotának fenntartáshoz és a pozitív érzelmek energiáiból táplálkozó és ezáltal könnyített figyelemmel végezhető tudásszerzéshez járulnak hozzá. Egyértelmű közvetlen hatása a boldogságóráknak a flow mentális állapotának megtapasztalása, annak az optimális élménynek a gyakori átélése, amely az ismeretszerzés leghatékonyabb motivátora, a kognitív fejlődés motorja. A boldogságórák közvetett hatását olyan kutatási eredmények jelzik, amelyek szerint a boldogságóra-programot teljesítő tanulók szignifikánsan jobb teljesítményt érnek el a divergens gondolkodást, az ötletgazdagságot és a gondolkodásbeli rugalmasságot vizsgáló tesztekben, és ugyancsak magasabb pontértékeket mutatnak az érzelmi intelligencia egyes komponenseit (pl. érzelmek megkülönböztetésének képessége, érzelmek szabályozásának képessége) tesztelő próbákban, mint a velük egykorúak. A boldogságórákon célzottan történő képességfejlesztéseknek köszönhetően egyértelműen javul a tanulók empátiás képessége és szociális érzékenysége. A boldogságórák elméleti alapjait adó pozitív pszichológia által közvetített szemlélet hatását igazolják azok a kutatási eredmények, amelyek szerint a boldogságórákon részt vett tanulók optimistábbak, magabiztosabbak és kitartóbbak, mint a korosztálybeli társaik.” Oláh Attila, ELTE PPK

Azt az önkéntes, önszervező, lelkes, egyre terebélyesedő érdeklődéssel jellemezhető folyamatot aligha tudom ehelyütt nyomon kísérni, amely az indulástól máig kibontakozott, szinte futótűzként futott végig és terjedt el a hazai iskolarendszerben. Az oktatásügyhöz csupán az új élménypedagógiai rendszer akkreditációs folyamata révén kapcsolódott, korrekt módon. Nem kapott egy fillért sem a munkához, szabad mozgalom maradt, kritikusan szabályozott belső élettel. Korosztályonkénti alkotó gárdával és kimunkált tankönyvekkel, Boldog Iskolák vagy Óvodák (www.boldogiskola.hu) számára ingyenes hozzáférhetőséggel, módszertani képzésekkel és továbbképzéssel, a bevonódó iskolák és pedagógusok spontán alkotó aktivitásának találkozók formájában történő tovább éltetésével.

Szemléletformáló hatása és vonzó élményvilága ma már több mint ezer intézményben, 5000 boldogságcsoportban gyökerezett meg és eddig nyolcvanezer gyermek tapasztalta már meg hazánkban ennek az élménypedagógiai rendszernek a pozitív hatásait, kisugárzását.

Az iskolák önként vállalják

Az iskolák önként vállalják a tantervben és tanrendben nem szereplő élmény és viselkedéstanítási órákat, a program akkreditált, a szülők tájékoztatott írásos beleegyezésével lehet részt venni az órákon, az iskolának nem kell fizetnie ezért a programért, és azok a pedagógusok, akik tanítják, semmiféle anyagi haszonban nem részesülnek.

Bízzunk jobban egymásban és működjünk együtt jóindulattal, netán szeretettel!

(Forrás: hvg.hu)

A videó forrása: http://boldogiskola.hu

Mindenekfeletti szülői útmutatások, gyermekeink internetes védelmének érdekében

https://hu.vpnmentor.com/blog/mindenekfeletti-szuloi-utmutatasok-gyermekeink-internetes-vedelmenek-erdekeben

Ők nevelik a világ legboldogabb gyerekeit – Mi a holland szülők titka?

Számos nemzetközi felmérés kimutatta már, hogy a holland gyerekek a legboldogabbak a világon, és nemcsak, azért mert jó életkörülmények között élnek, megfelelő oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz jutnak, de ők maguk is úgy érzik, tényleg boldogok.

A kétgyermekes, amerikai Rina Mae Acosta évekkel ezelőtt holland férjét követve telepedett le Hollandiában. Mint kisgyerekes anyukának, hamar feltűnt neki, mennyivel boldogabbak a holland gyerekek és a szülők is, mint például az Egyesült Államokban. Rájött, hogy amerikaiként sok mindent tanulhatna tőlük, és Finding Dutchland címen blogot kezdett írni a holland gyereknevelésről.

Egyik bejegyzése, A világ legboldogabb gyerekeinek 8 titka kétmilliós oldalmegtekintést és nemzetközi figyelmet kapott, számos külföldi televíziós csatorna is meginterjúvolta a témában. Ezután a szintén Hollandiában élő kétgyerekes édesanyával, az angol Michele Hutchinsonnal együtt megírták A világ legboldogabb gyerekei (The Happiest Kids in the World, How Dutch Parenst help their Kids by doing less) című könyvet, amit ma már számos nyelvre lefordítottak.

A könyv alapján összefoglaltuk, miben is áll a holland szülők sikerének titka.

A híres-neves boldoggá tévő dán életérzésnek, a hyggének van egy holland megfelelője is: gezelligheid, amit talán úgy írhatnánk körül, mint nyugalom, melegség, szeretet, összetartozás. De talán még találóbb az egyik szerző, Michelle Hutchinson leírása, aki szerint a gezelligheid az, amikor forró csoki vagy borsóleves gőzölög az asztalon, kellemes beszélgetés hangja szűrődik ki a nappaliból, ahol a kinti séta után vizes anorákok száradnak. Ez a kis hangulatkép nemcsak remekül leírja a hollandéletérzést, hanem a gyereknevelési filozófiájukról is sokat elmond.

NINCS SZÜKSÉGÜK MGKÜLÖNBÖZTETŐ JELZÉSRE. A HOLLAND HERCEGI CSALÁD EGY ÁTLAGOS HÉTKÖZNAPJA. (FOTÓ: MARK RENDERS/GETTY IMAGES)

A részmunkaidő bajnokainak a családra is jut idejük

A szerzőpáros szerint a világ egyik legliberálisabb országának lakói valójában inkább konzervatívak és nagyon családcentrikusak, akik számára a gyermekek abszolút az első helyen állnak. A holland szülők külön egyéniségként tekintenek a gyerekeikre, és nem a saját meg nem valósult álmaik beteljesítőit látják bennük. Számukra a siker ott kezdődik, ha gyermekeik és ők is boldogok. Úgy vélik, a teljesítmény nem feltétlenül vezet boldogsághoz, a boldogság azonban biztos magával hozza a teljesítményt is.

A holland nők megtalálták a tökéletes egyensúlyt a munka és a magánélet között, melynek kulcsa, hogy 68%-uk részmunkaidőben dolgozik. Egyébként egész Európában a hollandok dolgoznak a legkevesebbet, a férfiak átlagosan 36 órát, nők 26-ot egy héten. A gyermeknevelésből a holland apák ugyanúgy kiveszik a részüket, mint az anyák. Elterjedt gyakorlat, hogy az apák négy napot dolgoznak teljes munkaidőben, egy nap pedig az ún. apanap, amit a gyerekeikkel tudnak tölteni.

Stresszmentes iskola

A holland gyerekek szeretnek iskolába járni, ahol nem stresszelik őket agyon, nem kapnak házi feladatot, vagy csak alig, így sok idejük marad az iskola utáni játékra. A gyerekek négyéves koruktól járnak iskolába, de formális oktatásban csak hat-hétéves koruktól, 3. osztálytól van részük. A holland szülők nem siettetik a gyerekeiket, nem akarják, hogy már háromévesen számoljanak, hatévesen sakkbajnokok vagy zongoravirtuózok legyenek. Nem ültetik le pár hónapos babáikat, hogy fejlesztő DVD-t nézzenek, és nem hordják őket babaangolra. Hagyják őket gyereknek lenni, még akkor is, ha olykor ez azt jelenti, hogy a gyerekek üvöltve rohangálnak körbe-körbe az étteremben.

A gyerekektől elvárják, hogy barátságosak és segítőkészek legyenek az idősebbekkel, ahogy azt is, hogy ha arra van szükség, kiálljanak magukért és a véleményükért is. A holland tinédzserekre nem jellemző a lázadás. Mert nem is igazán van mi ellen, hisz szinte mindent szabad nekik. De épp emiatt, amit szabad, már nem is igazán izgalmas számukra. Például hamar megengedik nekik, hogy egymásnál aludjanak, ennek ellenére a világon itt a legalacsonyabb a tinédzserterhességek aránya.

Esőben is lehet kint játszani

A hollandok is úgy tartják, a finnekhez hasonlóan, hogy nincs rossz idő, csak rosszul felöltözött ember. A gyerekek esőben is simán kint játszanak az utcán, és sporteseményeket is csak a legritkább esetben törölnek a rossz idő miatt. A gyerekektől elvárják, hogy reálisan fel tudják mérni a veszélyeket, legyenek edzettek, szívósak és önállóak, vagyis nem baj, ha sárosak lesznek, de aztán mossák ki a ruháikat.A holland gyerekek nagy szabadságban élnek, egyedül járnak bicajjal iskolába, akár már az 5 évesek is, felügyelet nélkül játszhatnak kint az utcán vagy a parkban, és iskola után átugorhatnak a barátaikhoz. Ehhez persze kell egy olyan társadalom, mint a holland, akik a gyerekek védelme érdekében olyan intézkedéseket hoztak, melyeknek köszönhetően jelentősen csökkent az autók száma az utakon, és jóval biztonságosabb lett a közlekedés.

Az iskolai táborok már alsó tagozattól belépnek a gyerekek életébe, és mire tinédzserek lesznek, megszokják, hogy egy hétre távol kerülnek nemcsak a szülőktől, de az elektronikus kütyüiktől is, amiket otthon kell hagyni a tábor idejére. Az egyik blogposztban Michelle 13 éves fia táborozási élményeiről írt, akinek már az első napon be kellett bizonyítania, mennyire önálló. A tanárok ugyanis 4-5 fős csoportokban kirakták a gyerekeket valahol vidéken, és egyedül kellett odatalálniuk a tábor helyszínére.

Közös reggeli, csokireszelékkel

Egy 2013-as felmérés szerint, a 11, 13 és 15 éves holland gyerekek 85 %-a a családjával reggelizik. Míg a hollandoknál a reggeli szent, sok más országban a napindító, nagy rohanás közben nem marad idő a közös étkezésre. Pedig a közös reggeli a kutatások szerint segít elkerülni azt, hogy a gyerekek napközben mindenféle junk-fooddal tömjék magukat, de az iskolában is sokkal jobban tudnak koncentrálni egy kiadós reggeli után.

Még akkor is így van ez, ha a hollandokról nem mondhatjuk el, hogy nagyon egészségesen reggeliznének. Itt van mindjárt a klasszikus holland reggeli, a csokireszelékkel szórt fehér kenyér, amire a dietetikusok valószínűleg hevesen ingatnák a fejüket. De a reggeli esetükben nem is elsősorban a tartalmával járul hozzá a holland gyerekek boldogságához, hanem azzal, hogy még szorosabbá teszi a köteléket a családtagok között.

Rina Mae egyik blogposztjában a holland szülők 5 szokását ajánlotta amerikai honfitársai figyelmébe, de ezek szerintem a világ bármely részén hasznos tanácsok lehetnek.

1. Éljünk olyan aktívan, mint a hollandok, bringázzunk, sétáljunk, töltsünk sok időt a szabadban a gyerekekkel, és hagyjunk számukra minél több strukturálatlan időt a szabad játékra.

2. Próbáljuk meg legalább a reggelit és a vacsorát közösen elkölteni. Az ebédlőasztal körül lehet a legjobbakat beszélgetni

3. Hollandiában egyre elterjedtebb trend, hogy míg az anyukák kevesebb házimunkát végeznek, az apukák egyre többet vállalnak a háztartással kapcsolatos teendőkből.

4. A holland gyerekek már korán megtanulnak felelősséget vállalni saját tetteikért, és a házimunkából is kiveszik a részüket. Például egy holland négyéves már simán elkészíti magának a szendvicsét, ha anyukája kikészíti a hozzávalókat

5. A holland szülők szigorú napirendet tartanak, melynek egyik legfontosabb része a szabad játékra szánt idő. A korai lefekvést is szigorúan veszik, hogy mind a gyerekeknek, mind a szülőknek elegendő idő jusson a pihenésre.
(Forrás:nlcafe.hu)

„Az első gyereket az anyósodnak szülöd!” – Roma közösségek, férfi-női szerepek

Ilona gyerekkorában sokszor éhezett. Az általános iskolát nagyrészt „C” osztályokban végezte el, utána mégis egyértelmű volt a gimnázium, érettségi után pedig az egyetem. Modern cigány nőnek tartja magát, akit bármiről lehet kérdezni a romákkal kapcsolatban. Igen, a kifejezetten kényesnek számító témákról is.

Teológus, kulturális antropológus, szülésznő és újságíró-szerkesztő is vagy. Hosszú út vezetett idáig?

Nagyon hosszú. Hétgyermekes cigány családból származom, Gödöllőn nőttem fel, egy cigánytelepen. Tizenhárom éves koromtól az anyám nevelt minket, akkora szegénységben, amekkorát a legvadabb filmekben lehet látni. A leghidegebb teleken egyetlen szobában tudtunk mindössze fűteni. Ez egy furcsa kettősség, mert közben cseppet sem éreztem magam hátrányos helyzetűnek. Tudod, az ember nem fogja fel, hogy éhezik. Emlékszem, kamaszkoromban be kellett mennem egy hivatalba. Sápadt lehettem és csontsovány, mert az egyik ember rögtön ezt kérdezte: „Nagyon sokat éheztél?” Teljesen megbotránkoztam. Pedig akkoriban sokat veszekedtünk anyámmal azon, hogy miért a legkisebb testvéremnek adja az utolsó falat kenyeret, amikor én sokkal nagyobb vagyok, több energiára van szükségem, a kicsiket is én viszem az iskolába. Mégsem tudatosult bennem, hogy éhezem. Minden nehézség ellenére kifejezetten boldognak éreztem magam.

Nótár Ilona (teológus, kulturális antropológus és szülésznő) 2006 óta tart előadásokat a SOTE-n, az ELTE-n, a BME-n, a Corvinus Egyetemen és a Feldmár Intézetben (interkulturális kommunikáció, helyzetgyakorlatok, konfliktuskezelés). 2010 óta a Tudatos Életre nevelés Program vezetője. Számos civil kezdeményezésben dolgozik önkéntesként, trénerként. Mindegyik középpontjában az emberi jogok, a hátrányos helyzetű gyerekek megsegítése áll. Két könyve jelent meg: Amit a nő kíván, illetve Váratlanul címmel. Elvált, két kamaszlány édesanyja. 

Mi minden tett boldoggá?

A kultúránk, az élet szeretete, a közösség, ami egymást támogatta mindenben. Ahogy az iskolából együtt jöttünk haza a telepen élő gyerekekkel. Egyáltalán nem csak azért, mert egy helyen laktunk. A közösség védelmet jelentett, a szüleink is mindig kérték, hogy együtt közlekedjünk. Hazafelé egy egész világokat eljátszottunk botokkal, kavicsokkal. Jó volt, hogy mindenkit ismerek, hogy mindenkit a családomnak tekinthetek.

Akkoriban jóval nagyobb volt a szegregáció az oktatásban, mint ma…

Én két iskolába is jártam, az egyikben külön oktatták a romákat, ott egyedül én tanulhattam együtt a többségi gyerekekkel. Anyám tudta, hogy okos vagyok, ezért még mielőtt elsős lettem, bement az iskolába, és közölte az igazgatóval, hogy semmiképp nem tehetnek be a cigány osztályba. Elég nagy felfordulást csinált, később mégis jó kapcsolata lett mindenkivel. Attól kezdve egyébként egy Nótár sem járt a „C” osztályba.

Úgy képzeljem el a reggeleket, hogy beléptetek az iskola kapuján, majd te jobbra mentél, a többi roma gyerek pedig balra?

Igen, iskola után pedig megvártuk egymást a kapuban, és együtt mentünk haza.

Egy hatéves gyerek érzi, hogy ez így nincs rendben?

Egy hatéves még nem, de egy tízéves már igen. Nem értettem, igazságtalannak tartottam, a cigányok előtt szégyelltem magam, a nem cigányokra pedig nagyon haragudtam.

Hogyan kezelte ezt a helyzetet a többi gyerek?

A cigány társaimmal bandába verődtünk, és egyfajta védőfalat húztunk magunk köré. A nem romák részben kihasználták a tudásomat, részben kiközösítettek. Egy barátom sem volt köztük.

Édesanyád háromgenerációs munkanélküli családból származik. Mit szólt, amikor elé álltál, hogy gimnáziumba akarsz menni?

Hatalmas felháborodást és félelmet keltett benne, de nem azért, mert rosszat akart. Sírt, hogy hogyan tehetek vele ilyet, hiszen a telepen kívül egyedül leszek, senki nem tud megvédeni, ő sem. Folyton azt kérdezte: „Hogy engedjelek el? Miért nem jó neked ez a hely, ahol elfogadnak, szeretnek, ahol biztonságban vagy? Nincs cipő a lábadra, honnan vegyek? Miért nem maradsz itt, és segítesz nekünk, miért nem mész el dolgozni, miért választod inkább a gádzsókat?” Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy én már a földrajz- és a törióráról tudom, hogy a világ sokkal nagyobb annál, mint amit mi, romák hiszünk. Anyám erre azt mondta: „Én is tudom, de nem nekünk.” „Dehogynem, mondtam. Nem hiszem, hogy annyi lehet csak az életem, hogy megszületek, felnövök, gyereket szülök, kiszolgálom a férjemet, felnevelem a gyerekeimet, majd meghalok.” 

Elengedett, vagy el kellett szökni?

El, de majdnem belehaltunk. A szegénységre viszont nem volt megoldás, hozzá kellett járulnom a családunk megélhetéséhez. Az egész gimit végigdolgoztam, hol gyárban, hol szórólapokat, pattogatott kukoricát árulva, hétvégén, vagy épp hétköznap este.

Beszélgettem egyszer a CEU egyik kutatójával, dr. Rédai Dorottyával, aki kamaszok szexuális szokásait kutatta. Roma és nem roma gimnazistákkal készített interjút, a kutatásának pedig az volt az egyik konklúziója, hogy a randizás-kérdés kultúrspecifikus is, a romáknál ugyanis sokkal szigorúbban veszik a lányok szüzességének elvesztését, mint a nem roma családokban. Téged is nehezen engedtek el a randikra?

Természetesen. Tizenkilenc évesen ismertem meg a későbbi férjem, és elképzelhetetlen volt, hogy ne hozzá, és ne szűzen menjek férjhez. Húszéves voltam, amikor összeházasodtunk. Huszonegy évesen született meg az első gyermekem, három évvel később a második.

A családalapítással kapcsolatban az egyik legelterjedtebb sztereotípia szerint a roma nők átlagosan több gyermeket szülnek a nem romáknál. Az ezt feltételezőktől sokszor hallani olyan véleményt, miszerint ez valamiféle megélhetési forrás lenne. Miközben persze tudjuk, hogy egy gyermek felnevelése minimális szinten is nagyobb költséggel jár, mint amit a tizenkétezer forintnyi családi pótlék fedezni lenne képes. Te mit szoktál válaszolni erre?

Azt, hogy én egy hétgyermekes családban születtem, de hatalmas szegénységben nőttem fel. Mégis, végtelenül hálás vagyok az anyámnak, hogy a világra hozott. És hogy kamaszkorom óta másra sem vágyom, mint arra, hogy én is anya legyek. Mert azt hozom otthonról, a közösségemből, hogy a legnagyobb érték, áldás és csoda az anyaság és a gyerek. Nálunk a nők és férfiak szerepét az határozza meg, hogy hány gyerekkel járultak hozzá a közösség fennmaradásához, nem pedig az, hogy ezért mennyi családi pótlékot ad az állam. 

A nagycsalád iránti vággyal nem összeegyeztethető a tudatos családtervezés? Többször találkoztam olyan mélyszegénységben élő nőkkel, akik harmincéves korukra sok gyereket neveltek, és ez nagyon megterhelte őket, főként fizikailag. Miközben elmondták, nem volt náluk tudatos családtervezés.

Értem, amit mondasz. Szükség lenne megfelelő prevencióra, ezért kezdtem el a Tudatos Életre Nevelés Programot. Ugyanakkor a kérdésedben van egy nagy összemosás. Nem azonosíthatjuk a mélyszegénységben élőket a romákkal. Nem csak romák élnek mélyszegénységben.

Miért vannak ekkora hiányosságok a felvilágosítás terén?

Elsősorban azért, mert a szexualitás még mindig hatalmas tabunak számít. Ráadásul a felvilágosítás ezekben a közösségekben csak úgy működik, ha romák, vagy a roma közösség számára hiteles és elfogadott személyek beszélnek erről a kérdésről.

Amikor férjhez mentél, már egyetemre jártál. Miért pont a teológia szakot választottad?

Egyrészt szerettem volna olyan irányban továbbtanulni, amivel másokon segíthetek. Másrészt ez lehetővé tette, hogy minden elvárásnak megfeleljek. A férjem szülei elvárásainak is.

Nem nézték jó szemmel, ha egy nő továbbtanul?

Ezt így nem lehet kijelenteni. Elsősorban nem a továbbtanulással van a romáknak problémájuk, ez egyben a lány védelméről, tisztességéről is szól. 

Meghiúsult volna a házasság, ha a férjed szülei nemet mondanak a tanulásodra?

Persze. A férj szülei a roma közösségekben olyannyira dominánsak, hogy szülés után nekünk is a férjem szüleinél kellett élnünk. A tradíciók alapján az anyós tanítja ugyanis meg a nőt az anyaságra. Az oláh cigányoknál van is egy ilyen mondás, hogy az első gyereket az anyósodnak szülöd. Ezek kőbe vésett dolgok. Nálunk is így történt, a saját anyám is azt mondta, hogy ez így helyes.

Hogyan nézett ez ki a gyakorlatban?

Az első kislányunk születése után az anyósom fogta őt először kézbe, utána jött a férjem, és csak utána én. Ez egyébként az indiaiaknál is pontosan így van. Én, mint anya még pelenkázni sem pelenkázhattam Hannát egyedül. Nem hagyhattam sírni, és amikor már nem szoptattam, nem etethettem az anyósom nélkül.

Nem lázadtál fel?

(Nevet.) De igen, öthónapos volt Hanna, amikor levittem őt a szemben lévő parkba, egyedül. Az anyósom azonnal telefonált a férjemnek, aki a munkaideje közepén hazarohant, számonkérve.

Megnyerted ezt a csatát?

Ezt meg, attól kezdve elvihettem a gyerekemet egyedül a parkba. Viszont sok minden kavargott közben bennem. Szerettem a férjem, ezért meg akartam felelni neki is, a családjának is. Nem tudtam, hogyan lehetnék a legjobb anya. Ha olyanná válok, amilyennek ők szeretnének, vagy amilyennek a szívem súgja?

Félt, hogy a nem romák majd megváltoztatnak. Hogy elvesztem az identitásomat. Csak akkor nyugodott meg, amikor megjelent az első könyvem, és azt elolvasva megértette, hogy én örökre az ő cigány lánya maradok.Közben elvégezted a teológia szakot, majd szinte azonnal jött az újságírás, amit a szülésznő képzés követett. Mit szólt mindehhez az édesanyád, aki már a középiskolás évek előtt is féltett a többségi társadalomtól?

Gyakori, hogy egy roma értelmiségi megtagadja az identitását?

Tapasztalataim szerint igen. Ennek nagyon egyszerű oka van. A legtöbben úgy érzik, hogy muszáj hátrahagyniuk a gyökereiket, különben nem tudnak érvényesülni. Legyünk őszinték, a nem roma emberek többségének a szemében a roma származás kizárólag negatív sztereotípiákkal jár. Nehezen tudnak mit kezdeni azokkal, akik nem férnek bele ebbe a dobozba. Azért, hogy a mélyen gyökerező ellenszenvükön ne kelljen változtatniuk, általában átteszik őket a „fehérek” dobozába.

Nem abba a dobozba, amelyikben nem számít a származás?

Bárcsak így lenne, de legtöbbször nem így történik. Egy sikeres és tanult cigányról általában azt gondolják, hogy nem lehet roma. Ez akkor is így van, ha egyértelműen látszik rajta a származása. Van például egy roma orvos ismerősöm, aki kizárólag velem beszélt az identitásáról. Minden alkalommal a lelkemre kötötte, nehogy bárkinek elmondjam, hogy ő roma. Sötét bőre és haja volt, mindenki sejthette, hogy roma, a többségi társadalom mégsem kezelte őt annak, többek között azért, mert ő sem kezelte magát annak. Amikor rákérdeztem az okokra, ő is azt mondta, amit sok értelmiségi romától hallottam: kizárólag így lehet érvényesülni a nem romák között.

Tudathasadásos állapot lehet.

Nemcsak neki, az egész társadalomnak az.

Meséltél a férjed és családjának dominanciáról. Ez az összes roma csoportban hasonló?

A férfi-női szerepeket meglehetősen különválasztják mindegyik közösségben, de azért akad némi eltérés. A legnyitottabbnak a magyar cigányok számítanak, a legkonzervatívabbnak az oláh népcsoport. A beás cigányok is ragaszkodnak a hagyományos nemi szerepekhez, de érdekes módon közülük kerül ki a legtöbb diplomás nő. 

Mennyire nézik jó szemmel a romák, ha valaki nem roma társat választ?

Jobban tolerálják, mint ha egy másik közösségből származó romával kötne házasságot. Az eleve kiutasítást jelent mindkét közösség részéről.

A férjed mit szólt ahhoz, hogy folyamatosan kerested az utadat?

Elfogadta, részben azért, mert neki is volt két diplomája, de ettől még otthon mindent én csináltam, a háznak pedig muszáj volt ragyognia. De mondok egy másik példát a régi és a modern szerepek konfliktusaira. Az egyik virrasztáson átmentem a férjemhez megkérdezni, hogy van (a romáknál a mai napig külön virrasztanak a nők és a férfiak). Szóba került a férfiak között a politika, amire sajnos én hosszasan reagáltam. „Vedd a kabátod, kérlek” – mondta a férjem. „Hazamegyünk.” Többet efféle szertartásokon nem próbálkoztam megtörni a hagyományokat. 

A virrasztáson kívül melyek azok a szertartások, amiket minden roma közösség megőrzött a mai napig?

A házasság vagy szöktetés, a születés és a gyász szertartása.

Ez független attól, hogy vidéki vagy városi a környezet?

Igen, az említett virrasztás is Óbudán volt.

Mi történik akkor, ha valaki nem tartja be a szabályokat?

Ez fel sem merül senkiben.

A házasságon belüli hagyományos szerepek ellen sem emelik fel hangjukat azok a nők, akiket ez érint?

Nem igazán, annak ellenére, hogy ez fontos kérdés nekik. Az egyik kutatásomban tíz, magát értelmiséginek valló roma nő életét követtem, egy éven keresztül. Ott voltam minden fontos családi eseményen. Négyen voltak közülük elégedettek az életükkel, ketten azonos roma közösségből származó férj mellett, egy nem azonos roma közösségből származó férfi és egy nem roma férfi feleségeként. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a boldogságukhoz kellett az is, hogy a hagyományos értékrend változzon, vagyis hogy a férjük mellett otthon is megélhessék a teljes egyenlőséget.

Franciaországban és Svédországban létezik egy muzulmán női mozgalom, amelynek neve Se nem kurva, se nem szolga. Tagjai olyan nők, akik tiltakoznak a velük kapcsolatos többségi sztereotípiák ellen, és szembeszegülnek a saját közösségük férfitagjaival is. Magyarországon van bármilyen ehhez hasonló szervezet, vagy legalább szerveződés a roma nők körében?

(Gondolkodik.) Tudtommal nincsenek. Csak egyedi kezdeményezések vannak. Magyarországon ma egy roma ember számára az egyetlen biztos pont a roma közösség. Ha annak értékeivel, hagyományaival valaki szembemegy, a kiközösítést kockáztatja. Ez a nőkre fokozottabban igaz.

Te is szembementél a hagyományokkal, mégis tagja maradtál a közösségednek.

Tiszteltem és elfogadtam, ahogyan a családom élt. Mindössze egy másik világ részese is akartam lenni. Tény, hogy ennek a húszas éveimben jó néhány magányos év volt az ára, amikor sem itt, sem ott nem fogadtak be teljesen. És bizonyos témákról a mai napig nem lehet beszélni roma nők között. Ilyen például a feminizmus.

Ha a feminizmusról beszélni sem lehet, akkor hogyan lesz ebből egyenjogúság?

A változás eljön, ebben biztos vagyok. Olyan ez, mint egy lassan csobogó patak. A roma nők éppúgy kivívják majd maguknak az egyenlőséget, mint ahogy a világ más tradicionális közösségeiben élő nők megtették, vagy teszik napjainkban is. 

(Forrás: NLCafé)