Ahhoz, hogy elősegítsük gyermekünk érzelmi intelligenciájának (EQ) fejlődését, elsősorban a saját érzelmeink kifejezését kell megtanulnunk.
Ha készek vagyunk erre, akkor érdemes a jövőben néhány dologra fokozott figyelmet fordítanunk. Elsősorban úgy taníthatjuk meg, hogy beszélünk neki saját érzelmeinkről, például: „Anya mérges, mert bekoszolta az új ruháját.”
Jó, ha rendszeresen megnevezzük a gyermek érzéseit is, visszatükrözve számára, hogyan érzi magát egy-egy helyzetben: „Látom, hogy szomorú vagy, mert nem találod a kisautót. Gyere, segítek megkeresni!”
Értékeljük, dicsérjük, amikor megfogalmazza pozitív és negatív érzéseit, ezzel visszaigazoljuk számára, hogy ez fontos és jó dolog. Ha agresszíven viselkedik, tombol, mutassuk meg neki, hogyan kezelheti másként a negatív érzelmeit: „Ne üss, csípj, rúgj – próbáld elmondani szavakkal, miért vagy dühös!”.
Segítsük neki elviselni a sikertelenséget: „Gyere, próbáljuk meg újra együtt!”
Soha ne kívánjunk tőle olyat, amit életkori sajátosságai még nem tesznek lehetővé – ne tartsunk például osztályfőnöki órát arról, miért nem adta oda a kisvödrét a homokozóban a másiknak.
A kisgyermek még egocentrikusan gondolkozik, s ez normális – ne vonjunk le ebből olyan következtetést (s pláne ne fogalmazzunk meg számára!), hogy önző felnőtté válik, aki nem törődik másokkal.
Úgy irányítsuk a beszélgetéseket, hogy az érzelmek is szóba kerüljenek, ha hangosan kimondjuk, amit érzünk, és tőle is megkérdezzük, ő hogyan érez adott helyzetben, akkor természetessé válik számára érzelmeinek kifejezése, és lesznek is rá szavai.
Minél korábban kezdődik meg ez az érzelmi tanulás, annál hatékonyabb és eredményesebb lesz.
Rengeteg olyan spontán helyzet adódhat a hétköznapokban, amelyeket ki lehet használni beszélgetésekre hangulatokról, konfliktusmegoldásról és az érzelmek kezeléséről.
A gyermek azt is megtanulja ebben a folyamatban, hogy egyszerre akár két érzelmi állapotot is megélhet, és ez természetes dolog.
Az érzelmi kompetenciát csak személyes történeteken, pillanatnyi eseményeken, filmek, könyvek megbeszélésével lehet fejleszteni.
Jó, ha rendszeresen megnevezzük a gyermek érzéseit is, visszatükrözve számára, hogyan érzi magát egy-egy helyzetben: „Látom, hogy szomorú vagy, mert nem találod a kisautót. Gyere, segítek megkeresni!”
Értékeljük, dicsérjük, amikor megfogalmazza pozitív és negatív érzéseit, ezzel visszaigazoljuk számára, hogy ez fontos és jó dolog. Ha agresszíven viselkedik, tombol, mutassuk meg neki, hogyan kezelheti másként a negatív érzelmeit: „Ne üss, csípj, rúgj – próbáld elmondani szavakkal, miért vagy dühös!”.
Segítsük neki elviselni a sikertelenséget: „Gyere, próbáljuk meg újra együtt!”
Soha ne kívánjunk tőle olyat, amit életkori sajátosságai még nem tesznek lehetővé – ne tartsunk például osztályfőnöki órát arról, miért nem adta oda a kisvödrét a homokozóban a másiknak.
A kisgyermek még egocentrikusan gondolkozik, s ez normális – ne vonjunk le ebből olyan következtetést (s pláne ne fogalmazzunk meg számára!), hogy önző felnőtté válik, aki nem törődik másokkal.
Úgy irányítsuk a beszélgetéseket, hogy az érzelmek is szóba kerüljenek, ha hangosan kimondjuk, amit érzünk, és tőle is megkérdezzük, ő hogyan érez adott helyzetben, akkor természetessé válik számára érzelmeinek kifejezése, és lesznek is rá szavai.
Minél korábban kezdődik meg ez az érzelmi tanulás, annál hatékonyabb és eredményesebb lesz.
Rengeteg olyan spontán helyzet adódhat a hétköznapokban, amelyeket ki lehet használni beszélgetésekre hangulatokról, konfliktusmegoldásról és az érzelmek kezeléséről.
A gyermek azt is megtanulja ebben a folyamatban, hogy egyszerre akár két érzelmi állapotot is megélhet, és ez természetes dolog.
Az érzelmi kompetenciát csak személyes történeteken, pillanatnyi eseményeken, filmek, könyvek megbeszélésével lehet fejleszteni.
Érzés vagy gondolat?
Az általános kijelentések helyett beszéljünk érzelmekről, például a „Te nem vagy normális!” helyett szerencsésebb azt mondani: „Elszomorít, hogy így viselkedsz”.
Fontos, hogy meg tudjuk különböztetni gondolatainkat az érzéseinktől, és vállaljunk is felelősséget értük.
Ne általánosítsunk, hanem fogalmazzunk egyes szám első személyben.
Tréningjeimen jól érzékelem, hogy a legtöbb ember számára ez problémát okoz, és csak többszöri kérés után áll rá a nyelvük, hogy „az ember ilyenkor mérges lesz” helyett azt mondják: „ilyenkor mérges vagyok”.
Fontos, hogy soha ne utasítsuk el a gyermek érzéseit, mert ez csak hevessé és zavarodottá teszi őt – míg az érzelmek elfogadása, elismerése és tisztelete segítségére lesz az adott helyzet feldolgozásában, ezáltal problémamegoldó képessége is javul. Minden érzést el lehet fogadni, csak a cselekedeteket szükséges korlátozni.
A legsúlyosabb hiba, ha nem ismerjük el gyermekünk érzelmeit: „Ne sírj, ez semmiség!”, illetve az a rettenetes szülői kijelentés, hogy „Mire katona leszel, elmúlik!”
Mit szólnánk ahhoz, ha valaki a mi problémánkat, negatív érzésünket kezelné hasonló módon?
Jó lenne mindörökre megjegyezni azt a szabályt, hogy érzésekkel sohasem vitatkozhatunk, mert mindenkinek joga van ahhoz az érzelmi állapothoz, amit adott pillanatban megél.
Azt se mondjuk meg a gyermekünknek, hogy mit kellene éreznie adott szituációban, például: „Szeretned kell a testvéredet!” Ha kell, akkor szeretni fogja?
Hasonló felszólítás a felnőttben is dühöt és gyűlöletet keltene – miért gondoljunk, hogy ez gyermekkorban másképp van?
Ilyen módon nem javítani, csak súlyosbítani tudunk egy-egy rossz helyzeten.
Káros a másokkal összehasonlítgatás is, amiből a gyermek megszégyenülten kerül ki, és jó eséllyel megutálja azt a másikat, akivel összehasonlítva alul maradt.
Ugyanilyen romboló hatású az is, ha nevetségessé tesszük érzései miatt olyan kijelentésekkel, mint például: „Ez gyerekes viselkedés, csak nem sírsz?”
Az ilyen mondatból azt tanulja meg, hogy nem fejezheti ki őszintén, ami éppen benne él, hanem alakoskodnia kell, hogy mások elfogadják.
Énközlések
Sok szülő, amikor zavarja gyermeke viselkedése, paranccsal, „prédikálással”, tanácsokkal próbálja megoldani a helyzetet.
Ezeket a közléseket nevezi Gordon „teüzeneteknek”: „Azonnal hagyd abba!”; „Szégyelld magad!”
Az ilyesmivel fokozzák a gyermek ellenállását, rombolják az énképét.
A Gordon-módszer az egyik legismertebb kommunikációs technika, amely a szülő–gyermek kapcsolatban felmerülő problémák felismerésére és a konfliktusok megoldására kínál gyakorlati tanácsokat.
Az empátiára, a feltétel nélküli szeretetre, valamint a gondolat és közlés közötti összhangra épülő módszer megtanít arra, hogyan beszéljünk gyermekünkkel az elfogadás nyelvén, hogyan használjunk „énüzeneteket” a kommunikáció elősegítésére.
Például: „Fáradt vagyok, és nem tudok pihenni, ha ilyen zaj van, ezért szeretném, ha most kicsit csendesen játszanál”.
Ne essünk kétségbe, ha eleinte ez nem mindig sikerül. Ezt a beállítottságot nem egyik napról a másikra tanuljuk meg, sok gyakorlást igényel, ugyanakkor a gyermek sem fog ezekre a kérésekre azonnal reagálni.
Az énközlés része a viselkedés leírása – „amikor késve érsz haza, és nem szólsz –, a saját érzelmek kifejezése a másik személy viselkedésének következményeként – aggódom, mérges vagyok – és a viselkedés következményeinek megfogalmazása a saját személyünkre nézve –„Nem tudom, hol lehetsz, nem ért-e valami baj?”
Az értő hallgatást megnehezítik az utasítások, ugyanakkor szülőként teljes mértékben jogunk van dühösnek lenni anélkül, hogy bűntudatot kellene éreznünk emiatt. A gyermekben így tudatosul, hogy nem vagyunk közömbösek a cselekedetei iránt, és hogy vannak határok, amelyeket be kell tartani.
Jogunk van kifejezni a haragunkat, de úgy, hogy közben ne szégyenítsük meg a gyermekünket. Ebből a viszonyulásból a gyermek megtanulja, hogy a düh természetes dolog – és meg lehet tanulni bánni vele. Érzéseket nem lehet és nem is szabad tiltani!
Sok szülő, amikor zavarja gyermeke viselkedése, paranccsal, „prédikálással”, tanácsokkal próbálja megoldani a helyzetet.
Ezeket a közléseket nevezi Gordon „teüzeneteknek”: „Azonnal hagyd abba!”; „Szégyelld magad!”
Az ilyesmivel fokozzák a gyermek ellenállását, rombolják az énképét.
A Gordon-módszer az egyik legismertebb kommunikációs technika, amely a szülő–gyermek kapcsolatban felmerülő problémák felismerésére és a konfliktusok megoldására kínál gyakorlati tanácsokat.
Az empátiára, a feltétel nélküli szeretetre, valamint a gondolat és közlés közötti összhangra épülő módszer megtanít arra, hogyan beszéljünk gyermekünkkel az elfogadás nyelvén, hogyan használjunk „énüzeneteket” a kommunikáció elősegítésére.
Például: „Fáradt vagyok, és nem tudok pihenni, ha ilyen zaj van, ezért szeretném, ha most kicsit csendesen játszanál”.
Ne essünk kétségbe, ha eleinte ez nem mindig sikerül. Ezt a beállítottságot nem egyik napról a másikra tanuljuk meg, sok gyakorlást igényel, ugyanakkor a gyermek sem fog ezekre a kérésekre azonnal reagálni.
Az énközlés része a viselkedés leírása – „amikor késve érsz haza, és nem szólsz –, a saját érzelmek kifejezése a másik személy viselkedésének következményeként – aggódom, mérges vagyok – és a viselkedés következményeinek megfogalmazása a saját személyünkre nézve –„Nem tudom, hol lehetsz, nem ért-e valami baj?”
Az értő hallgatást megnehezítik az utasítások, ugyanakkor szülőként teljes mértékben jogunk van dühösnek lenni anélkül, hogy bűntudatot kellene éreznünk emiatt. A gyermekben így tudatosul, hogy nem vagyunk közömbösek a cselekedetei iránt, és hogy vannak határok, amelyeket be kell tartani.
Jogunk van kifejezni a haragunkat, de úgy, hogy közben ne szégyenítsük meg a gyermekünket. Ebből a viszonyulásból a gyermek megtanulja, hogy a düh természetes dolog – és meg lehet tanulni bánni vele. Érzéseket nem lehet és nem is szabad tiltani!
(Forrás: hvg.hu / Kádár Annamária cikke a HVG Extra Pszichológia 2014/3. számában jelent meg. )
