Egy anya története a zseninevelésről.(Kristine Barnett: A szikra)

“Szülőként félelmetes a szakemberek tanácsával szembemenni, de a szívem mélyén tudtam, hogyha Jake a gyógypedagógián marad, el fog sorvadni. Elhatároztam tehát, hogy az ösztöneimre hallgatok, és nem fölhagyok a reménnyel, hanem belékapaszkodom.”

Kristine Barnett fiának IQ-ja nagyobb, mint Einsteiné, fotografikus memóriával rendelkezik, és két hét alatt egyedül megtanulta a függvénytant. Jacob kilencévesen fogott hozzá egy olyan eredeti asztrofizikai teória kidolgozásához, amelyért szakértők szerint egyszer Nobel-díjat kaphat, tizenkét esztendősen pedig már fizetésért végzett kvantumfizikai kutatásokat. Történetét azonban az teszi még inkább figyelemre méltóvá, hogy Jake rendkívüli elméje kis híján az autizmus ködébe veszett. Kétévesen, amikor állapotát diagnosztizálták, az édesanyjának azt mondták, ez a gyerek talán soha nem lesz képes önállóan bekötni a cipőjét.

A szikra egy édesanya különleges visszaemlékezése. Miután Jake-et otthon és a fejlesztő óvodában olyan „szakértők” vették körül, akik a legalapvetőbb készségekre próbáltak összpontosítani, és korlátozni igyekeztek mindabban, ami elvonta ezektől a figyelmét – a csillagok, a falon mozgó árnyékok, a skótkockás kanapéhuzat tanulmányozásában –, Jake szellemileg egyáltalán nem haladt előre. Kristine érezte, hogy változtatnia kell ezen. A szakemberek és a férje, Michael helyett a saját ösztöneire hallgatott, kivette Jake-et a fejlesztő óvodából, és hozzálátott, hogy maga készítse föl az óvodai nagycsoportra.

A házuk garázsában vezetett családi napközi tapasztalataira támaszkodva eltökélten fáradozott a Jacobban észrevett „szikra” – a szenvedélyes érdeklődés – lángra lobbantásán. Úgy döntött, nem azzal törődik, amire a fia képtelen, inkább a képességeire fog koncentrálni. Ez az alapelv, valamint a játékok és normális gyermekkori élmények (labdázás, kirándulás, kerti sütés) fontosságába vetett hit segítette Kristine-t a hihetetlen akadályok leküzdésében.

Barnették nem voltak jómódúak, és az anyagi gondok mellett Kristine-nek saját súlyos egészségügyi problémáival is szembe kellett néznie. Kristine és Michael kitartó munkával, Jake meg két öccse iránti elszánt odaadással, valamint a rokonok, ismerősök összefogásába vetett rendíthetetlen hittel mégis minden várakozást felülmúló eredményeket értek el.

A szikra drámai, gondolatébresztő, szemléletformáló elbeszélés a félelmetes nehézségekkel szembeszálló szeretet és bátorság erejéről, a káprázatos lehetőségekről, amelyek akkor tárulnak föl, ha megtanuljuk, hogyan aknázzuk ki maradéktalanul a minden gyermekben, valamennyiünkben ténylegesen rejtőző képességeket.

Kristine Barnett: A szikra. 
Egy anya története a zseninevelésről

BEVEZETÉS

Az egyetemi fizika-előadáson a terem végében ülök, a hallgatók pedig kis csoportokat képeznek az oldalt sorakozó tábláknál, hogy nekigyürkőzzenek a mai egyenletnek.
A munka meg-megakad. Rengeteget törölnek. Miközben a diákok hevesen vitatkoznak, megpillantom kilencéves fiamat, aki a terem elejében fesztelenül diskurál a professzorral. Egyre fokozódik a feszültség. Végül a fiam széket húz az egyik fehér táblához, és föllép rá. Még így is kénytelen lábujjhegyre állni, és kinyújtani a karját, amennyire csak bírja.
Most látja először az egyenletet, akárcsak a többiek, de egy pillanatra sem habozik. Gyorsan és folyamatosan írja a számokat. Rövidesen az egész terem őt figyeli. A többi csoportban abbamarad a munka, mindenki ezt a hátracsapott baseballsapkás kissrácot lesi. A fiam észre sem veszi a szájtáti nézősereget, boldogan merül a táblára zúduló számokba és szimbólumokba. Ezek hihetetlen sebességgel szaporodnak: öt sor, azután tíz, majd tizenöt, már a szomszédos csoport táblájára is átcsordulnak.
A fiú kisvártatva a csoporttársainak magyaráz, mutogat és értelmez, rávezető kérdéseket tesz föl, akár egy tanár. Egy komoly arcú, parketta-hajfonatos nő kiválik a saját csoportjából, és közelebb húzódva fülel. Csatlakozik hozzá egy görnyedt fiatalember, aki lelkesen bólogat, ahogy kezdi kapiskálni.
Perceken belül az összes diák az én kisfiam köré gyűlik a terem elejében. Amikor egy cseles részt mutat, amit az egyenletben talált, ugrál örömében. Egy szakállas egyetemista kérdez valamit. A professzorra pillantok, aki mosolyogva támasztja a falat.
Most, hogy már értik a problémát, az egyetemi hallgatók visszatérnek a csoportjukba, és az ő kezükben is megindul a filctoll, de testbeszédük továbbra is félreérthetetlenül feszültséget sugároz. A teremben senki sem imádja úgy az egyenletet, ahogyan a fiam.
Az órának vége, kiürül az előadóterem. A fiam összepakolja a filctollait, közben élénk eszmecserét folytat egy diáktársával az új kosárlabdás videojátékról, amelyet mindketten szeretnének. Feljönnek hozzám a lépcsőn, a professzor is odalép, és a kezét nyújtja.
- Szeretném elmondani, Mrs. Barnett, mennyire örülök, hogy taníthatom a fiát. Nem vitás, hogy Jake a legjobbat hozza ki a többi diákból, mert nincsenek hozzászokva, hogy valaki így lekörözze őket. Őszintén szólva, magam sem vagyok egészen biztos benne, hogy lépést tudok-e majd tartani vele.
Mindketten nevetünk.
- Te jó ég! – mondom. – Tudja, hogy többé-kevésbé én is ezt gondolom magamról?

Kristine Barnett vagyok, és a fiamat, Jake-et csodagyereknek tartják a matematika és a természettudományok terén. Nyolcéves korában kezdett felsőfokú matematikai, csillagászati és fizikai tanulmányokba, kilencesztendősen vették föl az egyetemre. Nem sokkal később nekiveselkedett egy eredeti teória megalkotásának a relativitás témájában. Ebből olyan hosszú egyenletek kerekedtek ki, hogy gigantikus írótáblájáról átfolytak lakásunk ablakaira. Mivel nem nagyon tudtam, hogyan segítsek, megkérdeztem Jake-et, nincs-e valaki, akinek megmutathatná a munkáját, és a felhatalmazásával kapcsolatba léptem egy neves fizikussal, aki nagylelkűen vállalta, hogy átnézi első lépéseit. Az illető megerősítette, hogy az elmélet valóban eredeti, és ha helytálló, akkor Jake Nobel-díjra számíthat.
Azon a nyáron, tizenkét évesen fizetett kutatóként alkalmazták Jake-et az egyetemen – mint fizikust. Ez volt az első nyári diákmunkája. A harmadik hétre megoldott egy mindaddig nyitott rácselméleti problémát, ezt később az egyik legrangosabb szakfolyóiratban publikálták.
Néhány hónappal korábban, az év tavaszán egy kis helyi újság nyúlfarknyi cikkben tudósított arról a szerény jótékonysági alapítványról, amelyet a férjemmel, Michaellel hoztunk létre. Nem számítottunk rá, hogy ennek nyomán egy jelentősebb hírlap fog írni Jake-ről. Mire fölocsúdtunk, tévés forgatócsoportok tanyáztak a házunk előtt. Megállás nélkül csengett a telefon: filmesek, televíziós talkshow-k, országos hírcsatornák, tehetséggondozók, kiadók, elit egyetemek képviselői kerestek bennünket – a riporterek és műsorvezetők mind azért törték magukat, hogy interjút készíthessenek Jake-kel.
Ez összezavart. Őszintén mondhatom, hogy Michaellel akkoriban fogalmunk sem volt, miért érdeklődnek ennyien a fiunk iránt. Azt persze tudtuk, hogy eszes gyerek. Fölfogtuk, hogy Jake matematikai és természettudományos képességei igen fejlettek, és nem „normális” dolog, hogy egyetemre járjon. De a férjem meg én egészen másfajta győzelmekre összpontosítottunk, nekünk azok adtak okot az ünneplésre: hogy Jake tűrhetően baseballozik, hogy vele egyidős, összetartó barátaival Halo: Reach lövöldözős videojátékot játszanak és moziznak az alagsorunkban, és (bár meg fog ölni, amiért ezt szóba hozom) meglelte az első barátnőjét.
A mi szemünkben Jake életének ezek a hétköznapi mozzanatai a legrendkívülibbek. Így amikor megrohant bennünket a média, teljesen elképedtünk. Miután beszéltünk néhány riporterrel, és elolvastuk vagy meghallgattuk róla írt beszámolóikat, akkor kezdtük végre megérteni, mennyire elszakadtunk az eseményektől. Az az igazság, hogy csak a ragyogó reflektorfény láttatta meg velünk, hogy a fiunkkal közös életünk menete megváltozott.
Tudják, azok a riporterek nem érzékelték, hogy Jake valószínűtlen elméje még inkább figyelemre méltóvá vált attól, hogy kis híján kárba veszett. Amikor a média fölbukkant a küszöbünkön, mi még Jake kétévesen megállapított autizmusának keretei között éltünk. Korábban tehetetlenül figyeltük, hogy eleven, koraérett kisfiunk fokozatosan fölhagy a beszéddel, eltűnik a szemünk elől a maga világába. Borús prognózisa csakhamar kifejezetten gyászosra változott. Hároméves korában a szakemberek legfeljebb annyit reméltek, hogy tizenhat évesen majd képes lesz önállóan bekötni a cipőjét.
Ez a könyv arról szól, hogyan jutottunk el onnan idáig; egy édesanya különleges fiával megtett útjának krónikája. Nekem azonban legfőképpen a remény hatalmáról mesél, a káprázatos lehetőségekről, amelyek akkor tárulnak föl, ha nyitva tartjuk elménket, és megtanuljuk igazán kiaknázni a minden gyermekben benne rejtőző képességeket.

A SZIKRA

Egy centi
vagy tízezer kilométer

2001. november
JAKE HÁROMÉVES

- Mrs. Barnett, az ábécékártyákról szeretnék beszélni magával, amelyeket Jacobbal küld az óvodába.
Jake meg én a gyógypedagógusnővel ültünk a nappalinkban, az államilag előírt havi családlátogatások egyikén. A fiam a világon mindennél jobban imádta az élénk színű betűkártyákat, úgy ragaszkodott hozzájuk, ahogy mások az agyondédelgetett plüssmacihoz vagy a pókhálósra kopott plédjükhöz. A kártyákat szokásos bevásárlóhelyem, a SuperTarget kijáratánál árulták.
Míg más gyerekek reggelipelyhet vagy müzliszeletet csempésznek az anyjuk bevásárlókocsijába, az enyémben csakis Jake kedvenc ábécékártyáinak egy-egy újabb csomagja tűnt föl rejtélyes módon.
- Jaj, nem én küldöm a kártyákat; Jake markolja föl őket kifelé menet. Úgy kell kicsavarnom a kezéből,
hogy rá tudjam adni a felsőjét. Még az ágyba is magával viszi a kártyáit!
Jake óvónője kínosan feszengett a kanapén.
- Talán picit módosítania kéne a Jacobot illető várakozásain, Mrs. Barnett. A mi nevelési programunk az életviteli készségekre irányul. Olyasmikre koncentrálunk, hogy például egy szép napon megtanuljon egyedül öltözködni – magyarázta szelíd hangon, de igyekezett félreérthetetlenül kifejezni magát.
- Hát persze, ezt én is tudom. Azokkal idehaza is foglalkozunk. De egyszerűen odáig van a kártyáiért…
- Ne haragudjon, Mrs. Barnett, de a következő a helyzet: véleményünk szerint Jacob esetében nem lesz szükség arra, hogy az ábécé miatt aggódjanak.
Végre-valahára megértettem, mit próbált megmagyarázni a fiam óvónénije. Saját érdekemben kívánta tisztázni az életviteli készségfejlesztő program célkitűzéseit. Nem azt mondta, hogy az ábécékártyák koraiak. Azért nem kell majd az ábécé miatt aggódnunk, mert szerintük soha nem fog olvasni.
Döbbenetes pillanat volt ez egy olyan esztendőben, amely amúgy is bővelkedett effélékben. Jake autizmusát nem sokkal korábban diagnosztizálták, és ekkortájt értettem meg végre, hogy teljesen megjósolhatatlan, mikor jut el, illetve eljut-e egyáltalán Jake a normális gyermekkori fejlődési állomások bármelyikéhez. Csaknem egy éven át lépegettem előre, hogy szembetalálkozzam az autizmus tátongó, szürke bizonytalanságával. Tehetetlenül állva szemléltem, ahogy eltűnt Jake sok képessége, például az olvasás és a beszéd. Azt azonban nem akartam hagyni, hogy zsenge hároméves korban bárki is rácsukja az ajtót egy gyermek fejlődőképességére, akár autista, akár nem.
Noha nem reménykedtem, hogy Jake valaha is olvasni fog, fonák módon azt sem akartam tudomásul venni, hogy meghúzzák nekem a felső határt, főleg ilyen alacsonyan, hogy mennyit várhatok tőle. Aznap délelőtt
úgy éreztem, mintha Jake óvónője rácsapott volna egy ajtót a gyerek jövőjére.
Szülőként félelmetes a szakemberek tanácsával szembemenni, de a szívem mélyén tudtam, hogyha Jake a gyógypedagógián marad, el fog sorvadni. Elhatároztam tehát, hogy az ösztöneimre hallgatok, és nem fölhagyok a reménnyel, hanem belékapaszkodom. Nem fecsérlek időt, fáradságot arra, hogy pedagógusokkal és terapeutákkal viaskodjam, rávegyem őket elvárásaik vagy módszereik megváltoztatására. Nem akartam hadakozni a rendszer ellen, nem akartam ráerőltetni másokra, amit Jake számára helyesnek tartottam. Ahelyett, hogy ügyvédeket, szakértőket és szószólókat fogadtam volna föl, akik megszerzik az igényeinek megfelelő szolgáltatásokat, inkább közvetlenül Jake-re fordítottam figyelmemet, és elkövettem mindent, amit szükségesnek véltem, hogy segítsem képességei teljes kibontakoztatásában – bármik legyenek is azok.
Ennek eredményeként életem legrémisztőbb döntését hoztam. Ez azt jelentette, hogy szembemegyek a szakemberekkel, de még a férjemmel, Michaellel is.
Aznap elszántam magamat, hogy fölszítom Jake-ben a szenvedélyt. Talán tényleg az olvasást próbálja megtanulni szeretett ábécékártyáival, talán nem. Akár így, akár úgy, nem veszem el tőle őket, hanem gondoskodom róla, hogy annyi legyen neki belőlük, amennyit csak akar.

Kristine Barnett: A szikra. Egy anya története a zseninevelésről (The Spark. A Mother’s Story of Nurturing Genius), Fordította: Komáromy Rudolf, Kiadó: Európa Könyvkiadó, Kiadási év: 2013, Oldalszám: 404

(Forrás: cultura.hu(

Egész Magyarországot megváltoztatjuk (Philip Zimbardo)

A gettóból indult, a világ egyik legismertebb pszichológusa lett, börtönkísérlete máig a téma klasszikusa. A fogvatartók kegyetlenkedései mellett foglalkozott az idő pszichológiájával, a hipnózissal és a félénkség kezelésével is. 81 évesen pályafutása legnagyobb kísérletére készül: egész országok pesszimizmusát és apátiáját szeretné megváltoztatni, a több helyszín közül Magyarországon a legnagyobb a kezdeményezés. Philip Zimbardo a Hősök tere projekt mellett leghíresebb évfolyamtársáról, és apjáról, a hedonista zseniről is mesélt, amikor vendégül látott minket egy teára.

Többször írt arról, hogy Dél-Bronxban, a gettóban nőtt fel egy szegény családban. Miért pont önből lett pszichológus, miközben sok kortársa egész más életutat járt be?

Szicíliából származik a családom, szegények voltunk, én voltam az első, aki egyáltalán a középiskoláig eljutott. Már gyerekként is világos volt nekem, hogy tanulással lehet kiemelkedni a szegénységből. Jó tanuló voltam, szerettem az iskolát, mert tiszta volt és rendezett: a gettóban minden kaotikus, az iskola viszont kiszámítható volt.

A másik hajtóerő az apám, aki egy mindig a mának élő zseni volt. Imádott enni-inni, nem vetette meg a szerencsejátékot sem – amivel nem is lett volna baj, ha lett volna pénze. Nagyon tehetséges zenész volt, de máshoz is értett: 1947-ben saját tévét épített egy kapcsolási rajz alapján. Utána azt találta ki, hogy tesz a 8 hüvelykes képernyő elé egy nagyítóüveget, hogy felnagyítsa a képet – jól is működött, de hiába biztattam, nem csinált többet, amit eladhattunk volna. Neki csak az első volt kihívás, az, hogy pénzt keressen vele, már nem motiválta.

Az egész életem tulajdonképpen arról szólt, hogy küzdök az apámmal: ő beérte kevéssel, én többre vágytam; neki nem volt fontos a tanulás, nekem igen. Fontos volt a jövőm, és hogy megtanuljak hatékony és kreatív lenni. Végül be kellett látnia, hogy nekem volt igazam: amikor a New York Universityn tanítottam, magam mellé tudtam venni technikusnak.

Ezek szerint elég az iskola és az akaraterő a kitöréshez?

Fontos tudni azt is, hogy beteges gyerek voltam, volt hogy hat hónapot töltöttem kórházban, még a penicillin előtt. Vékonydongájú voltam, sosem vettek be a bandába, mindig külső megfigyelő voltam. Azt kezdtem figyelni, hogy miért lesznek egyes gyerekek vezetők, mások követők, kik és miért térnek rossz útra. Hogy lehet az, hogy voltak barátaim, akiket lecsuktak, mások pedig nem engedtek a kísértésnek?

A főiskolán adta volna magát, hogy pszichológiát tanuljak, amit megfigyelőként tulajdonképpen egész gyerekkoromban műveltem. Csakhogy az ötvenes években borzalmasan unalmas volt a pszichológia, patkánykísérletekről és értelmetlen szavak betanulásáról szólt, így végül szociológiát és antropológiát hallgattam.

Egyébként színötös voltam, az egyetlen tárgy, amiből valaha hármast kaptam, a Bevezetés a pszichológiába volt. Végzősként szerettem bele a kísérleti pszichológiába, a Yale-en ezt folytattam, és 1968 óta ezt kutatom és tanítom.

A kutatásait általában megpróbálja a gyakorlatban is alkalmazni: a könyvei kívülállókhoz és pszichológusokhoz is szólnak. A kutatás vagy az ismeretterjesztés a fontosabb önnek?

Elsősorban tanárnak tartom magam, de persze kutató is vagyok. Igaz, a szakcikkek általában csak az ember kollégáit érdeklik. Én mindig olyasmit szerettem kutatni, ami hatással van az emberek mindennapi életére, akár a saját anyáméra, aki pedig nem tanult ember. Ezért próbálok közérthető és kifejező nyelvet használni a szakszavak helyett.

Mondok egy példát: miért tesznek emberek rossz dolgokat? Bármilyen botrány tör ki bárhol, a fejesek mindig azzal rázzák le a felelősséget, hogy pár gonosz ember tehet róla, az angol kifejezés erre az, hogy „pár rossz alma került a hordóba”. A kutatásaimban azt találtam, hogy valójában rengeteg esetben jó emberek tesznek rossz dolgokat, akiket valaki rossz hordóba tett. Mint a diákokat a börtönkísérletben, ahol én voltam a börtönparancsnok.

Azt kell megértenünk, hogy mi van abban a hordóban, ami megrontja őket: ha a jó embereket gettóba, börtönbe, rossz iskolába rakjuk, a helyzet rosszá teszi őket. A nagyobb kérdés pedig az, hogy ki tartja fenn a hordót, vagyis teremti meg az embereket megrontó helyzetet. Az ember mindig része egy szociális környezetnek: iskolának, családnak, bandának, ahogy a jogi, kulturális, gazdasági rendszernek is.

A börtönkísérlet

Zimbardo a mindenhol tanított stanfordi börtönkísérletével robbant be a köztudatba: kiegyensúlyozott, épelméjű egyetemistákat osztott be rabnak és börtönőrnek véletlenszerűen, ő volt a parancsnok.

A pszichológus mindent megtett azért, hogy a rabokat megfossza személyiségüktől, a börtönőröket viszont egyenruhával, botokkal és napszemüvegekkel szerelte fel.

Már a második nap fellázadtak az egyik cella lakói, az őrök pedig bementek rendet tenni – a felvételeken csak annyi hallatszik, ahogy az egyik rab azt kiabálja: „Ez csak egy kibaszott szimulált kísérlet!” Rendszeresen alázni kezdték a foglyokat, egyikük úgy szabadult ki 36 óra után, hogy elkezdte őrültnek tettetni magát.

A kegyetlenkedések miatt a pszichológus hat nap után kénytelen volt véget vetni a kéthetesre tervezett kísérletnek. Ő maga akkor még nem látta, mennyire elszabadult a pokol, egy volt diákja figyelmeztette, hogy „ezek nem foglyok, hanem fiúk, borzalmas, amit művel velük”.

Zimbardo szerint a kísérlet azt bizonyítja, hogy nem „néhány rossz alma” áll a börtönbeli kegyetlenkedések mögött, hanem rossz helyzetbe tett jó emberek, akiket értékrendjüktől függetlenül állattá lehet aljasítani. Bónusz tündérmese-elem: egy évvel később Zimbardo feleségül vette a kísérletet leállíttató fiatal nőt.

Rendszeresen felszólal társadalmi kérdésekben, 2004-ben például sokakat megdöbbentett, amikor a bagdadi abu-grébi börtönben feltárt durva visszaéléseket követő perben feltűnt tanúként, mint a börtönbeli kínzások szakértője, és védelmébe vette az egyik börtönőrt, aki társaival módszeresen kínozta és megalázta az iraki foglyokat. Miért?

Az esetről azonnal a börtönkísérlet jutott az eszembe, a képeken ugyanaz történt, mint ott. Még mielőtt felhívott az egyik börtönőr ügyvédje, már fogadni mertem volna, hogy a börtönőrök jó almaként kerültek a rossz hordóba. Különben hogy lehetett volna, hogy az éjszakai műszakban mindenki kegyetlenkedett, a nappaliban pedig senki? A szakértőséget azért vállaltam el, mert így elolvashattam az összes bizalmas jelentést, megnézhettem mind az 1000 képet és megvizsgálhattam az érintett börtönőrt is.

Az volt a szakértői véleményem, hogy az őr bűnös és erkölcstelen dolgot művelt, ezért jár neki a büntetés. Amit viszont csökkenteni kell, mert soha nem tett volna ilyet, ha nem teszik ilyen helyzetbe. Ő felelt 60 iraki rendőrért, akikkel nem beszéltek közös nyelvet, viszont drogokat és fegyvereket csempésztek a börtönbe. Közben napi több száz felkelőt hoztak be, sokuknak ruhája sem volt, tisztálkodni nem tudtak.

A feletteseik megmondták az őröknek, hogy ne bánjanak kesztyűs kézzel a rabokkal, érjék el akárhogy, hogy minél hamarabb ki lehessen belőlük szedni a fontos információkat – aztán magukra hagyták őket. Mindezt hatalmas stressz mellett: az őr napi 12 órát dolgozott, maga is egy cellában lakott, hónapokig el sem hagyta a börtönt. Először 15 évet akartak adni neki, végül nyolcat kapott, amit később megfeleztek. Azt hiszem, ebben az én vallomásomnak is szerepe volt.

    Philip Zimbardo

1933-ban született New Yorkban egy szicíliai bevándorlócsaládba, 

a Yale-en doktorált pszichológiából. 

Az NYU-n és Columbián töltött évek után 1968-ban a Stanfordon kezdett tanítani, 

az ottani tanszék alagsorában szervezte meg azóta világhírű börtönkísérletét, 

melyet az amerikai haditengerészet megbízásából végzett. 

A kísérlet Zimbardo szerint azt bizonyítja, hogy a jó és a rossz nem elválasztható fogalmak: erkölcsi meggyőződése ellenére bárkiből kihozhatja a rosszat a helyzet, amibe kerül - például egy börtön vagy a gettó.

Legismertebb könyvei a Lucifer-hatás és az Időparadoxon, több mint 50 könyv és 400 cikk szerzője. 2003-as nyugdíjazása óta is aktív: legújabb kutatási területe a hősiesség, Heroic Imagination Project nevű civil szervezetének magyar ága is van, a Hősök Tere.

Egy másik fontos kutatási területe az, hogy hogyan érzékeljük az időt, illetve mennyire élünk a múltban, a jelenben és a jövőben. Honnan jött, hogy ezzel foglalkozzon?

Mindig érdekelt, miért szegények a szegények, és mit tehetnének, hogy kiemelkedjenek. Egy csomó olyan dolgot, ami a képzeletünkben, a jövőben létezik, nem a jelenben – ahogy az apám is hedonista volt, csak a jelennek élt, én viszont, vele ellentétben, a jövőnek. De már a börtönkísérletben is fontos volt az idő: a napi három váltás miatt teljesen eltorzult mindenki időérzékelése. Az enyém is; minden váltás olyan volt, mintha új nap kezdődött volna, erről írtam is néhány cikket akkoriban.

Később egy idővel kapcsolatos kérdőívet is kidolgoztam, a ZTPI-t, amit ma már világszerte használnak. A börtönkísérletet már félretettem, amikor az idővel foglalkoztam, az abu-grébi eset kapcsán néztem meg újra a videókat, amikor mindenki elkezdett a párhuzamokról beszélni. Nagyon zavarba ejtő volt:

Szent ég, miért nem állítottam le az egészet jóval korábban, amikor a második rab összeomlott?

– mondtam magamban a filmeket nézve. Ekkor született a Lucifer-hatás című könyvem, ebben rengeteg gonoszságról, a rosszról szóló kutatásokról írtam, például Stanley Milgram híres áramütéses kísérletéről.

Aki történetesen gimnáziumi évfolyamtársa volt, és a börtönkísérlet előtt majdnem tíz évvel publikálta a szociálpszichológia egy másik világhírű kísérletét: bronxi zsidóként gyakorlatilag azt vizsgálta, megtörténhetne-e a holokauszt Amerikában, vagyis képesek-e amerikai átlagemberek kivégezni valakit, ha utasítást kapnak rá, és leveszik a vállukról a felelősséget.

Igen, vagy másfél tucat kapcsolódó kísérletet végzett el, ezekről is írtam részletesen. Itt is mindig voltak, akik fellázadtak – a könyvet pedig pozitív hangon szerettem volna befejezni, ezért írtam róluk. A kísérletekben az alanyok 10-30 százaléka áll ellen, hagyja ott a helyzetet vagy lázad fel. Ezek az emberek szerintem hősök, mint ahogy a való életben is voltak hősök a nácik által megszállt országokban.

A szakirodalomban alig találtam olyan kutatást, ami a hősiességgel foglalkozott, legfeljebb az együttérzéssel, empátiával. Sem a pszichológia-tankönyvek, sem a pozitív pszichológia irányzata nem foglalkozott vele, pedig rengeteg visszajelzést kaptam, hogy a embereket a jó is érdekli, nemcsak a rossz. Ezért döntöttem úgy, hogy foglalkozni kezdek a kérdéssel.

Létrehozott egy alapítványt, ami a kutatási eredményeket ülteti át a gyakorlatba. Lengyelországban és az Egyesült Államokban is jelen vannak többek közt, de a szervezők szerint Magyarországon indul a legnagyobb program. Miért pont ide jöttek, nagy kihívásra vágytak? A honlapjukon is idézik a felméréseket:

A magyarok 80 százaléka nem kötődik civil szervezethez, majdnem felük érzi úgy, hogy nem tudja befolyásolni napi dolgait, 84 százalékunk szerint senki sem törődik a másik emberrel.

Magyarországon jobban fog működni a projekt, mint a világon bárhol, nagyon izgatottan várom a fejleményeket. A prezis Halácsy Péter, aki hallotta az egyik TED-előadásomat, kérdezte meg tőlem egyszer, hogy meg lehet-e változtatni a magyarok hozzáállását. Én pedig rávágtam, hogy persze, át lehet fordítani a pesszimizmust, passzivitást, cinizmust optimista, jövőre koncentráló, hősies képzeletbe. Valami naggyal kell kezdeni: fesztivállal, médiafelhajtással, utána pedig az iskolákban folytatni.

Felajánlottam, hogy ingyen fogok dolgozni az ügyön, de megmondtam a legelején, hogy nem lesz egyszerű: soha senki nem állt neki dolgozni azzal az célkitűzéssel, hogy megváltoztatjuk egy egész ország hozzáállását, hogy mindenki hősnek érezze magát, aki minden nap tesz valami jót. A kidolgozott iskolai tananyagunkat nemsokára országszerte kipróbáljuk a gyakorlatban, a sikerességéről méréseket is készítünk, hosszú távú tervünk, hogy az anyag a tanterv része legyen.

Ezek szerint töretlenül optimista, hogy a cél elérhető?

Én amerikai vagyok, és bár számtalanszor elleneztem például az amerikai külpolitikát, a koreai, vietnami vagy éppen az iraki háborút, Amerikának igenis van jó oldala: a csapatmunka, az optimista, jövőre koncentráló „meg tudjuk csinálni” hozzáállás. Merünk újítani, kreatívnak lenni, nagyot álmodni, ezért is neveztem el a programot angolul Hősies Képzelet Programnak (Heroic Imagination Project): minden az elmében kezdődik, el kell tudni képzelni a változást, és azt is, hogy hogy érhetjük el.

A kulcs a csapatmunka, együtt elképzeltük, hogy milyen Magyarországot szeretnénk, és az eddigi programok csak a forradalom kezdetét jelentik. Ez egy olyan társadalmi és kulturális kísérlet, amit még soha senki nem próbált ki ezelőtt, ezért alig várom a jövő hetet, a jövő hónapot, a jövő évet.

A Milgram-kísérlet

Stanley Milgram körmönfont trükkel vizsgálta az engedelmességet a hatvanas évek elején. A résztvevők azt hitték, egy tanulási kísérletben vannak, az volt a feladatuk, hogy egyre nagyobb áramütéseket mérjenek egy szópárokat ismételgető tanulóba, ha hibázik (a tanuló természetesen színész volt, az áramütések sem voltak valódiak, de ezt a résztvevők nem tudták).

A kísérlet vezetője hangsúlyozta: ő vállalja a felelősséget a tanuló épségéért, aki az erősebb áramütések után már ordított, és kérte, hogy hagyják abba. Milgram tesztalanyainak kétharmada kiadta a legnagyobb, 450 voltos, halálos áramütést is, ami megdöbbentette még a szakembereket is. A kísérletet azóta rengeteg variációban kipróbálták, kiderült például, hogy ha az alanyok látják, hogy valaki fellázad a szadista tanár ellen, nagy eséllyel maguk is fellázadnak – ez a Hősök Tere kezdeményezés egyik kiindulópontja.

(Forrás: index)

A mediátor szerepe (Leimdorfer Tamás, aki kiváló mesterem volt.)

Nagyon leegyszerűsítve: a mediátor olyan kommunikációs szakember, aki képes egymással konfliktusban álló személyeket, csoportokat a beszéd segítségével hozzásegíteni a megegyezéshez.  

Leimdorfer Tamás, magyar származású, Angliában élő pszichológus a mediátor tevékenységet az alábbiakban foglalja össze:

"A közvetítés olyan személy közreműködése a konfliktus megoldási folyamatban, akinek nem feladata eldönteni, mi a helyes megoldás (ez bíráskodás lenne), hanem az, hogy segítse az egymással szemben álló feleket abban, hogy lépésenként saját maguk jussanak megállapodásra, vagy dolgozzanak ki cselekvési tervet."

E folyamat célja az, hogy a viszálykodó felek:

• meghatározzák a probléma lényegét,
• felismerjék és kifejezzék érzelmeiket a vitával kapcsolatban,
• meghallgassák a másik fél érzéseit, félelmeit,
• elképzeljék a saját szempontjukból ideális megoldást,
• meghatározzák mindkét fél valódi érdekeit, szükségleteit,
• összeállítsák a lehetséges cselekvések listáját,
• tárgyalják meg e lehetőségeket, s válasszanak együtt megfelelőt,
• írjanak egy megállapodást a cselekvési tervről,
• egy idő elteltével térjenek vissza a problémára, s értékeljék a megtett lépések hatását,
• ha szükséges, kezdjék elölről a folyamatot, alkossanak újabb cselekvési tervet.

A közvetítőnek nem feladata:

§  eldönteni, hogy kinek van igaza,

§  megmondani ki a hibás vagy megbüntetendő,

§  megfogalmazni, minek kellett volna történnie a múltban.

A megegyezés során a közvetítő lépésről-lépésre vezeti a konfliktus-megoldási folyamatot.

Ennek alapján:

* megköszön minden segítő, pozitív hozzájárulást, s méltányolja, ha a felek türelmesen meghallgatják egymást,

* ha szükséges átfogalmaz egy-egy mondatot („Ő egy hazug” = „Ha jól értem, az az Ön problémája, hogy nem tud neki hinni”)

* kérdez, ha valami nem világos, ha valamilyen fontos  tényt kihagytak,

* összegzést végez minden lépés után („Tehát megegyeztünk abban, hogy a probléma lényege …”, „Megállapodtunk, hogy X érdeke …”)

* feljegyez minden javaslatot, mely a lehetőségekre irányul. Ha mindkét fél tett már javaslatot, ő is felírhat még egy-két megoldást, de nem érvel ezek mellett,

* segít a megállapodás megfogalmazásában, megjegyzi ha egyoldalúnak tűnik, vagy ha úgy ítéli meg, hogy nehéz lesz betartani,

* megállapodik a felekkel egy új időpontban, amikor újra találkoznak, s a közös terv által befolyásolt helyzetet újra értékelik.

Ez a tevékenység tanulással elsajátítható. Számtalan konfliktuskezelő tréning eleme, de külön erre a célra szervezett kurzusokon is megtanulható. Mind a belső, mind a külső partneri kapcsolatok során keletkezhet olyan konfliktus, amely megoldásához szükség van egy elfogulatlan, érzelmileg nem involvált segítőre, aki speciális módszerek, technikák segítségével vesz részt a megoldási folyamatban.

A mediátor szerepre az a személy megfelelő, aki kívülálló és semmilyen formában nem érintett a konfliktusban (más egység, más szervezet tagja). 

Alkalmazása a gazdasági életben főleg a külső kapcsolatoknál, a szerződéses felek között  terjedt el, a hosszadalmas és költséges bírósági eljárások elkerülésére.

A szervezeti konfliktusok megoldása után a szervezet egy magasabb szinten képes működni, a megoldási folyamatban szerzett tapasztalatai alapján.

(Forrás: Leimdorfer Tamás: Nem mese ez. Szolnok, 1994.)

Mit üzen a viselkedésed a gyereknek? (Cziglán Karolina)

Rengeteg olyasmit megtanítunk a gyermeknek, amit nem szeretnénk, sokszor éppen az ellenkezője a szándékunk. Majd csodálkozunk, hogy miért nem a várakozásunknak megfelelően alakulnak a dolgok: nem úgy viselkedik, ahogy szeretnénk, nem úgy látja a világot, önmagát, mint amit át akartunk neki adni.

A példa fontosabb, mint a szó

Közhely, de igaz, hogy nem csak azzal nevelünk, amit mondunk, hanem legfőképp azzal, amilyenek vagyunk, amilyen példát mutatunk. Sok szülő azt gondolja, rá nem vonatkozik ez az intés, hiszen nemcsak mondja, hogy drogozni veszélyes, hanem tényleg nem is drogozik, nemcsak állítja, hogy csúnya dolog vandálkodni, valóban nem ver szét telefonfülkéket.

Sajnos ennél apróbb, hétköznapibb tettekről is szó van, és bizony szinte elkerülhetetlen, hogy bele ne csússzon abba a szülő, hogy olyasmire tanítja a gyereket, aminek az ellenkezőjére nevelné szíve szerint.

Például szeretné a szülő, hogy ne kiabáljon a gyerek. Amikor olyasmit tesz a csemete, amit nem lenne szabad, és szól az anya, hogy „hagyd abba”, és mintha elvesztette volna a hallását a gyerek, folytatja, majd szól erélyesebben, és semmi hatás, akkor harmadszorra már elüvölti magát a szelídebb szülő is. És erre jogosan kérdezheti bárki, hogy lehet ezt elkerülni, ha egyrészt felmegy az emberben a pumpa, másrészt valahogy szeretné elérni, hogy eljusson az üzenet a gyerekhez.

Nemcsak ezt nehéz elkerülni, de olyan ellentmondásokat is, hogy azt tanítjuk a porontynak, másoktól nem szabad elvenni dolgokat, csak elkérni, de mi sokszor kiveszünk ezt-azt a kezéből: a törékeny kristálypoharat, az éles kést. A szülő persze tudja, hogy ez más: nem azért veszi el, mert ő szeretne vele játszani, hanem a gyerek vagy a tárgy megóvása miatt. De a kétéves nem feltétlenül látja ilyen árnyaltan a különbséget. Ebből nem minden elkerülhető, csak annyit tehetünk, hogy legalább türelmesek vagyunk a gyermekkel, és nem háborodunk fel, hogy ugyanazt teszi, amit tőlünk is látott.

Valami baj biztosan van veled!

Biztos mindenki ismer olyan szülőket, akiknek mindig van valami témája, hogy éppen mi a probléma a gyerekkel. Valami megoldandó feladat. Vagy rosszul alszik a gyerek, és azon gondolkodik, gyógyteát, mesét vessen be, esetleg külön szobába költöztesse éjjelre a gyereket (vagy vissza, ha már külön szobája van), vagy nem eszik elég zöldséget-gyümölcsöt, esetleg túl dacos, vagy éppenséggel szemtelen, ami abból is látszik, hogy Piri néninek is alig hallhatóan köszönt. Egy biztos: valami baj van vele.

Ez odáig fajulhat, hogy a problematikus viselkedés tünetté válik a szemükben, amire már orvosnál, pszichológusnál keresi a család a megoldást, gyakran mindkét szülő, kart karba öltve. Persze, léteznek valódi tünetek, amik jelzik a gyermek szorongását, azt, hogy segítségre van szüksége, de gyakran az életkor jellegzetes megnyilvánulásaiban látják ezt a szülők, vagy a gyermek sajátosságaiban.

Sokatmondó, hogy ha a pszichológus érzékelteti, az elmondottak beleférnek a normalitásba, akkor a szülők bólogatnak, majd folytatják „igen, de még ez és az is a baj vele”, azaz keresnek mást, ha az előző panasz nem volt "megfelelő".

Ha ezt együtt alakítják a szülők, erős a gyanú, hogy valami probléma valóban van a családban, de a gyermek csak ürügy. A cél, hogy elterelődjön a figyelem a szülők közti feszültségről, mert azzal kínosabb lenne foglalkozni. Persze, nem tudatosan teszik ezt.

Ha pedig csak az egyik szülő aggódik mindig a gyermek miatt, amögött rendszerint szorongás, a szülői kompetencia bizonytalansága áll. Ha valaki mindig attól fél, a gyermekével valami baj van, amögött ott rejlik a hit, hogy ő, mint szülő nem elég jó ahhoz, hogy egy rendben lévő, egészséges, talpraesett gyermeket neveljen. Önbizalom kérdése is elhinni, hogy minden oké a gyerekkel, mert ez feltételezi, hogy velem is minden oké.

És akivel folyton „gond van”, azzal előbb-utóbb tényleg gond lesz, ha előbb nem, kamaszkorban. A gyermekével kapcsolatban árad a panasz a szülőből, mondván, hogy ez a gyerek lusta, szemtelen, hazug és megbízhatatlan, majd elmondja, mennyire bántja, hogy ilyen rossz a kapcsolatuk. Ilyenkor felmerül az emberben: vajon ki lenne képes jó kapcsolatot ápolni valakivel, aki ilyen lesújtó véleménnyel van róla?

Szégyellem magam miattad!

A fenti mondat sajnos nem kevés családban el is hangzik, de ha vigyáz is rá a tudatos szülő, ne mondjon ilyesmit, a viselkedése akkor is elárulhatja, ha így érez. Egyéni érzékenység kérdése, hogy azért, mert vendégségben ciki kérdéseket tesz fel a gyermek, esetleg nem elég szépen eszik, vagy egy jeggyel rosszabb az átlaga, mint a családi barát gyerekének, esetleg nem olyan nyitott, mint Józsika, hanem magában szöszmötöl inkább.

Egy közös ezekben a szégyenekben: nem a gyerekről szólnak, hanem a szülőről. Vajon miért kellene szégyellni, bármilyen is az ember gyermeke? Hacsak nem azért, mert arra figyel a szülő, most őróla vajon miket gondolnak. Nem beszélve arról, ha a gyermeket a saját kiterjesztett részének tartja, és úgy érzi magát, mintha nem is a csemete, hanem ő büfögött volna hangosan az asztalnál.

Abból, ha a szülő minden pillanatban igazolást keres a gyermek viselkedésében a saját képességeire, csak baj van, mert így nem tud örülni annak, amilyen a csemete, és elfogadni a sajátosságait. A szülő saját maga miatt aggódik, a gyermek azonban megérzi a feszültséget, és hogy nem fogadják el.

Ha valaki szeretne jó szülő lenni, elsősorban ne a trükkökkel és konkrét nevelési stratégiákkal foglalkozzon – bár azokkal is érdemes-, hanem kérdezze meg magától, vajon lelke mélyén igazán büszke-e a gyerekére, tud-e annak örülni, hogy olyan, amilyen? Hiszi-e, hogy rendben van ő is, a gyereke is? Ezek az igazán fontos kérdések, amik meghatározzák, egészséges, magabiztos lesz-e a gyermek.

Szerző: Cziglán Karolina pszichológus

(Forrás:divany.hu)

Így kell kasztrálni egy gyereket (Interjú Csernus Imrével)

Csernus Imrével beszélgettünk arról, miért kell ma könyvet írni az Y-generációról (1980-1995 születettek) , és hogy hogy kapcsolódik Dante a huszonévesek problémáihoz.
A könyved Dante poklán halad végig. Miért is?
Szétnézel, és ma Magyarországon a Dantét látod. Erőszakosság, mohóság, kivagyiság, az ego tombol mindenhol. Megszámolom az embereket, akik elmennek előttünk az utcán. Eddig láttam nyolc arcot, a nyolcból egyik arcán sem volt mosoly. Ezért írtam meg ezt a könyvet. Mindenki búvalbaszott, tele gondokkal. Gyűrjük, gyűrjük, gyűrjük az életet, és eközben elfelejtünk élni.
Azaz, kövessük a könyvedben leírtakat?
Nem mondom, hogy követni kell. Mi történik akkor, amikor eljön az este, és még mindig tudok mosolyogni a tükörbe? Az jó. Figyelj, a belső szabályozza a cselekedeteinket, személyiségünkkel megyünk bele egy adott szituációba. Az adott szituáció teljesen mindegy, milyen előjelű, azt fogja megmutatni, hogy mennyire vagyunk potensek. Itt ülünk melegben, kényelmes vagy kényelmetlen székben, és mondjuk azt, hogy ilyen erős, olyan erős, és igazából ezek csak szavak. Mindig az aktuális megmérettetés mutatja meg, milyenek vagyunk.

Galéria: Sajtóreggeli Csernussal (10 kép) Fotó: Vanik Zoltán / divany.hu

Miért az Y-generáció?
Nem a huszonéveseken, hanem az emberen van a hangsúly. Ha megéred, a klasszifikáció szerint az Y-generáció fogja fizetni a nyugdíjadat, ha lesz még nyugdíj. Engem meg az érdekel, hogy ők milyen emberek, hogyan állnak az élethez, a felelősségvállaláshoz, hogyan fogják nevelni a gyerekeiket, mit gondolnak a szerelemről? Én arra vagyok kíváncsi, egy huszonéves hogyan oldja meg a barátja halálát, hogy milyen érzelmi szálakat mozdít ez meg benne? Hogy annyira fáj, hogy nem emlékszik arra a beszédre, amit ő olvasott fel, amikor a barátját szétszórják.

X,Y,Z - generáció

 A hajdani nagygeneráció (vagy veterán generáció) után 1946-tól 1964-ig tartott a baby-boom korszak, az 1965 és 1979 közöttiek az X, a 1980-1995-ösök az Y, az 1996 után születettek pedig már a Z generáció tagjai. Forrás: Intergeneracio.hu

Ez miért más egy huszonévesnél, mint egy negyvenévesnél?
Más. A mostani huszonévesek elképesztő pajzsokkal rendelkeznek, miközben azt mutatják, hogy ők milyen menők és határozottak, és eközben mosolyognak. A negyven éves már nem mosolyog, hanem búvalbaszott..A huszonéves pörög és mutatja, hogy potens, és a felületes szemlélő azt látja, mennyire jól van. Hazugság. Hazugság. Nem igaz, fiatalabb kiadásban pont olyanok, mint az X-ek.
Na de akkor miért vannak ők megkülönböztetve?
Nincsenek. Mint ahogy az X a másik szereplő, én vagyok az összekötő, meg a narrátor, meg a tanulságokra felhívó, elmondom, hogy ha valakinek fogalma sincs arról, hogy ha lóvét szerez, anyagi biztonságban lesz, de nem lesz boldog. Attól, hogy valaki trendi szavakat használ, a képzett ember még érezheti a másik szemében a félelmet. A dolog úgy működik, hogy a testnek és a léleknek az összhangját csak úgy lehet megteremteni, ha a testre és a lelki életre is odafigyelünk.
A testet mennyire befolyásolja a lélek?
A lélek görcse? Ott van egy hölgy, akin lehet látni, hogy a saját boldogtalanságát kajával kompenzálja. (A másik asztalnál egy finoman szólva is molett nő ült - a szerz.) Ennyire befolyásolja.Ha nem befolyásolná, nem született volna meg az a betegség, hogy pszichoszomatika. Vagy a görögök nem figyelték volna meg, hogy a mosolytalan ember rengeteg betegséggel küszködik. Például a jobb oldali mell jelképezi a gyerekkel való kapcsolatot, a bal oldali meg a nőiesség megerőszakolására enged következtetni.

Galéria: Sajtóreggeli Csernussal (10 kép) Fotó: Vanik Zoltán / divany.hu

Mondod te, vagy mondják...
Mondja a tapasztalat.Szerinted miért van az, hogy elképesztően sok a nőgyógyászati rák, miközben elképesztően sok az a csaj, aki azt sem tudja, mi az a megalkuvás, és eközben ezt teszi a kapcsolatában? Megalázza a nőiességét, majd csodálkozik azon, hogy miért pont a nőiessége szervében keletkezik egy tünet. Ez, hogy van? Ja, hogy a média rákényszerít a nőkre egy csomó dolgot? Én meg erre azt mondom, hogy a távirányító a mi kezünkben van. Ha én nem hagyom, ha én nem hagyom magam, akkor éntőlem szívóskodhat, de az az én döntésem, hogy hagyom vagy nem.
Az emberek azt sem tudják, mit jelent tudatosan élni, hogy a feszültségeket hogyan lehet nyugtatók helyett más módon oldani. Nem tudják, hogy ha beszélnek a problémáikról, akkor megszabadulnak a feszültségektől. Ezt egyszerűen el lehet magyarázni.
Két barátnő beszélget. Az egyik azt mondja: Jaj de jó, mennyire megkönnyebbültem. Aztán csinálja ugyanazt tovább. Nem tudatosodik benne, hogy ha beszél a problémáiról, az tüneti megoldást jelent. Én az oki kezelésre vagyok kíváncsi. A tüneti kezelésre nagyon sokan, nagyon sokféle megoldást kínálnak, de az összefüggéseket én sehol sem olvastam, akár Poppernél, akár más nagy gondolkodóknál, hogy hogyan fogalmazzák meg, hogy önbizalmat hogyan lehet szerezni.
Úgy lehet, hogy racionálisan, tudatosan érzelmi konfliktusaimban, melyek újak, vagy ismeretlenek,  tekintet nélkül arra, hogy öröm vagy fájdalom, belemegyek. Mindezt ma teszem meg, önmagamért, és tisztában vagyok, hogy az önmagamért meddig terjed, és mikortól ártok vele önmagamnak és másoknak.
Ezt honnan lehet tudni?
Hogy honnan tudod.? Megismerkedsz egy pasival. Az első pillanatban tudod, hogy valami nem stimmel. Majd agyból megmagyarázod, hogy kedves, dinamikus, okos, szimpi, a többiek is azt mondják, milyen jó fej. Ez a folyamat amit úgy hívok, hogy valaki agyból kíméli a szíve hangját. Ezt hívják önseggbekúrásnak.
A nők elférfiasodnak. Kurvára nem érzem sokszor, hogy nővel beszélgetnék, hanem azt érzem, hogy egy "kockával" vagy egy "dögössel": abszolút nincs a lágyság vagy a harmónia, a pasik meg elfeminizálódnak, így mind a két fél durván rábaszik. Hogy ez honnan jön?
Anyánktól datálódik. Nézzük az önismeret fontosságát. Egy 17-18 éves nem ismeri fel, hogy valójában az ő házasságkötése a gyávaságából származik, elmenekül a szüleivel való konfliktusok megoldása elől. Nem tudja, hogy a számára elsősorban hitelesnek látszó személyiségminta az apja, ezért a számára hitelesnek látszó pasit fog választani. Máshogy fog kinézni, de a kapcsolatában dettó ugyanúgy fog viselkedni mint az anyja, ugyanis tőle tanulta meg, hogyan kell nőként funkcionálni egy kapcsolatban.
Érzi, hogy boldogtalan, de megmagyarázzák neki, hogy így kell tenni. Itt a kor, szülni kell gyereket. Szül, és itt a gond. Ott a pasi, aki érzelmileg infantilis, felelősséget nem vállal, valójában emocionálisan kisfiú, és a nő nem látja át, hogy nem csak a pasi támaszkodik rá, és azt sem látja át, hogy az apjával vannak emocionálisan megoldatlan konfliktusai, a pasiban pedig pótapát keres. Ez a vak vezet világtalant kapcsolat. Vagyis egymást támasztják, miközben a nőci szül gyereket, eközben még mindig gyáva kimondani, hogy mit keresek én it? Születik mondjuk 2 fiúgyereke, rájuk támaszkodik, kinyalja a seggüket, de valójában ez az, amikor az anyák kasztrálják a kölyküket. A pasi meg nem válik le emocionálisan az anyjáról, ami azt jelenti, hogy hagyja magát kasztrálni nap mint nap. Ezért feminizálódik.
A lánygyerek azt tanulja el, hogy  emocionális szempontból a vezér az anya, ergo úgy viselkedik, mint az anyja, és elkezdi kasztrálni a faszikat. Ő kezdi el hordani a tököt, mindeközben hiteltelen nővé válik, de nem meri kimondani, mert nem tudja, hogy a gyávaságot az anyjától tanulta el. Sakk-matt, szia.
Te a párkapcsolataidban elkezdted tudatosan átalakítani, és ezen dolgozni?
Az első lépés az volt, amikor rájöttem, hogy az aktuális párkapcsolatomban nem fogok máshogy viselkedni, amíg a szüleimről való leválást nem teszem meg. Ennek a lépéseit leírtam a könyvben.
Ez mennyire működik?
Eléggé.Ha olyan nőt választok, mint az anyukám, akkor ő elkezd anyáskodni, én gyereknek érzem magam, és ha gyereknek érzem magam, akkor újra bekövetkezik minden, ami bekövetkezett. Beszélek róla, kimondom, és megkérdezem: Miért csinálod ezt?
Mi az oka, hogy nincs gyereked?
Amikor én akartam, a másik nem akarta. Aztán fordítva. Valójában az életem úgy hozta, azt eredményezte, hogy nem jött létre a gyerek, de a gyerekekkel én elképesztően gyorsan alakítok ki kapcsolatokat, tehát ha bármikor jön, örülni fogok. A gyerek az leszületik. Ezt mondják.
Nagyon megváltoztál, az üvöltőzös Csernust felváltotta egy sokkal nyugodtabb.
Nem éreztem azt a viselkedésemet technikázásnak. Ha úgy érzem, hogy játszmáznak velem, akkor egy adott türelmi idő után szétbaszom a másikat, gondolkodás nélkül. Ha én nem vagyok erőszakos a másikkal, akkor a másik velem miért cinikus? Prekoncepció volt? Megteheti, de egy bizonyos türelmi idő után a sokszorosát adom vissza. Nem szeretem a játszmákat. Ha egyenes, nyílt vagyok a másik ember felé, ő meg erőszakos az irányomba, egy idő után tükör leszek.
Ez mennyire működik?
Nagyon.
Az Y-generációval te hol találkozol? 
10 éve járok a győri ETO-ba, ahol sportutánpótlásban a Fehér Miklós sportakadémián dolgozom, ott az utánpótlás ahol minden pénteken 15 évesekkel dolgozom, majd utána a válogatott korosztállyal, minden korosztályból, ebből a csúcsválogatottal kiscsoportos foglalkozás van.
Egy idő óta elképesztően sok tizenévessel foglalkozom, csináltam egy alapítványt, ami tegnap volt 15 éves, és ott elképesztően sok fiatal felnőtt jön be hozzánk, akiknek elképesztően rigid  szüleik voltak, nem tudtak emocionális szempontból felnőni, és gyilkolják a gyerekeiket.
(Csernus ekkor tüsszent, adok neki egy zsebkendőt. "Na, pont így kell kasztrálni egy kölyköt" - hivatkozik vissza a korábban levezetettekre.)
Ez az a mozdulat, amikor valaki jót akar, de a másik azt nem kéri, és már előre tudod, hogy a kölyök mit fog csinálni. Valójában ez az a folyamat, amikor a szülő elveszi a gyerek önbizalmát. Mert az önbizalomhoz, nem csak munka, hanem sikerélmény is szükséges. Ha a megmérettetést a szülő oldja meg a gyerek helyett, az sosem lesz a gyerek önbizalma, mert ez a szülő sikerélménye. A gyerek ezt átveszi, ezáltal elkényelmesedik, mert megszokja, hogy neki csak köhintenie kell, rögtön ott van az anyuci, határozott, domináns, mindent megold. És így lesz elkényeztett: ha lányról van szó, egy ribanc, aki valójában elképesztően nárcisztikus lesz, sértődékeny, egoista, nem akar leválni a szülőről, kihasználja őket. És akkor előbb-utóbb a szülő elballag hozzám, én pedig az anyukát elküldöm olyan szülőkhöz, akik ugyanúgy elbaszták a gyerekieket.
Ez egy alapvető kompenzációs effektus, egy embernek önmagával foglalkoznia elképesztően melós és fájdalmas. Az ember előszeretettel téved a könnyűnek látszó útra.Sokkal könnyebb a gyerekkel foglalkozni, az ő bajával a gondjaival, mint odafigyelni, hogy milyen ember is vagyok én? Milyen erőforrásokkal rendelkezem? Az esetleg kényelmetlen lesz, hogy felteszek bizonyos kérdéseket. Miért vagyok ilyen? Arról nem is beszélve, hogy miután válaszoltam, hogyan kezdek el változtatni rajta. Vagy amikor rájövök, hogy tudom a megoldásokat, és mégsem változtatok rajta. Elkezdem kimondani, hogy nem a másik a hunyó ezért, hanem én vagyok. A belső feszültség önmagam felé egyre inkább fokozódik, különösen, ha rájövök arra, hogy kurvára nem bocsájtottam meg magamnak a faszságomért, hanem továbbra is büntetem magam. És így tovább. kompenzálok a munkámmal, és előszeretettel kompenzálok azzal, hogy a gyerekre odafigyelek, mert ott azonnali, gyors megoldások vannak. Egy zsepit odaadni, az kurva jó. Vagy bántott a tanár? Bemegyek és szétcsapok, bazdmeg. Mi a faszomat képzel ez magáról?
Ha tudjuk, hogy mi okozza a problémát, azon, hogy lehet változtatni?
A tudás kivált egy érzést. A változás akkor következik be, amikor az érzés letelepszik, és ez a kettő szinkronba kerül. Mert sokan sokfélét mondanak, de az érzést és a gondolatot nem kapcsolják össze, pedig ez idő és gyakorlás kérdése. Mert, hogyha az apám alkoholista, és én egy csomó aljasságot, geciséget tapasztaltam tőle, ez mind kurva jó, mert fáj, hogy nincs apám valójában, akkor először, első lépésként eltemetem apámat, második lépésként megfogalmazom, hogy miben vagyok olyan, mint az apám, majd átgondolom és akár le is írom, "ha olyan vagyok, mint az apám, akkor ezzel milyen kárt okoztam önmagamnak". Gondolom azt, hogy az eredeti elképzelésemmel ez pariban van, vagy megalázom magamat. Ha megalázom magam, akkor leköpöm magam, majd rájövök, hogy ez felesleges, megbocsátok magamnak, és ha ez megvan, akkor elkezdek energetizálódni, és nap mint nap odafigyelek, akkor rájövök, hogy bár bármikor lehetek olyan, mint az apám, nekem ez már nem jelent gondot.
Te el tudsz számolni önmagaddal?
Igen.
És akkor számodra már nincs is fejlődési lehetőség ?
De van. Az egyik legnagyobb fejlődés a megtartás.
Megéri?
Megtartani? Nap mint nap elaludni 5 másodperc után kurva jó érzés.

Dr. Csernus Imre

Dr. Csernus Imre (Jugoszlávia, Verbász, 1966. március 2. – ) magyar pszichiáter. AViasat 3 televíziós csatornán sugárzott Bevállalja? című műsorral lett az ország közismert „kiabálós” pszichiátere.Évekig rendelt a Lipótmezőn az OPNI-ban, ahol elsősorbandrogfüggőket kezelt. Számos könyve jelent meg; jelenleg előadásokat tart. Praktizál. Jelenleg a győri ETO pszichiátere. 11. könyve jelent most meg, A Kiút címmel, a Jaffa kiadó gondozásában.

(Forrás:divany.hu)

A nagyszerű tanár inspirál!

Jó szívvel ajánlom a könyvet azoknak a pedagógusoknak, 

akik számára jól végződött a tanév, 

és azoknak még inkább, akik belefáradtak és sokat csalódtak, 

hogy a következő tanév számukra is sikeres legyen!

Az alábbi, a delfinek alatti sorokat hajdani, kedves kolléganőmtől, TET-tréningesemtől kaptam,
 és örömmel osztom meg a blogomban is.

Szeretettel kívánok mindenkinek: 
PIHENTETŐ -- FELTÖLTŐ -- INSPIRÁLÓ NYARAT!

„A középszerű tanár magyaráz. A jó tanár indokol.

 A kiváló tanár demonstrál. A nagyszerű tanár inspirál.”

 (William Arthur Ward, amerikai író)

"A fenti idézetben leginkább az utolsó mondat fogott meg. A legfontosabb, és mégis a leggyakrabban kihagyott lépés a tanításban az, hogy inspiráljuk a gyerekeket, hogy kedvet kapjanak tantárgyunk tanulásához, hogy felkeltsük az érdeklődésüket. Hiszek benne, hogy ha ez a lépés megvan, akkor ha mi semmit nem magyarázunk a gyerekeknek, akkor is elérhetjük azt, hogy ők meg fogják szerezni az ismereteket a témáról, akár minden segítség nélkül maguktól, autodidakta módon.

Míg, ha ezt a lépést kihagyjuk, azaz nem lelkesítjük fel a tanulót a téma iránt, nem osztjuk meg a tanulókkal, hogy miért jó nekik, ha ezt a tudást megszerzik, mire tudják ezt alkalmazni az életben, oda se fognak figyelni ránk. Ez esetben akármilyen lelkiismeretesen készülünk is fel az órára, egyirányúvá válik a dolog. Ezt nevezikígyótömésnek L. Ron Hubbard, amivel teljesen egyetértek, hiszen a tanításnak kétirányúnak kell lennie.

Én diákként azt tapasztaltam, hogy a tantárgyukért lelkesedő, inspiráló, érdeklődést felkeltő pedagógusok óráit azok is szerették, akik alapvetően nem érdeklődtek a tárgy iránt és más érdeklődési körűek voltak. Azt is megfigyeltem, hogy sok osztálytársam egy-egy ilyen inspiráló tanár hatására választott pályát. Ilyen óriási ereje van ennek a tényezőnek.

Jómagam is büszke vagyok rá, hogy régi tanítványaim közül sokan váltak az én hatásomra német-tanárrá vagy karrierjüket meghatározta a német nyelv ismerete, melyet az én segítségemmel sajátítottak el. Mindig törekedtem arra, hogy érdekesek és változatosak legyenek az óráim, hogy ne elvegyem a kedvüket a nyelvtanulástól, hanem éppen fordítva, megszerettessem velük. És ezzel a hozzáállásommal elértem azt, hogy szívesen tanulták a tantárgyamat, szívesen jártak az óráimra diákjaim.

Az én álmom, hogy a magyar iskolák ilyen, valóban inspiráló tanárral legyenek tele!"

Barátsággal:

Gaján Éva, elnök
Alkalmazott Oktatástan
70/601-8002